A Jobbikról

Európa, Trianon, határontúli magyarság

Országgyűlés, választások, alkotmányozás

Kereszténység, abortusz, homoszexualitás

A Jobbik programjának elemei

1. rész: Hazánk két valósága

A politikai paletta normális esetben annak a társadalomnak a leképeződése, amelyik a népképviselet elve alapján hatalommal ruházta fel őt. Ha ez így van, egy jó szociológusnak elegendő megtekintenie a pártokat, és azokból kiindulva könnyen lefesti visszafelé a társadalom képét is. Nálunk ez nem áll fenn. Ha ez a bizonyos tudós megtekinti a magyar parlament pártjait, azok frusztrált és tragikomikus ábrázatából mindössze egy dolgot lesz képes megállapítani a magyar társadalomról: beteg. De minden más következtetése félrecsúszna. Hogy miért? A válasz nagyon egyszerű. A magyar politikai pártok nem az embereket képviselik.

Persze ilyenkor egyből felmerül a következő kérdés. Ha a pártok nem képviselik a magyar embereket, akkor hogyan kaphattak tőlük felhatalmazást? A válasz itt sem túl nehéz. A parlamenti pártok – leginkább a legfőbb hatalmi ággá emelkedett média segítségével – kihasználják társadalmunk azon jellemzőjét, hogy az elmúlt hatvan év kiirtotta a civil kurázsit. Hogy mi, egyszerű emberek azt gondoljuk, mi vagyunk a pártokért, és nem ők vannak értünk. Így, amikor azok a pártok, akikre szavaztunk, döntéseik során elárulnak bennünket, akkor széttárt karokkal, tehetetlenül állunk, és nyugtatgatjuk háborgó lelkiismeretünket: „ezek mégis csak jobbak, mint a másik oldal”. Na, ezt használják ki gyilkos módon mindkét oldalon. A Fidesz is. Tudják, hogy bármit megtehetnek, elegendő a másik oldal elleni dühünket, gyűlöletünket táplálniuk, mi pedig kénytelenek leszünk megbocsátani minden félrelépésüket attól a vágytól hajtva, hogy ők talán eltakarítják a balliberális kormányt.

A megoldás csak az lehet, ha az emberek képessé válnak számon kérni pártjaikat. Ennek lehet egyik formája a visszahívhatóság jól átgondolt intézményesítése, de van ennek egyszerűbb módja is. Ha soha többé nem szavazok arra a pártra, amelyik egyszer becsapott. Ha lenne ilyen tudatosság a szavazókban, ha nem hagynák magukat átverni, egy-két ciklus alatt leszoknának a pártok a hazudozásról. Akinek meg nem menne, az szépen kikerülne az Országgyűlésből. Félreértés ne essék, ezt a Jobbikra is érvényesnek tartom. Ha a Jobbik mondjuk feltétel nélkül írná alá a román EU-csatlakozást, vagy olvasatlanul a lisszaboni szerződést, esetleg a mandátum azonnali visszaadása helyett éveken át értelmetlen és eredménytelen pótcselekvésekkel asszisztálna Gyurcsány Ferenc pusztításához, akkor elvárnám, hogy a Jobbik-tagok ezrével vonuljanak a Jobbik székháza elé, és égessék el tagkönyvüket. Elég volt abból, hogy pártokat szolgáljunk! Egy párt elnökeként mondom: itt az ideje, hogy a pártok szolgáljanak bennünket.

De térjünk vissza a gondolatmenetünkhöz. Megállapítottuk, hogy a pártok ma nem képviselik az embereket. Azt is, hogy ezt mesterséges módon, hazudozással és a média hatalmával tudják elérni. Van viszont egy rossz hírem a parlamenti padsorokba belehízott, sötét tekintetű és hiteltelen képviselő uraknak! Semmi sem tart örökké! Fizikai képtelenség sokáig fenntartani azt az állapotot, miszerint két létezési mód van Magyarországon. Van egy társadalmi létmód, amiben mi élünk, a valóság, és van egy politikai létmód, aminek semmi köze a valósághoz. Utóbbi egyfajta virtuális világ – saját törvényekkel, saját szereplőkkel, saját viszonyokkal. Abban azonban 160 éve egyetérthetünk, hogy „Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!” A társadalom előbb utóbb utat fog törni magának. Megérzésem szerint és a parlamenti pártok tanulási képtelensége miatt nem lassú, csendes, hanem földrengésszerű formában.

A jelenlegi jobboldali-baloldali törésvonal teljesen át fog alakulni, hiszen ahogy a pártok, úgy ez a megosztottság sem képes már hazánk valódi gondjait orvosolni. Ez nem azt jelenti, hogy a baloldaliak jobboldaliak lesznek, vagy fordítva, hanem azt, hogy ezek a címkék elveszítik a jelentőségüket. A fékevesztett globalizációval, a nemzetdaráló „brüsszelizmussal”, a gátlástalan multinacionális tőkével, Izrael honfoglalásával, a magyar föld felvásárlásával, a magyarság végzetes fogyásával, a cigányság deklasszálódott részének gyilkos ámokfutásával, a nemzettudat mesterséges elfojtásával – vagyis legakutabb és legsúlyosabb problémáinkkal – szemben a Fidesz-KDNP-nek nevezett jobboldal éppen annyira tehetetlen, mint a baloldalnak nevezett MSZP-SZDSZ. Tehetetlenségük ráadásul ugyanarról a tőről fakad. A „nem tudják” hamis mítosza helyett ideje szembe nézni a valósággal: nem akarják.

Így a közeli jövőben szinte elkerülhetetlen a hazai politikai szerkezet gyökeres átalakulása. Sokan – a közvélemény-kutatásokból kiindulva – azt gondolják, hogy csak a baloldal van válságban, de ez nem igaz. Az egész, 1990-ben a fejünk felett kialakított közéleti rendszer, vagyis a hazug rendszerváltozás hazug rendszere van válságban. A rohamos erodálódás egyelőre csak az MSZP-t tépázza, de abban a pillanatban, ha a Fidesz kormányra kerül kiderül, hogy a király meztelen, és – a fenti, a valódi kérdésekben lakozó totális alkalmatlansága révén – megindul a Fidesz szétesése is. Ha ez most egynémely, elbizakodott Fidesz-szimpatizáns számára hihetetlennek tűnik, az csak azért van, mert az illető minden bizonnyal narancsszín szemüveget visel. Érdemes pápaszem nélkül végiggondolni azt, hogy a Fidesz 2002 óta, az elmúlt hat évben, mint európai léptékkel is hatalmas erejű szövetség mi a csudát ért el? Semmit. Az égvilágon semmit. Amit 2002 óta a nemzeti oldal fel tud mutatni – Kossuth tér, Civil Jogász Bizottság, Nemzeti Jogvédő Alapítvány, Magyar Sziget, országos tüntető csoportok, hagyományőrző egyesületek, nemzeti rock zenekarok, Magyar Gárda, Atilla Király Népfőiskola stb. – mind civilek vagy parlamenten kívüli politikai erők kezének és agyának a művei. A Fidesz nemhogy nem adott hozzájuk semmit, de sok esetben blokkolta, gátolta működésüket, sőt, ha úgy fújt a szél, még el is határolódott.

Nincs messze a nap, amikor mindenkinek számot kell adnia, hová is tartozik. Akkor az érdekcsoportok a jelenleg mesterséges jobboldal-baloldal helyett a nemzeti-globalista törésvonal két ellentétes oldalán sorakoznak fel. Sokan kérdezik, mit értettem egy interjúban azon: kardot viszünk az Országgyűlésbe. Pontosan ezt. Azt, hogy ha kell, hát majd karddal vágunk utat a hazugság, a kettős kommunikáció és a mellébeszélés zegzugos erdejében. Karddal vágjuk el az igazat a hamistól, hogy ne keveredjenek többé. Legyen egyszer és mindenkorra világos a magyar embereknek, kik képviselik, és kik használják őket! Szűnjön meg a társadalomidegen politikai létmód, és az Országgyűlés a nemzet temploma, ne kufárok bűntanyája legyen! Nem azért készül a Jobbik a Parlamentbe, hogy ott egyel több párt legyen, hanem azért, hogy a magyar nép bejusson végre a saját Országgyűlésébe.

De mi a biztosíték arra, hogy a Jobbik nem lesz ugyanolyan korrupt és áruló, mint a többi párt? Na, erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

2. rész: A rózsadombi paktumon kívül is van élet

Előző héten a következő kérdéssel hagytam abba: mi a biztosíték arra, hogy a Jobbik nem lesz ugyanolyan korrupt és áruló, mint a többi párt? A kérdés jogos, hiszen az elmúlt húsz év nem szólt másról, mint arról, hogy a politikai pártok forint milliárdokat öltek hitelességük, kompetenciájuk és programjuk népszerűsítésébe, majd miután bezsebelték az állampolgárok szavazatait, elfelejtették minden ígéretüket. Egyáltalán nem ritka, hogy egy tisztességes ember a korábbi választásokon szinte mindegyik pártra szavazott már, mert hitt, mert hinni akart, és mára úgy van vele: menjen az összes párt a fenébe, ő már egynek sem fog hinni.

Országjárásom során keserűen tapasztalom meg, hogy végletesen lejáratódott a politika és a párt, mint szervezeti forma. A jelenség annyira általános, hogy valójában a stabil pártszavazók is csak kedvenc politikusukra szavaznak és nem a pártra. Ennek a pártellenes hangulatnak, bár a kialakulásában ártatlanok vagyunk, a Jobbik is issza a levét. Pedig véleményem szerint a jelenlegi parlamenti pártoknak a közéletet lealacsonyító, a népképviseletet kilúgozó tevékenységére nem az a helyes és előremutató válasz, ha azt mondjuk: halál a pártokra!

A fórumokon rendszeresen megtörténik, hogy feláll valaki és kimondja, amit olyan sokan hallanak szívesen: elég volt a pártokból! Valóban jó hallani, annyi csalódás, megaláztatás, hazudozás és nemzetárulás után, de igazából félreviszi a gondolkodást ez az érzelmileg – még egyszer mondom: érthető módon – fűtött indulat. Ugyanis nem a pártok adták el az országot, nem a pártok hazudtak az embereknek, nem a pártok korruptak, hanem mindig és mindenkor azok az emberek, akik egy-egy párt nevében léptek fel. Nem a párt bűnös tehát, hiszen az csupán egy működési keret, hanem a politikus, aki visszaél a hatalmával. Európa és a világ minden részén vannak pártok, és ezek nagy része igenis komoly tevékenységet fejt ki saját nemzetéért. Az igazi vízválasztó tehát nem az, hogy pártpolitikus vagy civil valaki, hanem hogy tisztességes magyar ember vagy hazaáruló.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha a pártok helyett civil szervezetek vennék kézbe a politikát, akkor Magyarországon minden egy csapásra megváltozna?! Ismerek én jó pár civil szervezetet és civil vezetőt – jobb- és baloldalon egyaránt –, akik semmivel nem jobbak, mint méltán megvetett politikusaink. Egy párt és egy civil szervezet éppen annyira lehet hasznos, ha becsületes emberek alkotják, mint amennyire káros, ha tisztességtelenek.

De térjünk vissza a kérdésre, milyen garanciát tud adni a Jobbik? A kérdésre van egy rövid és egy hosszabb választ. A rövidebb szerint: semmilyent. Hiszen ilyen biztosíték nem is adható. Én még is úgy gondolom, érdemes egy picit megvizsgálni, miben más a Jobbik a jelenlegi pártoknál.

A jelenlegi pártok mind ejtőernyővel kerültek be az Országgyűlésbe, egyik sem alulról szerveződő erőként került döntéshozatali pozícióba, hanem úgy, hogy ott voltak a módszerváltozás pillanataiban. Máig nem tudjuk, hogyan döntötték el azt, ki ülhet az asztal köré. Sokan suttognak a rózsadombi paktumról, egyesek még hitelesnek mondott papírokat is terjesztenek róla. Őszintén megvallva engem nem érdekel, hogy valóban megtörtént-e a rózsadombi paktum, nekem elegendő annyi, hogy minden az abban leírtak szerint zajlik.

A jelenlegi pártok tehát mind a magyar emberek feje felett lettek – minden bizonnyal nemzetközi segédlettel – kitalálva, egyéb alternatíva híján lettek oda beszavazva, és miután bekerültek, olyan gyorsan bebetonozták be magukat – hogy klasszikust idézzek – „ezernyi apró trükk” segítségével, hogy mára szinte kirobbanthatatlanná váltak. A Jobbik nem valami titkos rózsadombi méhben fogant, hanem ahogy a neve is mutatja: mozgalom. Emberek szervezték és szervezik alulról, saját pénzüket és szabadidejüket nem sajnálva. Jelenleg mi vagyunk az egyetlen olyan országosan szervezett és az Országgyűlésbe kerülésre alkalmas párt, amely nem az emberekből, hanem az emberekért él.

Nem mindegy tehát, ha egy pártról véleményt alkotunk, hogy az honnan jött, hogyan született. De van még egy másik, szintén döntő szempont. Az, hogy mit tett az adott párt. Milyen termést hozott a fa, hiszen mindenkit gyümölcséről ismerhetünk fel. Itt érdemes összehasonlítást tennünk. No, nem az MSZP-vel vagy az SZDSZ-szel, mert a laposférget nem lehet a kerecsensólyommal összevetni, hanem a jobboldali ellenzékkel. Azzal, hogy ki mit tett az elmúlt években, a gyurcsányi országrombolás idején. Ezzel kapcsolatban már a múlt heti számban leírtam a véleményem, így megismételni nem fogom. De mindenki gondoljon bele, hogy ha a Jobbik minderre képes volt az elmúlt időszakban parlamenten kívüliként, mi mindent tud majd tenni ezért az országért és ezért a nemzetért, ha valódi döntéshozóvá lesz.

Végül még egy szempont. Tudomásom szerint egyetlen egy jól szervezett párt programja sem tartalmazza a Szent Korona-tan alapján visszaállítandó jogfolytonosság alkotmányos szükségét, egyik sem támogatja a képviselői felelősség megteremtésének kimunkálását, pedig ezek azok a pontok, amelyek megmutatják, hogy ki miért akar beleszólni az ország irányításába. A Jobbikba lépni, ott feladatot vállalni, nem politikai karrier, hanem áldozat, szolgálat. Hála az égnek, hogy megéljük ezeket a nehéz éveket, az emberpróbáló küzdelmet, a támadások özönét, hiszen a jó vasat tűzben teszik próbára. Nekünk az Országgyűlésbe kerülés ezért nem lesz minőségi változás, hiszen ugyanazt a küzdelmet, ugyanazokért az emberekért, ugyanazokért az értékekért és ugyanazok ellen fogjuk folytatni. De mennyiségi változás az lesz, hiszen több eszközzel, több emberrel, nagyobb infrastruktúrával és nagyobb médiával dolgozhatunk majd.

Hogy mivel kezdjük a munkánkat? Hogy mi lesz az első lépésünk, ha már ott vagyunk a nemzet templomában? Na, erről majd a jövő héten.

3. rész: A férget nem szalvétával söprik

A múlt héten arról írtam, hogy téved, aki a parlamenti erők elmúlt húsz évének hazudozásából kiindulva nem az ottani pártokat, hanem úgy általában a párt intézményét magát ítéli meg. Ez olyan, mintha egy csapnivaló festmény esetén a műkedvelő nem a mestert, hanem az ecsetet kárhoztatná. Tévedés, hiszen egész Európában és a világ minden országában vannak pártok, azok hozzátartoznak a közélethez, amióta csak létezik politika. Egy sikeres ország nem attól sikeres, hogy nincsenek pártok, hanem attól, hogy azokban tisztességes és alkalmas emberek dolgoznak.

Azt is ígértem, hogy ezen a héten arról írok, mihez kezd a Jobbik, ha bejut a Parlamentbe. Ez utóbbinak külön jelentőséget adott két fejlemény. Előbb megjelent Balogh Gyula képviselő úr nekem címzett levele, amelyben 10%-os Jobbikról írt, majd a Szonda kutatása, amely ezt megerősítendő, arról számolt be, hogy az „extraradikálisok” (vagyis a nemzetben gondolkodó szavazók) száma kb. nyolcszázezer. Ha számolunk egy kicsit, rájövünk, hogy ez egy magasabb részvételi arány mellett is (kb.70%) minimum 15%-ot jelent! Ez a réteg teljes egészében potenciális, részben pedig már biztos Jobbik szavazó. Az a feladatunk az elkövetkezendő időszakban, hogy az összes nemzeti szavazó és a Jobbik megtalálja egymást.

A Jobbikot azonban nem a számok érdeklik. A támogatás egyértelmű növekedését már hónapok óta érezzük, tapasztaljuk. Egyre több ember számára válik nyilvánvalóvá, hogy egy nemzeti párt Parlamentbe kerülése egyáltalán nem vágyálom, hanem közeli valóság. Média híján nekünk a direkt kommunikáció marad. Vagy ahogy magyarul mondjuk: a személyes beszélgetés és meggyőzés. Lelkesedéssel, hitelességgel és alázatos munkával kell pótolnunk azt, hogy rólunk vagy semmit, vagy csak rosszat mondanak a híradások. A szimpatizánsok missziója, hogy az örömhírt – a Jobbikra adott szavazat nem veszik el! – elvigyék az ország minden szegletébe. A pártnak pedig továbbra is a munkára kell koncentrálnia, nem a közvélemény-kutatásokra. Volt már (és van is) olyan párt, amelyet elszédített a felmérések számára gyönyörűséges szirén hangja…

De térjünk vissza az ígéretemhez: mihez kezd a Jobbik, ha bejut az Országgyűlésbe? Itt azonnal fontos tisztázni való akad. Fórumokon többször felmerül, hogy lesz-e a pártnak megfelelő szakmai háttere? Miért nem mutatunk fel több hiteles, jól képzett szakembert? Örömmel nyugtatok meg mindenkit. A szakértők többsége egyelőre a színfalak mögött dolgozik, és ez így is van jól. A parlamentbe jutás politikai csatáit nem nekik kell megvívniuk, az ő feladatuk majd azután jön. Addig óvni, védeni kell őket, hogy nyugodtan dolgozhassanak.

Ha a választási siker megtörtént, nagyon sok fontos feladat vár ránk. Az egész ország romhalmaz, életünk minden szegmensét válság terheli. Mégis meg kell határoznunk prioritásokat és némi kronológiát. Jelenlegi – természetesen a változás jogát fenntartom – álláspontom szerint két alapvető kérdéssel kell szembesítenünk majd az új Országgyűlést, és ezáltal az egész magyar társadalmat. Két fundamentum, amelytől függővé fogunk tenni minden további tennivalót. Az első: le kell zárni az 1944-től napjainkig tartó hatvan évet, amelynek ugyan voltak különféle időszakai, de valójában nyugodtan tekinthetjük egy jól körülhatárolható, nemzetellenes hálózat által uralt egységes korszaknak.

1990-ben a megtisztulás, a társadalmi katarzis elmaradt. Piszkos, elmosatlan lábasban akartunk főzni, és most, húsz év után csodálkozunk, hogy büdös az étel. Balogh Gyula képviselő úr levelében tehát nyitott kapukat dönget, amikor arra kér, hogy még erőteljesebben küzdjünk az ügynökhálózat felszámolása ellen. Ez áll a feladatlistánk első helyén. A közélet magasabb színtereit, a kormányhivatalokat, a diplomáciai intézményeket, a belügyi szerveket, a médiát, az egyházakat mind-mind ügynökmentesíteni és „kommunistátlanítani” kell. A leleplezetteket, valamint az MSZMP és a KISZ korábbi vezetőit törvényi úton kell kizárni a közéletből. Bizonyára lesznek nagy megrázkódtatások, nagy csalódások, ellenkezni fog a Fidesz is nagyon, de az elmúlt 20 év dagonyázása bebizonyította, hogy hazugságok hálójára szebb jövőt építeni nem lehet.

Ha a múltat sikerült lezárni, a másik alapvető feladat a jövő alapjainak lefektetése kell, hogy legyen. Jelenleg rajtunk kívül egyetlen párt sem meri programjában felvállalni a Szent Korona-tan alapján álló alkotmányosság helyreállítását, pedig – ahogy a múlt csontvázaival a szekrényben – egy ’49-es alkotmánnyal a nyakunkon sem juthatunk messzire. Ennek a kérdésnek a felvetése az Országgyűlésben hozzásegítheti az egész országot a tisztánlátáshoz. Ugyanis vagy így, vagy úgy, de mindenkinek állást kell majd foglalnia, és a cikksorozatom első részében prognosztizált, az elkövetkezendő évtizedeket meghatározó, valódi – a nemzeti és a globalista között húzódó – politikai törésvonal ki fog rajzolódni. Innentől kezdve pedig már nem lesz folytatható a hazudozás, az ámítás és a nemzeti színű sziruppal leöntött neoliberális pusztítás.

Végre elkezdődhet a valódi munka: az ország és a nemzet fizikai, lelki és szellemi újjáépítése. Bármennyire is próbálják bemagyarázni országnak és világnak a beposhadt kis médiadiktátorok, hogy a Jobbik és a nemzeti radikálisok csak hőzöngeni tudnak, hogy nincs programjuk, hogy nem tudnak egy országot vezetni, süket fülekre fognak találni. Ugyanis nem születtünk radikálisnak, és valójában nem is vagyunk azok. Az ország helyzete radikális. Radikálisan rossz, amibe azok hozták, akik bennünket megbélyegeznek. És ha kell, akkor igen, vállaljuk! Radikális válaszokat fogunk adni a problémákra, mert a haldoklónak defibrillátor kell, nem maszatolás. A férget pedig seprűvel kell kisöpörni, nem szalvétával...

De hogyan kell egyáltalán elkezdeni az újjáépítést? Mihez nyúljon először az ember, hiszen mindenhonnan szivárog a víz? Na, erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

4. rész: Emberállatok vagy lázadó rabszolgák?

Mivel is kellene kezdeni a magyarság életre keltését hatvan éves mély kómájából? A Jobbik – amelynek növekvő támogatottsága véleményem szerint a közvélemény-kutatások által közölt 1% és a napokban megjelent, minimum 10%-nyi radikális szavazóval számoló felmérések között lehet valahol félúton – ennek a feladatnak az elvégzéséhez mindenképp szövetségeseket keres. A dolgok tétje ugyanis óriási, túlnő egy szervezet keretein, és csak egy széles, nemzeti összefogás adhat rá megoldást. Meg kell találnunk a módot arra, hogy a kallódó kisgazdákkal, a vidéki tüntető csoportokkal, a még aktív polgári körökkel és más nemzeti szervezetekkel együtt képesek legyünk megkerülhetetlen erővé válni. Mindenkinek mozgósítania kell az energiáit, tudomásul kell vennie, hogy történelmi felelősség van minden egyes nemzetben gondolkodó ember vállán – kortól, anyagi helyzettől és iskolázottságtól függetlenül. Vagy aktivizálódik, vagy fotelből nézi végig saját és gyermekei jövőjének elveszejtését.

A diagnózist a magyar társadalom helyzetéről már annyiszor és annyian felállították, hogy ennek a megtételére én nem is fordítanék túl sok időt. Egy kiegészítést viszont fontosnak tartok megjegyezni. A hitelesnek mondható állapotrajzok, mint amilyennek Csath Magdolna és Bogár László írásait tartom, rendre élnek a szófordulattal, hogy bennünket rabszolgasorba kényszerítenek. Magam is osztom ezt, sőt, sajnos kénytelen vagyok továbbmenni. A rabszolgától ugyanis elveszik a szabadságát, a vagyonát, a jogait, de a tudatát, a szellemét nem. „Kit érdekel, hogy miről gondolkodik a rabszolga, a lényeg, hogy a dolgát végezze.” Így egy rabszolga még ember marad, hiszen hite, reménye, szeretete lehet. Tudatában van sorsának, és akár fel is lázadhat ellene. A magyar társadalom helyzete ennél súlyosabb. A nemzetközi és az azokat kiszolgáló hazai erőknek nem csupán a szabadságunk, a földünk, a vizünk kell, hanem a lelkünk is. Nem magyar rabszolgákat akarnak, hanem lelketlen „emberállatokat”. Akiknek már az énjük sem a tulajdonuk. Csordába szervezhetőek, haszonállatként legeltethetőek, és ha úgy hozza a szükség, könnyen le is vághatóak. Egy ilyen emberállat nincs tudatában a sorsának, ergo megszűnik a rabszolgatartók utolsó félelme: a lázadás veszélye is.

Simon Peresz – Magyarországi térhódításra is utalva – nemrégiben azt mondta egy konferencián, hogy ma már nem fegyverekkel kell egy országnak a nemzetközi befolyását erősíteni, hanem gazdasági úton. Az izraeli elnök meglepően őszintén nyilatkozott, vagy talán elszólta magát, de nem mondta el a teljes igazságot. A helyzet az, hogy korunk valódi háborúját valóban nem fegyverrel, még csak nem is gazdasági befolyással vívják elsősorban, hanem sokkal inkább a tudatformálás eszközeivel: médiával, oktatással és kultúrával. A döntő harc nem a támaszpontokért, nem a tőzsdéért, hanem a lelkekért zajlik. Vagyis egy ország lehet akár katonailag és gazdaságilag szuverén, mit sem ér vele, ha a médiáját és a kultúráját nemzetközi irányítás alá vonták.

A múlt héten azt mondtam, a Jobbik az országgyűlésben két fundamentális kérdéstől teszi függővé a további viszonyulását mindenki máshoz. Az egyik az elmúlt hatvan év törvényi úton való lezárása, vagyis az ország „kommunistátlanítása”, a másik pedig a magyar alkotmányosság helyreállítása. A konkrét munkát csak ezután lehet elkezdeni. Célunk természetesen egy erős Magyarország megteremtése. Az is nyilvánvaló, hogy ehhez az ország szuverenitását előbb helyre kell állítani. Fenti soraimmal azt akartam bizonyítani, hogy ehhez nem elsősorban gazdaságpolitikai, külpolitikai, biztonságpolitikai vagy belügyi intézkedésekre van szükség, hanem kezdetként a fejekben kell helyére tenni a dolgokat. A lelkeket kell megmenteni a magyarságnak. Vagyis a Rend, Jólét, Ébredés szlogen hármasából időrendben legelőbb az ébredést kell megvalósítani. Ha ez sikerül, a többi már szinte önmagától menni fog. Nevén nevezve a gyereket, a legelső feladat: magyar kézbe venni a médiát, az oktatást és a kultúrát! Megálljt kell parancsolni végre a tudatmosásnak!

Finnyáskodhatnak a liberális megmondó emberek, igenis, hazafias nevelést kell adni a magyar ifjúságnak. Az iskolákban – párhuzamosan a tudatosan vezérelt színvonalcsökkentés megállításával és megfordításával – a nemzeti értékek, hagyományok tiszteletére és ápolására kell rávezetni gyermekeinket. Nem furcsa, hogy míg Magyarországon bal- és jobboldali liberálisokat közösen ráz a hideg az egészséges nacionalizmus iskolai megjelenésétől, addig a környező országokban teljes politikai egyetértéssel folyik a sovinizmus terjesztése a katedráról? Miért nem jó az, ha az iskola kapuján a hazájukat szerető, féltő és azért áldozatokra is kész emberek lépnek ki a társadalomba? Miért jobb a tudatlan, gyökértelen fiatalság? Hát itt jön a képbe az „emberállat”. Mert ez a céljuk. A hazai oktatást nyugodtan nevezhetnénk akár lehülyítésnek is…

Be kell vezetni az erkölcstant. Június 4-én minden oktatási intézményben Trianon emléknapot kell tartani. Alaposan át kell vizsgálni a történelemtanítást, és onnan könyörtelenül ki kell szaggatni a bolsevik maradványokat, valamint az elmúlt húsz évben megjelent nemzetellenes, neoliberális gyomokat. Fel kell állítani a Magyar Őstörténeti Intézetet. A felsőoktatásban meg kell állítani a „disszidálást”, vagyis a magyar elitképzés kiemelt szerepének biztosításával itthon kell tartani a magyar szürkeállományt. A kormánynak pénzt kell fordítania a nemzeti múltunkat hitelesen bemutató, szórakoztató, de egyben nevelő jellegű nagyjátékfilmekre. Kiemelten segíteni és támogatni kell a nemzeti ébredést elősegítő szervezetek, egyesületek, zenekarok misszióját. A médiatörvényt hazafias szempontból (is) kell szigorítani, az azt megsértő kereskedelmi csatornák sugárzási jogát meg kell vonni. Kőkemény büntetőtörvényi védelmet kell biztosítani olyan jelképeinknek, mint a Szent Korona, a Turul madár és az Árpád-házi lobogó. Utóbbit a magyar nemzet határokon átívelő nemzeti jelképévé kell nyilvánítani. Az ország legfontosabb közterein szobrok állításával kell rehabilitálni Horthy Miklóst, Wass Albertet, Teleki Pált, Prohászka Ottokárt és más méltatlanul kezelt nagyjainkat. Összefoglalva el kell érni, hogy az oktatás, a kultúra, a média, vagyis a tudatformálás eszközei – ahogy minden normálisan működő országban, úgy nálunk is – magyar emberek által, magyar emberekért működjenek. Ezáltal lehetünk képesek letenni nemzeti függetlenségünk alapkövét: az ébredést.

Hogy miért vagyok én ennyire optimista, amikor ez az ország a szakadék szélén imbolyog? Na, erről majd a jövő héten.

5. rész: A gyűlöletet alakítjuk energiává

A múlt héten azt ígértem, választ adok arra a kérdésre, miért is vagyok én ilyen megveszekedetten optimista. Miért gondolom azt, hogy a magyar társadalom tespedt testében újra buzoghat a vér? Honnan veszem a bátorságot, mi több, a vakmerőséget, azt képzelni, hogy az Izrael által felvásárolt, a kormány-, a cigány- és a multibűnözés által sújtott országban majd ébredni fog a nép? Talán csak a vágyaimat, az álmaimat vetítem bele az azoknál jóval sivárabb és kilátástalanabb valóságba? Struccpolitikát folytatnék, nem beismerve a tényt, hogy itt már minden elveszett?...

Kellő józanságú embernek tartom magam, aki két lábbal áll a földön. De úgy gondolom, hogy hittel, erővel és akarattal igenis el lehet érni csodaszámba menő eredményeket. Három dologra alapozva vagyok ilyen optimista. Mind olyan tények, amelyre bátran építhetünk. Az egyik az eddigi eredményeink. A másik a folyamat, amelyet a fiatalság körében tapasztalok. A harmadik, hangozzék bármilyen furcsán is, az ellenségeink feneketlen gyűlölete.

Köreinkben gyakran megesik, hogy felüti a fejét a kétségbeesés: úgysem tudjuk, nem lehet, nem sikerül stb. Ilyenkor mindig érdemes magunkban vagy akár nyilvánosan is feltenni a kérdést: gondoltuk volna-e 2004. december 5-e vagy 2006. október 23-a után, hogy innen is van kiút? Vagy akár egy évvel ezelőtt, ha itt azt írom: alakul egy önvédelmi szervezet, egy Gárda, amely fél év alatt 1300 formaruhást esket fel a Szent Koronára, elhitte volna-e bárki is? És azt, hogy ez nem csak egyszerű tömeg lesz, hanem a szó legnemesebb értelmében is közösség? Hogy ezek az emberek, ha kell, vért adnak, kimentenek egy családot, megvédenek több falut az árvíztől, rendbe teszik az elhagyott hadisírokat, százával tartanak demonstrációt, hogy el nem fáradnak?...

És itt nem csupán a Magyar Gárdáról van szó. A nemzeti zenekarok koncertjein több ezren kapcsolódnak ki, a Magyar Szigeten, a gyergyói EMI táborban vagy a Kurultajon tízezrek töltődnek fel, a Turul szobor előtt egy nyári munkanapon, zuhogó esőben 5-6 ezer ember állt ki a megmentés szándéka mellett, Délvidéken és Kárpátalján a HVIM nemsokára megnyitja a Remény házakat, a csonkaországban szeptembertől Atilla Király Népfőiskola indul, a nemzeti érzelmű hírportálokat az egész ország bújja, a közvélemény-kutatások legalább 10%-ra mérik az „extraradikális” szavazókat. Vegyük már észre! Ugyan hatalmas és egyre erősebb ellenszélben, de el kezdett dobogni a szívünk! Amit elértünk és amilyen környezetben, az akkora teljesítmény, amelyet felbecsülni sem tudunk. Gondoljunk csak bele: ha ennyi mindenre képesek voltunk a hazugság, a fenyegetettség és az anyagi ellehetetlenítés háromdimenziós terében, mire lehetünk képesek, ha egyszer megfordul a szél! Ha derékig érő mocsárban szaladtunk előre, a gondozott gyepen majd száguldani fogunk!

És itt van a magyar ifjúság, amelyet oly sokan, még a mi oldalunkról is szeretnek lebecsülni. Pedig nem szabad. Pongrácz Gergely bátyánk – aki imádta a fiatalokat – mondta mindig: „ezek a mai gyerekek ugyanolyanok, mint amilyenek mi voltunk.” Igen, ez így igaz. Csalóka az, ha a teljes „állományt” vesszük górcső alá, mert annak nagyobb része valóban érdektelen és a nemzet ügye szempontjából hasznavehetetlen. Ők csupán léteznek, megelégedve egy félemberi-félállati szinttel. Viszont az ifjúságnak azon része, amely majd ezt az országot a vállain viszi, már egészen más közeg. Ismerem őket, közöttük járok, és elszorul az ember torka, amikor a szemükbe néz. A keserűség, az elszántság és a hazaszeretet olyan gyönyörű elegye csillog ott, amelynek ereje van. Annyi nemzedéket tett már vesztessé a történelem itt a Kárpát-medencében… Érzem, hogy ez a nemzedék a győzelemre ítéltetett. Ez a nemzedék nem hullatni, hanem felitatni fogja a könnyeket.

És ami a legszebb az egészben, hogy a jelenlegi helyzet nem egy állókép, hanem egy dinamikus folyamat része. A mostani tizenévesek bátrabbak, tájékozottabbak és magyarabbak, mint a mostani húszasok, harmincasok, és minden jel azt mutatja, hogy az utánuk jövők még rajtuk is túlnőnek majd. A hatvanévnyi elnyomatás mélypontján megindult egy ellentétes irányú folyamat. Még áll a régi hálózat építménye, de már recseg-ropog, miközben egyre erősödik az „új kezdet”.

Az eddigi eredményeink és az ifjúság „radikalizálódása” mellett a harmadik tény, amely optimistává tesz, az ellenségeink gyűlölete. Ez első hallásra talán ellentmondásnak tűnik, de nem az. Ugyanis nemzeti intézmény-hálózatunk létrejöttéhez és erősödéséhez saját erőfeszítéseink mellett a leginkább a ránk zúduló hazugság- és rágalomhadjárat járult hozzá. A Gárda a parlamenti pártoktól – ugyan negatív kampánynak szánt, de fordított eredménnyel zárt – több százmilliós marketingtámogatást kapott. Olyan erősek vagyunk már, hogy ha sárral dobálnak bennünket, attól csak keményebbek leszünk. Az újabb és újabb – politikai-, gazdasági-, sajtó-, titkosszolgálati- és maffiatámadások – olyan hatással vannak ránk, mint egy sportolóra a soron következő feladat. Kihívások, amelyeket teljesítünk, és amelyektől még acélosabbá leszünk.

Transzformátorként működünk: ellenségeink gyűlöletét alakítjuk át saját energiánkká. Pozitív, építő erővé, amellyel létrehozzuk és tökéletesítjük azokat az intézményeinket, amelyek majd elsöprik a hazugság rendszerét. Ezért ezúton is, újra és újra kérem a balliberális oldalt és minden bennünket pofozni vágyakozót, hogy támadjanak, gyalázzanak és gyűlöljenek bennünket! Ezzel nekünk csak jót tesznek. Köszönjük! Minden egyes gyilkosnak szánt pofon édes és fontos, mert fájni nem fáj már régen nekünk, de ezekből tudjuk azt, hogy jó úton járunk, és hogy annak még nem értünk a végére.

Hát ezért vagyok én ilyen optimista. A Gárda elmúlt egy éve sok mindenre megtanított bennünket. A legfontosabbra is: győzni. És hogy mit jelent számomra a 2007. augusztus 25-e óta eltelt tizenkét hónap? Na erről, majd 2008. augusztus 25-én, a Gárda jövő heti születésnapján.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

6. rész: Isten éltessen, Magyar Gárda!

Ma, augusztus 25-én egy éve, hogy 56 ember a budai Várba vonult, fehér ingben, fekete mellényben, Árpád-sávos pajzzsal a mellén. Ma egy éve, hogy esküt tettek a Szent Koronára, és ébresztőt fújtak abba a képzeletbeli kürtbe, amelynek hangjára már olyan régen és oly sokan vártunk. Ma egy éve, hogy a jelenlévő ezrek hősök születésének lehettek boldog tanúi. Egy év, 365 napkelte és napnyugta, 1300 gárdista, több ezer pártoló tag, több százezer támogató szerte a világban, reménykedő milliók, megannyi fényes siker. Isten éltessen soká, magyar remények kovácsa, keserű könnyek felitatója és örömkönnyek fakasztója: Magyar Gárda!

Hozzád szólok ma, ezen a szent napon, Gárdista testvérem, Te, aki egy vagy az ezerből! Te, akivel kapcsolatban, elismerem, elfogult vagyok!

Hála és áldás Neked, mert a döntő döntést Te magad hoztad, de nem magadért. A hívó szó megtalált, és Te hallgattál rá, mert ahogy Főkapitányotok mondta minap: a Gárda a sorsotok. És Te vállaltad a sorsod, nem menekültél előle, nem is akartál, bár tudtad, hogy a szűk ösvény vér, verejték és megaláztatások erdején át vezet. Érezted zsenge gyermekkorodtól fogva, tudtad, úgyis megtalálod egyszer, és ha megtaláltad, hát járni fogsz rajta. Ha szakadékot kellett volna átugranod, sebes folyamot átúsznod, vagy égig érő bércet megmásznod, hogy megleld, megtetted volna. Mit érdekel bármiféle akadály Téged, ha egyszer ez a Te utad!

Hála és áldás Neked, hogy nem csak döntést hoztál, de ahhoz hű is maradtál. Formaruhát öltöttél, hogy felkiáltó jel legyél. Fehér inget fekete mellénnyel, magyar mondák hősének, a legkisebb szegény legénynek öltözékét, akinek bár semmi sem jutott, mégis a leggazdagabb, mert igazsága van. Esküt tettél az élő Istenre, a magyarok Szent Koronájára és arra a nemzetre, amelyből sarjadt és amelynek köszönheted egyszeri életedet. Hagy lássa mindenki, ha másképp nem, hát általad: él még a magyar, akad még erős kar, és a helyén lüktet még az a szív.

Hála és áldás Neked, mert vállaltad, hogy álnok szitkok céltáblája légy. Ugyan mit számít az Neked? Csak nevetsz rajta, hiszen minden egyes gyűlölködő szóért, amellyel illetnek, száz igaz testvért ad cserébe a sors, és millió Érted suttogott, meghallgattatott imát. Kiváltságos lettél, hiszen nap, mint nap megéled, milyen édes a másokkal megtört kenyér, milyen reményt adó az igaz, őszinte kézfogás és a világon nincs annál szebb dolog Neked, mint magyarnak születni és méltóvá válni ahhoz.

Kínzóan hosszú évek alatt, kínzóan sokakban, kínzóan sokszor merült fel a kétely: hát mi, gyarló kudarcok gyengécske hajtásai lennénk a hős Atillának utódai? A mi apánk a dörgő hangú Árpád? Bennünk folyna Szent Lászlónak erőtől tiszta vére? Nekünk dicső ősünk a legyőzhetetlen Bocskai István? Mi lennénk az az utókor, amelyért Rákóczi, Kossuth és Pongrácz Gergely fegyvert fogott? És a kínzó nemek hosszú sora után most újra az a válasz: igen. Mi vagyunk. Ezért hála és áldás, Gárdista, Neked.

Amikor öröm éri az embert a női szemekbe könny, a férfi szemekbe fény költözik. De vannak pillanatok, százévente egyszer-kétszer, amikor nagy robajjal földre száll az ég, amikor alig hihető csodának vagyunk gyarló részesei. Ilyenkor erősebb a nő, szeme boldogan, szelíden ragyog, de a férfi, aki máskor rezzenéstelen arccal száll szembe akár pokolbéli ördögök seregével is, aki azt hiszi, karjának és elméjének erejével semmi sem dacol, ez a férfi ilyenkor hálából fakadó könnyek közt esik térdre a magyarok Istene előtt. Ilyen nap volt 2007. augusztus 25-e. Hála és áldás Neked, Gárdista, Te, aki ugyan csak egy vagy az ezer közül, de egymagad ezret érsz.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

7. rész: Lesz-e Jobbik-Fidesz koalíció?

Nemsokára országjárásra indulunk Morvai Krisztinával, amelynek keretében első körben felkeressük a megyeszékhelyeket. Külön-külön már 2006 ősze óta tartunk folyamatosan heti több lakossági fórumot is. Most majd együtt igyekszünk találkozni magunkfajtákkal, felmérni a nemzeti ellenállás lehetőségeit, ébresztőt fújni a még szendergőknek. Egy-egy ilyen alkalom ráadásul mindig lehetőséget teremt arra, hogy felmérjük, mi is érdekli valójában az embereket. Ma egy ilyen, rendre előkerülő kérdésre igyekszem válaszolni: lesz-e Jobbik-Fidesz koalíció?

A jobboldalon található egy nagyon komoly réteg, amely átmenetet képez a Fidesz és a Jobbik szavazótábora között. Ezek az emberek ingadoznak, tanácstalanok. Szívük szerint általában egy nagy X-et tennének a Jobbik neve mellé, mert egyetértenek a párttal, de a Fidesz egy zászlóról szóló szirén éneke, az elveszett szavazatoktól való téves félelem, valamint Orbán Viktor iránti tiszteletük lehetetlen helyzetbe hozza őket. Ők azok, akiket hihetetlenül boldoggá tenne egy Jobbik-Fidesz szövetség. Ha a Jobbik olyan párt lenne, mint a többi, akkor mindenféle sanda, kétértelmű maszatolással igyekezne magához édesgetni őket. Fűt és fát ígérne nekik, homályosan. Ahogy azt az olvasó bizonyára sejti, ez részünkről elmarad. A Jobbik tőkéje ugyanis nem alapítványokban, háttérhatalmak által duzzasztott számlákon rejlik, nem is kommunikációs trükkökben, hanem őszinte megnyilvánulásaiban.

Ez pedig megkívánja, hogy elmondjam: a Fidesszel való koalíciónak semmilyen realitását nem látom. Egy koalíció számunkra politikai erők programjának egybefésülése által lehetséges. A mi programunk a nemzeti megmaradás minimuma, abból feladni, kompromisszum tárgyává tenni semmit nincs módunkban. Csak azért nem fogunk koalícióra lépni senkivel, hogy miniszteri bársonyszékekhez és szolgálati autókhoz jussunk. Az együttműködésnek persze van alapja, amelynek célja és határa a jelenlegi kormány elzavarása. Ebben együtt tudunk működni, ránk mindig lehet számítani. Ezen felül azonban ne higgye senki, hogy a Jobbik a Fidesz hajtókáján sorakozó újabb kitűzővé tehető.

Le kell végre számolni az egy tábor, egy zászló stratégiával! Ezen ugyanis már két választás elment, és bizonyos szempontból ennek a téves elképzelésnek köszönhetjük a gyurcsányi pusztítást, másrészt a polgári szövetség eredménye egy torzszülött lett. Egy kisgömböc. Egy monumentális építmény, amely olyanok köré von terelőpóznát, akiknek egymáshoz semmi közük, olyanokat meg fallal választ el, akik természetes szövetségesek.

Szintén hamis az elveszett szavazatokról terjesztett rémhír. Ennek lényege, hogy nem érdemes a Fidesz mellett más jobboldali pártra szavazni, mert az úgysem jut be az Országgyűlésbe, és akik oda szavaznak, azok csak elfecsérelték voksukat. Ördögi kommunikáció, hiszen a jó szándékra, a változásba vetett hitre épít, de valódi eredménye pont a változás ellentéte: a konzerválódás. Nem beszélve arról, hogy bizonyos szemszögből nézve, aki 2002-ben és 2006-ban a Fideszre szavazott szintén elvesztegette a szavazatát. Nem ismerek élő embert, aki azért tette a polgári párt neve mellé az X-et, hogy az erős ellenzék legyen. Mindenki egy erős kormánypártért szavazott oda. Mégsem lett. Tehát az a sok-sok jó szándékú szavazat mind elveszett. Jött helyette ismét a „profitál-diktatúra”. Az MSZP, amely a Fidesznél jóval okosabb lévén „berángatta” az SZDSZ-t is. Mi meg nyalogathattuk az újabb szörnyű kudarcélmény sebeit.

Igen is, érdemes lesz a Jobbikra szavazni, minden nemzetben gondolkodó embernek, mert minél nagyobb erővel leszünk jelen, annál nagyobb az esély a Fidesz irányba állítására is. A magyar föld megvédése, Európában és a világban elkótyavetyélt tekintélyünk visszaszerzése, a politikai korrupció, a cigánybűnözés és a multirabszolgaság visszaszorítása, a magyar állampolgárság megadása, az alkotmányosság helyreállítása, a demográfiai katasztrófa megállítása stb. Mind-mind olyan problémák, amelyek közül akár egy is elegendő, hogy térdre kényszerítsen egy erős nemzetet. A politikai szereplők pedig, beleértve az ún. jobboldalt is lassan 20 éve adósak a megoldásokkal. Nyilvánvaló, hogy csak határozott, őszinte és kemény fellépéssel lehet sikereket elérni. Ehhez van szükség egy feddhetetlen nemzeti pártra. Hogy végre kirajzolódjanak a hamis helyett a valódi törésvonalak. A globalisták és a nemzetiek között.

Az SZDSZ évek óta zsarolja az MSZP-t, és kényszeríti arra, hogy a nagyobbik párt az ő programját hajtsa végre. A szocialisták pedig úgy táncolnak, ahogy a liberálisok fütyülnek. Fütyülni azonban mi is tudunk, nem is akárhogyan. A Fidesz meg majd csak megtanul táncolni. Ahogy az SZDSZ tartotta neoliberális sakkban az MSZP-t, úgy kell nekünk nemzeti sakkban tartani a globális béklyóban vergődő Fideszt. A nemzetáruló baloldalnak meg végre mattot adni.

Persze felmerülhet a kérdés: nem félek-e attól, hogy a választásokat elcsalják, és minden befektetett energia odavész? Hogy miért nem félek, na, erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

8. rész: Kizárólag belülről verhetnek szét bennünket

A Jobbik támogatottságának nagy ütemű növekedése tény. Egy olyan tény, amely persze a hivatalos – azaz a politikai garnitúra érdekében kerekítő – közvélemény-kutató cégek adataiban nem jelenik meg. Persze a legújabb kori magyar történelemben volt már arra példa, hogy ami ott nem jelenik meg, az attól még létezik. Most is erről van szó. A teljes parlamenti erőtér számára zavart jelent egy új, tőlük függetlenül működő és – amitől a leginkább „pipák” – valóban nemzeti politikai erő. Egy ilyen jelenség ugyanis nem pusztán eggyel több belső riválist jelent a számukra, hanem egy külső ráhatást, amely a hazugságok bonyolult, de tökéletesen működő építményét döntheti romba. Ami számukra félelem, számunkra rettentően kívánatos.

Nem alszom hát álmatlanul afelől, bejut-e a Jobbik az Országgyűlésbe, függetlenül attól, hogy a kutató cégek 1-2%-ra mérik, és gyaníthatóan később sem fogják többre mérni. A támogatottságban, annak dinamikus alakulásában biztos vagyok. Van élő ember ebben az országban, aki elhiszi, hogy a Jobbik és a saját mocsarába fulladó SZDSZ népszerűsége azonos mértékű lenne? Ha van ilyen, várom a jelentkezésüket, a kiskorúaknál szamárfejes kitűzőt, a nagyobbak között hazugságvizsgáló berendezéseket fogunk kisorsolni.

Sokkal fontosabb és égetőbb feladatnak tartom tehát, hogy a választásokra megfelelő módon tudjunk felkészülni. Hogy a választási csalásokra, az „apró trükkök ezreire” legyen ellenválaszunk. Nem spórolhatjuk meg, hogy a választókörök ezreiben saját, jól felkészített emberrel jelenjünk meg, még a kedvüket is elvéve bármiféle „okosságtól”. A lehető legkeményebben kell fellépnünk a legapróbb csalásra utaló jelre is. A tét olyan nagy, hogy nem engedhetjük meg a nagyvonalúságot. Használnunk kell a számunkra elérhető nyilvánosság erejét. A globalizmus vámpírjai ugyanis, úgy ahogy őseik is, csak egy dologtól félnek: a fénytől. Rá kell hát világítanunk aljasságukra, romlottságukra és pusztító működésükre.

1947 óta tudjuk, mire képes a győzelemért a hatalom. Elkeseredett helyzetében most sem várhatunk jobbat, és a fő cél – ahogy azt egyszer 2002-ben már Pokorni Zoltán az USA-ban elkottyantotta – nem is a narancs és a szegfű közötti választás eldöntése, hanem a „szélsőségesek” kiszorítása. Lélekben már most kell készülnünk arra, hogy a választások egyfajta politikai háborús helyzetet fognak eredményezni, amelybe szinte minden megengedett lesz az ellenfelekkel szemben, pláne ellenünk. Képtelen történetek kelnek majd a suttogó propaganda szárnyára, a legaljasabb hazugságok, csúsztatások árasztják majd el a tévéhíradókat, soha nem látott emberek vagy addig alvó téglák okoznak majd zavart a sorainkban.

Ha már a sorainkban okozott zavarkeltés szóba került, nem mehetek el szó nélkül a szeptember 6-án történtek mellett. Itt nem pusztán arról volt szó, hogy a szervezők, fellépők – amelyek között magam is ott voltam – nem értettek egyet egy s másban. A radikális oldal vezető személyiségei szerencsére gondolkodó emberek, és ahol többen gondolkodnak egyszerre, ott óhatatlanul is előkerülnek nézetbeli különbségek. Így van ez nálunk is. Sokan méltatlankodnak azon, miért nincs teljes egyetértés, de én ezt nem tartom olyan nagy problémának. Eleget cenzúráznak bennünket, legalább magunknak hagyjuk meg a gondolat szabadságát. A lényeg, hogy akkor tudjunk összefogni, amikor kell. Ezért sajnálom, hogy ez szeptember 6-án nem sikerült. És biztos vagyok benne, hogy nem a véletlen műve volt.

Gondoljunk csak bele az időzítésbe! A Gyurcsány-kormány teljesen megroggyant, a parlamenti pártoknak fogalmuk sincs, hogy mit akarnak, egyben biztosak csak: senki sem meri vállalni a kormányzást. Szívesebben bújnának egy felelősség és arc nélküli szakértői kormány mögé. A Jobbik eközben döbbenetesen erősödik mind a szervezettség, mind a támogatottság tekintetében. A párt EP-listájának vezetését elvállalja Morvai Krisztina, aki hazánk legnépszerűbb civil közéleti szereplője. Megindul az országjárás. Papp Lajos kitálal. A Gárda újabb avatásra készül. A héten elindul az Atilla Király Népfőiskola. És még ki tudja mi minden zajlik a nemzeti oldalon…

Ezt a hatalom már nem hagyhatta szó nélkül. Meggyőződésem, hogy a szeptember 6-ai nagygyűlés elmaradása egy finomra hangolt titkosszolgálati manőver eredménye. A szereplők – tudniillik mi – észre sem vettük, hogy egy ilyen fontos pillanatban, amikor a társadalom jobbik fele szomjazva várta, hogy a meghatározó erőket, személyeket együtt lássa egy színpadon, szembefordítottak bennünket. Igaz, hogy a rendezvény Gyurcsány meghátrálásával elveszítette az aktualitását, de ha már a szervezők úgy döntöttek, mégis megtartják, nem lett volna szabad széthúzást mutatnunk. Most az egész balliberális oldal rajtunk nevet, pedig a helyzet éppen a fordítottját tette volna lehetővé.

Ami megtörtént, megtörtént, nem érdemes rágódni rajta, de a feladat az, hogy tanuljunk a történtekből. A megosztás szándéka irányunkba ugyanis nem fog enyhülni, sőt, erősödni fog. Mindenkinek kötelessége, hogy megőrizze a józanságát, az ügy iránti alázatát, hogy ismerje és tudja a határait, hogy ne kerüljön szereptévesztésbe, hogy óvakodjon a „hamis papoktól”. Most vízválasztó vonalhoz értünk. A nemzeti oldal magára talált, erős és határozott. Felébredtünk. Az ellenségeink külső támadásai rendre leperegtek rólunk, talán még acélosabbak is lettünk általuk. Az utolsó lehetőségük az maradt, ha belülről vernek szét bennünket. Most ugyanis még szétverhetőek vagyunk. Ha saját magunk tesszük meg nekik a szívességet. De ha túléljük az elkövetkezendő néhány hónapot, ha nem adunk helyet a széthúzásnak, akkor nem lehet a nemzeti gondolatot megállítani.

És hogy mit kezdhet majd a nemzeti gondolat a globalizmus egyik olyan intézményében, mint az Európai Parlament? Van-e értelme oda egyáltalán beültetni bárkit is? Na, erről majd a jövő héten.

9. rész: Barikád kell a neoliberális massza elé

A nemzeti oldalon túl vagyunk már számtalan csalódáson. Láttuk, hogy paktál le Antall az SZDSZ-szel, hogy tűnik fel, majd el Giczy a KDNP éléről, hogy nullázzák le a kisgazdákat, hogy züllik a MIÉP a „magyar igazság és élettársává”, hogy válik a Fidesz a mesebeli kisgömböccé, aki mindent bekebelez, ami az útjába kerül. Szinte már úgy érezzük, hogy Magyarországon egy magunkfajta politikai párt törvényszerűen kódolva van a bukásra. Eluralkodott sokunkon a politikai depresszió. A depressziósra pedig jellemző, hogy annyira belegabalyodik saját problémáiba, hogy a külvilágból már csak a sötétebb tónusokat látja meg, teljesen elveszíti hitét, erejét és akaratát bármiféle pozitív változás irányába. Tapasztalom ezt az életérzést a köreinkben is, amelyet – bár teljes mértékben megértek – nagyon veszélyesnek tartok.

Nem szabad engednünk a csüggedésnek és a pártokkal kapcsolatos negatív fatalizmusnak! Akik úgy vélik, hogy a pártok, úgy ahogy vannak, elvtelen közösségek, szívesen hivatkoznak olyan szerencsés és sikeres nemzetekre, mint az írek, a finnek, a dánok vagy akár a lengyelek. Itt viszont ellentmondásba keverednek, hiszen a fenti nemzetek esetében is, mint ahogy jelenleg mindenhol a világban, politikai pártok döntenek a legfontosabb kérdésekről, szabnak jó vagy éppen rossz irányt egy nemzetközösségnek. Ki kell hát kászálódni a depresszióból, és el kell hinni, hogy nem a párttal mint intézménnyel van baj önmagában, hanem azzal, hogy ha azt öncélú emberek töltik fel. Mindig az öncélú emberek tesznek egy szervezetet alkalmatlanná a feladatára, legyen az párt, civil egyesület vagy bármilyen más közösség.

Van még egy másik, gyakran előkerülő szkepszis. Mi értelme beülni a hatalmas Európai Parlamentbe? Mit tud ott tenni néhány tisztességes ember a szellemileg eltokásodott uniós bürokraták több százas tengerében? A kérdés felvetése ráadásul nem csak a számbeli fölény megdöbbentő ereje miatt, hanem az EP-nek az Unió intézményrendszerén belül betöltött eléggé gyenge szerepe miatt is jogos. Az Európai Parlamentet ugyan parlamentnek hívják, de a törvényhozásban szinte csak statiszta szereppel bír a Bizottsággal szemben, amely viszont nem választott képviselőkből áll, és amelynek a hatalmi jogosítványai egészségtelenül szélesek. Mégis miért van akkor értelme kiküldeni képviselőket a Jobbiknak az Európai Parlamentbe?

Szerintem a kérdés sokak számára értelmetlenné válik, ha úgy tesszük fel, miért van értelme Morvai Krisztinát bejuttatni az EP-be? Aki nyomon követte a Jobbik listavezetőjének közéleti szerepléseit, vitakultúráját, és megismerte érveit, szinte látja lelki szemei előtt, amint Morvai Krisztina igazsága tudatában, mosolyogva magyarázza el, merre lakik a magyarok Istene. Eközben pedig a szokatlan helyzettől a képviselő urak napi huszonnégy órában „viselt” bárgyú mosolya az arcukra fagy. Már ennek a pillanatnak a megélése is elegendő indok volna ahhoz, hogy képviselőt küldjünk Brüsszelbe. De ennél jóval többet is elérhetünk.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy maholnap a magunk szájíze szerint átalakítható az Unió, de ha már így van, legalább ne hagyjuk, hogy akadály nélkül gázoljanak át rajtunk. Vannak ugyanis szövetségeseink, olyan közösségek, pártok, akik hozzánk hasonlóan a nemzetek Európája koncepcióban gondolkodnak a föderálisan ránk oktrojált Európai Egyesült Államok terv helyett. Megtalálva és együttműködve velük komoly barikádot emelhetünk a nyilvánvalóan az USA által támogatott neoliberális massza elé.

Egy másik fontos szempont, hogy az EP nyilvánossága előtt végre felvethetőek lesznek nemzetünk legsúlyosabb problémái, mint a termőföldünk külföldi felvásárlása, a magyar-cigány együttélés megoldatlansága, a hazai politikai garnitúra gigantikus korrupciója, a multinacionális cégek gyarmatosító tevékenysége és a magyar társadalom védtelensége, a Benesi dekrétumok vagy akár a trianoni diktátum máig élő igazságtalanságai és még sok, más nemzetközi viszonylatokban is értelmezhető kérdés.

Ne felejtsük el azt sem, hogy egy sikeres EP-választás végre önbizalmat adhat nekünk, a nemzeti oldalnak. Végre bebizonyíthatjuk, hogy létezünk, hogy sokan vagyunk, hogy nem lehet bennünket sem elhallgatással, sem hazudozással, sem külső támadásokkal, sem belső bomlasztással elpusztítani. Egyszer és mindenkorra megértethetjük mindenkivel, hogy igényt formálunk saját sorsunk irányítására, hogy van elképzelésünk Magyarország jövőjét illetően, hogy ez a föld a mi hazánk, amit apáinktól örököltünk, és amit a saját a fiainknak akarunk és fogunk továbbadni. Hogy Magyarország a magyaroké.

Hogy ebben az agyonrabolt és szétlopott országban mik azok az erőforrások, amelyekre egy szebb jövő építhető? Na, erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

10. rész: A nemzet asztaláról és azokról, akik azt szeretnék ránk borítani

A Szonda Ipsos tegnapi napon kénytelen-kelletlen bejelentette, hogy a Jobbik 2%-on áll. Aki egy kicsit is ismeri a hazai viszonyokat és van tudomása a közvélemény-kutatásokról, az tudja, hogy ezzel a cég gyakorlatilag elismerte: a Jobbik, ha most lennének választások, bejutna az Országgyűlésbe. De ne legyenek illúzióink. Soha sem fognak a mostaninál többre mérni egy nemzeti pártot. Vonulhat 5 millió ember az utcákra Jobbik zászlók alatt, kimagyarázzák úgyis, hogy miért nem létezik ez a párt. Ez a 2% (esetleg a 3) az a maximum, amelyet még hajlandóak bevallani a társadalomnak. Ez ugyanis még lebecsülhető, még túl lehet lépni rajta egy kézlegyintéssel, viszont egy választási siker esetén könnyen meg tudják védeni szakmai hitelességüket. „Meglepetést okozott a számunkra is a Jobbik előretörése, a rejtőzködő és bizonytalan szavazók támogatását egyszerűen nem lehetett megjósolni. – halljuk már előre a majdani magyarázkodást.

Persze nem hiszem, hogy túl sokat kellene foglalkoznunk a kutatásokkal. Minden erőnkkel az előttünk álló feladatokra kell koncentrálni. Eddig is és ezután is ez vezethet eredményre. A 2006-os sokkból felállva két év alatt sikerült felépítenünk valamit, amely mind a nyilvános, mind a háttérhatalmat rettenetesen irritálja. Elképzeléseikbe, amelyben hazánkat egyértelműen célországként tételezik, egyáltalán nem illik bele egy önmagára talált, megkerülhetetlen nemzeti erő. Az osztrák nemzeti pártok átütő sikere mindenképpen példaértékű. Ha egy nálunk százszorta jobb kondícióban lévő országban ekkora igény mutatkozik az egészséges nacionalizmusra, nem nagy vakmerőség azt jósolni, hogy az – egyébként összeurópai – folyamat nem áll meg Hegyeshalomnál.

Emlékezzünk csak vissza, akár két évvel ezelőtti önmagunkra. Hitetlenül hánykolódtunk, és semmiféle remény nem látszott valamiféle erőkoncentrációra. Lelki füleinkkel hallottuk a parlamenti kárörvendés zaját, tolvaj tenyerek sunyi összedörzsölését és láttuk a cinkos, hazaáruló összekacsintásokat. De fordult a kocka. Jelen pillanatban a teljes politikai garnitúra azon remeg, mi lesz, ha a nép tiszta és számon kérő hangja egyszer csak betör a Nemzet Templomában évtizedek óta uralkodó néma mutyizásba. Minap az egyik neves politológus elismerte, hogy az ún. radikális oldal „soha nem látott szervezettséggel készül a választásokra”. Persze ami neki aggodalom, az nekünk büszkeség. Mert igen. Megcsináltuk. A legnehezebben már túl vagyunk. Ugyanis mindig elkezdeni a legnehezebb valamit, azt folytatni vagy adott esetben lerombolni sokkal könnyebb. Sikerült kiépíteni a struktúráinkat, amely világos, reális és sikeres stratégiát rajzol a nemzeti oldal elé.

Vegyük hát sorra, melyek is az erőforrásaink.

Van egy Jobbik, amelynek napi szinten alakulnak az alapszervezetei, amely gőzerővel készül a szakmai, a szervezési és a választási feladatokra, amelynek listavezetője a jövő évi EP-választásokon hazánk legnépszerűbb civil szereplője, Morvai Krisztina lesz. Amelynek gyűlésein alkalmanként 500-600 ember jön össze. A Jobbik a nemzeti oldal politikai ereje.

Van egy Gárdánk, amelynek ugyan az elmúlt hetekben elég komoly belső bomlasztáson kellett úrrá lennie, de a valódi cél: a Gárda és a Jobbik egymásnak ugrasztása szerencsére nem sikerült. A Gárda rövidesen kiheveri eddigi története legsúlyosabb válságát, és újult erővel folytatja azt a munkát, amelyet egy éve megkezdett. A Gárda a nemzeti oldal önvédelmi ereje.

Van egy Atilla Király Népfőiskolánk, amely az ország 15 pontján, több mint ezer hallgatóval, a média hihetetlen csendjétől kísérve kezdte meg tevékenységét. A Gárdában, én még emlékszem, annak idején senki sem hitt, mégis mi lett belőle... Most sokan a Népfőiskolát sem veszik komolyan, de a tények, azok tények. Az intézmény felállt, működőképes és szépen lassan, vagy akár nagyon gyorsan, de megkezdi jótékony magjainak széthullatását. A szellemi függetlenség szabadságharca megkezdődött. A népfőiskolai hálózat a nemzeti oldal szellemi-kulturális ereje lesz.

Még nincs meg az asztal negyedik lába, de nem árulok el nagy titkot, hogy a színfalak mögött már faragjuk azt is. A Gárda 2007. augusztus 25-én lépett a napvilágra, de a tervezést Usztics Mátyással, majd az egyesület további tagjaival már 2006 decemberében megkezdtük. Titokban, csendben, de határozott célirányossággal. Ugyanígy, egyelőre a rejtekben készül a negyedik asztalláb: a nemzeti oldal gazdasági ereje. Hogyan és miként? Mindenki a maga idejében mindent tudni fog. Addig meg dolgozzon csak a biztonsági hivatal. (A nemzetit azért nem írtam, mert „fogalmam sincs”, melyik nemzet biztonságáért dolgoznak...)

Ennél világosabb és felépítettebb stratégiát én a nemzeti oldalon még senkitől sem láttam vagy hallottam. Bizonyára azért, mert nincs is. Ezen kell hát járnunk tovább, tűzön és vízen át. És ez hát az oka, hogy bizonyos időközönként jönnek majd egyesek, akik egyik vagy másik asztallábat ki akarják rúgni. Ilyenkor jó, ha gyorsan az eszünkbe véssük: az asztal lábának kirúgása csak eszköz a számukra, a céljuk ennél jóval veszélyesebb. Az egész asztalt akarják ránk borítani. Mert akiket bizonyos körök a saját hazájukban akarnak éhen veszejteni, azoknak nem szokás asztalt teríteni.

És hogy mi az, amit erről a titokzatos negyedik lábról egyáltalán tudni lehet? Na, erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

11. rész: Gazdasági szabadságharcot kell indítanunk!

Október 6-án engem sohasem a gyász, hanem a büszkeség érzése szokott eltölteni. Aki végigolvasta már ennek a 13 embernek az utolsó napjairól szóló beszámolókat, életük utolsó éjszakáját, a kivégzéskor történteket, nem tud nem a hatása alá kerülni. Olyan mintha nem is 13 ember meggyilkolása zajlott volna le, hanem egy nagyszabású antik tragédia: tele hittel, reménnyel és szeretettel. Mintha nem is ők, a kivégzettek lettek volna az áldozatok és a vesztesek, hanem azok a szerencsétlen osztrák katonák, akik lesütött szemmel nézték végig bátor kiállásukat. És ez így is volt. Október 6-a ezért nekem nem gyásznap, hanem a „csak azért is: szabadság” napja. Október 6-a nemet mond a beletörődésre, a megalkuvásra, a gyáva bujkálásra, de igent kiált a magyar életre, a magyar igazságra és a magyar szabadságra. És kiáltása még 159 év távlatából is tiszta, egyenes és megerősítő. A jelen rabigája – amelyet olyannyira megszoktunk, hogy a mindennapokban már szinte el is feledkezünk a kezeinkre és lábainkra erősített láncról – ilyenkor válik láthatóvá. Olyan, mint amikor egy nagy vihar után kitisztul a levegő és a környező hegyek kontúrjai élessé válnak. Tegyük hát fel október 6-án a kínzó kérdést: független-e ma Magyarország?

Attól a ténytől, hogy testvéri milliókat szakítottak el durván tőlünk, és amíg ez így van, a szabadság nem lehet teljes a magyarnak, most tekintsünk el. Célunk jelenleg, hogy a csonka ország helyzetét vizsgáljuk meg!

Egy ország függetlenségének, szuverenitásának vannak alapvető feltételei. Területi, katonai, politikai, kulturális és gazdasági szempontok. Független-e Magyarország területileg? Független-e katonailag, politikailag, kulturálisan vagy gazdaságilag? Költői kérdések csupán. Ami most engem érdekel az az utóbbi: a gazdasági függetlenségünk. Ennek nemlétét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gazdasági közbeszéd teljesen hamis térben, hamis szavakkal folyik. A GDP például, amelyre oly nagy szeretettel hivatkozik mindenki, nem a magyar, hanem a magyarországi állapotokat mutatja. Néhány tucat, itt állomásozó multinacionális cég adja a nagy részét, akik inkább kiszivattyúzzák ezt az országot, mint építenék. A magyarországi GDP nagyon fontos lehet a nemzetközi gazdaság urainak, a befektetőknek, a spekulánsoknak, de nekünk, magyar embereknek alig jelent valamit, legalábbis addig, amíg annak eredményei nem nálunk, hanem valahol máshol hasznosulnak.

A globalizáció korában persze lehet, hogy megmosolyogtat egyeseket, ha valaki gazdasági függetlenségről beszél, de az a fajta gazdasági függés, amely szorítja hazánkat már nem tartható sokáig. Az államadósság spirálja, a magyar földtulajdon elveszejtése, a hazai vállalkozások és gazdaságok legyilkolása, a multinacionális cégek törvényen kívülisége – más néven a „multibűnözés” –, a stratégiai ágazatok kiprivatizálása, az állam gazdasági szerepének lenullázása mind önmagában is gyilkos kórokozó lenne, pláne így együttesen. És itt most még nem is említettem Simon Peresz elszólását...

Sokan azt mondják, hogy a globalizáció tény, nincs mit tenni, el kell fogadni. Akik ezt gondolják, azok valójában a következőt képviselik: Magyarország gyarmatosítása elkerülhetetlen, legyünk ezért önként rabszolgák. Nem vagyok hajlandó elfogadni az ilyen érvelést. A globalizáció valóban világfolyamat, valóban kevés eszközünk van vele szemben, de mondjuk már ki: a globalizáció nekünk NEM JÓ! Ha pedig így van, az ország vezetőinek, irányítóinak kutya kötelességük a kiutat, vagy legalább a nyakunkra tett kötél lazításának lehetőségét keresni. Gazdasági szabadságharcot kell indítanunk!

A globalizációval szemben egyetlen esély van: a lokalizáció. Olyan rendszer felépítése, amely függetleníteni tudja önmagát. A múlt héten arról írtam, hogy a nemzet asztalának – a politikai, az önvédelmi és a szellemi mellett – a negyedik lába a gazdasági kell, hogy legyen. Csak így, együtt maradhatunk állva, különben összeomlik az egész. A politikai (Jobbik) épül, az önvédelmi (Gárda) épül, a szellemi (Atilla Király Népfőiskola) épül, a gazdasági sem halogatható soká.

A tervező asztalnál sok minden felmerül. Minden bizonnyal át kell gondolni az állam gazdasági szerepét, hiszen az állam képes egyedül olyan tőkekoncentrációra Magyarországon, amely akadályt vagy versenyt képezhet a multikkal szemben. A hazai vállalkozások és gazdaságok megerősítése eddig csak szavakban történt meg, pedig öntudatos, független és nagyon széles középosztály nélkül nincs gerince az országnak. Magyarországnak végre nem a 3 millió koldus, hanem a 3 millió kisvállalkozás/kisgazdaság országává kell lennie. Fel kell eleveníteni a hangyaszövetkezetek tapasztalatait, eszmeiségét. Tudatosítani és erősíteni kell a magyar vásárlói öntudatot. Országos leltárt kell készíteni hazánk nemzeti gondolkodású iparosairól, termelőiről, szolgáltatóiról, hogy kiépíthetővé váljon egy hálózat, amely fenntartja önmagát. Nem szabad visszariadni az olyan forradalmi újdonságok bevezetésétől sem, mint a helyi pénz. Elszántan kell keresnünk a lehetőséget a megmaradásra, a gazdasági függetlenség kivívására, az asztal negyedik lábának kifaragására! Az idő vészesen fogy. Fentiek egybegyúrásával, átgondolásával és egy reális tervvel mihamarabb elő kell állnia az alulról szerveződő magyarságnak.

De hogy kik is tartoznak az alulról szerveződő magyarság körébe? Kik azok, akikre a sors ilyen hatalmas terhet és felelősséget rakott? Na, erről majd a jövő héten.

12. rész: Nem mind magyar, aki mondja

A magyar nemzet megmentése kizárólag alulról történhet. Ez tény. Sem az Unió, sem a jelenlegi parlamenti pártok nem képesek életképes válaszokat adni a jelen és a derengő új korszak súlyos kérdéseire. Elfáradtak, beposhadtak. Amikor néhanapján nézem az országgyűlési közvetítést, habár az adás élő, olyan mintha évekkel ezelőtti archivált anyagot néznék. A társadalom és a politika vészesen kettévált, két külön világot képez, amelyeknek egyre kevesebb közük van egymáshoz. Ez a mostani politikára nézve halálos ítélet, mert előbb-utóbb a társadalom – még a legbirkább természetű is – megelégeli a kutyakomédiát, pláne, ha lassan rámegy az élete, és rákényszeríti a tényleges valóságot a közéletre. Vagy békésen, vagy másképp. Ezt a folyamatot ráadásul véleményem szerint erősíteni, gyorsítani kell. Minden egyes perc, amelyet a magyar politika saját álomvilágában tölt, keservesebbé teszi a majdani normalizálódást.

Az alulról jövő újjászerveződést azonban nem szabad összekevernünk a burjánzással. Az évtizedek óta mély kómában tartott magyar társadalom ébredése nem valósulhat meg átgondoltság, stratégia és szervezettség nélkül. Mindezek nélkül csupán kis csoportocskák anarchikus jellegű viaskodása és marakodása várható, amely nem hogy megmentené nemzetünket, hanem csak agóniáját tenné tragikusabbá. Nem beszélve arról, hogy jelenlegi fizikai, lelki és szellemi helyzetünkben nincs túl sok időnk a kísérletezésre. Talán csak egy lehetőségünk van, egy utolsó...

Az ilyen határhelyzetekben mindig fel kell tennünk alapvető kérdéseket. Miközben már a parlamenti ellenzéket is megfertőzte a tarka marha-kór, fontossá vált tisztázni: ki is a magyar? Vannak, akik szerint a felvetés egyszerű jogi probléma: minden magyar állampolgár magyar. Ez az első hallásra demokratikusnak, megengedőnek tűnő javaslat az egyik legvisszataszítóbb, amit valaha hallottam, hiszen magyarok millióit rekeszti ki a nemzet fogalmából. Mások szerint – szintén sokszor hallani – magyar az, aki annak vallja magát. Szintén meghatóan értékes gondolat, már-már el is alszik eme szavak szépségétől az ember. Én azonban ebben sem hiszek. Elfogadom, hogy a két fenti meghatározás logikailag értelmezhető, de az én gyakorlati ihletettségű olvasatomban – amely bizonyos szempontból szűkítő, bizonyos szempontból tágító értelmű – egészen másképp és másban találhatóak meg a magyar közösséghez tartozás feltételei.

Egy állampolgárságot igazoló papír nem érdem, csupán adottság. Magyarnak vallani pedig könnyű magunkat, elegendő kinyitni a szánkat. Halljuk is rendszeresen tévékben, rádiókban, újságokban, amint bizonyos hölgyek és urak nagy komolysággal beszélnek magyarságukról, hogy aztán pár perc után beletöröljék a lábukat nemzetünk szent dolgaiba. Ezekkel az emberekkel én nem tartozom egy közösségbe, abba a közösségbe, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak: Magyarnak. Az én ismérveim rájuk nem igazak.

Magyar számomra az, akinek fáj Trianon. Aki testvérének érez egy 56-ost. Magyar, akinek 2004. december 5-én éjjel nem jött álom a szemére. Akinek összeszorul a szíve, ha megtaposnak egy magyar zászlót, ha felakasztja magát egy tönkretett gazda, ha csődbe megy egy tisztességes hazai kisvállalkozás. Aki nem tud belenyugodni abba, hogy bár a magyar fiatalok akarják a legtöbb gyermeket Európában, mégis a legkevesebb nálunk születik, hogy a magyar föld külföldiek kezébe vándorol, hogy hazánkat gyarmatosítják, és hogy a magyar embert rabszolgának szánják a saját hazájában. Akinek a Gyurcsány-kormány ország-rombolásából nem is az anyagi, hanem a lelki-szellemi pusztítás fáj igazán. És aki hisz egy szebb jövőben, aki hisz Magyarország feltámadásában, a Szent Koronában.

Magyar az, aki sajátjának érzi mindezt a szenvedést. Aki vállalja. Aki rálép a magyar Golgotára, és aki aztán vállaira veszi a magyarság keresztjét. Ehhez képest egy igazolvány vagy egy szépen megfogalmazott mondat semmivé foszlik, hiszen semmit sem ér. Amikor élet-halál küzdelme zajlik, amikor saját sorsunk és gyermekeink jövője a tét, nincs lehetőség jótékony semlegességre. Élet és halál áll szemben egymással. Centrum és közép nem létezik, azt csak a halál találta ki. Magyarnak születni most kevés, beszélni róla még kevesebb, tetteink és vállalásaink döntenek rólunk. Az én felfogásomban nem az a magyar tehát, aki állampolgára ennek a csonka hazának, még kevésbé az, aki csupán szavak szintjén vállal közösséget. Magyar az, aki magyarként ébred fel reggel, magyarként lélegzik egész nap, hogy aztán magyarként térjen este nyugovóra. Magyarnak nem elég születni, magyarrá válni kell. A magyarságot ki kell érdemelni.

A mostani megpróbáltatásoknak, amelyeket ránk rótt a sors, van tehát egy magasztos értelme. Segít letisztítani látásunkat, élesíteni érzékeinket, hogy felismerjük mi is fontos az életünkben, és mi nem. Hogy megismerjük, megszeressük és kézen fogjuk egymást, mi, Magyarok. Hogy mi, akik valóban összetartozunk, összekovácsolódjunk, összeforrjunk, annyi széttagoltság után. Akik a legnehezebb időkben is hűek vagyunk. Sőt, olyankor vagyunk igazán.

És hogy miért nem összeesküvés-elmélet hazánk gyarmatosítása, az itt élő magyarok rabszolgasorba kényszerítése? Na, erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

13. rész: Nem a mi vészharangunkat kongatják

A múlt heti írásomban elmondtam, hogy attól még nem tartok mindenkit magyarnak – a szó szűken vett értelmében –, hogy ugyanolyan személyi igazolványa van, mint nekem. A magyarsághoz tartozás ma nem jog, hanem kötelezettség. Közös keresztünk, a múltért és a jövőért való felelősség vállalása. Nem is olyan egyszerű feladat. A fogyasztói lét lelket gravitáló, sűrű mocsarából kell kimászni. Ezután persze felmerülhet a kérdés: mi lesz a viszonyunk azokkal, akikkel nem érezzük egy közösségbe tartozónak magunkat? A választ Tóth Gy. László politológus munkássága során már számtalanszor megadta. Ő napjaink azon társadalomtudósa, aki nem próbál tetszelegni mindenféle összeborulás hamis és álságos szerepében. Évek óta képviseli következetesen azt, ami a valóság. Ez az ország társadalmi-politikai értelemben kettészakadt.

Az egyik oldalon a neoliberális elveket képviselő, a globalizációs gyarmatosítást elvtelenül kiszolgáló, az ország erőforrásainak nagy részét a kezében tartó szűk réteg, a másikon a „rendszer” veszteseinek tételezett magyar milliók, akikre szellemi vagy fizikai szalagmunka és élethosszig tartó függés vár. Aki azt mondja, hogy a két oldal között kibékíthető az ellentét, vagy hazudik, vagy azok közé tartozik, akik elhiszik, hogy a világ hű tükörképét Evelyn Marsh regényeiben lelheti meg az ember.

Elég furcsa, mi több, gyanús, hogy a nagy összefogásra való felhívások, a széles társadalmi konszenzus jelszavai rendre a szűk országbitorlók köréből indulnak ki. Ez körülbelül olyan, mint amikor egy farkas falka a vegetáriánus életmód mentén próbálja egységbe fogni a környék bárányait. Nevetséges és átlátszó. Minden szavuk halálos méreg. Amikor azt mondják, hogy összefogás, valójában leigázást gondolnak, a tolerancián a mi birka türelmünket értik, ahogy nézzük bambán, miként lopják szét azt, ami a miénk. Számukra az egyenlő jogok saját kiváltságaik sérthetetlenségét, a szabad verseny a magyar gazdák és vállalkozók kiirtását, a demokrácia a nagyok és erősek diktatúráját jelenti. Ezért van halálra ítélve minden naiv egységtörekvés. Tüzet és vizet nem lehet kibékíteni. Egység csak két módon lenne teremthető: ha az országbitorlók végleg maguk alá gyűrnék a magyar népet, vagy – éppen ellenkezőleg – ha elveszítenék kitüntetett és bebetonozott helyüket hazánkban. Előbbitől mentsen meg bennünket a Jóisten, utóbbihoz pedig egyelőre nem vagyunk elég erősek.

Mi is akkor a helyzet? Először is állítsuk fel a diagnózist! Egy: Magyarországot gyarmati, a magyar embereket rabszolgasorba akarják taszítani. Kettő: Az országbitorlók megbízatása, hogy ezt minél hamarabb és minél hatékonyabban végrehajtsák. Három: A nemzeti oldal erős intézmények híján a folyamatos meghátrálás állapotában van. Ha ezt a kórképet elfogadjuk, az szinte már önmagától rajzolja ki magát a gyógymódot is.

A nemzeti oldalnak meg kell erősödnie. (Itt most az egyértelműség miatt nem térek ki arra, hogy az elmúlt két évben mennyire jó úton járunk, milyen sokat léptünk előre még abban a hatalmas ellenszélben is, amelybe kényszerítenek bennünket építkezésünk során.) Olyan szerteágazó, de mégis szerves egységet alkotó intézményi hálózatot kell létrehozni, amely lehetővé teszi a célirányos erősödést. A tehetséges vezetők kiválasztódását, az életerős emberek energiáinak bevonását, az utánpótlás folyamatos és tervszerű biztosítását, a szükséges töltődést, a tartalmas kikapcsolódást – egyszóval egy másik, egy igaz és egy párhuzamos Magyarország megvalósítását. Ez két szempontból is lényeges. Egyrészről megoldódik az országbitorlók kontra magyarok konfliktus, hiszen túllépve az összefogás hamis mítoszán képesek leszünk a saját életfeltételeinknek legalább a részleges kialakítására. Kevésbé tudnak majd bennünket felhasználni saját magunk tönkretételéhez. Másrészről, ha jól átgondolt és reális stratégia mentén haladunk tovább ezen az úton, idővel olyan megerősödést tudhatunk a magunkénak, amely által kikényszeríthetővé válik az országbitorlók hatalomtól való megfosztása.

Az országban tehát van egy barikád. Egy igazi törésvonal. Ez nem a jobb- és nem a baloldal egyre kontúrtalanabb választóvonala, hanem a nemzetben gondolkodók és a nemzetközi érdekeket kiszolgálók között, magyarok és globalisták között húzódik. Sokáig úgy tűnhetett, hogy mi, akik büszkén vállaljuk hovatartozásunkat, csupán szentimentális és értelmetlen harcot vívunk valamiért, amely felett az idő végképp elszaladt. Az elmúlt hónap, különösen a gazdasági világválság azonban bebizonyította, hogy nem a mi szavatosságunk járt le. A neoliberális kor vészharangját kongatják, a globalizációs lufi, ami kipukkadt, de minimum leeresztett. A romokon egy teljesen új, ismeretlen világ épül, amelyben minden újra írható és mindent újra is írnak majd. Nem szükséges jóstehetség, hogy kimondjuk: az első komolyabb szellőtől jelenkorunk országbitorlói elfutnak majd. A mi felelősségünk, akik maradunk – mert a kő marad –, hogy ne érjen váratlanul, felkészületlenül és alkalmatlanul a változás napja. Legyen politikai képviseletünk, legyen önvédelmi erőnk, legyenek szellemi-kulturális fórumaink és legyen gazdasági hátterünk. Így legyen.

És hogy milyennek képzelem ezt az új világot? Kik és mi mentén irányítják majd? Nyílik-e mozgástér végre Magyarországnak? Na, erről majd a jövő héten.

14. rész: Magyarország össze fog omlani

A gazdasági világválság komoly megpróbáltatásokat ró majd az országra. A parlamenti pártok nem merik kimondani, hát megteszem én: Magyarország össze fog omlani. Semmi jelét nem látni annak, hogy ebben a tragikus helyzetben az ország zsibbadt ereiben újra megindulna a vérkeringés.

Van egy kormány, amelynek az élén egy antiszociális személy, egy kalandor áll, aki, ha úgy hozza a helyzet, kész önmagával együtt a szakadékba vetni az egész országot. Egy „negatív Dugovics Titusz”, mert ő a törököt rántotta a mélybe a hazájáért, ez meg mindannyiunkat saját magáért. És van egy ellenzékünk, amely olyan, mint egy kiskutya a kerítés mögött. Ugat hangosan, borzolja a szőrét, vicsorít is nagyon, de ki nem jönne a kerítés mögül a világért sem. A Fidesz, ha akarná, már ma átvehetné az ország irányítását. De nem akarja, vagyis inkább nem meri. Aki most az ország vezetését felvállalja, komoly politikai erodálódásnak lesz kitéve. A Fidesz ezt meghagyná Gyurcsánynak. Úgy gondolkodik: egye meg ő, amit főzött. Az egy más kérdés – de úgy látszik, ez senkit sem érdekel –, hogy a fekete levest a valóságban nem Gyurcsány fogja kiinni, hanem mi, magyar emberek.

Az összeomlást és az azzal járó kaotikus politikai állapotokat ezért én nem tartom elkerülhetőnek. De a rövidtávú, a mindennapi megélhetésünket befolyásoló következmények mellett sokkal lényegesebbnek tartom a hosszútávú, a világ és ezáltal hazánk nemzetközi helyzetét befolyásoló változásokat. Úgy gondolom ugyanis, hogy ami most zajlik, nem más, mint gazdasági előszele a politikai változásoknak. Annak, hogy az Egyesült Államok által megtestesített 20 éves világuralmi korszaknak vége. Megindult a harc a világ újrafelosztásáért.

Kína a pekingi olimpia monumentalitásával finoman jelezte, hogy elérkezettnek látja az időt nemzetközi helyzetének alapos megerősítésére, mi több, a fő döntőbíró szerepét is megpályázza. Elég jó eséllyel. Oroszország már drasztikusabb formában tette egyértelművé, hogy az elmúlt években csak erőt gyűjtött, de egy percig sem mondott le történelmi érdekszférájáról. Itt most nem elemzem a muszlim világ térhódítását – akár Európában is –, India „lassú gyorsulását”, a dél-amerikai forradalmi nacionalizmus sikereit. A lényeg nyilvánvaló: a világ egypólusúsága meg fog szűnni, és a kirakós játék többszereplős lesz.

Egy ilyen alapvető, nemzetközi robajjal járó változás szele könnyen fogja maga alá gyűrni azokat a rossz gazdasági és társadalmi kondícióban lévő országokat, mint amilyen jelenleg Magyarország. Pedig erős társadalmi háttérrel a birtokában egy felelős nemzeti kormány akár a javunkra is fordíthatná a dolgok alakulását. Közhely, de a zavarosban lehet halászni is. Magyarországnak lehetősége kínálkozna arra, hogy ügyes és bátor politikával kihasználja a többpólusú világ által természetes módon megmutatkozó nagyobb mozgásteret. Kihasználhatná stratégiai fekvését és az egyoldalúan atlantista és uniós elköteleződésen túllépve nyithatna a feltörekvő világhatalmak felé. Nehéz és komoly koncentrációt igénylő feladat, de az egyetlen lehetőségünk a megmaradásra és a gyarapodásra. Utóbbiakhoz azonban két dologra van szükség.

Először is meg kell akadályozni Magyarország felvásárlását, máskülönben nem hogy kihasználni nem tudjuk a jövő lehetőségeit, hanem éppen ellenkezőleg kizsigerelt, fekete-afrikai szintre süllyedő munkatáborként áldoznak fel bennünket mások világuralmi törekvéseinek oltárán.

Másodsorban meg kell végre teremteni a nemzeti oldal egységét. És itt direkt nem a jobboldal egységéről beszélek, hanem hangsúlyozottan a nemzeti oldaléról. Egy olyan politikai szövetségről, amely nem törekszik mindenféle nemzetáruló gondolat és személy integrálására csak azért, hogy többnek tűnjön, mint ami, hanem azokat akarja összefogni, akik valóban összetartoznak. Nem jobboldali uniópártra, hanem a nemzeti oldal legszélesebb politikai szövetségére van szükség, amely adott esetben kormányképes is. Ebben a szövetségben véleményem és a realitások alapján is a Jobbik töltheti be a politikai, a Magyar Gárda a civil kovász szerepét. Nem kell bedarálni senkit, ahogy azt korábban, ilyen szövetségek esetében mások tették, hanem mindenkinek a függetlensége és saját arca megőrzése mellett kell szerepet kapnia.

Fontos kiemelnem, hogy ebben a szövetségben a Fidesz egy részének is helye van. Azon tisztességes, főképp vidéki részének, amely számára a pártja egyre inkább kalitka. A Fidesz nemzeti részét ezért ki kell szabadítani! De erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

15. rész: Holnap érted jöhet a mentőhelikopter

A múlt héten olyan események történtek, amelyek hatásai túlmutatnak önmagukon. Előbb az egri kórházvédők, majd a dunaszerdahelyi mérkőzésre látogató magyar szurkolók lettek magukra hagyva. Meggyőződésem, hogy mindkét esemény bizonyos értelemben fordulópontot jelent.

Egerben hónapok óta vívták Dobó István utódai megindító harcukat. Több száz orvos és ápoló nem írt alá a befektető céggel, amely iránt olyan dühöt érzek, hogy a nevét még leírni sem vagyok hajlandó. Megindító volt, ahogy ezek az emberek kiálltak egymásért, az elveikért, a hivatásukért és saját magukért. Elkeserítő volt viszont az a döbbent csend, amely az országgyűlési pártok részéről övezte ezt a küzdelmet. A kormánypárt cinikus tenyérdörzsölése, a cinkos, szintén érdekelt ellenzék árulása és a magyar társadalom „celeb-mentő” részének bamba értetlensége.

Dunaszerdahelyen több ezer magyar szurkoló tett hitet az egységes magyar nemzet mellett. A média persze most is futball-huligánokról cikkezett, pedig a focidrukkerekről – az egriekhez hasonlóan – most az egész ország példát vehetne. Megindító volt, ahogy ezek az emberek félretették életük egyik legfontosabb iránytűjét, a klubhűséget, hogy egy jóval nagyobb közösségért, a saját nemzetükért együtt álljanak ki. Példaértékű, ahogy a sokat szidott és megvetett szurkolók megmutatták az ország nagy szájhőseinek, milyen az, amikor valaki nem csak beszéli, hanem teszi az összefogást. De elkeserítő volt itt is a politika reakciója. A riadt kivárás, a gyáva sunnyogás, majd amikor már tarthatatlan volt a bujkálás, akkor a hőscincér-szerű melldöngetés: „kivizsgálást követelünk!” Persze nyomatékosan kiegészítve egy kis felháborodással a zászlóégetés miatt, nehogy a szlovákok megsértődjenek.

A két eseményt azért tartom nagyon jelentősnek, mert nem szűken vett politikai ügyekben (is) lelepleződött a parlamenti garnitúra. Nyilvánvalóvá vált az, amit már számtalanszor mondtam és írtam: Magyarországon két valóság van. Van egy világ, egy mátrix, amelyben a parlamenti pártok élnek 18 éve. Saját szabályokkal, logikával és törvényszerűségekkel. És van a mi világunk, a valóság, amelyben mindennapjainkat tengetjük, amelyben küzdünk az életben maradásért, és amelynek a parlamenti mátrixhoz egyre kevesebb, sőt, szinte semmi köze nincs. A két valóságnak mostanra már nincs hatása egymásra. Nincs átjárás, nincs kapu.

Ha belegebedünk is egy kórház elvesztésébe, azt a pártok odafenn szenvtelen arccal, mi több, némi szánakozó mosollyal unatkozzák át. Ha agyonvernek is bennünket, azt a pártok odafenn értetlen semlegességgel és az agyonverőinktől való félszben nézik végig. És még sorolhatnánk tovább. Ha az Unió kivérezteti a magyar mezőgazdaságot, ha az IMF-hitel totális szolgaságba taszítja az embereket, ha a lisszaboni szerződés megszünteti a szuverenitásunkat, ha Simon Peresz felvásárolja Magyarországot, ha a föld külföldi spekulánsok kezére jut, ha a multinacionális tőke a szemeteskukába söpri a magyar vállalkozókat, ha az életellenes bűnözés ellepi a vidéket, a tekintetes urakat odafönt miért is érdekelnék mindezek? Hiszen az ő világukban béke van. Amit mi nagy, késhegyre menő vitáknak látunk, ugyan már, azok csak érdekcsoportok kutyakomédiái.

A parlamenti pártokat menthetetlennek tartom. A mostani belpolitikai válság ugyanis nem csupán az MSZP válsága. Nem. Az egész politikai életé. Az ellenzék népszerűsége talmi dolog, csak addig tartható fenn, amíg nem kerül kormányra, és nem derül ki, hogy nemzetközi elköteleződésük és megbízatásaik, valamint az ország és a nemzet érdekei között kibékíthetetlen ellentét lappang. A rendszerváltozás rendszerének közelgő összeomlása menthetetlenül takarítja majd el a jelenlegi parlamenti pártokat, mint lejárt szavatosságú termékeket. Talán a Fidesz-KDNP egy része, főképp vidéki középvezetői, tagsága élheti túl az új korszak kezdetét, hiszen ezek az emberek nagyobbrészt csak jobb híján vannak ott, ahol.

A jelenlegi pártokért persze nem fogunk krokodilkönnyeket hullatni, hiszen ők juttatták ide az országot. A legkevesebb, amit megérdemelnek, hogy lehúzzák a rolót. Akikért viszont felelősséggel tartozunk, azok az emberek. A magyar emberek. Azok, akik felébredtek, és azok, akiket még fel lehet és fel kell ébreszteni. És ha valaki azt hinné, hogy az egri kórház az egri emberek, a dunaszerdahelyi magyarverés pedig a szurkolók ügye, hát, az nagyot téved. Talán holnap az ő kórházát fogják tönkretenni, ő nem kap majd kielégítő ellátást, az ő fején csattan a magyarországi vagy szlovákiai gumibot, és érte jön majd a mentőhelikopter. Ne várjunk a sokkterápiára! Vegyük észre, hogy csak magunkra számíthatunk! Nyissuk ki a szemünket magunktól, mielőtt mások erővel csukják le nekünk.

Rend még nincs, jólét még kevésbé, az ébredés mégis tapasztalható. Hogy mennyire és hogyan, arról majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

16. rész: Nem hiszek az 5%-os rendszerváltozásban

A nemzeti oldalon az elmúlt 20 év komoly pusztítást végzett a pártok megítélését illetően. Nem véletlenül, hiszen amit a politikai pártok tettek, vagy éppen nem tettek, az vérlázító. Foglalkoztam már ezzel a kérdéssel ennek a sorozatnak a 2. részében, ahol leírtam, hogy a Jobbikot másnak, többnek tartom a jelenlegi felhozatalnál. Mi nem a Soros Alapítvány köpönyegéből ugrottunk elő, bennünket nem találtak ki nemzetközi háttérhatalmak, nem alapítottak meg az MSZMP-ből kimenekült opportunisták, nem kellett vargabetűket írnunk, mire rájöttünk, hogy kik vagyunk és soha nem árultuk el a saját nemzetünket. Alulról szerveződő, mozgalmi jellegét megőrző, fiatalos nemzeti párt vagyunk.

A pártokból való kiábrándulás terhét így nem akarjuk és nem is szükséges cipelnünk. Mások bűnéért nem kívánunk vezekelni. De nem tehetjük meg azt sem, hogy nem látjuk, hogy nem vesszük észre a magyar emberek körében megjelenő reménytelenséget. Ugyanis még azok is, akik elismerik, hogy a Jobbik – a magyar közéletet halálos méregként letaglózó hiteltelenség közepette is – hiteles párt, még azok is tamáskodnak. „Jó, jó, bejut a Jobbik az Országgyűlésbe, de hát, mit tud ott kezdeni az 5%-ával? Ha nem kerül kormányra, semmit sem tud elérni, ellenben ha koalícióra lép a Fidesszel, akkor meg fel kell adnia a programját.” Hangzik el számtalanszor a vélekedés, amely válaszért kiált.

A logikailag egyébként helytálló vélekedést miért tartom mégis csalódottságból fakadó tévedésnek? Azért, mert az. Ugyanis, aki a fenti álláspontot képviseli, általában nem képes egyéb alternatívát mutatni. Nem tud más kiutat, így jobb híján a fantazmagóriák világába menekül és teljesen irracionális forgatókönyveket fabrikál magának. Könnyebb ugyanis egy álomvilágban szenderegni, mint harcolni, áldozatokat hozni és fel nem adni a valóságban. Könnyebb struccként élni, mint magyar emberként.

De nem szeretném pusztán érzelmi oldalról megválaszolni a fenti aggodalmaskodást. Nézzünk tehát szembe a kérdéssel: mit is kezd a Jobbik azzal a bizonyos 5%-kal?

Először is a Jobbik nem a Parlamentbe készül, hanem az Országgyűlésbe. Nekünk a Kossuth téren nem egy szép épület, egy fontos munkahely áll, hanem a nemzet temploma. Oda pedig csak tiszta cipővel és tiszta lelkülettel szabad belépni. És ahogy azt már számtalanszor elmondtam, mi nem a mutyizás újabb alanyaként érkezünk majd, hanem kardot viszünk oda. Kardot, amellyel ki akarunk verni mindenkit onnan, aki rablótanyát csinált ebből a szent helyből. Koszos asztalra ugyanis nincs értelme megteríteni. Előbb le kell sikálni az odaszáradt és büdös mocskot, ha kell, a legerősebb kefével és mosószerrel, hogy utána jöhessen az ünnepi tálalás.

Másodszor. Amennyiben 2010-ben, vagy egy esetleges előre hozott választáson a Jobbik 5%-ot ér el és bejut az Országgyűlésbe, én csalódott leszek. Csalódott, mert a Jobbikban több van, mint 5%. A jelenlegi tendenciák folytatódása mellett én 10%-os eredményt tartok reálisnak. Ezzel pedig már komoly beleszólásra nyílik lehetőség. A párt gondolatainak, programjának nagyobb nyilvánossága, nagyobb anyagi és szellemi bázisa lesz, és még hatékonyabban folytatódhat az építkezés. Az építkezés, amely az Országgyűlésen kívül már most is zajlik. A Jobbik ugyanis nem vár ölbe tett kézzel a mandátumokra. A Gárda, a népfőiskolai előadások, a megnyíló könyvtárak, a fesztiválok, a piacok és a többi kezdeményezés mind-mind kitapossa azt az utat, amelyen a jövőben – az országgyűlési siker után is – járni fogunk. Ez a nemzeti intézményesedés útja. A gyengülő neoliberális állam romjain egy új nemzetállam alapköveinek lefektetése. Mindenki számára nyilvánvaló kell, hogy legyen, sokkal hatékonyabban segítheti az építkezést egy 10%-os parlamenti párt, mint egy partvonalon kívülről kiabáló.

Harmadszor. Mi valódi rendszerváltozást akarunk. Ez sem 5, sem 10%-kal nem megy. Ahhoz kormányra kell kerülni. 2010-ben ez csupán a Fidesszel való koalíció révén lenne elérhető, de ezt a Jobbik nem vállalhatja. A Fideszt örömmel segítjük a Gyurcsány-kormány leváltásában, de egy pillanatig sem fogunk asszisztálni atlantista irányvonalához. Amennyiben a nemzetstratégiai kérdésekben a Fidesz továbbra is megmarad a szavak szintjén, és kerüli a tetteket, úgy tőlünk semmi jóra ne számítson.

Most, hogy összeomlás előtt áll a neoliberális világrendszer, végre mindenki számára világossá vált, hogy amit mi évek óta mondunk, az nem összeesküvés-elmélet, és a pénzügyi lufi egyszer tényleg ki fog pukkanni. Egy új világ épül a szemünk előtt. Hogy milyen? Azt még nem tudjuk, de bizonyos, hogy a nemzeti önvédelem szerepe felértékelődik. Mi is egyre nagyobb lépéskényszerbe fogunk kerülni. Október 23-án már láthatóvá vált, hogy az utca egyre inkább a miénk. A Jobbik rendezvényén közel annyian voltak, mint a Fideszén. Ez a tendencia pedig folytatódni fog. Persze még nagyon sok munka vár ránk. Kénytelenek leszünk előbb mindent beleadni, aztán pedig fokozni a tempót. Ma csak az utca a miénk, holnaptól már az Országgyűlés.

És itt érkeztem el a valódi válaszadáshoz. Igen, én sem hiszek az 5%-os rendszerváltozásban. De ki beszélt valaha is arról, hogy a Jobbik csupán 5 vagy 10%-ot akar? Lehet, hogy 2010-ben ez a realitás, de a mi célunk, mint minden pártnak, a kormányzati hatalom. A Jobbik bejutva az Országgyűlésbe megmutathatja magát az egész országnak, és innen már nem lehet megállás a győzelemig. 2010-ben bejutunk, és el fogjuk érni, hogy legkésőbb 2012-ben előre hozott választások legyenek. Ott a Jobbik – vagy nevezzük inkább a nemzeti oldalnak – győzni akar és győzni is fog.

Mindenkinek, aki magyar, fontos küldetése van a fenti küzdelemben. De erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

17. rész: Mindenki hozzon magával még öt embert!

A múlt héten ott tettem le a tollat, hogy mindenkire szükség van. Kissé sziruposnak, mozgósító kampányszlogennek tűnő gondolat, pedig véresen komoly. Magyarország történelme legnehezebb időszakát éli. Volt már számtalan olyan pillanat az elmúlt századok során, amikor megoldhatatlannak tűnő problémák tornyosultak a nemzet előtt, de olyan magárahagyatottságban még nem voltunk, mint ma. Mivel külső segítséget amúgy rendre csak az ellenségeink kaptak, így árvaságunkat egyértelműen belső magánynak gondolom. Esélyünk sincs arra, hogy a jelenlegi politikai garnitúrától mentőkötelet kapjunk.

Nincs nemzeti elitünk, mert azt 1945 után szisztematikusan tette tönkre a selejtek lázadása. Ami megmaradt belőle, az szétszórva, egymásra is morgolódva, a nemzet egésze szempontjából nagyjából hasznavehetetlenül vergődik és semmilyen befolyása nincs az ország alakítására. Sorsunk így azon múlik, hogy lesz-e, lehet-e sikeres egy alulról szerveződő nemzetmentő mozgalom? A megmaradt magyarság képes-e kitermelni önmagából életképes intézményeket, érdek- és önvédelmi szervezeteket, politikai képviseletet, kulturális fórumokat és gazdasági hátteret? Ahogy azt ennek a sorozatnak a 10. részében leírtam: vagy lesz a nemzet asztalának négy lába, vagy fel fog borulni.

Ehhez az első hallásra őrületesen nehéz feladathoz van szükség minden – a szó szűkebb értelmében vett – magyar emberre. Nincs kifogás sem korra, sem nemre, sem anyagi helyzetre, sem iskolázottságra, sem semmi másra hivatkozva. Aki otthonról a fotel kényelméből szorít nekünk, bármennyire is kedves szívű ember, de az ellenoldalra állt. Lemondott a tevékeny segítségről. Mert itt és most minden magyar embernek küldetése van. Biztosan lesz, aki hegyeket mozgat meg, mert a lehetőségei, talentumai erre késztetik, de nem kell mindenáron nagy dolgokra gondolni. Lehet, hogy sokan csak egy fűszálat tudnak keresztbe tenni, de ha sok fűszálat teszünk keresztbe, akkor abból előbb-utóbb barikádot lehet építeni. Gátat, amely útját állja a ránk ömlő mocsoknak, és bástyát, amely megmutatja erőnket a messzeségnek.

Magunkba nézve könnyen rájövünk, hogy számtalan lehetőséget halasztunk el naponta, hogy tegyünk a magyarság ébredéséért. Néha elég egy mondat, egy a nemzet mellett tett vallomás az alkalmas pillanatban, vagy sokszor éppen a hallgatás. Elég egy átolvasott újság, szórólap, egy megtekintett DVD továbbadása, vagy éppen a megkapott megtekintése. Nagyon fontos az önképzés is. Ugyanis ma minden magyar embernek prófétának kell lennie a saját hazájában. A szív bátorságát – ami adott – kell felvértezni a tudás erejével – ami megszerezhető. Hatnunk kell. Hat éve azt hallottuk, hogy mindenki hozzon magával még egy embert. Ez akkor is kevés volt, ma szinte semmi. Most ennél jóval többre van szükség: mindenki hozzon magával még öt embert! Ez ma a magyar emberhez méltó feladat.

A nemzeti oldalnak, nekünk, nem szabad meghallani, pláne nem komolyan venni a másik oldalról, a nemzetellenes oldalról érkező folyamatos hazudozást, csúsztatásokat és rágalmazást. Fel kell készülnünk arra, hogy gigantikus erők fognak mozgósodni azért, hogy sikerünk útjába álljanak. Lesz majd minden, cukorka és korbács, csak hogy tizedeljék a sorainkat. Ezért kell felkészülnünk, leginkább lélekben.

De jó, ha felkészülnek ők is. És nem arra, amit ők hazudnak rólunk. Nem. A magyarság a történelem során számtalanszor bizonyította már, hogy elfogadó és békés nemzet. Most is azok vagyunk. A mi sikerünktől – hogy az ország irányítása végre a nemzet kezébe kerül – senkinek nem kell félnie csak azért mert cigány vagy mert másképp gondolkodik, mint ahogyan mi. Nem. Itt ma mi, nemzetiek, mi vagyunk egyedül valóban demokraták, mert elfogadjuk, hogy a miénken kívül van más vélemény is, pedig a miénket a parlamenti „demokraták” közül senki sem fogadja el. Ne tőlünk féltse hát senki ezt az országot, hiszen az egyedül a számunkra szent. És ne tőlünk féljen senki, hanem azoktól, akik azt akarják, hogy itt rabszolga legyen minden ember. Bőrszínre tekintet nélkül. De jó, ha tart tőlünk mindenki – legyen magyar, cigány, zsidó vagy akárki – aki azt szeretné, hogy a Szent Korona országa gyarmat legyen.

Mert nem lesz az. De erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

18. rész: Üzenet a cigányságnak!

A cigánybűnözés burjánzik. Persze vannak, akik még a fogalom létezését is tagadják, pedig az egy olyan kriminológiai fogalom, amelyet sokáig tanítottak a jogászok és a rendőrök számára. Mára a kifejezés már nem számít politikailag korrektnek. A polkorrektség pedig nagy úr, képes egyszerre maga alá gyűrni akár az igazságot és a valóságot is. Számomra azonban utóbbiak élveznek prioritást, így a fogalom használatát egyáltalán nem tartom bántónak. A gyermekbűnözés kifejezés nem sért meg minden gyermeket, mint ahogy a fehérgalléros bűnözés sem háborít fel minden öltönyös embert. (Bár utóbbi bűnözési forma külön cikket érdemelne!) A cigánybűnözés sem kollektív ítélet. Jelentése szerint vannak olyan speciálisan a cigányságra jellemző bűnelkövetési formák, amelyeket csak speciális módon lehet kezelni. Ennek létezését és elképesztő méretű terjedését tagadni dőreség vagy otromba hazugság. Mégis megteszik egyesek...

Az illető urak és hölgyek szánalmas tagadásai azonban szembetalálkoztak a társadalom legszélesebb részének tapasztalataival és meggyőződésével, így megszégyenülten kénytelenek voltak stratégiát váltani. Régi mondás, hogy a legjobb védekezés a támadás. Eszerint jártak el. Mivel a „létezik-e cigánybűnözés?” vitában eleve vesztesnek ítéltettek, jobbnak látták, ha előveszik a régi jó lemezt, és a falra festik a nem létező rasszista ördögöt. Segítségükre sietett, hogy vidéken a romló közállapotok elérték az alvilág érdekeltségeit is. Különösképpen az uzsorásmaffia köreiben okozott komoly feszültséget a gyűrűző és terjedő fizetésképtelenség. Borsod megyében szabályos uzsoraháború alakult ki, amelynek elkövetői és áldozatai is nagyobbrészt cigány származásúak. A maffiamódszerekkel elkövetett leszámolásoknak így többnyire szerencsétlen cigány családok kerülnek a célkeresztjébe.

Jelenkorunk korrupt és képmutató cigányvezetőitől persze nem várható el, hogy a probléma gyökerét igyekezzenek orvosolni, hogy harcot hirdessenek a cigányok ezreinek szenvedését okozó uzsoráztatás ellen. Nem. Ők a könnyebb és felelőtlenebb utat választották. Saját testvéreik tragédiáját, szerencsétlen helyzetét és nem egyszer halálát felhasználva, elkezdtek egy sátáni politikai játszmát. A bűncselekmények elkövetőiként az általuk rasszistának tételezett nemzeti oldalt, azok szervezeteit – főképp a Gárdát és a Jobbikot – nevezték meg. A kormány pedig hátvédként, míg a balliberális sajtó centerként segítette a „mezőnyjátékot”, amely segítségével a vidéken eluralkodott etnikai feszültség tovább fokozható. Az uszítástól az uszítók többféle eredményt várnak.

A cigányvezetők az ilyen módon, éppen általuk megfélemlített cigányságnak mellüket döngetve ígérhetik meg, hogy nagy bajukban csupán egy menekülési út van: ha mögéjük állnak. A tanácstalan és hiszékeny vidéki cigányság pedig naivan sorakozik fel saját megnyomorítóihoz. Sorsuk szinte teljesen megegyezik azon szocialista szavazókéval, akik húsz éve törzsbázisként és egyben állandó lábtörlőként szolgálnak az MSZP-nek. Gyurcsány pedig dörzsöli a kezét, hiszen az állandó rasszista veszély kitűnő lehetőséget ad a világtörténelem leggyengébb kormányzati teljesítményéről történő figyelemeltereléshez. Talán nem véletlen, hogy a rendőrség a – saját állításai szerint is több tucat támadásból álló – folyamattal szemben tehetetlen, nem képes a tettesek kézre kerítésére. Pedig ez most nagyon lényeges volna, hiszen meggátolhatná a felelőtlen kormányzati és kisebbségi vezetők ámokfutását, és végre alkalmat adna mindenkinek, hogy fantomüldözés helyett a valódi problémával foglalkozzunk.

Üzenem ezért a cigányságnak, hogy a magyar nép a világ legtoleránsabb népe. Egész történelmünk arról szól, hogy bárkit, aki a földjeinkre érkezett – függetlenül bőre színétől, vallásától és kultúrájától – befogadtunk és testvérként éltünk együtt vele. Nem kértünk és nem is kérünk mást senkitől, csak hogy a törvényeket, az alapvető társadalmi normákat fogadja el. A cigányságtól sem kérünk mást. A kisebbségnek ugyanis nem csak jogai vannak, hanem elsőként kötelességei. Kötelessége, hogy elfogadja azokat a szabályokat, amelyek az ország életét irányítják. Kötelessége elfogadni, hogy az életünket, mi magyar emberek itt Magyarországon a tanulás, a munka és az erkölcs háromdimenziós terében éljük. És mindenhol, így nálunk is természetes, hogy a kisebbség igazodik a többséghez és nem fordítva. Ne higgyetek hát sem kolompároknak, sem gyurcsányoknak, mert azok, csak hogy beleiket és zsebeiket megtölthessék, a ti és a mi vesztünket akarják.

A Jobbik és a Magyar Gárda rendet, békességet akar. Egy erős magyar államot, amely nem a hazugság, hanem az igazság, nem a rombolás, hanem az építkezés, nem az elnyomás, hanem a felemelés országa lesz. Egy erős, magyar állam, amelyről a jövő héten mindenképp írni fogok.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

19. rész: Az EU segítő kéznek álcázott gyilkos ölelés

A globalizáció pusztításával szemben jelenleg egyetlen kiutat látok: a lokalizációt. Vagyis a helyi közösségek megerősödését, az önfenntartásra és az önellátásra való minél nagyobb mértékű berendezkedését. A tőke világuralmi rendszeréről az effajta leválásra már számtalan példát ismerünk, tehát van bizonyíték arra, hogy működőképes. Ezen rendszerek közös eleme, hogy a lehető legnagyobb mértékben igyekeznek magukat függetleníteni az értelmetlenül és értéktelenül burjánzó fogyasztói léttől és a hitelspirálra épülő gazdaságtól. Törekvésük lényege, hogy az egyén, a közösség és a természet harmonikus egységet alkosson, és hogy a termelés, a feldolgozás, a kereskedelem és a fogyasztás a helyben élők által egészségesen zárt láncot alkosson. Nem egy példa van a helyi pénz bevezetésére is. Ezek a kis gazdasági és társadalmi közösségek egyfajta burkot vonnak maguk köré, amely csak azt engedi ki- és beáramlani, amely saját maguk fenntartásához és épüléséhez szükséges.

A modell nagyon csábító. Ha valahol nagy szükség lenne rá, az pont a mi hazánk. Mégis azt kell mondanom, hogy Magyarországon ilyetén alulról szerveződő, gazdasági-társadalmi közösségek megizmosodására nem látok reális esélyt. Illetve csak egyetlen esetben: ha az egy erős állam felügyelete alatt zajlik.

Nem véletlen, hogy a baloldal egésze és a jobboldal liberális része milyen elementáris dühvel reagál arra, ha a nemzeti oldalon valaki erős államról beszél. Vagy kommunistát, vagy nácit kiáltanak, de hátsó szándékaikat elárulja mérhetetlen dühük. Mintha az erős állam koncepciójával a tyúkszemükre lépnénk. És azt is tesszük. A hazai politikát átitató neoliberalizmus ugyanis az „éjjeliőr-állam” koncepciót támogatja, vagyis egy teljesen erőtlen, szinte a teljes passzivitás szélén ácsorgó, munkanélküli államot. „Az állam rossz gazda!” – halljuk ezerszer ezt a még soha sem bizonyított, a liberálisok által mégis dogmatizált gondolatot. Persze az ő szempontjukból ez teljesen logikus. Amit ők szabadságnak hívnak, az a gazdagok szabadsága, amit szabad versenynek, az a lecsúszó tömegek ki- és elhasználása, amit társadalmi egyenlőségnek, az pedig saját kiváltságaik érinthetetlensége. Az állam szétverése révén megszűnik a társadalmi szolidaritás végső bástyája, és egyenes út nyílik a tőke régi álma – a kiszolgáltatott tömegek szellemi és fizikai szalagmunkába állítása – előtt.

A fenti gondolatok még ezerszer igazabbak Magyarországra nézve, amely – Simon Peresz elszólása óta nyílt titok – célország. Itt még inkább szét kell verni az államot, még inkább meg kell fosztani eszközrendszerétől. Az első feladat a privatizáció, amelynek teljesnek és gyorsnak kell lennie. Egy vagyontalan állam fogatlan oroszlán. A második a dereguláció, vagyis a gazdaság törvényi szabályozásának megakadályozása a multinacionális tőke javára. Egy tehetetlen állam nevetség tárgya. A harmadik a liberalizáció, amely során a megszégyenült állam saját törvényeivel köti meg a saját kezét a társadalmi folyamatok befolyásolása terén. Egy eszköztelen állam ugyanis maga a megtestesült feleslegesség. Ha léteznek összeesküvés-elméletek, és ha valamivel a nemzetközi háttérhatalom tényleg megbízta a jelenlegi politikai garnitúrát, akkor az éppen ez: az állam leépítése. Ha ezt megoldják, a többi már nem az ő dolguk… És a parlamenti pártok, színektől függetlenül, sztahanovista dolgozó módjára – azaz sokszor az elvárások felett teljesítve – teszik a dolgukat.

A Jobbik ezért nem csak a rend, hanem az erős állam pártja is. Erős állam nélkül ugyanis nincs rend, mint ahogy nincs jólét és nincs ébredés sem. A magyar társadalom túlságosan leamortizálódott az elmúlt évtizedekben ahhoz, hogy pusztán alulról jövő energiákban bízzunk. Ez nem jelenti azt, hogy Magyarországot ne alulról szervezzük újjá, sőt, a szebb jövő csak lentről építkezve érhető el! De ehhez szükség van egy erős államra, egy olyan gazdasági és politikai erőkoncentrációra, amely képes megvédeni az új hajtásokat, különben azokat a multinacionális tőke nyomban letapossa. Kísérletezgetni nincs már idő, a magyar nemzet temetését bizonyos körök már szervezik.

A magyar mezőgazdaságnak sürgősen piacra van szüksége itthon és a nagyvilágban, mielőtt a segítő kéznek álcázott gyilkos ölelés, az EU végképp tönkreteszi! A magyar földet mielőbb törvényi szinten kell megvédeni a külföldi spekulánsoktól! Nem a cigánybűnözőket, hanem a magyar vállalkozókat kell pozitívan diszkriminálni – a multinacionális tőkével és a távol-keleti selejttel szemben! A magyar oktatásból ki kell gyomlálni a szerves fejlődéstől teljesen idegen, magyarbálinti vadhajtásokat! Be kell vezetni a családbarát adózást, amelynek több formája lehet, de a lényeg, hogy a közteherviselésben figyelembe kell venni a nevelt – és nem csupán a világra szült (!) – gyermekek számát! Rendezni kell végre a magyar alkotmányosság hatvanéves adósságát! És munkát kell adni, munkahelyeket kell teremteni a magyarnak, mert mi egy szorgalmas nép vagyunk. Nem kérjük, és nem kívánjuk más kenyerét, csak hagyják, hogy megdolgozzunk a magunkéért!

Mindezeket a célokat nem lehet elérni a civilszféra jótékony, de eszköztelen világából! Most nem elég a passzív ellenállás, a sebek sértődött nyalogatása! Aktív építkezésre van szükség! Csak egy erős, egy beavatkozó és egy értékközpontú állam képes megálljt parancsolni a romlásnak, és olyan klímát teremteni Magyarországon, amely lehetővé teszi a helyi közösségek megerősödését, a mindennapok biztonságát, a gazdasági élet hazai érdek szerinti újjászervezését és a hazafias értékek megjelenését az oktatásban és a kultúrában. De ezekről majd a jövő héten...

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

20. rész: A halálbüntetést vissza kell állítani!

Az idei év során számos olyan esemény történt velem, amelyről a sajtó szakzsargonjával szólva elmondható: hírértéke volt. Ezek közül talán hétfőn, a Szabolcs megyei Vaján tartott konferencia volt a legizgalmasabb számomra. A Tisza Sándor, helyi polgármester és Balogh Gyula, helyi vállalkozó által szervezett tanácskozásra a környék polgármesterei, cigányvezetői mellé én is meghívást kaptam. Ennél izgalmasabb, érdekesebb hírt, minthogy a jelenlegi helyzetben cigányvezetők és jobbikosok, gárdisták egy asztalhoz ülnek, nem nagyon tudok. Kint is volt a sajtó nagy erőkkel, aztán persze – „balhé” híján – el-elmaradoztak a tudósítások. Úgy gondolom, nem felesleges, ha itt most röviden papírra vetem, nagyjából mi is hangzott el az én számból.

Mindenek előtt fontos elmondanom, hogy magamat olyan vidéken felnőtt embernek tartom, aki valóban ismeri a cigányságot, annak jó és rossz tulajdonságait. És mint magyar ember, ezt a magyarságról is elmondhatom.

A cigány társadalom elmúlt 50 éve megoldatlan problémák egymásra torlódásából áll. A Kádár-korban a cigányság addig nagyjából zárt közösségei bomlottak fel. A 60-as évektől a tömegtájékoztatás általánossá válása ezt a „nyitási” folyamatot csak tovább gyorsította. Az addig befelé forduló közösség és a társadalom mesterségesen kikényszerített találkozása persze nem volt egyszerű, melynek során mindkét fél sok sebet szerzett. A cigányság legfőképpen a komplexusokat és a frusztrációt. Utóbbi pedig rendre agressziót szül. Ezt hívom én a cigányság pszichológiai krízisének.

Erre jött – igazán a rendszerváltozás után – a szociális krízis. A munkahelyek tömeges megszűnése nehéz helyzetbe sodorta a cigányságot, amely a régi, saját világába visszamenni már nem tudott, az újba beilleszkedni meg nem is akart. Itt fontos megjegyezni, hogy a szegénységnek, mint oknak a túlhangsúlyozása a cigányügy kapcsán tévút, mert az csupán a probléma egy szelete. Mi köze van Olaszliszkának, Gadnának vagy Kiskunlacházának a megélhetéshez?

A harmadik, demográfiai krízisről már kevesebbet szokás beszélni. Ennek lényege, hogy a cigányság jóval több gyermeket szül, mint amennyit eltartani és pláne felnevelni képes. A többségi társadalom finanszírozza ennek a számláját, amely persze feszültséget gerjeszt. A háttér nélküli, „megélhetési népszaporulat” pedig csak nő és nő… A fenti három gócpontból ered a kriminológiai krízis, vagyis a frusztrált, szegény és növekvő számú cigánytömeg egyre több tagja a könnyebb – törvénysértő – módját választja a „felemelkedésnek”.

Az egészet csak betetézi az ötödik, a politikai krízis, amelynek lényege, hogy a parlamenti pártok és maguk az országos cigányvezetők politikai sakkbábuként – hol áldozatnak, hol bűnbaknak, hol verőlegénynek – használják fel a kisebbséget. Így válik a hazai cigányság egy ördögi terv részévé, ahol a cselszövők éppen az ellenkezőjét teszik, mint amit mondanak. Miközben a cigányság megvédéséről harsognak litániákat, minden egyes lépésük – valós teljesítmény híján – egyre nehezebben megőrizhető hatalmuk mindenáron való megtartásának irányába mutat. Akár polgárháború árán…

Ezért a cigányság valódi ellensége nem a Jobbik és a Gárda. Nem azok az ellenségek, akik kimondják az igazságot, akik a megoldást keresik, hanem azok, akik galád módon rejtegetik a problémát a szőnyeg alatt, akik mások nyomorából zsírosodnak. A jelenlegi politikai vezetés. Itt is, ott is. És ha ezt beláttuk, akkor beláttuk azt is: csupán két lehetőség van. Marad minden a régiben, amelynek a vége valószínűleg polgárháború, vagy változást érünk el, amelyhez azonban új erők kellenek. A hazugságok kormánya és a féligazságok ellenzéke rabságban tartja az egész országot. Hazánk problémáit nem, hogy megoldani nem képesek, de naponta újakat és újakat szülnek. Ezen az oldalon a Jobbik készen áll a valódi rendszerváltozásra, de lesz a cigányság részéről is erő és akarat a megújhodásra? Mert inkább a tárgyalóasztal és a végzett munka körül forrjon a levegő, mint a falvakban.

Mi lehet a megoldás? Biztosan nem lesz egyszerű. Ahogy a helyzet komplex, úgy a magyar-cigány együttélés békés rendezése is komplex tervet kíván. És bátorság is kell az igazság kimondásához, és az akár nehéz döntések felvállalásához.

A pszichológiai krízisre a politika válasza eddig a pozitív diszkrimináció volt. Nyakló nélkül. Teljesen hibásan, hiszen megoldást nem adott, csak még távolabb lökte azt, miközben a feszültséget szította. Ehelyett „ösztönző” diszkriminációra volna szükség, amely azokat, akik igyekeznek, akik valóban akarnak, azokat segíti, de ahol lyukas a hordó, oda nem hordja a vizet. Fontos volna pozitív példaképek állítása, hogy a tanácstalan cigánygyerekek számára ne a rettenetesen ostoba Győzike adja a mintát. Itt kell külön megemlíteni a történelmi egyházak felelősségét és mulasztását. A cigányság köztudottan érzékeny a spiritualitásra, mondhatni istenfélő nép. Ezt a lehetőséget hagyta kihasználatlanul az egyház azzal, hogy – néhány derék, de elszigetelt próbálkozástól eltekintve – nem épített ki országos cigánymissziót. Mint római katolikus mondom: szégyen, hogy a vidéki cigányság tömegesen kerül a Hit Gyülekezetének (az SZDSZ előszobája!) karmai közé. A pszichológiai problémák leküzdésére (és az egész problémára) természetesen a legjobb az iskoláztatás erőteljes kikényszerítése lenne. Ehhez persze az egész országban vissza kellene adni a tanárság és a tanulás hitelét…

A szociális problémák megoldásához nem elég túl lenni a gazdasági válságon. A cigányságot vissza kell vezetni, ha kell kényszerítő erővel, a munka világába. A segélyért igenis meg kelljen dolgozni, de még ennél is fontosabb lenne a munkabérek eltávolítása a segélyek összegétől, az előbbi javára. A munkát ne büntetésként élje meg a cigány ember, hanem a felemelkedés egyedüli és leghatékonyabb módjának tekintse. Több szempontból is hasznos lenne, ha a vidéki munkabérek és segélyek egy részét jegyekben folyósítanák. Ez egyrészről megakadályozná az „egy nap a világ” mentalitás további hódítását, másrésztől irányba terelné a pénz felhasználását, harmadrészt a megjelenő kereslet adhatna egy kis lökést a helyi gazdaságnak is. Legfőképpen persze egy olyan kormányzati gazdaságpolitikára van szükség, amely nem a multinacionális tőke, hanem a magyar emberek – munkavállalók, munkáltatók, vállalkozók és gazdák – érdekeit tartja szem előtt. És csak azt!

A demográfiai krízis kapcsán a családi pótlékhoz hozzá kell nyúlni. Azt a harmadik gyermektől adókedvezmény formájában kell hozzáférhetővé tenni, és akár itt is el lehet gondolkodni a jegyrendszeren. És természetesen már az első gyermektől az iskoláztatáshoz kell kötni a folyósítást. Másrészről nélkülözhetetlen lenne – akár a családi adózással, akár a gyermekvállalás nyugdíjszerző tevékenységgé nyilvánításával – a magyarság tragikus fogyásának a megállítása.

A kriminológiai krízisre – vagyis a cigánybűnözés burjánzására – a politikának eddig a tagadás volt a válasza. Miközben a társadalom 90%-a szerint létezik és súlyos probléma, addig a hivatalos politikai diskurzusban tabunak számít a kérdés feszegetése. Miközben izraeli vízágyukra van pénz, addig nem jut a kistérségi megbízottakra, a rendőrség vidéki jelenlétének megerősítésére, vagy akár a csendőrség felállítására. A cigány származású rendőrök alkalmazását alapjában véve jó ötletnek tartom, de csak két megkötéssel: itt sem érvényesülhet a pozitív diszkrimináció, csak rátermett és alkalmas emberek kezébe szabad gumibotot adni, valamint le kell váltani a rendőrség országos vezetését. Felháborító, hogy az utóbbi időszak nagy port kavart ügyeiben semmilyen – lassan írom, hogy mindenki megértse: zéró, semmi, nulla!!! – eredményt tudott felmutatni a magyar rendőrség. Nagycsécs, Pécs, Kiskunlacháza és a többi. Vagy szakmai impotenciáról van szó, vagy tudatos szabotázsról. Arról, hogy a magyar rendvédelem aljas politikai játékszerré lett...

A cigányság számára a szó szoros értelmében életbevágóan fontos lenne az uzsorabűnözéssel való kíméletlen leszámolás is. Bár ezzel bizonyára teológiai vitákat kavarok, de hiszem, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok esetén vissza kellene állítani a halálbüntetést, legyen bármilyen bőrszínű is az elkövető. Ugyan ezt nemzetközi szerződések akadályozzák, de nekem egy magyar ember élete ezerszer többet ér bárminemű papirosnál.

És végül elértünk a politikai krízishez. Ahogy a magyar népet Gyurcsány, úgy a cigányságot Kolompár lökdösi a szakadék széle felé. Két ennyire hiteltelen, ennyire alkalmatlan, ennyire aljas vezető még nem volt egy időben, egy helyen Magyarországon. A hatásuk sajnos jól látható és tapasztalható. A megoldást itt megfogalmazni annyira egyszerű, mint amennyire nehéz megvalósítani. Mindenkit el kellene zavarni. Eljutottunk oda, hogy már nem csak a negyvenévnyi kommunizmust, hanem az elmúlt húsz évet is szankcionálni kellene. Itt már régen nem az a helyzet, hogy egy nagy bogrács gulyásba beleesett egy kis kutyapiszok. Nem. Itt egy nagy bogrács – elnézést a vulgáris kifejezésért – kutyaszar rotyog. Ezzel nem lehet mit kezdeni. Úgy ahogy van, ki kell önteni. Újra kell építeni a magyar politikát országosan és helyi szinten is, persze ez már meghaladja a jelenlegi téma kereteit...

Összefoglalva elmondható, hogy a társadalomban eluralkodott a rettegés. És nem félelem, hiszen az emberek – cigányok és magyarok – nem is tudják, hogy pontosan kitől is féljenek. A türelem elfogyott, a feszültséget pattanásig szították. A cigányságot, a szociális hálót, az egészségügyet, a nyugdíjrendszert hazánkban a másfél-kétmillió tényleges termelő már nem képes finanszírozni. A labda most a cigányság térfelén pattog. Neki kell valamit felmutatnia, mert a folyamat legnagyobb vesztese maga lehet. És végül egy jó tanács a cigányságnak! Óvakodj az SZDSZ-től! A párttól, amelynek működése valójában durva beavatkozás hazánk belügyeibe. A párttól, amely a cigányság nevében beszél, de a báránybőr alatt durva, szőrös farkas lapul. De erről majd a jövő héten...

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

21. rész: A közel 10% még nem a hegy csúcsa

Tegnap éjfélig ünnepeltük együtt a Lónyai utcában a ferencvárosi választási eredményt. A 8,5%-os támogatottság átütő siker. A kerület egyáltalán nem mondható a nemzeti politizálás fellegvárának. Ha itt több mint 3%-kal tudtuk verni az SZDSZ-t, akkor mindenki elképzelheti, hogy vidéken mire leszünk képesek. Borsod vagy Szabolcs megyében... Az alacsony részvétel azt mutatja, hogy az ismertségünkön és a mozgósító erőnkön még van mit fejleszteni. A közel 10%-os eredmény még nem a hegy csúcsa. A hegymászásba még csak most vágtunk bele. Így a tegnapi ünneplés, a megérdemelt jókedv után a mai naptól újra indul a munka. Ahogy egyik kedves barátom szokta mondani, most jól belehúzunk, aztán pedig fokozzuk a tempót.

Meggyőződésem, hogy a tegnapi nappal ugyanis egy új időszámítás kezdődött Magyarországon. Egy évtizede egy viszonylag stabil és egyáltalán nem hasznos politikai struktúra létezik. Az emberek látszólag négy párt közül választhattak, de igazából csak két erő között, ha pedig jobban belegondolunk, kizárólag egy alternatívából. A MIÉP 1998 és 2002 közötti országgyűlési jelenléte ezen nem tudott változtatni, mert Csurka István a történelmi lehetőséget ugyan megteremtette magának, de élni már nem tudott vele. Politikáján nem volt érezhető, hogy kormányzati alternatívát kíván adni, megelégedett a nagyot mondó statiszta szerepével. Ez is lett a veszte...

A parlamenti pártok közötti választás, különösképpen a két nagy párt közötti, érzelmi szempontból igen komoly különbséget jelentett, hiszen a választópolgárnak egy posztkommunista és egy úgynevezett rendszerváltó politikai tömb között kellett döntenie. Ez nagyon komoly emocionális többletet adott a hazai közéletnek. De politikai értelemben a választás csak szimbolikus volt, hiszen az ország vezetésének alapvető irányában a parlamenti garnitúra teljesen egységes volt. Január 11-ével, azzal, hogy Szegedi Csanád bement a neoliberális oroszlánbarlangba, aztán onnan úgy jött ki, hogy könnyed csomót kötött az oroszlán farkára, azzal hogy a Jobbik a teljes ellenszélben megmutatta mire képes, a fent taglalt korszak véget ért. Mától nincs többé bal- és jobboldal, csak és kizárólag nemzeti és nemzetellenes oldal van Magyarországon. Mától mindenkinek van választási lehetősége, valódi választási lehetősége. Arra, hogy ne csupán a nagyobbik rossz és a kisebbik rossz között döntsön, hanem hogy végre a jobbik eszére hallgasson, és oda tegye az X-et, ahová a szíve igazán diktálja.

Ez az eredmény azonban nem csak a nemzeti oldalnak fújt ébresztőt, hanem minden bizonnyal a parlamenti garnitúra is alaposan elemezni fogja. Elemzésének eredménye pedig nem lehet más: a Jobbikkal számolni kell. Ez pedig az eddigieknél is komolyabb ellencsapásokat, a lejárató és a bomlasztó szándék erősödését, a hazugságok, a csúsztatások szaporodását fogja eredményezni. Úgy élte meg a jelenlegi bagázs a Jobbik sikerét, mint tetten ért tolvaj a rendőrsziréna közeli hangját. Mindent megpróbál majd, hogy elkerülje az igazság pillanatát. És persze lesznek majd fanyalgók a mi oldalunkon is. Sőt, ha valakik igazán tudnak gyűlölni, akkor azok a sértettek és a sikertelenek. Nem nehéz megjósolni, hogy a Jobbikot a „baráti” tűz sem kíméli majd. A párt vezetőit, programját, tagjait igyekeznek majd lépten-nyomon lejáratni, megzavarni. Vannak, akiknek nincs reményük a sikerre, értelmük pedig a belátásra, nekik marad a gyűlölet. A tehetetlen, földön fekvő koldus lélektana munkál majd bennük. Mindenkit, aki arra jár és mosolyog, igyekeznek elgáncsolni.

A mindenhonnan záporozó támadásokat elkerülni nem lehet. Nem is szabad. Úgy kell felfogni azt, mint a Jóisten gondoskodó aggodalmának jelét. Jelet, mely arra int, hogy a kemény küzdelemben soha ne lankadjunk el, hogy a megpróbáltatások közepette folyamatosan mi magunk is tisztuljunk és erősödjünk, hogy soha ne feledjük a célt és azt sem, hogy honnan jöttünk, hogy a hibát először ne másban, hanem magunkban keressük, hogy tudjuk azt, amit Tamási Áron olyan jól tudott. Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.

Így legyen.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

22. rész: Miért nem szereti Kövér László a Jobbikot?

Az elmúlt hét egyik legnagyobb vihart kavart történése az volt, amikor Kövér László kijelentette: a Jobbik az MSZP kreatúrája. A Fidesz második emberétől egy ilyen súlyos vád a nemzeti oldal közvéleményét nem csak felháborította, de mélyen meg is sértette. (A Jobbik egyik alelnöke, Murányi Levente például 56-os elítélt.) Létezik egy szint, amely alatti rágalmakra nem szeretek reagálni, de olyan sok megkeresés érkezett hozzám, hogy kénytelen vagyok engedni a nyomásnak. A párt elnökeként meg kell védenem a tisztességünket. Ráadásul számos vidéki Fidesz vezető is megkeresett, hogy kifejezze elkeseredettségét a kijelentés miatt. Érdemes lenne a polgári-liberális pártnak megszondáztatnia saját tagjait a kérdésben. Meglepő eredményt kapnának...

Hozzáteszem, hogy engem egyáltalán nem lepett meg Kövér kirohanása. Két ok miatt sem. Szimpatizánsaink már korábban jelezték, hogy egy-egy lakossági fórumon ilyen irányú célzásokat hallottak a fent említett politikustól. Másrészt a Jobbik sikerei – most éppen a ferencvárosi eredmény – a Fidesznél mindig kiverik a biztosítékot, és rendre féltékenységi rohamokat váltanak ki. De mi is áll ennek a hátterében?

Az „egy tábor, egy zászló” elv már 2002-ben csúfosan megbukott. 2006-ban még egyszer. 2010-ben is meg fog, hacsak a Jobbik nem emel a magasba egy saját, nemzeti szín zászlót a narancsos mellett. Ennek bekövetkezésétől veri a jeges verejték a Fidesz homlokát. Ezt szeretné bármi áron is, de elkerülni. A polgári-liberális párt vezetése a következő tényre alapoz. A nemzeti oldalon hihetetlenül erős, mindent maga alá söprő és jogos vágy él a jelenlegi kormány leváltására. Egyértelmű, hogy az antigyurcsányizmus a legnagyobb kohéziós erő. Ha sikerül bogarat ültetni az emberek fülébe, hogy a feltörekvő Jobbik valójában a baloldal kreatúrája, amelynek célja a jobboldal egységének megbontása, akkor a Jobbik a senki földjére kerülhet. Kövér László és társai persze nagyon jól tudják, hogy a Jobbiknak semmi köze a baloldal nemzetáruló pártjaihoz, de a céljuk a nemzeti oldal önálló erejének lefojtása. Mivel ehhez elég erős médiaapparátus áll a rendelkezésükre, ahonnan persze a Jobbik nagyobb részt ki van tiltva, az sem számít, hogy nem mi mutyizunk a nemzetárulókkal sem az Országgyűlésben, sem az önkormányzatokban. Nem beszélve arról, hogy ha valamikor lehetőség lett volna a kormány leváltására, ránk mindig lehetett számítani. Nem mi teljesítettük Gyurcsány Ferenc akaratát, és mentünk haza sem 2006. október 23-án, sem a 72 órás ultimátum leteltével, sem a kordonbontás estéjén, sem máskor. Ha valaki bizonyította, hogy a baloldal, a posztkommunistából lett globalisták elleni küzdelemben következetes, azok éppen mi voltunk.

Mi megálmodtuk és segítjük a Magyar Gárdát, mások felpofoznák. Mi felhívtuk a figyelmet a cigánybűnözés vidéki burjánzására, mások ezért szélsőségesnek neveztek bennünket, és az MSZP-vel közösen ítéltek el. Mi rámutattunk a hazai magyarellenességre, mások csatlakoztak a tarka marhák menetéhez. Mi több száz Trianon megemlékezést szerveztünk, mások olvasatlanul írták alá a lisszaboni szerződést. Mi bejelentettük, hogy akár a testünkkel is megvédjük a magyar földet, mások a népszavazási kérdések közül az utolsó pillanatban kivették a földkérdést. Mi nyíltan és egyértelműen a magyar vállalkozások pártjára álltunk, mások inkább a multinacionális cégek kegyeit keresik. Mi tüntetéseket szerveztünk Simon Peresz országhódító törekvései és a zsidók gázai mészárlása ellen, mások – akik a grúz konfliktus idején elítéltek minden hódító törekvést – Izraellel kapcsolatban mindkét ügyben megnémultak. Mi elindítottuk az Atilla Király Népfőiskolát, hogy a nemzettudatot erősítsük, mások Csintalan Sándorral tömik az emberek fejét. Mi Morvai Krisztinát szeretnénk az Európai Parlamentbe juttatni, hogy ott legyen végre egy csonka-országi magyar, mások Deutsch Tamást küldenék oda. Én a Magyar Gárda Egyesület elnökeként büszkén állok a bíróság előtt, mert tudom, hogy ott is Gyurcsány Ferenc ellen küzdhetek, mások bármikor, akár ma is elzavarhatnák ezt az országbitorló bandát, mégsem teszik, mert hat éve egyfolytában félnek a kormányzástól. Tovább is van, mondjam még?...

Legyen ennyi elég. Akinek még a fenti tények sem elég meggyőzőek arról, hogy a Jobbik egy hiteles nemzeti párt, míg Kövér László hazug mondatai mögött a dühös irigység és a Jobbik megerősödésétől, valamint saját tehetetlenségük lelepleződésétől való páni félelem áll, azt nincs értelme győzködni tovább. Hívőkkel szemben úgyis megdőlnek az észérvek. A mi programunk viszont a gondolkodó magyarok programja. Tiszta, egyértelmű és következetes. Minden egyes betűjét a hazáért és a nemzetért érzett felelősség írta. Az igazságnak pedig nem kell marketing.

Kövér László szerint mégis a Jobbik az MSZP kreatúrája. Szerintem ellenben a Fidesz országos vezetése a konzervatív köntösbe bújt neoliberalizmus. A véleményem tehát elítélő, ráadásul én indokolni is tudom, mit miért gondolok. Mégsem fogom ebbéli véleményemmel körbehaknizni az országot, mert most nem ez a lényeg. Jelenleg a „kreatúrázós” kijelentések csak a baloldalnak adnak csámcsogni valót. Az elsődleges feladat, hogy Gyurcsányt és bandáját elzavarjuk és számon kérjük végre. Kövér szerint, aki nincs velük, az ellenük van. Én éppen fordítva gondolom, és maradnék a Szentírás mellett: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” És ha majd a kormányt végre leváltottuk, ha majd az ország legnagyobb gondja az lesz, hogy a Fidesz és a Jobbik programját ütköztessük, akkor állok elébe a vitának. Eldönthetjük majd nagy nyilvánosság előtt, hogy ki kinek a kreatúrája. Mert itt valaki nem mond igazat.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

23. rész: Csak erős idegzetűeknek!

A ferencvárosi választás első fordulójának estéjén odafordultam a pártigazgatóhoz és megkérdeztem, hogyan értékeli a 8,5%-os eredményt. Szabó Gábor a következő választ adta: „A mai este nagyon sok embernek szereztünk örömet, magunknak meg körülbelül ugyanennyi ellenséget.” Már akkor is éreztem, hogy fején találta a szöget. Egyértelmű, hogy a jó eredmény az ellenoldalt is cselekvésre ösztönzi majd. Alábbi soraimmal a velünk szimpatizálókat szeretném felkészíteni arra, ami ránk vár. Csak az erős idegzetűek fogják bírni. Abban bízom, hogy ha lélekben előre felkészítjük magunkat, talán kevesebbeket sodor majd el a vihar. Szembe kell néznünk ugyanis a ténnyel: az előttünk álló másfél évben – amely permanens kampányidőszak lesz, EP, Országgyűlés, önkormányzatok – olyan háborút indít ellenünk a jelenlegi politikai garnitúra, annak bal- és jobboldala, amilyenre az elmúlt húsz évben még nem volt példa. A korrupció fekélyével teljesen elborított, a 20 éve hazugságban született és ezért ab ovo hiteltelen rendszer tíz körömmel fogja őrizni hatalmát, és eszközökben nem válogatva fogja gyűlöletét ránk okádni. Nézzük hát, mire számíthatunk.

Az MSZP történelmi vereség, az SZDSZ a megsemmisülés szélén áll. Politikusaikban sem kellő hitelesség, sem szándék nincs a változásra, csupán saját túlélésükre játszanak majd. Nem kizárt, hogy közös listán. A Jobbik erősödése kapcsán minden korábbinál nagyobb neonáci lufit fújnak majd, amellyel – kihasználva széles médiahátszelüket – riogathatják az állampolgárokat. Mivel ez a lemez egyre kevésbé hallgatott, minden bizonnyal új eszközök is belekerülnek majd a repertoárjukba. A Gárda mellényébe öltöztetett, aztán a rendőrség által soha el nem fogott alakok fognak zsidó sírokat megrongálni, horogkereszteket festenek a pártszékházakra, sőt némelyikük még a szomszéd bácsi kecskéjével is fajtalankodik egyet. És láss csodát, egy kereskedelmi csatorna tudósítója éppen arra jár majd, és már indul is a lejáratás. Talán a rendkívüli híradó miatt egyszer még a Barátok közt műsorát is megszakítják… Lesz majd májusban hatalmas antifasiszta felvonulás, a világ minden részéről jönnek híres politikusok, neves homokosok és egyéb létezők, hogy közösen tiltakozzanak az erősödő előítéletesség ellen. Megoldás pedig elmondásuk szerint majd egy lehet: szavazz a balliberális frontra!

Az úgynevezett polgári oldal kettős taktikával készül. Egy felszínivel és egy bújtatottal. Mindkettő célja ugyanaz lesz: minden eszközzel megakadályozni, hogy a Jobbik révén a valódi nemzeti oldal bejusson a parlamentbe. A nyilvánosság előtt egyrészről Kövér László ölt majd magára jófajta bocskait, hogy abban pompázva hökkentsen meg gyanútlan idős hölgyeket: „A Jobbik az MSZP kreatúrája!” Orbán Viktor a felosztott szerepek szerint kedvesebb lesz, derék jobbikosokról beszél majd, akiknek sok mindenben igazuk van: „csak hát a rájuk adott szavazat elveszett szavazat”. A felszín alatt pedig a szervezeteknek ki lesz adva a felperzseléses taktika, vagyis hogy a jobbikos aktivisták előtt gyűjtsenek be minden kopogtató-cédulát. A leggyilkosabb fegyver pedig a jobboldali médiumok felé kiadott zéró-tolerancia lesz. „A Jobbikról vagy rosszat, vagy semmit!” – megy majd az ukáz.

Persze nem csak ellenséges pártokkal kell majd szembenéznünk, hanem civil szervezetekkel is. Jön majd az OCÖ, a Mazsihisz, a Kendermag, meg még ki tudja hány báránybőrbe bújt farkas. Sőt, a saját oldalunkról is lesz néhány nehezen elkerülhető pofon. A sértettség, a féltékenység és a gyűlölet elegye mozgatja majd azokat, akik számára a Jobbik vezetői már most is mind kommunista ügynökök, zsidók, szabadkőművesek vagy éppen korrupt, gerinctelen férgek. Az interneten keringő – persze névtelen – levelek némelyike szerint Marosán György unokája vagyok, és most vettem 20 millióért Solymáron telket. Sőt, ma hallottam, hogy egy magát jobboldalinak valló párt csapatot állított fel, és elkezdett nyomozni valami terhelő bizonyíték után a szülővárosomban, Gyöngyösön. Ha már most itt tartunk, el lehet képzelni, mi lesz a következő hónapok során. Könnyen elképzelhető, hogy maga Gyurcsány Ferenc leszek, aki kétnaponta Vona Gábor maszkot ölt. Végül is, olyan rosszul én is táncolok… És hát azt is egyre rövidebb ideig lehet majd elrejteni, hogy valójában Haynau balról jött fattyától származik az összes jobbikos.

Na, és ne felejtsük el a szolgálatokat. Míg a fenti szervezeteknek általában más dolguk is van, minthogy bennünket próbáljanak tönkretenni, addig a nemzetbiztonságnál sokan ezt főállásban végzik. A telefonok lehallgatása, egy-egy félreérthető beszélgetés nyilvánosságra hozása, a folyamatos beépülés a Gárda és a Jobbik soraiba, a belső ellentétek, feszültségek szítása, majd a szalámizás előre kalkulálható. Nagyítóval keresik a gyenge pontokat, ahová éket verhetnek, majd a szálakat olyan módon kuszálják össze, hogy abba még Nagy Sándor gordiuszi csomózása sem vághat utat.

Szinte biztosan nem teljes a felsorolás, lesz még annyi minden, amit nem is képzelünk. Magyarország túl értékes ahhoz, hogy a megszállói fogják magukat, és egyszerűen visszaadják azt a magyaroknak, nekünk. Kedves olvasó! Jézus szerint gyümölcseiről ismerszik meg a fa. Van, ami látszólag gyümölcs, de belül halálos méreg. Ne harapjunk bele! De a gyümölcsöt meg ne hagyjuk elveszni. Nem ültettünk olyan sok fát az elmúlt 89 évben.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

24. rész: Az elmúlt húsz év pusztításáért az összes pártnak lakolnia kell

A cigánybűnözés ügyében áttörtük a hallgatás falát. Míg korábban szinte mindenki félve fordította el a fejét, amikor erről a problémáról beszéltünk, ma már szinte sikk a kérdést feszegetni. Szinte divat lett. A felszínes és idénylocsogókkal ellentétben a Jobbik tudja, hogy az elkövetkezendő évtizedek legsúlyosabb problémájáról van szó, ahol nem elég áttörni a falat, de rendet is kell tudni rakni. Persze ehhez leginkább a cigány kisebbség önvizsgálatára lenne szükség. Nehéz egy vakot úgy átsegíteni az úttesten, ha az mindenáron a földhöz veri magát. Most azonban nem a cigánykérdésről akarok beszélni, hiszen ezzel kapcsolatban már szinte mindent megírtunk a diagnózist és a terápiát illetően is. Az országnak ugyanis nem csupán a cigánybűnözés a rákfenéje. Létezik két olyan speciális bűnelkövetési forma, amely szintén adott csoportra jellemző, szintén tömeges méretűvé vált és szintén súlyos gondot okoz az egész országnak. Ez a politikai- és a multibűnözés.

A politikai bűnözés nagyobbrészt korrupció. Ez az a jelenség, amely felszámolásának hatása önmagában túlszárnyalna minden gazdasági reformot. A költségvetésből, vagy ahogy mondani szokás, az adófizetők pénzéből annyit lehetne így megtakarítani, hogy annak a GDP-t illetően is százalékos hatása lenne. Persze addig, amíg a parlamenti patkó két oldala egymást tartja sakkban a korrupciós vádakkal, nehéz megoldást várni. Kiutat csak egy tiszta erő megjelenése jelenthet, amely bátran mutatna rá olyan ügyekre, amelyeket ma egyik frakció sem feszeget saját érintettsége okán. Ha eljön a pillanat: a korrupciót tűzzel, vassal kell kiirtani. Amíg a gyilkosság után nem a közvagyon megkárosítása lesz a legsúlyosabban büntetendő cselekedet, semmi javulást ne várjunk. Lehet akármilyen dübörgő gazdaság, ha valakik a keletkező hasznot rendre szétlopják.

Ahogy a cigánybűnözés nem csupán terménylopásból áll, a politikai bűnözés sem pusztán korrupció. A politikai bűnözés fogalmába tartozik még az is, amikor az országgyűlésben vagy az önkormányzatokban üldögélők szavazatukkal vagy annak elmaradásával elárulják azokat, akiket a szó szoros értelmében képviselniük kellene: a magyar embereket. Politikai bűnözés – méghozzá a legsúlyosabb fajtából – ezért a román EU-csatlakozás feltétel nélküli elfogadása, a lisszaboni szerződés olvasás nélküli aláírása, az IMF hitel felvétele, a protekcionista magyar földtörvény elsunnyogása, a Magyar Gárda elleni gyűlölethadjárat, Simon Peresz országhódító törekvéseiről való kollektív hallgatás és a többi.

Ha a cigánybűnözésről azt mondjuk, hogy egyre inkább burjánzik, a politikai bűnözésről azt kell mondani, hogy 1945 óta megszakítás nélkül uralja a magyar közéletet. Olyan mélyen és szerteágazóan gyökeret vert az újabb és újabb politikai generációkban, hogy azokat nyugodtan nevezhetjük degenerációknak is, hiszen azok az idő múlásával egyre rosszabbak és aljasabbak lettek. Az értékes emberek többsége látva a helyzetet inkább elmenekült a politikából, és valami polgári hivatást választott, ezzel közvetve elősegítve, hogy a politikusok kiválasztódásában kontraszelekció lépjen elő, vagyis ott a minél aljasabb, a minél ostobább és a minél erőszakosabb érvényesüljön. A párt vagy a politikus szó így lett a közbeszédben mára egyenlővé a hazudozással, az árulással és a kapzsisággal. Az olyan szavak, mint államférfi, hivatás, felelősség csupán a kabarék színpadán kapott helyet, mint néhány ostoba álmodozó avítt nosztalgiázása. A politika ma – annak nem csupán pártos, de sajnos civil világa is – olyan mocsár, hogy aki belelép, nyakig süllyed el a mocsokban. Nem lehet mást kezdeni vele, csak az, amit egy mocsárral szoktak: le kell csapolni. Ki kell végre hát mondani, hogy ugyan vannak elvétve tisztességes politikusok, de Magyarországra szebb jövő csak akkor várhat, ha a társadalom az összes jelenlegi parlamenti pártot eltanácsolja a további közszerepléstől. A politikai bűnözés felszámolásának ez a minimumprogramja. Az elmúlt 20 év pusztításának vannak főrendű és másodrendű vádlottjai, de hogy mindegyiknek felelnie és lakolnia kell „érdemei” szerint, ez a társadalom legszélesebb rétegeinek egyöntetű véleménye. A miénk is.

A cigánybűnözésről mindenki tud és egyre inkább beszédtéma, a politikai bűnözésről is sokan tudnak, bár nem igazán hallani róla érdemi vitát, viszont a harmadik bűnözési formáról, a multibűnözésről szinte senki nem tud, beszélni pedig egyenesen tilos róla. Pedig, ahogy az utca embere mondaná: ez sem piskóta. Na, de erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

25. rész: Gyurcsány és Orbán, a cigánybűnözés két ádáz ellensége

Gyurcsány és Orbán, a cigánybűnözés két ádáz ellensége. Gondolnám, ha most jöttem volna a Marsról. De hát nem a Marsról jöttem, hanem születésem óta itt élek ebben az országban. És tudom, hogy a két, fent említett politikus hiába mutat most nagy bátorságot a cigánybűnözés elleni fellépésben, egy szavukat sem szabad elhinni. De miért is?

Hogy Gyurcsány egyetlen egy szavát sem szabad elhinni, azt hiszem, nem kíván kommentárt. Ennek az embernek a neve olyannyira összenőtt a hazugsággal, hogy talán a közeli jövőben a nép a "gyurcsányoskodik" igén a hazudozás legfelső fokát érti majd. „Ide figyelj, ne gyurcsányoskodj nekem, mert átlátok rajtad!” Vagy: „a gyurcsányoskodót hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.” Hát nem nevetséges, hogy ez az ember, most a cigány maffiózók vagyonosodási vizsgálatát kezdeményezi? Pont ő? Vagy: ki akarja vizsgáltatni a cigányok tavalyi siófoki felvonulását? Az, aki a Gárda betiltását kezdeményezte? Hát nem sül le a bőr a gátlástalan pofájáról?! Na, de hagyjuk is ezt a bohócot...

Itt van viszont Orbán Viktor. A Fidesz elnöke tegnap kijelentette: a cigányok által elkövetett bűncselekmények száma megnőtt. Igen? Ez kb. annyi, mintha bejelentette volna: a téli hónapokban hidegebb az idő. Aztán azt is mondta, hogy mindezt nem érdemes tagadni, itt az ideje az őszinte beszédnek. Igen? Miért, eddig nem volt itt az ideje? Sőt, Orbán Viktor a tévékamerák előtt még mécsest is gyújtott Veszprémben. Igen? A korábbi gyilkosságok után egyszer sem találkoztunk vele.

Hol volt és mit mondott Gyurcsány és Orbán, amikor egy cigány horda Szögi tanár urat agyonrugdosta a gyermekei szeme láttára? Hol volt és mit mondott Gyurcsány és Orbán, amikor Gadnán egy idős asszonyt a cigány bestiák megerőszakoltak, összekötöztek, a szemét kinyomták, majd agyonütötték? Hol volt és mit mondott Gyurcsány és Orbán, amikor Kiskunlacházán öt cigány fenevad megerőszakolt és megfojtott egy 14 éves kislányt? Sehol. Odahaza hallgattak, vagy éppen azzal voltak elfoglalva, hogy hogyan tudnák egymást kiütni a hatalomból...

Tegyük már fel a kínzó kérdést: egy fiatal román fiú halála kellett ahhoz, hogy Gyurcsány és Orbán végre felfigyeljen a magyar emberek millióinak szenvedésére? Hogy a rendőrség végre nyomozni kezdjen? Hogy a médiában végre legalább féligazságokat elmondjanak? A korábbi áldozatok brutális halála talán nem volt ugyanilyen sokkoló? Azon túl lehetett lépni? Vagy ők csak magyarok voltak? Az az igazság, hogy egyik pártelnöknek sem hiszek. Sem Gyurcsánynak, sem Orbánnak. Hiteltelenek. Nekik ez az egész nem más, mint matematika. Megmérték a közvéleményt, és most bizonyára több a rettegő magyar szavazó száma, mint a kétezer forintért megvehető cigányoké. Ha nagyon emelkedik a tendencia, a cigánybűnözés kifejezés használatát is bevállalják, talán még a Gárdába is jelentkeznek, de vigyázzunk, mert ha visszafordulna a dolog, akkor úgy lépnének át az újabb áldozatok holtteste felett, mint ahogy azt a korábbi hónapokban tették.

És mennyire szánalmasak a megoldási javaslataik. Gyurcsány szerint két milliárd kell a rendőrségnek, Orbán szerint meg harminc. Az az igazság, hogy szerintem háromszáz milliárd sem lenne elég, mert ez az egész már régen nem pénzkérdés. Hiába lenne a rendőrök fizetése ötszöröse a mostaninak, akkor sem mernének lemenni Enyingre rendet tenni. Itt az egész cigánykérdést újra kell gondolni. A maszatolókra már régen nincs szükség. Az ő húsz évük vezetett ide. Az ő húszéves cinkos félretekintésük eredményezte, hogy felnőtt és most robbant az az új cigány generáció, aki soha nem látta egyetlen családtagját sem dolgozni, de azt tapasztalta, hogy a „görbe utakon” jól lehet élni, hogy gengszterré lenni nálunk felvágós dolog, és hogy az agresszió, a bunkóság és a bűn révén kiskirály lehet.

Kemény fellépés kell, amelyet a maszatolók már képtelenek megtenni. Sem Gyurcsány, sem Orbán. A segélyrendszert nem csak munkához kell kötni, de át nem ruházható jegyekben kellene kiutalni. A családi pótlékot a harmadik gyermektől adókedvezményként kellene folyósítani, hogy véget érjen a megélhetési gyermekgyártás. A fegyverviselést lehetővé kellene tenni az érettségizett állampolgárok számára, mindenki másnak viszont szigorúan tiltani. A többszörösen elítéltektől el kellene venni a szavazati jogot. Véget kellene vetni a börtön-wellnessnek, hogy az elzártak azt valóban büntetésként éljék meg, és ne két gyilkosság közötti szórakozóhelynek. A magyar honvédséget haza kellene hívni Irakból és Afganisztánból, a békét ne ott tartsák fenn, hanem idehaza. Végül a minősített esetekben vissza kellene állítani a halálbüntetést.

Bizonyára még volnának más javaslatok is. De ami itt leginkább hiányzik, valójában egy dolog. Ez pedig az akarat. Mert itt mindenki csak beszél, kommunikál, számolgat és taktikázik. De valójában nem akarnak változást, hiszen a változás óhatatlanul továbbgyűrűzne más területekre is, és előbb-utóbb megfosztaná őket húsz éve bebetonozott státuszaiktól. Az pedig nekik mindennél fontosabb. Nemsokára ezért minden magyar embernek a szavak vagy a tettek között kell majd választania...

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

26. rész: Válasz Herényi Károlynak a Népszabadságban megjelent összeesküvés-elméletére

A hétvégi Népszabadságban (nekem sajnos munkaköri kötelesség az olvasása) megjelent egy írás Herényi Károly tollából. Az MDF második embere cikkének a „Fidesz-Jobbik összjáték?” címet adta, ezzel is sugalmazva, hogy valami szörnyű titok felfejtésére vállalkozik. A titok természetesen az MSZP által unos-untalan hangoztatott elmélet volt, mely szerint a Jobbik és a Fidesz a háttérben összejátszik. Én nem tudom, szegény Kövér László ilyenkor mit érez, hiszen nemrég tette fel a lemezjátszóra ismét régi lemezét: „a Jobbik az MSZP kreatúrája”. Jó lenne már, ha végre megegyeznének, hogy akkor most kik is vagyunk. Saját magukat járatják le az urak – már ha még van mit lejáratni – azzal, hogy saját magukból indulnak ki. Herényi és Kövér számára, akiket valóban a háttérből irányítanak, teljesen elképzelhetetlen egy olyan párt megjelenése és megerősödése, amelyik alulról szerveződve vált azzá, ami.

Na, de térjünk vissza Herényi Károly írásához: „A Magyar Demokrata Fórum tűrhetetlennek tartja a kirekesztő gondolatok táplálását... Amennyiben ezek az állítások igazak, akkor ki lehet jelenteni: az elmúlt években nemcsak az életszínvonal visszaesése miatti elégedetlenség, hanem a Fidesz is oroszlánrészt vállalt a radikalizmus megerősítésében. A Magyar Demokrata Fórum szerint egy demokratikus, európai jobboldali erő még azt sem engedheti meg magának, hogy bármilyen formában közösséget vállaljon a szélsőséges eszmékkel, nemhogy a színfalak mögött még segítse is azok elterjedését.”

A baloldalivá züllött párt frakcióvezetője a Magyar Narancs írására alapozza vélekedését, amely szerint a Jobbik és a Fidesz között korábban létezett kapcsolat. Segítek hát neki, feleleveníteni a múltat!

A Jobbik 1999 és 2003 között, párttá alakulása előtt ifjúsági szervezetként működött az egyetemeken és főiskolákon. Ekkoriban a szervezetnek mindenféle jobboldali pártból voltak tagjai: Fideszből, MIÉP-ből, MDF-ből, FKGP-ből, de a többség pártfüggetlen volt. A választások idején azzal értékelődött fel a Jobbik (akkor még a Jobboldali Ifjúsági Közösség rövidítését jelentette) szerepe, hogy ezen pártok vezetőinek egyetemi előadásokat tudott szervezni. A pártok pedig ki is használták ezt a lehetőséget. Az MDF részéről például kapcsolatba kerültünk Herényi Károllyal is.

Talán emlékszik még, frakcióvezető úr, amikor éppen Önnel tartottunk 2003 elején egy tévévitát az uniós csatlakozásról? Önök voltak a csatlakozás-, mi a nem-pártiak. Ha még emlékszik, szinte egymás mellett ültünk. Akkor valahogy nem akartak annyira elhatárolódni a „szélsőségektől”.

És egyébként is, ki a szélsőséges ma Magyarországon? A Jobbik és a Gárda lenne, amely az önök közös bűnének, a hallgatásnak és a mellébeszélésnek vetett véget számtalan kérdésben? Akik még senkitől nem vettek el semmit, ellenben sokakon segítettek? Vagy esetleg az MSZP és az SZDSZ, amely hat év alatt történelmi mélypontra juttatta ezt az országot? A hazánkat. Ugye, nem járok messze a többségi véleménytől, ha az utóbbit érzem valószínűbbnek. Ez pedig nem túl jó hír önnek, Herényi úr. Hiszen amit leírt cikkében, valójában nem rólunk szól, hanem önökről, saját magukról. Az egész írás – ahogy a pszichoanalízis mondaná – egy bűnös lélek projekciója. A beteg ilyenkor úgy próbál szabadulni kínzó bűntudatától, hogy bűnét tudattalanul egy másik személyre vetíti ki.

Az érett, ép lélek szembe tud nézni az igazsággal, legyen az bármilyen kínzó is. Az igazság pedig a következő: az MDF már régen nem jobboldali-konzervatív párt, hiszen az utóbbi években rendre együtt szavaz a szélsőséges MSZP-SZDSZ tandemmel, az MDF már régen nem demokratikus párt, hiszen az elnök asszony inkább megszabadult Almássy Kornéltól, minthogy megméresse magát és végül, egy tisztességes magyar ember nem engedheti meg magának, hogy ezzel az MDF-fel bármilyen közösséget vállaljon, hiszen az teljesen hiteltelenné lett. Herényi úr, önöknek több köpönyegük van már, mint tagjuk. Ez az igazság, tudom fájó, de igyekezzen vele megbirkózni, hiszen annyi más szép dolog van a világon.

Jó gyógyulást!

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

27. rész: Teljes összeomlás vagy gazdasági szabadságharc?

Az utóbbi napokban a cigánybűnözés elé húzott kommunikációs fal összeomlása mellett a másik akut téma hazánk gazdasági helyzetének végzetes romlása volt. Érdekes érzés kavarog bennem, hiszen az egész közéletet az általunk már évek óta szajkózott problémák határozzák meg. A cigánykérdésben szinte mindenki utánunk kullog, és a gazdasági folyamatok is bennünket igazolnak. A nagy felfordulásban sokan elfelejtik, hogy a jelenlegi gazdasági válság a nemzeti oldalt egyáltalán nem érte váratlanul. Egy évvel ezelőtt a parlamenti garnitúra még közösen mosolygott meg bennünket, ha arra tettünk utalást, hogy ez a globális lufi ki fog pukkadni. Most fordult a kocka. A magyar közélet a teljes összeomlás előtti pánik jeleit mutatja. Mint a megzavart hangyaboly, mindenki össze-vissza ötletel, szaladgál. Javaslatokat, programokat hallunk, de azok olyanok, mint ha egy haldoklót algopirinnel próbálnánk életben tartani. A felszín kapargatásán túl egyenes, világos utat senki sem képes mutatni a politikai erők közül.

A Jobbikot a cigánykérdésben nem lehetett elhallgatni, áttörtük a falat. A gazdaság kérdésében már jóval vastagabb fal áll előttünk, sokkal több érdeket – főképp idegen érdekeket – sért a programunk. A híreket teletömik a Reformszövetség neoliberális programjának ajnározásával, Gyurcsány kétnaponta megújuló reformcsomagjaival, Orbán Viktor marketing célú külföldi tárgyalásaival, hogy az emberek számára az információ tengerében elvesszen a lényeg. Az egész nagyon szánalmas, mert a fel-felröppenő javaslatok pont azt nem orvosolnák, amely miatt ebbe a helyzetbe kerültünk. Az ország globális rabszolgaságát. A parlamenti garnitúra látszatvitája nem más, mint hogy a nemzetközi tőkének lábat csókoljunk-e vagy csak kezet. A Jobbik viszont gazdasági szabadságharcot hirdet!

A magyar gazdaság helyzetének legnagyobb rákfenéje az az adósságteher, amelyet mindenki adottságnak tekint, és a jelenlegi vitában senki sem érinti. Pedig a hihetetlen méretűre duzzadt államadósság kamatainak törlesztése előbb-utóbb egy kedvezőbb gazdasági környezetben is megfojtotta volna az országot. Az államadósságról azonnal tárgyalásokat kell indítani, meg kell vizsgálni, hogy mely tételeknél lehet elérni az elengedést, a többi visszafizetésére haladékot kell kérni, az IMF hitel jóvátételét pedig egyszerűen meg kell tagadni. Persze erre felszisszen a neoliberális közgazdász, mondván: mi lesz hazánk megítélésével? Én erre csak annyit jegyeznék meg, hogy az bizonyára nagyon fontos, de ha belepusztulunk a hitelrabszolgaságba, akkor teljesen mindegy a megítélésünk. Nekem fontosabb a magyar emberek megmaradása, mint a nemzetközi intézetek véleménye.

Az ország gazdaságának felpörgetéséhez minél hamarabb pénzre van szükség, ebben mindenki egyetért, mint ahogy abban is, hogy ez az, ami most hiányzik. A parlamenti garnitúra azon gondolkodik, hogy az emberektől milyen módon lehetne begyűjteni a szükséges forrásokat. Van, aki drasztikusan nyúzna meg bennünket, van, aki újabb hitelek formájában észrevétlenül. Mi mást javaslunk. Kopasszuk meg inkább mi az eddigi megnyúzóinkat. Az elmúlt időszak privatizációs ügyleteinek kivizsgálására egy statáriális bíróságot kell létesíteni, amely gyors, igazságos és kőkemény ítéletek révén milliárdokat venne vissza a politikai bűnözőktől. Másodsorban meg kell adóztatni a multikat. Szintén adót kellene kivetni a reklámokra, különösen az országos sugárzású kereskedelmi tévéknél. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt bevételhez jutunk, másrészt a kereskedelmi csatornák számára is egyértelművé tesszük, hogy ez itt Magyarország, és nekik is vannak kötelezettségeik. Az adórendszer átalakítása már egy hosszabb folyamat, amelyet három-öt év alatt lehet csak kivitelezni, de az irányt már most le kell fektetni. Ennek lényege, hogy a jövedelemadózás terheit a minimumra kell csökkenteni, párhuzamosan a fogyasztás megadóztatásával, természetesen ügyelve annak progresszivitására, vagyis az alapvető fogyasztási cikkek tehermentesítésére.

Mindezzel párhuzamosan újra kell gondolni Magyarország külgazdasági kapcsolatait. Az egyoldalú atlanti viszonyt – amelyet az MSZP és a Fidesz egymással versengve támogat, és amely számunkra csak függést jelent – fel kell, hogy cserélje a kölcsönösségre és a partnerségre épülő kapcsolatok hálózata. Ez pedig a külkereskedelmi iránytű mutatójának nyugatról keletre fordulását követeli meg. A magyar mezőgazdaság és a vele párhuzamosan újraélesztendő élelmiszeripar beindításához piacokra van szükség. A piacokat pedig elsősorban Kína, Japán, Oroszország és az iszlám világ adhat. Az új piacok idehaza munkahelyeket és ezáltal az életben maradást jelenthetik.

Végül érvényesíteni kellene a gazdaságban a neoliberális körök rémálmát, a protekcionizmust. Vagyis állami, kormányzati szinten védeni és segíteni kellene a hazait. Először is a rendelkezésünkre álló nyersanyagforrásokat minden áron magyar kézben kell tartani, különösképpen a földet, a vizet és a gázt. Másodszor a hazai termékek, szolgáltatások számára a hazai piacon monopol helyzetet kell teremteni, a külföldi piacoknál pedig a kijutás lehetőségét kell biztosítani. Végül meg kell szüntetni a hazai vállalkozók és mezőgazdaságból élők bürokratikus és adóztatási diszkriminációját a multikkal szemben. Magyarországon a magyar az első, mindenki más csak utána következik.

A magyar emberek szorgalmasak és kreatívak. Nekünk nem kell sem segély, sem hitel, csak szabadság, hogy ne szipolyozzanak ki, hogy hagyjanak dolgozni és boldogulni. Meggyőződésem, hogy az államadósság újratárgyalása, az államháztartás igazságossá tétele, külkereskedelmünk felszabadítása és a gazdasági protekcionizmus érvényesítése révén hazánk egy főképp mezőgazdaságra és agráriparra épülő jóléti ország lehet. De jólét nincs rend és ébredés nélkül. Vagy együtt valósulnak meg, vagy sehogy.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

28. rész: Hogyan züllöttünk állattá, és hogyan lehetünk újra emberek?

A mostani válság nem néhány bank továbbgyűrűző pénzügyi problémája, hanem egy korszak vége. Hogy az agónia mennyi ideig tart, nem tudni, de hogy a vége a jelenlegi világrend összeomlása, az biztos. Egy olyan rendszer, amely – a szó rossz értelmében véve – állattá teszi az embert, halálra van ítélve. De hogyan jutottunk el idáig?

A kapitalizmusnak hívott gazdasági forma a tőke maximalizálására és a munkaerő kizsigerelésére épül. Amit szociális piacgazdaságnak hívnak, az sem más, csupán a jelmezbe bújt kapitalizmus, addig működik, amíg a tőke érdekei ezt diktálják. Amíg a Szovjetunió létezett keleten, a kapitalista nyugatnak szüksége volt a lakosság életszínvonalának emelésére, így is bizonyítva felsőbbrendűségét. 1990 óta azonban ilyen-olyan indokokkal megkezdődött a jóléti társadalom felszámolása. Stratégiaváltás következett be, elindult a világméretű kapitalizmus kora, vagyis a globalizáció. Célja az egész világra kiterjedő, a tőkés társaságok összehangolt uralmi hálózatára épülő új világrend kiépítése volt. Érdemes végigkövetni, hogyan érte el, amit akart. Véleményem szerint négy lépésben.

A globalizáció kiépítésekor az első akadály, amelybe a háttérhatalom beleütközött a nemzeti érdekeket védő államok ellenállása volt. Nincs olyan nemzet, amely maga szeretné feladni önrendelkezését. Egy erős állam védi polgárait a külső és belső veszélyekkel szemben, megfelelő klímát teremt nekik a lélekszámbeli, fizikai és szellemi gyarapodáshoz, beavatkozik a gazdaságba, ha kell. A globalizációnak tehát világméretű terveihez először ki kellett találnia az „éjjeliőr állam” koncepciót, amelyet a helyi „ügyvivők” (nem hiába van az SZDSZ-nek ügyvivői tanácsa…) segítségével a korszerű gondolkodás alaptételeként tüntettek fel. Ugye, emlékszünk még „az állam rossz gazda” kijelentésre? Magyarországon így folyt és folyik is az állam leépítése. Vagyonát a privatizáció, beavatkozási lehetőségeit pedig a dereguláció és a liberalizáció révén vették el.

A gyenge állam terv azonban nem ment egyszerűen, hiszen egy valódi demokrácia lehetőséget teremt a társadalomnak arra, hogy bizonyos időközönként egy számára nem tetsző politikai folyamatnak megálljt parancsoljon. Az állam után az alkotmányos rend volt a következő akadály a világuralomhoz vezető úton. A globalizáció urai nem tehették meg, hogy a demokráciát nyíltan beszüntetik, inkább felszámolták azt észrevétlenül. Kitalálták a liberális demokráciát, amely szépen csengő neve ellenére nem más, mint a multinacionális tőke diktatúrája. Elvileg minden szabad, de csak elvileg. Gyakorlatban mindenről a tőkés társaságok döntenek. Az állam leépült, a demokrácia már csak színdarab.

A dolog azonban ezzel még nem ért véget, ugyanis egy politikai rendszernek elveken kell alapulnia. A globalizáció urai harmadik lépésben beleütköztek az alapvető, egyetemes emberi normákba. Egy keresztényi értékek mentén gondolkodó társadalomra – pláne hosszú távon – nehéz rákényszeríteni a liberális demokráciát, ezért kellett kitalálni egy vezérelvet, a neoliberális ideológiát. A neoliberalizmus egy gyönyörű szóra, a szabadságra építette fel magát, és az ettől elaléló emberek észre sem vették, hogy a neoliberális szabadság báránybőre alatt a rabszolgaság farkasa rejtőzik. A megzavarodott emberek kellő és súlyos elkábításában segített a megkaparintott oktatás, a kultúra és a média (Hogy miért jut már megint eszembe az SZDSZ?!). Így lett trendi buzinak, drogosnak és értéktelennek lenni.

A végső lépés azonban még hátra volt. Hiába zúdult minden csatornán a szenny, az embereket legalapvetőbb közösségeik megóvhatták a manipulálástól. A globalizáció utolsó ellenségével találta szembe magát: a szerves emberi közösségekkel, azokon belül is a családdal. A tét azonban túl nagy volt ahhoz, hogy megálljanak. A fogyasztói társadalom népszerűsítése lett a válasz, vagyis az ember legalantasabb, állatias ösztöneire, a szimpla fogyasztásra alapoztak. Sajnos sikeresen. A cél nélkülisége elől hamburgerek és tévéműsorok fogyasztásába menekülő embereket atomizálták, akikre már nem a család, nem a barátok, nem a kis közösségek hatottak, hanem ők. Az embert, bennünket ezzel állattá tettek. Készen állt az atomenergiát használó, eszközkészítő homo sapiens, amelyből azonban minden nagybetűs emberi kiveszett. Pontosan úgy és annyira, ahogy az a globalizáció érdekében állt. Arra még képesek vagyunk, hogy bevásároljunk a multinál, hogy bekapcsoljuk a tévét, de hogy felismerjük saját, szabadságnak csomagolt rabszolgaságunkat, arra már nem.

Az út az éjjeliőr állam, a liberális demokrácia, a neoliberális ideológia és a fogyasztói társadalom vonalán vezetett és jutott idáig. A globalizmus urai azonban elszámolták magukat. A „nagy összeesküvés” könyörtelen végrehajtása közben elvetették a sulykot. Évezredes társadalmi tradíciókat, genetikailag kódolt emberi viselkedésformákat és a glóbusz ökoszisztémáját lehetetlen megsemmisíteni. Aki megpróbálja, az maga roppan bele. Így lett ez a globalizációs háttérhatalommal is. A probléma az, hogy a világot is, bennünket is magukkal akarnak rántani a mélybe. Nekünk ugyanazon az úton kell mennünk, amelyen ide jutottunk, csak visszafelé.

Az atomizált, fogyasztói társadalom helyett meg kell teremtenünk a magunk, minél inkább önellátó, ökoszociális kis közösségeit, illetve ezek hálózatát. A neoliberális ideológia leváltásával, a megtartó közösségek erejéből helyre kell állítanunk az alapvető emberi normák prioritását. A társadalom morális talapzatának megerősítése után az alkotmányosság helyreállítását kell megvalósítani, és végül a meggyengített állam helyezhető vissza az őt megillető erős, aktív és beavatkozó szerepébe.

Sok munkára lesz szükség, mert a romokból kell várat építeni. Az biztos, hogy egy magyar bankra mindenképp szükség lesz. De erről majd a jövő héten!

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

29. rész: Az egész országnak Gyurcsány szaga van

Március 15-e idén nem csupán egy nemzeti ünnep lesz, hanem a június 7-én tartandó EP-választás kampányának kezdete is. A felmérések szerint az emberek 1%-a tudja, hogy mikor lesz ez a választás, és a nagy részük teljesen érdektelen irányába. Őszintén megvallva, meg is értem őket, hiszen az elmúlt évek választásainak tanulsága az volt, mindegy, hogy kire szavazok, úgysem lesz semmi változás. A pártoknak csak négyévente jutottak eszébe az emberek, és nem meglepő, ha egyre több embernek most egyáltalán nem jutnak eszébe a pártok. A június 7-ei voksolásnak itthon azonban nemzetstratégiai szempontból életbevágó jelentősége lesz. Nézzük, hogy miért!

Az Európai Parlament egy monumentális nagyságú, de babszemnyi jelentőségű intézmény. Jogköre a Bizottsághoz és a Tanácshoz képest minimális. Az oda kerülőknek a nemzeti érdek képviseletére kevés lehetősége marad, hiszen ott nem nemzeti frakciók, hanem ideológiai alapon szerveződő képviselőcsoportok alakulnak, így az esetek jelentős részében az egy országból érkezők egymás ellen szavaznak. Az EP-nek két haszna azért mégis lehet, egyrészt egy képviselő hangja messzebbre hallatszik onnan, mint egy országgyűlésből. Persze ha egyáltalán hallatják a hangjukat. Másrészt a „brüsszeli cirkuszban” azért meg lehet találni azokat a szövetségeseket, akiket az újságírás és a közbeszéd csak EU-szkeptikusokként ismer, de valójában EU-realisták. A kapcsolatokból pedig sok minden kamatoztatható.

A mostani választásnak számunkra azonban önmagán túlmutató jelentősége lesz. Azt ugyanis alig választja el néhány hónap az országgyűlési választásoktól, így a júniusi eredmény szinte bejósolja, hogy Magyarországot ebben a rettenetesen nehéz helyzetben kik fogják vezetni. És legfőképpen, hogy hová? A feltámadás felé vagy a szakadékba. Gyurcsány szagtól bűzlik-e tovább a környezetünk, vagy végre friss levegő tódul az országba. A kérdőjelek száma pedig nagyon sok. Soha még az elmúlt 20 évben nem volt ennyire képlékeny a magyar belpolitika. A politikai és gazdasági válság teljesen átalakíthatja az erőviszonyokat. Forrong a mély, és előbb-utóbb kiderül, hogy mi fő ki belőle. Jelenleg egy hihetetlenül érdekes átmeneti időszakban vagyunk, amikor minden egyes nap meglepetéseket tartogat. Bokros az MDF élén, Göncz Kinga az MSZP-nél, a „nagy rendszerváltó”, Tamás Gáspár Miklós a kommunistákkal indul, a cigányok választási pártot alakítanak. Az ember csak kapkodja a fejét. És a java még hátravan. Az MSZP kormánypártból kispárttá válhat, az MDF és az SZDSZ megsemmisülhet, a Jobbik pedig meghatározó erővé nőheti ki magát. Ugye, nem mindegy?

A nemzeti oldal végre mindenki számára egyértelműen és letagadhatatlanul megmutathatja, hogy érdemes rá szavazni, hogy a Jobbikra adott voks nem elveszett szavazat. Mert ha valami igazán hiányzik a magyar Országgyűlésből, az egy következetes és határozott nemzeti párt. Amely nem csak asszisztál, hanem aktív alakítója az ország sorsának. Egy ilyen párt sikerére talán most van az utolsó lehetőség. A rendszerváltozás óta még soha sem jutott be tisztán alulról szerveződő politikai erő a döntéshozatal legfelsőbb fórumára. (A MIÉP 1998-ban látszólag parlamenten kívülről jutott be, de ez nem igaz, hiszen a párt 1993-ban az Országgyűlésben alakult, így 5 évre rá csak visszajutott oda.) A Jobbik lehet az első olyan parlamenti párt, amely sem az elmúlt negyven év kommunizmusának, sem az elmúlt húsz év szabadrablásának nem volt részese. A Jobbik az elkövetkezendő időszakban történelmet írhat.

Vasárnap tehát itt van március 15-e. A kormány minden módon igyekszik akadályozni a rendezvényeink megtartását. De ez bennünket nem téríthet el. A rendezvényeinket törvényesen bejelentett módon megtartjuk. Nagyon fontos, hogy sokan legyünk, hogy megmutassuk mindenkinek, bennünket nem lehet eltaposni. Ezért minden magyart várunk szeretettel 13 órára a Hősök terére a Magyar Gárda V. országos avatására, majd fél négyre a Deák térre a Jobbik kampánynyitó nagygyűlésére. Avat a Gárda! Jön a Jobbik! Adjon az Isten szebb jövőt!

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

30. rész: Nem a jobboldalnak kell összefognia, hanem a nemzeti oldalnak!

Idén januárban, ennek a cikksorozatnak a 23. részében a következőket jósoltam: „az előttünk álló másfél évben – amely permanens kampányidőszak lesz, EP, Országgyűlés, önkormányzatok – olyan háborút indít ellenünk a jelenlegi politikai garnitúra, annak bal- és jobboldala, amilyenre az elmúlt húsz évben még nem volt példa.” Azóta ugyan csak három hónap telt el, de sajnos igazam lett. Minden egyes nap hoz egy újabb aljas hazugságot, egy szánalmas csúsztatást vagy egy ócska provokációt. A támadássorozatban közös, hogy célpontja mindig a Jobbik és a Magyar Gárda. Mindenki gondoljon bele, mit jelenthet az, ha egy politikai mozgalmat, jelen esetben bennünket, egy kórusban átkoz Gusztos Péter (SZDSZ), Csurka István (MIÉP), Kolompár Orbán (OCÖ), Kövér László (FIDESZ), Lendvai Ildikó (MSZP), Dávid Ibolya (MDF), Zoltai Gusztáv (MAZSIHISZ) és Dósa István (Őrző Gárda). Ha a jelenlegi rendszer minden egyes szereplője a vesztünket akarja, ha más-más okokból, de ennyire rettegnek tőlünk – tőlünk, akiknek nincs semmijük, „csupán” a legkisebb szegény legény jussa: az igazság – akkor bizton állíthatom: valamit nagyon jól csinálunk.

Felmerül a kérdés: honnan ez a feneketlen gyűlölet? Miért félnek ennyire a közélet legkülönfélébb szereplői tőlünk? Két oka van. Az egyik a céljainkból fakad, a másik a módszereinkből.

A Jobbik 1947 után az első és egyetlen olyan országosan szervezett politikai párt, amelynek fundamentuma a Szent Korona, amely fő célként történelmi alkotmányunk jogfolytonosságának helyreállítását tűzte zászlajára. Korábban, ha volt valahol erő, akkor ott mindig az eszmei talapzat hiányzott, ha pedig az eszmeiség volt adott, akkor azzal az erő és a szervezettség nem párosult. A Jobbiknál mindkettőt bírja. A célunk világos, egyértelmű, és végre erőnk is van ahhoz, hogy ne csak a partvonalon kívülről mutogassunk, hanem elszenvedői helyett alakítói legyünk az ország és a nemzet sorsának. Ez már önmagában is kiverné a jelenlegi garnitúra biztosítékait, de jeges verejték akkor csorog igazán a homlokukon, amikor ráébrednek, hogyan lett a Jobbik erő.

Mert, ahogy 1947 óta búvópatakként csordogált csak a Szent Korona-tan, úgy azóta nem volt egyetlen politikai párt sem, amelyet ne felülről szerveztek volna, vagyis ne föntről kényszerítették volna rá az emberekre. Ilyen volt az állampárt, mint ahogy a sohasem volt rendszerváltozás pártjait is egy asztal mellett körzővel és vonalzóval találták ki mind. A Jobbik az első olyan társadalmi mozgalom, amely alulról szerveződve vált olyan erőssé, hogy versenyre tudott kelni a milliárdokon fenntartott nagyokkal. Sikerünk nem a párt, hanem a magyar emberek sikere, programunk nem a párt programja, hanem a magyar nemzeté. Rendet, jólétet és ébredést akarunk! A magyar Országgyűlésbe jutva ezért olyanok leszünk, mint egy pusztító, de jótékony vihar. Kisöpörjük a nemzet templomából a hazugság felgyülemlett szennykupacát, és rákényszerítünk mindenkit a színvallásra.

Ugyanis a magyar politika egyik rákfenéje, hogy idejétmúlt és hazug módon jobb- és baloldali oldalra szakítja a közéletet. Eszerint határozzák meg magukat a politikusok, eszerint folynak a viták és eszerint köttetnek szövetségek. Mivel a frontvonal hamis, így zavaros a küzdelem, mindenki össze-vissza tüzel. Nem tudni, ki a barát és ki az ellenség. Mennyiszer hallom a jó szándékú, de naiv kérést: fogjon már végre össze a jobboldal! Erre mondom válaszul: én nem vagyok hajlandó összefogni Deutsch Tamással, Pokorni Zoltánnal vagy Csintalan Sándorral. Összefogni csak azzal tudok, akinek bízom a nemzeti elkötelezettségében. Nem a jobboldal egységének illúzióját kell kergetni tehát, mert az egy hazug és ravasz délibáb. A nemzeti oldalt kell végre egyesíteni! Nekem kevés, ha valaki jobboldalinak vallja magát. Azt is tudni akarom, hogy a szíve magyarul dobog-e!

Szeretnénk nagyon az összefogást, és azt meg is valósítjuk. De csak azzal, aki velünk együtt nem hajlandó lemondani az alkotmányozásról, az államadósság újratárgyalásáról, magyar bank alapításáról, a magyar föld megvédéséről, a finnugorizmus ámokfutásának megállításáról, a multinacionális tőkével szemben a magyar vállalkozók és gazdák támogatásáról, a csendőrség – „egycsapás-törvény” – felállításáról, a hazafias nevelésről, a TV2 és az RTL KLUB beszüntetéséről és a határon túlra szakított testvéreinkről. Aki ezek közül akár csak egyben is bizonytalan, mondja magát akármilyen oldalhoz tartozónak, az keresgéljen másfelé, de ne nálunk. Az kérje fel egy táncra Gyurcsányt, vagy gágogjon Bajnaival, de a Jobbikot messziről kerülje el!

Ezúton üzenem ezért mindenkinek, aki a Jobbikra vagy a Magyar Gárdára feni a fogát, hogy a kesztyűt felvesszük, de a mocsarukban nem fogunk megfürdeni. A becsületünket megvédjük, de nem leszünk hozzájuk hasonló, acsarkodó lelki roncsok. Bennünket ugyanis nem az tart össze, hogy másokat gyűlölünk, hanem az, hogy egymást szeretjük. Nekünk nem az a problémánk, hogy ki a neonáci, a szélsőséges és kit kellene betiltani, hanem az, hogy hogyan tudjuk megmenteni a magyar nemzetet. Hiszen számunkra nem térkép e táj, hanem a mi egyetlen hazánk: Magyarország.

31. rész: A holokausztigenlőkről még nem esett szó

Az elmúlt hetekben nagy vihart kavart, hogy néhány ember a Várban – úgymond - holokauszttagadó rendezvényt tartott. Azonnal középpontba került a holokauszt-vita, a tagadást tiltó törvény kérdése, a lufi felfújása pedig egyértelműen az MSZP és az SZDSZ malmait indította újra. Gusztos, Léderer és a többi „honfoglaló” úgy csaptak rá az ügyre, mint gyöngytyúk a takonyra. És jól meg is rágták. Az ügy persze a régi kapcsolati hálón végigfutva bejárta az egész világot, sötét ecsetvonásokkal feketítve hazánkat.

Bár a Várban lezajlott rendezvényhez a Jobbiknak és a Magyar Gárdának nem volt köze, szinte borítékolható volt, hogy a fent említett magyar állampolgároknak kb. 32 perc internetkávézó keresésbe telik, hogy kiadják közleményeiket a szélsőjobboldali politika újabb veszélyéről és megtegyék azt, ami nekik szinte veleszületett képességük: a hazudozást és a csúsztatásokat. Aki persze azt hinné, hogy a holokauszttagadással kapcsolatos vita csupán egy rövid távú kampányfogás, nagyot téved. A dolog ilyetén feldobásának természetesen külön aktualitást ad a választási hajrá, de mögötte hosszabb távú célok húzódnak meg.

A tiltás törvénybe foglalásáért hörgő csapat ugyanis nem a holokauszt vitatását, hanem valójában az izraeli felvásárlás firtatását akarja tiltani. Célja, hogy már előre kompromittálja azokat, akik fel merik emelni szavukat a Simon Peresz-féle kijelentés, és pláne az amögött rejlő valósággal szemben. Ha netán a Jobbik szóvá tenné, mit keres ennyi izraeli tőke Magyarországon, mire fel ez a nagy izraeli építkezési kedv, miért van nálunk több izraeli fegyveres biztonsági cég, mint magyar, akkor azt azonnal el lehessen intézni egy hanyag viszontválasszal: „na, tessék, mi megmondtuk, hogy ezek antiszemiták.”

Ügyes taktika. Az SZDSZ, amely a holokausztigenlők legfontosabb pártja, mindig több lépéssel előre jár. A parlamentben lévő politikai pártok közül egynek sincs programja, őt kivéve. Az MSZP, az MDF és a Fidesz csak olyanok, mint a folyó tetején úszó fadarab. Sodródnak az árral. Programjaik csupán egymás mellé hányt, kicicomázott, de kongóan üres nagyotmondás-gyűjtemények. Azokban a sok fecsegéstől elsikkad a lényeg, nincs bennük jövőkép, társadalomfilozófia, semmi. Az SZDSZ programja viszont – mégha nem is a megírt és kinyomtatott, hanem a cselekvéseikből kirajzolódó – világos és egyértelmű. Az SZDSZ egy önvédelmi erejétől minden értelemben megfosztott, ezáltal szabadon kifosztható és megszállható országot akar. Ezért nem kell hadsereg, ezért nem kell oktatás, ezért nem kell egészség, ezért nem kell magyar vállalkozói réteg, ezért nem kell hagyomány, ezért nem kell magyar föld, ezért nem kell kultúra, ezért nem kell erős állam. Az persze beszédes, hogy miközben ez a szélsőséges párt szisztematikusan leépítette az állami oktatást és az állami egészségügyet, addig saját gyerekeit alapítványi iskolákba járatja, a nyavalyáit pedig magánklinikákon kezelteti.

Innentől fogva persze már nagyon jól érthető, hogy miért rémült meg ennyire a kirekesztő SZDSZ a Jobbik politikájától, de különösen a megerősödésétől. Ha valamitől kiveri a frász ezt a neoliberális csürhét, akkor az a jelszavunk: Magyarország a magyaroké! Ördögnek a tömjénfüst. Ez ugyanis az elmúlt időszakban kialakított és finomra hangolt rendszerüket veszélyezteti alapjaiban. De mi is ez a rendszer?

Itt az SZDSZ anyapártként működik. A rendszerváltozás során felülről megszervezett pártok: MSZP, FIDESZ, MDF, SZDSZ (nem véletlenül csak ők maradhattak a magyar Országgyűlésben) közül ő maga a csúcsfegyver. A legerőszakosabban, a legkirekesztőbben és a leginkább magyarellenesen hajtja végre az ún. rendszerváltozás politikai programját: Magyarország kiszolgáltatott helyzetbe taszítását. Csápjai révén ott van mindegyik pártban. A kriptoszadeszosok révén ők irányítják az egész jelenlegi parlamenti garnitúrát. Bokros által megszállták az MDF-et, Gyurcsány és Bajnai révén övék az MSZP, Deutsch, Pokorni, Szájer és Schmidt Mária segítségével pedig a Fidesz-vezetésben is ők osztják a lapokat. Ha az SZDSZ esetleg nem jutna be a Parlamentbe, attól az ország irányítását még nem veszítenék el… Hacsak?

Hacsak, nem jut be a Jobbik egy erős frakcióval, amely lerántja a kék-fehér terítőt az asztalról. Amely beletenyerel az egész tervbe, és képes előbb felébreszteni, majd maga mellé állítani a most még alvó társadalom többségét. Amely már nem a holokauszttagadókról, hanem a holokausztigenlőkről akar beszélni. Azokról, akik annyira aljasak, hogy képesek saját nagyszüleik tragédiáját felhasználni arra, hogy politikai hatalmukat megszilárdítsák és bebetonozzák egy olyan országban, amelynek történelmétől, hagyományaitól, kultúrájától és népétől viszkető viszolygás fogja el őket. Kun Béla és Szamuely Tibor egyenes ági leszármazottairól. Azokról, akik ezt az országot tönkretették, és most is tönkreteszik, és akiknek, ha eljön a mi időnk, majd felelniük kell.

32. rész: Minden párt retteg tőlünk, csak az emberek nem

A Societas névre keresztelt ifjúszocialista csapat – amely közvetlen leszármazottja az egykori BIT-nek, majd FIB-nek – megkezdte kampányát. Nem tudtam, mi hiányzott… A megnyitó rendezvényen vezetőjük arról beszélt, hogy most júniusban az EP-választáson a szélsőséges radikalizmust kell megverniük, aztán az országgyűlési voksoláson pedig a politikai populizmust. Nagyon bátor gondolat, csak az a baj vele, hogy az emberek egészen másképp gondolják. És Pécsen el is mondták, hogy miben.

A vasárnapi baranyai választás két szempontból volt lényeges. Egyrészt a Fidesz győzelme nem Páva Zsoltnak és pártjának a győzelme volt, hanem az MSZP történelmi veresége. A túlsztárolt, de rettenetesen szürke Szili Katalin még kozmetikázni sem volt képes a vereséget. Másrészt az egyik megüresedett képviselői helyre is szavazhattak a pécsiek a polgármester mellett, amelyen a Jobbik jelöltje 10,1%-ot kapott. (Komoly elhallgatással.) Vagyis a kormányzó baloldal megroppant, miközben a politika palettán üstökösként jelent meg egy nemzeti párt: az új erő. A jövőben minden bizonnyal három lehetőség áll majd Magyarország előtt. Lesz egy baloldali népfront, posztmodern antifasiszta programmal, amelyben a szocialisták köré gyűlhetnek az SZDSZ és az MDF megmaradó csoportocskái. Lesz egy polgári-liberális népfront, amelyben a Fidesz tartja maga körül továbbra is a szövetségeseit, amelyhez szintén odacsapódhatnak egykori MDF-es és SZDSZ-es morzsák. Végül lesz egy harmadik út, egy nemzeti szövetség, amelynek politikai szárnyát a Jobbik adja majd. Ez utóbbi sikere és ereje azon múlik, hogy mennyire lesz képes a párt felépíteni egy civil hálót, amelynek különféle talapzatai, csomópontjai – önvédelem, kultúra, gazdaság, szakszervezetek, média, stb. – kell, hogy legyenek. Amennyiben ez sikeres, a Jobbik 2010-ben már komoly frakcióval, a rá következő választásokon pedig győzelmi eséllyel szállhat harcba.

A júniusi választás ezért sorsdöntő hatással bír. Az elkövetkezendő évtizedekre – amely során eldől a magyar föld, a víz, az energia, a honvédelem, az egészségügy, a nemzetközi kapcsolataink stb. sorsa – kihat, hogy a Jobbik milyen eredményt ér el. A Jobbik elhallgatása ezért kulcsfontosságú a jelenlegi parlamenti garnitúra bal- és jobboldalán egyaránt. Félnek tőlünk. A kérdés, hogy ki miért?

A Fidesz azért fél, mert a Jobbik a tettek pártja, ő pedig csak a szavaké. Ha megkérdeznénk a Fideszt, hogy a 2002 óta eltelt 7 évben az erős ellenzéki frakciója és az ezért járó állami milliárdok segítségével mit tett a nemzetért, mit tud letenni az asztalra, kellemetlen helyzetbe hoznánk a polgári-liberális pártot. A lényegi kérdéseket (föld, privatizáció, számonkérés, stb.) kihagyó, egyfajta pótcselekvésként kitalált népszavazáson kívül semmit nem tudna mondani. A Jobbik pedig parlamenten kívül és pénz nélkül is ért el nagy sikereket: Magyar Gárda, Atilla Király Népfőiskola, nemzeti egyletek. Talán ebből fakad, hogy a Fidesz gyűléseiről kiürültek a fiatalok. A tegnapi babakocsis tüntetésen is nagyobbrészt nagyszülők hozták ki az unokáikat. Az idősek nehezebben váltanak, csak kevesek képesek felvállalni egy új pártot, könnyebb őket ezért néhány andalító szóval elkápráztatni. A fiatalok azonban tettekre várnak, így nem csoda, hogy a Jobbik ma a legifjabb szavazóbázissal rendelkező párt Magyarországon. (38 éves átlagéletkorral!)

Az MSZP a számonkéréstől fél. Egy olyan párttól, amely nincs benne a mutyiban, amit nem tud viszontzsarolni, így az bátran és tisztán vállalhatja fel a politikai maffia lefejezésének ügyét. A Jobbik az a párt, amely Gyurcsány Ferenc nevét Gyurcsány fegyencre szeretné módosítani. Tudva, hogy vannak még bűntársak bőven. Ezzel pedig az MSZP-re a választási vereségek okozta politikai után, olyan morális csapást lehetne mérni, amely a történelemkönyvek sötét lapjainak még sötétebb emlékévé száműzné ezt a pártot.

Az SZDSZ is tőlünk fél, hiszen az elmúlt 20 évben ők irányították az országot. A négy igenes népszavazással kezdték, és vezető pozíciójukat azóta sem engedik ki a kezükből. A kriptoszadeszosok ott vannak az összes pártban. Az SZDSZ célja Magyarország megszállásának előkészítése, és az ez idáig jól végrehajtott küldetést veszélyezteti, ha bekerül a fogaskerekek közé egy olyan nemzeti erő, amelyet nem tudnak a befolyásuk alá vonni. A „herényire zsugorodott” MDF-et inkább hagyjuk. „Megbokrosodott” elnökük Dávid Ibolya ahhoz csapódik, akitől éppen hasznot remél. Remélhetőleg néhány levitézlett társával olyannyira lejáratta már magát, hogy senki nem fog értük egy fabatkát sem adni.

Félnek hát a Jobbiktól nagyon, az első alulról szerveződő magyar nemzeti párttól. Milyen érdekes viszont, hogy ez a félelem csupán a pártoké, és nem az embereké. A társadalomban – dacára a soha sem látott aljas lejárató- és hazugságkampánynak – a Jobbik irányába inkább várakozás, remény és kíváncsiság tapasztalható, de egyáltalán nem félelem. A megérzése pedig mindenkinek helyes. A Jobbiktól valóban van okuk félni a pártoknak, mert azért készülünk az Országgyűlésbe, hogy azt a 20 éve poshadó langyos lábvizet, amelyben dagonyáznak a tisztelt honatyák – ha kell, velük együtt – kiöntsük a lefolyóba. A magyar emberek viszont csak nyerhetnek egy olyan párttal, amely végre kimondja az igazságot, és ami ennél is fontosabb, tesz is érte.

33. rész: Mikor fogja abbahagyni a Jobbik a menetelést?

A történelmet a legfontosabb tantárgynak tartom. Persze elfogult lehetek, hiszen történelemtanár vagyok. Elnézést kérek ezúton minden kedves pedagógustól, aki nem történelmet tanít, de én mégis úgy gondolom, hogy saját tudományom első az egyenlők között. Aki a matematikát jól megtanulja, abból jó mérnök lesz, aki a biológiát, az jó orvos, de akinek megtanítják az igaz magyar történelmet, abból tisztességes magyar ember válik. Arra pedig most nagy szükség lenne. Ráadásul a világon szinte minden ország ismeri és felhasználja a történelemtanítás eme identitásképző erejét. Van, akik még hazudnak is érte. Mint például azok a nemzetek, amelyek dicső történelem híján hamisítanak maguknak egyet. Nekünk azonban elég volna az igazságot átadni.

Bizonyára mindenki ismeri az érzést négyévente, amikor az olimpiákon felhúzzák a magyar lobogót, és a világ a mi himnuszunkat hallgatja. Az ember beleborzong a büszkeségbe, megkönnyezi a magyar sikert, és legszívesebben az utcára futna, hogy tömegbe verődve öleljen magához minden magyart. Micsoda energiákat képes felszabadítani a nemzeti büszkeség?! Most gondoljunk bele abba, hogy más országokban ezt az érzést az emberek nap, mint nap átélik.

Hogyan nő fel egy szlovák, egy román, egy cseh, egy lengyel, egy szerb vagy egy horvát? A családjában, az óvodában, az iskolában, a templomban, a munkahelyen, a médiában, a piacon, az utcán és mindenhol azt hallja: „Fiam, te szlovák vagy! Szlováknak lenni a földön a leggyönyörűbb dolog. Adj hálát az Istennek, hogy szlovák lehetsz, légy mindig méltó a hazádhoz és add tovább értékeidet!” Mit hallanak a mi gyermekeink: „Fiam, te magyar vagy. Egy kicsi, bűnös és vesztes nép kölyke. Szégyelld magad! Lehet, hogy ez az ország Magyarország, de törődj bele, hogy te itt magyarként mindig csak második leszel, ha nem a harmadik.”

Az orvostudomány egyik ősi felismerése, hogy az, akiben a lélek megbetegszik, annak előbb-utóbb a teste is odavan. Ez történik a magyar társadalommal. Mérgezik a lelkét, hogy a teste is legyengüljön. Hogy elveszítse önvédelmi erejét. Csodálkozunk ezután, hogy évente egy kisvárosnyi magyar tűnik el a csonka-országban? Hogy világelsők vagyunk mindenben, ami rossz – depresszió, alkoholizmus, dohányzás, szívroham, agyvérzés, rák, öngyilkosság? Hogy nem látunk az utcán boldog, harmonikus arcokat, csak megnyomorított, keserű és kiégett páriákat? Talán mi hitványabbak lennénk, mint bármely más nemzet a világban? Nem hinném.

Ez az ország valódi problémája. A gazdasági válság, a közbiztonság szétesése, a mezőgazdaság felszámolása, a hazai vállalkozások haláltusája, a munkavállalók megnyomorított helyzete, a föld, a víz és az energiahordozóink kiszolgáltatott állapota, a multinacionális tőke és a bankok szabadrablása, a falvak eltűnése, a népességfogyás és az összes többi problémánk csupán mind-mind okozatok. Az ok, a valódi ok a nemzettudat szétverése. Az, hogy a Habsburgok elhazudták az eredetünket, a nagyhatalmak szétszabdalták Trianonban a nemzetünket, a kommunisták eltüntették a társadalmi elitet, az embereket pedig leszoktatták a közügyekről és a magyarságról, és végül az elmúlt húsz év. Az az időszak, amely a média, az oktatás és a kultúra normális esetben éltető patakjait mérgezte meg. Gyermekeink és mi magunk is nap, mint nap mérgezett vizet iszunk, amelyben győzikék, spirók, kertészek, hetihetesnek és egyéb baktériumok úszkálnak.

Különösen veszélyes ez a felnövekvő generációk számára. A tiszta lapot jelentők, akik azt hiszik valósnak, amit először és a legtöbbször hallanak. Ha sokat hallják, hogy nekik nincs mire büszkének lenniük, akkor ezt egy olyan kényszerzubbonynak szokják meg, amellyel kötelező módon együtt kell élniük. Ezért a Jobbik számára, ha valami életbevágóan fontos, ha van missziónk a nemzet számára, akkor az az, hogy ezt a kényszerzubbonyt leszaggassuk a nemzet testéről. Akár tűzön és vízen, falakon és hegyeken is át kell mennünk a nemzettudat visszaadásáért. Mert ez a dominó első darabja. Aki ezt meglöki, az az egész dominósort végigfuttatja. Ha valaki képes lesz újra büszkeséget adni a magyarnak, az szinte mindent megoldott. Nem azt mondom, hogy az összes problémánk magától fog megoldódni, dehogy. Viszont minden könnyebb lesz és egyszerűbb, hiszen akkor nem eltunyult és reménytelen milliók néznek szembe bambán a tornyosuló gondokkal, hanem bátor, erős és büszke nemzet akarja majd megoldani a problémáit.

Olyan országban akarunk hát élni, ahol mi és a gyermekeink a családban, az óvodában, az iskolában, a templomban, a munkahelyen, a médiában, a piacon, az utcán és mindenhol azt halljuk: „Fiam, te magyar vagy. Magyarnak lenni a földön a leggyönyörűbb dolog. Adj hálát a Jóistennek, hogy magyar lehetsz, mert ez a legnagyobb ajándék neked. Gondolj mindig arra, hogy az ereidben folyik Attilának, Árpádnak, Szent Lászlónak, Hunyadinak, Bocskainak, Rákóczinak, Petőfinek, Horthynak és Pongrátz Gergelynek a vére. Különleges vagy. Légy mindig méltó hozzájuk és add tovább értékeidet gyermekeidnek!”

Nem akarunk hát sokat. Csak ennyit kér a Jobbik. Nem többet, de egy milliméterrel sem kevesebbet. Ha majd ezt elértük, akkor egy szusszanatnyi szünetet tarthatunk. De addig a Jobbiknak nincs megállása egy percre sem, nincs pihenő, nincs megállás, csak erőltetett menet. A tét ugyanis a lét. Június 7-én meg kell tegyük az első lépést!

34. rész: Tisztító vihar

Sokan és sokat zsörtölődnek azon, hogy hogyan süllyedhetett Magyarország ennyire mélyre. Valóban elborzasztó körülnézni. Szinte nincs olyan területe a közéletnek, amely ne várna beavatkozásra. Radikális beavatkozásra. De az ország helyzetére is igaz, hogy a pohár nem csupán félig üres, hanem félig tele is lehet. Mostanában egyre inkább megerősödött bennem a felismerés, mely szerint nem az a megdöbbentő, hogy Magyarország ilyen mélyre süllyedt, hanem az, hogy az ellene és önmaga ellen az elmúlt évtizedekben elkövetett bűnök és hibák ellenére még mindig mutat életjeleket.

Meggyőződésem, hogy ilyen nemzetközi környezetben – Trianon, kisantant, szovjet megszállás, legrosszabb EU-csatlakozás, multinacionális térhódítás – és ilyen csapnivaló belpolitikai adottságokkal – hazaáruló közélet, politikusbűnözés, birka módjára béketűrő és közben vészesen fogyó nép – más országok már régen feladták volna a küzdelmet a szabadságért és az igazságért. Ha végiggondoljuk, hogy mi mindenen mentünk át, megértjük, hogy mekkora csoda például a Magyar Gárda.

Igen, jó lenne végre újra elhinni, hogy egy erős nemzet vagyunk. Jó lenne, ha újra megjönne az önbizalmunk. Ha eldobnánk végre a hátunkra teherként ragadó, az elmúlt hatvan évben megszakítás nélkül érvényesülő fásultságunkat és kishitűségünket. Persze mindenki a saját tapasztalataiból alakítja ki a maga világképét. Lehet, hogy az én tapasztalataim csalókák, de akárhol járok az országban, mindenhol találok – és egyre többször, egyre többet – értékes, a hazáért áldozatokra kész és igaz embereket. Mindenhol érzem a reményt, a hitet, az erőt, a tenni akarást. Persze érzem azt is, hogy ezek az energiák egyelőre kihasználatlanok, hiszen nagyon kevés lehetőségük van alkotóerővé válni. Most még az erőegyesítés zajlik…

A Jobbik történelmi küldetése, hogy munkájával ne csupán a közélet felszínén alakítson, hanem képes legyen lenyúlni a társadalom mélyrétegeibe, a kollektív tudattalanjába, és ott átkódolni az évszázadok során berögződött negatív programokat. Ehhez azonban nem akármilyen harcot kell majd vívnia. Az erő önmagában kevés lesz. Két másik dologra lesz szükség. A hitelességre, amely megvan, de könnyen elveszhet, ha nem óvjuk, mint a szemünk fényét, és a felkészültségre, amely tökéletesen soha sincs meg senkinek, de mindig teljes erőből törekedni kell rá. Hitelesség, felkészültség és erő, ez a Jobbik hármas fegyverzete abban a küzdelemben, ami rá vár.

Hitelességünket nem csupán az adja, hogy tiszták vagyunk az eltelt időszak politikusbűnözésétől, hiszen ez szimplán adottság. Egyszerűen nem voltunk ott, és így nem is vehettünk részt benne. Hála Istennek! A hitelességünk valódi forrása szavaink igazsága és tetteink következetessége. Vagyis az az elszántság, amellyel a közéletet meg akarjuk tisztítani minden köztörvényes bűntől és minden ártó multinacionális befolyástól.

A felkészültség a Jobbik legnagyobb próbája. A Jobbik ugyanis nem asszisztensnek és passzív nézelődőnek megy a nemzet templomába, az Országgyűlésbe. A Jobbik kormányzásra készül, amelynek feltétele, hogy megfelelő programmal és hozzáértő, tiszta emberekkel bírjon. Az elkövetkezendő időszak legfontosabb feladata, hogy ebben is élen járjunk. A parlamenti pártok – jobb- és baloldal egyaránt – már mindent bevetettek ellenünk, hogy eltapossanak. Rágalmaztak, lenéztek, hazudoztak, suttogtak, köpködtek, fenyegettek, elhatárolódtak, bíróság elé állítottak. Ezt persze folytatni fogják, hiszen bűneik súlya ugyan nem azonos, de attól még mind bűnösök. El akarják kerülni a percet, amikor lerántjuk a leplet róluk és a lassan ébredő társadalom számára végre egyértelmű lesz, ami szinte már ordít: a Parlamentben csak multinacionális pártok ülnek. De jön végre a nemzeti erő!

Az erő, amely abból fakad, hogy 1945 óta nem volt az Országgyűlésben alulról szerveződő párt. A kommunizmus alatt pártok se voltak, 1990 után meg csak azok juthattak az ország kormánykerekéhez, akik valamifajta homályos és gyanús szervezési elv szerint odaülhettek ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz. A Jobbik lehet hatvan év után az első tisztán alulról szerveződő, az emberek hangját és akaratát hozó politikai szervezet a döntéshozás legmagasabb szintjén. A Jobbik, a nemzeti erő ilyetén megjelenésétől azért rettegnek annyira a multinacionális pártok, mert az nem csupán eggyel több frakciót jelent majd a padsorokban, hanem az egész, az elmúlt húsz évben kialakított, háttéralkukra, titkos nemzetközi megfelelésekre és politikusbűnözésre épülő rothadt rendszerünk széthullását.

Nem lehet többé elhallgatni a stratégiai kérdéseket, sem bal-, sem jobboldalon. Mert ezen üresen kongó oldalak mellett lesz végre nemzeti oldal, amely nem engedi tovább a bujkálást, a sumákolást, a mellébeszélést. Mindenkinek színt kell végre vallania az alkotmányos jogfolytonosságunk ügyéről, az uniós csatlakozási szerződésünk módosításáról, a cigánybűnözés és a politikusbűnözés felszámolásáról, a multinacionális cégek és a bankok megadóztatásáról, az államadósság újratárgyalásáról, a magyar föld és víz megvédéséről, az izraeli térhódítás megállításáról, a honvédség és a rendőrség megerősítéséről, a csendőrség felállításáról, a Magyar Gárda működésének törvényi biztosításáról, a magyar állampolgárság megadásáról minden magyarnak, a magyar történetírás vaskos hazugságairól, az állami egészségügyről és még sok olyan témáról, amelynek már a puszta felvetésétől 386 embernek futkos a hideg a hátán a Parlamentben.

A magyar közélet bűzlő, fülledt levegőjének egy tisztító viharra van szüksége. Jó hír, hogy a felhők most nem a mi fejünk felett gyülekeznek.

barikád.hu

35. rész: Ökoszociális nemzetgazdaság

A történelem eszmék és az azokhoz kapcsolódó társadalmi és gazdasági berendezkedések folytonos változása. Az társadalomtudósok között vita tárgya, hogy mi hajtja előre a folyamatokat: az eszme alakítja a társadalmat vagy a gazdaság az eszmét, stb. Én ugyan „eszmepárti” vagyok, de ebben a kérdésben sem vagyok szektás, azt hiszem, hogy az emberi kultúra annál jóval komplexebb, mint hogy egy-egy folyamatábrával modellezhető legyen. Egy biztos, nekünk, akik most élünk ezen a bolygón, egy történelmi korszak végén kell helytállnunk.

A globális kapitalizmusnak vége, ahogy az ahhoz kapcsolódó (neo)liberális piacgazdaságnak, a fogyasztói társadalomnak, a multinacionális tőke világuralmának és ezzel a liberális demokráciának is. Hogy merrefelé tart majd a világ, még a jövő kérdése. Lehet, hogy az a gigantikus tőkekoncentráció, amely mohóságával saját lufiját pukkasztotta ki, valamilyen átalakuló trükk segítségével átmenti hatalmát, lehet, hogy a rendszer sikeresen korrigálja magát, de az is elképzelhető (sőt, jelenleg a legvalószínűbb), hogy az emberi létezés továbbrohan a szakadék felé, addig, amíg abba alá nem zuhan, örökre.

A multinacionális tőke szabad mozgására – pontosabban szabadrablására – épülő globális kapitalizmusnak valóban megkongatták a vészharangját. A gazdasági fejlődés ilyen erőltetett menetére az emberiség és a glóbusz nem képes tovább. Nem beszélve arról, hogy ez a nagy globális felfutás ugyan valóban komoly gazdasági adatokat produkált, de annak haszonélvezője szinte kizárólag a nemzetközi pénzügyi szektor volt, miközben az emberek fizikailag és lelkileg is megnyomorodtak, a társadalmi szakadék a világban tovább nőtt, bolygónk pedig egyre sűrűbben és egyre vészjóslóbban ad immunválaszokat az emberiség újabb „bábeli lázadására”. A világpolitika eddigi válaszai kétfélék voltak: vagy a struccpolitika – nálunk Pató Pál úrról nevezte el Petőfi – vagy pedig a látszatdöbbenet, vagyis hangzatos, csinnadrattás konferenciák a világ elkeserítő helyzetéről, amelyet rendre egy hatalmas zabálás követett valamelyik multinacionális lánc luxushoteljében. A résztvevők diadalmasan jelentették be a fenntartható fejlődés koncepcióját, de egyrészről arra nem tudtak válaszolni, hogy ki fogja majd a multinacionális tőkét megregulázni, azt meg nem merték bevallani, hogy a világ jelenlegi helyzetében inkább fenntartható csökkenésre kell berendezkednünk.

Persze felmerülhet a kérdés: mi magyarok, miért is foglalkozunk a világ bajával, amikor van nekünk éppen elég saját? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert a világ baja a mi bajunk is, sőt, a világ baja leginkább rajtunk fog lecsapódni, ha nem teszünk meg – akár elsőként a világon – megfelelő óvintézkedéseket. A kiindulási alap már többször elhangzott: a globális kapitalizmusnak vége. Ehelyett a lokalizmus időszaka vár ránk, vagyis a helyi, önfenntartó gazdaságok és társadalmak, illetve azok hálózataira épülő nagyobb, szerves egységek ideje. A jövőben az élelmiszertermelés, az értékesítés, a közbiztonság, az energiaellátás és más területek szervezésében egyre több feladat hárul majd a lokalitásokra. Globalizmus helyett lokalizmus, de mi legyen a liberális piacgazdaság helyett?

A liberális piacgazdaság és a globális kapitalizmus ikertestvérek, egymást feltételezik. Ha az egyiknek vége, a másik is értelmetlenné válik. A szabad versenyre – vagyis az erősek, a nagytőkések erőfölényének korlátozhatatlanságára – épülő gazdasági rend a szemünk láttára mondott csődöt, hiszen szétzilálta a társadalom mélyszöveteit, de helyettük nem adott semmit, csupán lehetőséget, hogy az emberek feláldozzák magukat a multinacionális tőke oltárán. A bátortalan és a globalizmussal kollaboráló európai és hazai polgári politika szerint a liberális piacgazdaság helyett vissza kell térnünk a szociális piacgazdasághoz. A gondolat szép és andalító, körülbelül olyan, mint azt mondani a francia forradalom után, hogy térjünk vissza a lovagkorba. Romantikus, de hatalmas baromság. A szociális piacgazdaság nem más, mint a liberális piacgazdaság plasztikai sebészettel megszépített változata, amely ugyan ideig-óráig szépen mutat, de csupán a felszín más, a mélyréteg ugyanaz. Csak idő kérdése, hogy lentről a szenny mikor csúfítja el újra a felszínt. Aki ma szociális piacgazdaságról beszél, azt mondja: fogalmam sincs, mit kellene tenni, úgyhogy menjünk vissza a múltba.

Ma ökoszociális nemzetgazdaságra van szükség. A szó talán nehézkes, talán idővel találunk jobbat, de itt és most a lényeg a lényeg. A multinacionális tőke extraprofitéhségét nem lehet már kielégíteni, a manapság hangoztatott fenntartható fejlődés csupán délibáb. Az erőforrások fokozatos kimerülésével jobb, hogy ha a fenntartható csökkenéshez kezdünk hozzászokni, amely azt jelenti, hogy a gazdaság szabadrablását megfékezzük, és visszatérünk az emberek a gazdaságért elvtől a gazdaság az emberekért elvhez. A gazdaságot az emberhez méltó környezet (öko), az emberhez méltó élet (szociális) és a magyarság (nemzet) érdekében korlátok alá kell vetni. Ezt jelenti az ökoszociális nemzetgazdaság.

Öko, mert a gazdaság mohósága tönkretette a környezetet. Itt nem csupán olyan hagyományosan zöldnek mondott politikai és társadalmi megfontolásokra gondolok, mint környezettudatos életforma, takarékos energiafelhasználás vagy megújuló energiaforrások, hanem a tájvédelemre, a vidékmentésre, a kisebb, élhető emberi közösségeknek, a falvak felvirágoztatására. Szociális, mert a politika és a gazdaság célja nem önmaga, hanem az ember. Itt sem csupán tisztességes bérekről van szó, hanem az élhető élet megteremtésének biztosításáról. A globális kapitalizmus ugyanis olyan ütemben használta fel humán forrását, az embert, hogy annak szellemi-lelki-fizikai regenerálódására sem hagyott módot, a futószalagok szétverték a családokat, a kisebb és nagyobb közösségeket. Az alapvető, egyetemes emberi értékeknek és a minőségi szemléletnek kell visszaadni az őt megillető helyet. Nemzetgazdaság, mert a legnagyobb természetes közösség, amely történelmi fejlődéssel bír, és amely ezáltal egységként kezelhető társadalmi, kulturális és jelen esetben gazdasági szinten is, az a nemzet. Ez sem annyit jelent csupán, hogy a multinacionális cégekkel és a nagy nemzetközi folyamatokkal szemben védjük és segítjük a hazai munkavállalót, vállalkozót és termelőt, hanem azt is, hogy az állam aktívan beavatkozik a nemzet érdekében a gazdasági folyamatokba, a nyersanyagkincset, a stratégiai ágazatokat, a gazdasági irányítást nemzeti kézben tartva, vagy ha kell, abba visszajuttatva.

Az ökoszociális nemzetgazdaság elsőre grandiózus, talán egyesek számára megvalósíthatatlannak tűnő vállalkozásnak tűnik. Én optimista vagyok, hiszen az emberből az életéért való küzdelem extrateljesítményt képes kihozni. Ez igaz emberek közösségére, egy nemzetre is. Magunk, szeretteink és utódaink életéért kell küzdenünk. A kiárusító politikának helye, a csak szavakban bátor, de tettekben gyáva politikának meg értelme nincs többé. Kell, hogy legyen jobbik…

36. rész: Hungarica, avagy a zenei szabadságharc

A balliberális sajtó mostanában amúgy is oly gyenge idegeit „szörnyű” hír borzolta az elmúlt napokban: a MAHASZ eladási listáját egy nemzeti metálzenekar, a Hungarica vezeti. Ezt különösen az tette érdekessé, hogy a zenekar azok közé a hazai együttesek közé tartozik, akik a tévékben és a rádiókban totális blokád alatt vannak, azaz az emberekhez csak nagyon szűk csatornákon juthatnak el.

A „döbbenetes” tényt próbálták a legkülönfélébben magyarázni. Volt, aki egyszerűen legyintett, mondván egy ilyen listának ma – az internetes letöltések korában – már nincs is jelentősége. (Persze azzal bizonyára nem volt tisztában, hogy a Hungarica a neten is nagyon keresett.) Volt, aki a szélsőjobboldali, fasiszta térhódítás újabb figyelmeztető, felkiáltó jelét vélte felfedezni a soproni zenekar sikerében. És volt, aki csak kapkodta a levegőt...

A hír engem nem lepett meg. (Talán azért, mert nem vagyok balliberális, éppen ellenkezőleg, egyszerűen magyar.) A Hungarica egy profi zenekar, profi zenészekkel (Moby Dick, Romantikus Erőszak), profi menedzsmenttel és profi zenével. Az egyre silányabb hazai kínálatban igenis van kereslet az igényes zenére. A siker mögött azonban ennél mélyebb folyamatok rajzolhatóak meg.

A Hungarica történelmi jelentőségű helyezése ugyanis nem egy metálzenekar sikere, hanem a nemzeti oldalé. A mesterséges lebutításra ítélt társadalom egyre növekvő része nem kér a kultúrmocsokból.

Csak a vak nem látja, hogy miközben a média és a kultúra fősodrában tombol a szélsőliberális, jobb esetben magyarsemleges, de általában inkább egyenesen magyarellenes szellemi terror, addig a társadalom mindennapi szintjein búvópatakokként zubognak a nemzeti zenekarok. Ezek a búvópatakok pedig búvófolyammá álltak össze, hogy aztán a Hungarica révén végre a felszínre törjenek.

Szociológusok néhány napja beszélgettek a rádióban erről, és hosszas tanakodás és tanácstalanság után arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy ez egy sajátosan magyar, a világon sehol máshol nem létező jelenség. Na, ebben igazuk volt. A sokan által nemzeti rocknak hívott jelenség ugyanis az én véleményem szerint is hungaricum. Jelenleg épp Hungarica.

Persze a nemzeti rock elnevezés helyett én a zenei szabadságharc kifejezést jobbnak tartanám. Egyrészt, mert itt műfaji szempontból már régen nem csak rockról van szó. Kárpátia, Romantikus Erőszak, Ismerős Arcok, Hungarica, FankaDeli, Sárdy Barbara – csak hogy néhány nevet említsek, akik felölelik a klasszikus rockzenétől a hip-hop-on és a metálon át a popon keresztül egészen a bluesig tartó széles spektrumot. Itt tehát nem egy műfaj virágzásáról van szó, és a hangsúly nem is a műfajon van, hiszen az csupán nagyszerű keret. Ami ezt a világot összetartja az a tartalom, a közös üzenet.

És, hogy miért van ennek a zenei üzenetnek nálunk ekkora keletje? Ez a kérdés hihetetlenül fontos. Hiszen bizonyos értelemben egy abszurd, rendhagyó dologról van szó: a legkülönfélébb stílusú zenészek és hatalmas, egyre bővülő rajongótáboruk között rendkívüli lelki kapcsolat alakult ki. A művészet képes arra, hogy elfojtott vagy elfojtásra kényszerített érzéseket, élményeket a maga sajátos formájában mégis megéljen. A zene, mint a legősibb művészeti ág, csodálatos hatást gyakorol. Utat tör ott, ahol senki sem hinné, hogy utat lehet törni. Behatol oda, ahová senki nem hinné, hogy be lehet hatolni. Megérinti azokat, akikről azt hitték, hogy semmi sem érintheti meg őket.

Ha valaki azt állítja, hogy ma Magyarországon az emberek büszkék lehetnek a magyarságukra, annak a véleményét éppen a zenei szabadságharc jelensége cáfolja. Ennek a zenei világnak a példátlan sikerét ugyanis éppen az adja, hogy százezrek számára jelent mentsvárat. Vagy kitörési utat. Azok, akik nemzeti identitásukat sehol nem merik, merték megélni – és mivel ehhez az elmúlt hatvan év nemhogy segítség nem adott, hanem épp ellenkezőleg tűzzel-vassal irtotta –, azok most itt végre kiélhetik az egyik legtermészetesebb és leggyönyörűbb emberi érzésüket: tartoznak valahová.

A dolog azonban nem áll meg itt, ennél, a már így is nagyszerű eredménynél. A zene ugyanis nem csupán élményt adhat az embernek, hanem identitást, életformát is. A zenei szabadságharc világa nem csupán vonz, hanem tovább is lök. Egy fülbemászó dallam, egy tökéletes gitárszóló és néhány eltalált strófa ugyanis nem csak a lemez megvásárlására ösztönzi az embert, hanem egy egész világ felfedezésére. Aki Hungaricát és a többieket hallgatja, ha könyvesboltban jár, nem Spirót, Kertész Imrét vagy Friderikuszt teszi be a kosarába, hanem Wass Albertet, Márait, Adyt vagy Prohászkát. Aki Ismerős Arcok koncertre jár, az biztosan nem Ibizára vágyik a nyáron, hanem a Varságba. Aki Kárpátia pólót húz fel, biztosan nem valamelyik plázába indul, hanem egy íjászklubba. Aki Sárdy Barbarát vagy FankaDelit hallja, annak egy Árpád-sávos zászlóról nem a sötét múlt, hanem egy szebb jövő jut az eszébe. És sorolhatnám…

A Hungarica új nagylemeze a legkeresettebb korong. Ez tény. Amennyiben a fenti fejtegetésem is igaz, a csatát megnyertük. És nem szervezetekkel, nem tüntetésekkel, nem szavazással, nem politikai csatákkal, nem pénzzel, nem fegyverrel és nem paripával. Nem. Egyszerűen zenével.

Nincs más hátra, mint mindenkihez elvinni a győzelmünk hírét!

37. rész: Olcsó lotyók, avagy a lisszaboni hazaárulás

December elsején hatályba léphet a Lisszaboni Szerződés, amely az európai integráció szégyennapja lesz. Szégyen azért, mert egy a kontinentális fejlődéstől teljesen idegen, föderatív irányba viszi Európát, amelynek a vége kizárólag a bomlás és a szétesés lehet. Az Európai Egyesült Államok vágya reméljük, hogy csak ábránd a szerződés nagy támogatói számára, mert ha nem, és a szövetségi állam létrejön, az egyet jelent azzal, hogy a nagy, nyugati államok teljesen felszámolják a kisebbek szuverenitását.

De szégyenteljes azért is, mert a demokrácia nagy védelmezői egy teljesen antidemokratikus procedúra keretében kényszerítették ki annak összeurópai elfogadását. Kihagyva persze az európai társadalmat, és meghagyva a döntést a korrumpálható politikai eliteknek. Ahol pedig a népet is bevonták – Írország – ott addig szavaztattak, amíg el nem érték, amit szerettek volna. Szép új világ…

De számomra nem is ez az igazán fájó. A legkeserűbb érzés természetesen Magyarország miatt van bennem. A nagy nemzetközi háttérrel megtámogatott szerződésnek ugyanis vesztese véleményem szerint egész Európa, de egyetlen ország van, amely nem csupán vesztese, hanem áldozata is. Ez pedig mi vagyunk.

2007. december 13-án írták alá a Lisszaboni Szerződést, amely a politikai viták tüzébe borította az egész kontinenst. Mindenhol óriási szócsaták, beadványok, elnöki keresztbefekvések, alkotmánybírósági aggályok, tüntetések, stb. Nálunk meg? A tisztelt parlamenti képviselők olvasatlanul, teljes Fidesz-MSZP egyetértésben (325 igen és 5 nem szavazat) december 17-én aláírták a szerződést. Európában először.

A Lisszaboni Szerződés csak akkor léphet hatályba, ha minden tagállam aláírja. Ez a vétójog persze lehetőséget teremt arra, hogy a viták során minden egyes ország harcoljon az érdekeiért, hogy kedvezményeket, külön elbánást érjen el a számára fontos területeken. Tette ezt persze mindenki, ezért is tartott Európa egészét tekintve két évig a harc a szerződés körül.

A két év helyett nálunk három nap is elég volt, mindenféle harc nélkül… Pedig mennyi mindent lehetett volna cserébe kérni Európától ezért az igenért! Mennyi mindenben tartozik nekünk Európa? Ehelyett nálunk Gyurcsány és Orbán közösen szavazták meg. Persze Gyurcsánytól nem is vártunk mást. Őszöd után ő jó pontokat akart az Uniótól. Hogy Orbán miért írta alá? Feltételezhetően ugyanezért. Ez az, ami rettenetesen felháborító, ami hazaárulás.

Az egy dolog, hogy a szerződés hazánk számára több szempontból is hátrányos, mert ez lehet vita tárgya. De az, hogy a hirtelen, sőt kéretlen aláírással hazánkat megfosztották attól a lehetőségtől, hogy a számára fontos ügyekben legyen egy ász a kezében, ha Brüsszelben kell tárgyalnia, na, erre nincs mentség.

A parlamenti pártjaink ismét bebizonyították, hogy multinacionális pártok. Vagyis egy olyan kérdésben, ahol ütközik a nemzetközi érdek a nemzetivel, akkor hol számításból, hol gyávaságból, hol mindkettőből, de rendre a nemzetközi érdek mellé állnak. Mindig az jár a fejükben, hogy jaj, jaj, ugyan mit fog szólni Brüsszel vagy Washington, de az sohasem érdekli őket, mit fog szólni a magyar nép?

Ha a cseh vagy a lengyel elnök zsarolni merte egész Európát, akkor a mieink miért nem? Ha a csehek és a lengyelek ezáltal el is érték, hogy mentességet kaptak az Európai Unió alapjogi chartájának alkalmazása alól, akkor a mieink miért nem kértek valamit? És ami a legelszomorítóbb, hogy miközben az MSZP és a Fidesz vezetői azonnal belemennek a legdurvább politikai egyéjszakás kalandba is egy kis fejsimogatásért (mint az olcsó lotyók, ahogy a köznyelv mondja), addig a többi ország vezetője nagyon nagy árat kér még egy kapott kézcsókért is.

Azzal, hogy a csehek és a lengyelek külön elbánásban részesültek, véleményem szerint új jogi helyzet keletkezett. Mi nem azt a szerződést írtuk alá, amit ők. Itt volna a lehetőség, hogy Magyarország újranyissa a kérdést, és ezáltal kiharcoljon valamit magának Brüsszelben – határontúli magyar autonómiák, Benes-dekrétumok eltörlése, mezőgazdasági fejezet újratárgyalása, a magyar föld kivétele a tőke szabad áramlása alá tartozó elemek közül, stb.

Persze tudjuk, hogy ők semmit sem fognak tenni. De abban is biztos lehet mindenki, hogy mi viszont igen. A Jobbik újra fogja nyitni a Lisszaboni Szerződés ügyét, mert azt antidemokratikus módon kényszerítették Európára, és Magyarországon egy antidemokratikus politikai garnitúra antidemokratikus formában a társadalom megkérdezése nélkül, olvasatlanul fogadta el. Elfogadta és egyúttal kiírta magát a magyar jövőből.

38. rész: A pofon és az algopyrin

Nemrég egy konferencián azt mondtam, hogy ma Magyarországon egyetlen program van, és az a Jobbiké. Még azt is hozzátettem, bárki is alakítson kormányt 2010-ben, ha azok nem mi leszünk, akkor annak két lehetősége lesz: vagy végrehajtja a Jobbik programját, vagy átadja a helyét nekünk. A kijelentésemen az ellenérdekelt sorok között sokan felháborodtak, sokan megmosolyogták. Ugyanúgy, mint annak idején azt a gondolatomat, hogy a magyar emberek kétharmada jobbikos, csak még nem tudnak róla. Akkor azt is sokan kinevették, mára azonban ez egyre kevésbé mulatság tárgya. Ráadásul én sem viccnek szántam. Ezt is, és a mostanit is komolyan gondolom. Radikálisan.

De mi is az, hogy radikális? Talán azt jelenti, hogy ökölbe szorult kézzel és habzó szájjal születtem? Hogy az óvodában a Molotov-koktél volt a jelem? Vagy inkább egy radikálisan rossz helyzetre adott valódi és őszinte választ.

A radikalizmus nem ideológia, nem eszme, hanem hozzáállás. Ha egy embert elüt egy autó, súlyos sérüléseket szenved, és az egyik kiérkező orvos pofon vágná, a másik meg azt mondaná, itt egy algopyrin, a sérült bizonyára mindkettőt elzavarná. Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem egy autó, hanem egy tucat vonat gázolt át, és mégis ez történik. A baloldal mégis pofoz, rugdos, a jobboldal meg mindenféle álszent széplelkűséggel kábítja. Mondjuk már ki: Magyarországot tudatosan és teljesen szétverték. A további pofonok és a fájdalomcsillapítók helyett ide végre radikális – az előző hasonlat szerint: műtéti – beavatkozás kell. És erre valóban csak a Jobbiknak van programja. Olyan dolgokhoz kell hozzányúlni, amelyhez a jelenlegi parlamenti pártok – bal- és jobboldal egyaránt – vagy nem mernek, vagy nem akarnak, vagy nem szabad nekik, vagy mindhárom. Ők csak pofont vagy algopyrint tudnak adni.

Rajtunk kívül senki sem meri felvetni, hogy az ország gazdaságát évtizedek óta gúzsba kötő államadósságot újra kell tárgyalni. Senki nem veti fel, hogy a Magyar Nemzeti Bank működését az ország érdekei szerint kell átalakítani. Ugyan ki merné megpiszkálni a multinacionális cégek megadóztatásának kérdését? Azon pártok ugyan nem, amelyeknek a választási fekete kasszájukat éppen ezek a vállalatok töltik fel Júdás-pénzzel… Szintén nem kapkod senki az elkövetkezendő évek egyik legnagyobb botrányával kapcsolatban, ami a magánnyugdíj-pénztárak pénze körül várható. És persze senki nem veti fel, hogy azokat meg kell szüntetni, és vissza kell vezetni az állami nyugdíjrendszerbe.

Hogy a magyar föld külföldi kézbe jutása senkit sem izgat az Országgyűlésben, már nem is lep meg. Pedig egy egyszerű többséggel történő földtörvény-módosítással elejét lehetne venni a nemzeti tragédiának. Valószínűleg ez is ránk vár. Mint ahogy a mentelmi jog eltörlése, a parlamenti képviselők álláshalmozásának felszámolása, a visszahívhatóság megteremtése is. Támogatjuk persze, hogy felezzék meg a parlamenti képviselők számát, de nem ez a valódi kérdés, hiszen 386 gazembert, ha megfelezünk, az még csak 200 gazembert jelent...

A cigánykérdés megoldására sincs senkinek elképzelése. Sajóbábony bebizonyította, hogy az ország bizonyos részein a helyzet polgárháborús. A baloldal erről nem vesz tudomást, a polgári oldal meg csak fanyalog. Pedig itt már csak a drasztikus beavatkozás segíthet. Közmunka, szociális kártya és adókedvezményes – azaz a munkát megbecsülő, de a megélhetési gyermekgyártást kiszelektáló – családtámogatás kell. A Magyar Gárda működésének törvényes felhatalmazása, na, meg csendőrség. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy a cigányság visszatérjen a munka, a törvények és az oktatás világába. Aki erre nem hajlandó annak pedig két alternatívája marad: kihasználva az uniós szabad áramlást, elhagyja ezt az országot, mert itt nem tolerálják tovább az élősködő, bűnöző életformáját, vagy jön a börtön, amely azonban a jelenlegi, welness-központokhoz képest egészen más világ lesz, kezdve azzal, hogy a napi ellátásuk költségeit maguknak kell majd megtermelniük.

És ugyan ki merné rajtunk kívül bevállalni a Szent Korona-tan alapján álló alkotmányozást. A baloldal érthető okokból ragaszkodik a sztálinista „toldozmányhoz”, a jobboldal meg itt is algopyrinnel próbálkozik. Nem is beszélve a titkosítások feloldásáról, amelyben persze megint mindenki sáros. Az elmúlt évek politikusbűnözésének elszámoltatásához, a privatizáció leállításához, sőt a szükséges reprivatizációhoz látja valaki az elszánást, a bátorságot és a kellő tisztaságot a parlamenti pártok valamelyikében is?

A hazafias oktatás-, kultúr- és médiapolitikáról pedig most ne is beszéljünk bővebben, mert az ehhez való hozzáállás mindkét oldalon borzalmas. Ki fogja bevállalni a nagy kereskedelmi csatornák koncessziós jogának megszüntetését, ki fogja hazazavarni Bolognába a városról elnevezett oktatási rendszert, ki fogja június 4-ét nemzeti emléknappá nyilvánítani? És ki fog magyar honvédséget teremteni? Ki fogja megvédeni a magyar vasutat, a magyar volántársaságokat a multik autópálya-lobbijával szemben? És ki tudja, hogy mennyi mindent hagytam még ki, amelynek a megoldásához csak a Jobbiknak van meg a hitelessége, a felkészültsége és az ereje.

Úgyhogy még egyszer elmondom, hogy mindenki megértse, halkan, minden elbizakodottság nélkül, pusztán tényszerűen: vagy a Jobbik programját hajtja végre a következő kormány, vagy átadja a helyét a Jobbiknak. Minden egyéb a rosszabbik…

Morvai Krisztina felhívása a tejtermelőkhöz

Kedves Gazdák és Kedves "Vidék-Barát" Magyarok!

Nagy örömmel értesítem Önöket, hogy teljes jogú tagja lettem az Európai Parlament Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési (Szak)Bizottságának. A munkát már a jövő heti (július 20-21.) ülésen megkezdem. Nagyon számítok a magyar gazdák segítségére, támogatására, arra, hogy tapasztalataikat és javaslataikat megosztják velem. Az első ülés egyik fő témája a TEJTERMELŐK helyzete lesz. Szeretnék felszólalni és közvetíteni az EU felé a magyar gazdák üzenetét, tapasztalataikat és követeléseiket. A Jobbik és a magam értékrendjének, választási programunknak megfelelően elsősorban a "kisgazdák" képviseletét vállalom és ígérem. Munkámról szeretném folyamatosan tájékoztatni a magyar (kis)gazdákat honlapomon, a következő címen: www.morvaikrisztina.hu

Kérem, ezúttal különösen a tejtermeléssel foglalkozókat, hogy írják meg nekem személyes történeteiket, javaslataikat, lehetőleg még e hétvége folyamán, a következő címre: kmorvai[kukac]t-online.hu

Természetesen nem valamiféle tudományos elemzést várok, hanem a valóság bemutatását: mi történt, mi történik a magyar tejtermelő gazdákkal, a magyar tejtermeléssel.

Előre is hálásan köszönöm együttműködésüket. A levelek írójának személyét természetesen titokban tartom, a jelenségek a fontosak, a tapasztalatát megosztó személy vagy gazda-csoport "kilétét" - ha ezt ők nem kérik - nem fogom felfedni. Az az érdekvédelmi csoport, vagy az a gazda, aki szívesen vállalja "kilétét", kérem, hogy ezt külön jelezze.

Megragadom az alkalmat, hogy bemutassam a Jobbikos képviselők (ezúttal Balczó Zoltán és jómagam) első felszólalását az EP-ben, amely ide kattintva tekinthető meg.

Mivel a választók bizalmából hárman kerültünk az Európai Parlamentbe a Jobbik listájáról, a feladatainkat elosztjuk egymás között. A mezőgazdaság és vidékfejlesztés lett az egyik terület, amelyet nagy örömömre én kaphattam meg. Én leszek a delegációnkon belül a fő felelőse az emberi jogi kérdéseknek (a szabadságjogokkal foglalkozó szakbizttságba is bekerültem, póttagként), a kisvállalkozások helyzetének és a munkavállalói jogoknak.

Szeretettel

Morvai Krisztina
Európai Parlamenti képviselő

Morvai Krisztina levele a jobbikos tagokhoz, aktivistákhoz

Kedves jobbikos barátaim!

Sok szeretettel köszöntelek Benneteket abból az alkalomból, hogy elkezditek a kopogtatócédulák gyűjtését az Európai Parlamenti választásra. Mint listavezetőtök nagyon szerencsésnek érzem magam. Tudom ugyanis, hogy hisztek a közös ügyünkben, pontosan tudjátok, milyen fontos Magyarországnak a Jobbik, a nemzeti erő előretörése és ez megsokszorozza majd a munkabírásotokat a nehéz, embert próbáló feladathoz – a kopogtatógyűjtéshez s persze a kampány többi tennivalójához.

Egyszer egy kedves barátom úgy fogalmazott, hogy „az életben csak az erős felindulásban elkövetett dolgoknak van értelmük”. Kicsit letompítva ezt úgy mondanám: nagyon fontos az erős belső meggyőződés, a hit, az igazi elkötelezettség és az ügy iránti odaadó szeretet, amikor az ember nekivág egy feladatnak. Tudom, hogy mindnyájan így állunk ehhez a kampányhoz, és ez nagyon-nagyon jó érzés. Komoly lépés-előnyünk, hogy nekünk nemcsak az eszünk, de a szívünk is a helyén van.

Csodálatos volt megtapasztalni az országjárás, a lakossági fórumok során, hogy milyen komolyan vette s szívügyének tekintette mindegyik helyi Jobbik csoport a szervezést, s hogy a komoly munkának mindenhol megvolt az eredménye, hiszen teli voltak a termek és lelkes volt a közönség. Még egyszer nagyon köszönöm ezt Nektek.

Fontos, hogy érezzük: minden nehézségünket, pénz-hiányunkat, a média rossz hozzáállását, minden rosszat ellensúlyozni tudunk azzal, hogy az igazság a mi oldalunkon van. Magyarországnak mi kínáljuk a legjobbat: az idegen érdekek kiszolgálása helyett a magyar érdekek képviseletét, Hazánk további gyarmatosításának megakadályozását, azaz: Szebb Jövőt.

Hisszük és valljuk, hogy Magyarország a Magyaroké, s azért fogunk harcolni az Európai Unióban és később a Magyar Parlamentben is, hogy ez az elv valósággá váljon. A mi Hazánk csodálatos adottságokkal rendelkezik: remek a termőföldünk, páratlan a vízkincsünk, gyönyörűek a tájaink, jó az éghajlatunk s tehetségesek, szorgosak az emberek. Itt az ideje, hogy vége legyen az állandó „nadrágszíjszorításnak”, a magyarok megalázásának, és a gonosz erők által okozott válságból kilábalva virágozni kezdjen Magyarország.

Fel kell emelnünk a fejünket, vissza kell nyernünk önbecsülésünket, meg kell gyógyítanunk megsebzett emberi és nemzeti méltóságunkat. Ehhez az kell, hogy olyanok képviseljék és vezessék az országot, akik szívből szeretik a magyar embereket.

A Ti mostani kemény munkátok erre ad esélyt. Hálával és barátsággal gondolok Rátok, azokra is, akikkel személyesen még nem találkoztam, de persze mégis el tudom képzelni őket, amint kitartóan járják a falusi házakat, a városi utcákat, a külterületi lakótelepeket… Kívánok Nektek sok türelmet, munkabírást, egymásból és az ügy iránti odaadásból, s persze - Húsvét küszöbén különösen is - a feltámadt Krisztusból merített erőt.

Hittel, reménnyel, szeretettel

Morvai Krisztina,
a Jobbik Magyarországért Mozgalom EP listavezetője

(jobbik.hu)

Morvai Krisztina levele a magyar gazdákhoz

Kedves Magyar Gazda!

Dr. Morvai Krisztina vagyok, A Jobbik Magyarországért Mozgalom Európai Parlamenti képviselőjelöltje, a 2009. június 7-i EP választáson induló Jobbik lista-vezetője.

Azért írok Önnek levelet, mert a tévében, rádióban keveset hallhat a Jobbikról, arról az új politikai erőről, amely nem vett részt Magyarország és a magyar mezőgazdaság tönkretételében. Ez az az új erő, amely az Európai Unióba, Brüsszelbe jutva az idegen érdekek képviselete helyett végre a magyar érdekek, különösen a magyar gazdák képviseletét fogja megvalósítani. Erre akkor lesz lehetőségünk, ha Ön esélyt ad rá s ismerőseit is rábeszéli: éljenek választójogukkal és június 7-én szavazzanak a Jobbik 7 pontjára a magyar gazdákért, a magyar mezőgazdaságért, a magyar vidékért!

Jelszavunk: MAGYARORSZÁG A MAGYAROKÉ!

1. A MAGYAR TERMŐFÖLDET MAGYAR KÉZBEN KELL TARTANI – 2011 UTÁN IS!

A mai politikai elit gyalázatos munkája következtében 2011-től olyan államok polgáraival kellene versenyeznünk a magyar termőföldért, amelyek ötször akkora nemzeti jövedelemmel rendelkeznek, mint Magyarország. Ezt kénytelen vagyok úgy nevezni: gyarmatosítás. Ezt kell megakadályoznunk, nem lehetünk palesztinok a saját hazánkban. (Ezzel kapcsolatban egy történetet is megosztok Önnel a levelem végén, kérem, olvassa el.) A magyar termőföld megmentése, további gyarmatosításunk megelőzése a Jobbik egyik legfőbb célja.

2. A MAGYAR GAZDÁKNAK UGYANANNYI MEZŐGAZDASÁGI TÁMOGATÁST KELL KAPNIUK AZ UNIÓBÓL, MINT NYUGATI VERSENYTÁRSAIKNAK! NEM 2013–TÓL, HANEM HALADÉKTALANUL!

Hogyan mehettek bele a ma is „uralkodó” politikusaink az uniós csatlakozási tárgyalások során abba az igazságtalanságba, hogy a magyar gazdák negyedét kapják támogatásként annak, amit osztrák, német, vagy francia versenytársaik? Az egyenlőtlenséget addig kell orvosolni, amíg még van remény a magyar mezőgazdaság talpra állítására. Vagyis nem három év múlva, ahogy a mai dicső politikusok tervezték, hanem most, azonnal! Nem lehetünk tovább másodosztályú tagjai az Uniónak – egyenlő jogokat követelünk! A Jobbik a külföldiekhez való dörgölőzés, az idegen érdekek kiszolgálása és a megaláztatások elfogadása helyett a magunkfajta magyar emberek, így a magyar gazdák valódi esélyegyenlőségét tűzi célul.

3. A MAGYAR PIACOT MEG KELL VÉDENI AZ IDEÁRAMLÓ HATALMAS MENNYISÉGŰ KÜLFÖLDI ÉLELMISZERTŐL!

Elég volt abból, hogy miközben a magyar gazdák tönkremennek, a gyenge minőségű, sok esetben az egészségre is káros, szennyezett, génmanipulált, agyontámogatott külföldi élelmiszer folyamatosan áramlik Magyarországra! Meg kell védeni a magyar piacot a külföldi élelmiszertől! Magyarországon elsősorban a kiváló minőségű, egészséges magyar élelmiszert kell előállítani, árusítani és fogyasztani! Így lehet megmenteni a magyar gazdaságot, a magyar vidéket, a magyar családok létbiztonságát s persze egészségét. Ennek elérése az állam és a politikusok felelőssége. A Jobbik Brüsszelben is ezt a célt tűzi ki, ezért fogunk harcolni!

4. A VÁROSI „ÜZLETEMBEREK” KEZÉBEN LÉVŐ, ILLETVE A LEPRIVATIZÁLT TÉESZEKBŐL LÉTREJÖTT IPARSZERŰ MEZŐGAZDASÁGI NAGYÜZEMEK HELYETT AZ EMBERLÉPTÉKŰ, A MAGYAR CSALÁDOKAT ELTARTÓ, A FALVAKAT MEGTARTÓ GAZDASÁGOKAT KELL TÁMOGATNI A MAGYAR ÁLLAMNAK ÉS AZ UNIÓNAK EGYARÁNT! VADKAPITALISTA NAGYÜZEM HELYETT CSALÁDI GAZDASÁGOKAT!

A „mindig jókor jó helyen lévő” szűk érdekcsoport az egykori téeszeket széthordta, leprivatizálta. Számtalan faluban voltam, ahol az egész mezőgazdaság egyetlen kézben összpontosul, amely kéz maga még nem nagyon végzett paraszti munkát, viszont jó kapcsolatai vannak, sok milliót érő gépei, s emberi munkaként legfeljebb néhány napszámost alkalmaz. Hogy mi lesz a falu másik ötszáz családjával? Az senkit nem érdekel, hiszen az emberléptékű családi, illetve kis-gazdaságokat az eddigi politikai elit nem támogatta, helyettük a nagytőkésként működő, „vadkapitalista” nagytulajdonosokat, a „haverokat” részesítette előnyben. Ennek is véget kell vetni! A Jobbik álláspontja és terve szerint az uniós és a belső forrásokat is a családi, a kisgazdaságok felé kell irányítani, mert így lesz emberhez méltó jövedelme, s emberhez méltó élete a magyar falvaknak, a magyar családoknak.

5. ÚJJÁ KELL TEREMTENI A MAGYAR ÉLELMISZER-FELDOLGOZÁST, SOK HELYI TARTÓSÍTÓ, ASZALÓ, KONZERV ÉS MÁS FELDOLGOZÓ ÜZEMET KELL LÉTREHOZNI!

Az úgynevezett „rendszerváltás” egyik legfelháborítóbb lépése volt, hogy az uralkodó politikusok szinte a teljes nemzeti vagyont privatizálták és külföldiek, multik kezére adták a gyárakat, üzemeket, üdülőket, ingatlanokat. Ez történt egyebek mellett az élelmiszer-feldolgozó üzemeinkkel, például sikeres konzervgyárainkkal is. A Jobbiknak fontos célja, hogy ezeket a piszkos privatizációs szerződéseket felülvizsgálja, s az ország életben maradásához legszükségesebb nemzeti vagyontárgyakat visszaszerezze, hiszen „a lopott holmi visszajár”. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy az élelmiszer-feldolgozást gyakorlatilag újra kell teremteni, s ehhez sok-sok kis vagy közepes méretű, „helyben lévő”, a termelőkhöz közeli feldolgozó üzemre van szükség. A Jobbik szívügyének tekinti az ilyen üzemek létrehozásának lehetővé tételét helyi közösségek számára – uniós és belső forrásokból, pályázatokból egyaránt.

6. AZ ÁLLAM FELADATA, HOGY - UNIÓS TAPASZTALATOK ÉS FORRÁSOK FELHASZNÁLÁSÁVAL IS – MEGSZERVEZZE A MAGYAR GAZDÁK SZÁMÁRA AZ ÉRTÉKESÍTÉS LEHETŐSÉGEIT! MINDEN TELEPÜLÉSEN LEGYEN ÉLELMISZER PIAC, INDULJON ORSZÁGOS KAMPÁNY AZ EGÉSZSÉGES MAGYAR ÉLELMISZER FOGYASZTÁSÁNAK NÉPSZERŰSÍTÉSÉRE!

A felvásárlási árak leszorítása, s ugyanakkor a magyar élelmiszer fogyasztói árának magasan tartása a magyar mezőgazdaság tudatos tönkretételének, Magyarország gyarmatosításának eszközei. Szenved a magyar gazda, szenved a magyar élelmiszert fogyasztani szándékozó, de csak külföldi vacakhoz jutó magyar vásárló is. Határozott állami fellépésre van szükség az értékesítés megszervezéséhez. Törvényben kell előírni, hogy minden településen legyen megfelelő piac, ahol magyar élelmiszert lehet eladni, illetve vásárolni. Fel kell tárni és a magyar gazdák, magyar fogyasztók számára elérhetővé kell tenni az értékesítés minden lehetséges más módját is. Kampányt kell folytatni a magyar élelmiszer, a magyar piacok népszerűsítéséért. A Jobbik számára nagyon fontos, hogy a magyar gazda és a magyar fogyasztó „egymásra találjon”, s végre minden magyar család asztalára magyar élelmiszer kerüljön! Ez igenis megvalósítható az Európai Unió körülményei között is, hiszen ezt teszik a régi tagállamok is.

7. MEG KELL MENTENI ÉS FEJLESZTENI KELL A VIDÉKET! ÚJRA ÉLHETŐVÉ KELL TENNI A FALVAKAT! SZÜKSÉGESEK A FALUSI KISISKOLÁK, A POSTA, MEGFELELŐ SZOLGÁLTATÁSOK S A MEGFELELŐ KÖZLEKEDÉSI LEHETŐSÉG! MEG KELL ÁLLÍTANI A TÖMEGESSÉ VÁLT BŰNÖZÉST, MEG KELL ELŐZNI, ÉS ÜLDÖZNI KELL A TERMÉNYLOPÁSOKAT ÉS MÁS VAGYON ELLENI VALAMINT ERŐSZAKOS BŰNCSELEKMÉNYEKET! BIZTONSÁGOSSÁ KELL TENNI A MAGYAR VIDÉKET! CSENDŐRSÉGET A FALVAKBA!

Ellenfeleink célja, hogy a magyar falvakban elviselhetetlenné váljon az emberek élete, ezért a városokba meneküljenek, ahol közösségeiktől, hagyományaiktól, gyökereiktől megfosztva egy kizsákmányolható, manipulálható tömeget alkossanak. Ezt a tervet észre kell vennünk és meg kell akadályoznunk. A sok magyarellenes lépés helyett miért nem azt vesszük át az Európai Uniótól, hogy a falvakat, a vidéket munkalehetőség biztosításával, a színvonalas szolgáltatások, infrastruktura, közlekedés megszervezésével életben kell tartani, sőt egyre inkább fejleszteni kell? Miért nem lehetnek olyan élénkek és élhetőek a magyar falvak, mint mondjuk az osztrákok vagy a németek? A Jobbik egyik fő terve és követelése a magyar vidék megmentése és fejlesztése. Fontos számunkra annak kimondása is, hogy hiába dolgozik szorgalmasan a magyar falusi ember, ha verejtékes munkájának gyümölcsét - a külföldi kereskedők haszna mellett - a terménytolvajok, illetve a portájára betolakodó, minden mozdíthatót megdézsmáló bűnözők veszik el. S hiába szeretné a falusi ember a falujában leélni az életét, ha reszketnie kell a bűnözőktől, s ezért úgy érzi, menekülnie kell. Itt az ideje, hogy ne az áldozat, hanem a bűnöző reszkessen! Határozott fellépést követelünk a bűnmegelőzés és a bűnüldözés terén. A Jobbik a falvak, a vidék fennmaradását nélkülözhetetlennek érzi Magyarország megmaradása érdekében, s ehhez elengedhetetlen a bűnözés visszaszorítása, egyebek mellett a csendőrség bevezetésével.

Találkoztam egy jogász konferencián egy palesztin kollégával, akinek Magyarország, különösen a magyar mezőgazdaság jelenlegi helyzetéről beszéltem. Az illető összehúzta a szemöldökét, és ezt mondta: „Nagyon rossz emlékeket ébreszt bennem, amit a mai Magyarországról mesél, Krisztina. Gyerekkoromban a vacsoraasztalnál szüleim megtörten néztek egymásra, és azt mondták: Nincs mese, ki kell irtanunk a narancsfákat. Annyira leszorították a megszállók a felvásárlási árakat, hogy már nem tudunk megélni. Azt mondják, zöldséget kell termelni. Egy év múlva ugyanők sírva vágták ki a zöldséget. Ebből sem tudunk megélni, ennek is leszorították a felvásárlási árát. S mit gondol Krisztina, a harmadik évben miről beszéltek a vacsoraasztalnál? Arról, hogy el kell adni a földet, mert éhen halunk. S aki nem adta el a földjét a megszállóknak, attól elvették, s mindannyiunkat elüldöztek, menekülttáborokba szorítottak.” Ezek a jövő kilátásai Magyarországon is! Ezt úgy és csak úgy lehet megakadályozni, ha olyan új erő képviseli a magyar embereket az Európai Unióban és a Magyar Parlamentben is, akik haladéktalanul befejezik a külföldiekhez, a multikhoz való dörgölőzést, az idegen hatalmak, a nemzetközi nagytőke szolgálatát. Ez az új erő a Jobbik Magyarországért Mozgalom! Ezért kérem, hogy június 7-én szavazzon a Jobbik általam vezetett listájára. Kérem, hogy e levelemet továbbítsa minél több ismerősének!

Köszönettel és szeretettel

Morvai Krisztina,
a Jobbik Európai Parlamenti listavezetője

Morvai Krisztina levele a magyar vállalkozóknak

Kedves Magyar Vállalkozó!

Dr. Morvai Krisztina vagyok, A Jobbik Magyarországért Mozgalom Európai Parlamenti képviselőjelöltje, a 2009. június 7-i EP választáson induló Jobbik lista-vezetője.

Azért írok Önnek levelet, mert a tévében, rádióban keveset – vagy csak hazugságokat – hallhat a Jobbikról, az új politikai erőről, amely nem vett részt Magyarország és a magyar gazdaság kiárusításában és tönkretételében. Ez az az új erő, amely az Európai Unióba, Brüsszelbe jutva az idegen érdekek képviselete helyett végre a magyar érdekek, különösen a magyar gazdák, kis és középvállalkozók és munkavállalók képviseletét fogja megvalósítani. Erre akkor lesz lehetőségünk, ha Ön esélyt ad rá s ismerőseit is rábeszéli: éljenek választójogukkal és június 7-én szavazzanak a Jobbikra, a külföldi és multicégek támogatása helyett a magyar vállalkozások „helyzetbe hozására”.

Választási kampányunk során közel egy éven át jártam az országot, s őszintén mondhatom: megdöbbentő, megrázó tapasztalatokat szereztem a magyar kis és középvállalkozók helyzetéről. Azzal szembesültem, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott hatóságok, s voltaképpen az egész magyar állam valóságos ellenfélként, ellenségként, mi több, szinte bűnözőkként kezeli a magyar vállalkozókat. Találkoztam olyan idős cipésszel, aki egy év alatt több, mint tíz nagyszabású hatósági ellenőrzést kapott, és olyan családi panziótulajdonossal, akit súlyos büntetéssel sújtottak, amiért veteményeskertjéből -„számla nélkül” - vágta a friss petrezselymet az ebédhez tálalt főtt krumplihoz. Nem egy vállalkozóval beszéltem, aki könnyek között osztotta meg velem azokat a megaláztatásokat, amelyeken nap, mint nap keresztülmegy. A legkisebb üzlet tulajdonosa is több, mint egy tucatnyi hatóság állandó zaklatásának, felesleges, bosszantó, más Európai Uniós országban hírből sem ismert adminisztratív, nyilvántartási és egyéb elvárásainak kell, hogy megfeleljen – ahelyett, hogy idejét és energiáját a tényleges üzleti tevékenységre fordíthatná. A másik döbbenetes tény, hogy az egész jogrendszer, adórendszer s a támogatási rendszer úgy épül fel, hogy a magyar vállalkozóval szemben - saját hazájában, Magyarországon - minden területen előnyt élvez a külföldi, a multi. Bevallom, hogy ma már felnézek minden magyar vállalkozóra, aki ép ésszel és idegrendszerrel kibírja azt a szándékos „kikészítést”, amit a saját hazájában művel vele az adójából fenntartott államgépezet. Ennek a tarthatatlan helyzetnek azonban véget kell vetni!

Nem állandó megszorításokra, nadrágszíjhúzásra és nem is külföldi kölcsönökre van szüksége Magyarországnak, hanem élénk, működő MAGYAR gazdaságra, amelyben minden szabály és minden intézkedés azt szolgálja, hogy a magyar gazdák, valamint a MAGYAR vállalkozások – s velük munkavállalóik – sikeresek lehessenek, s megfelelő körülmények között, méltóságban élhessenek. Semmiféle akadálya nincs annak, hogy a magyar embereknek ugyanúgy emberhez méltó jövedelmük, virágzó kiskereskedésük, kisüzemük, szolgáltató vállalkozásuk legyen, mint osztrák vagy német „EU-testvéreinknek”. Ehhez azonban ki kell mondani azt, ami a Jobbik Magyarországért Mozgalom jelszava: MAGYARORSZÁG A MAGYAROKÉ! A globális nagytőkéhez dörgölőző, idegen érdekeket védő politikusok helyett a lokális, helyi gazdaság, a hazai vállalkozások mellett kiálló politikusokat kell megbízni Magyarország vezetésével és képviseletével. Ilyen egyszerű lenne? Meggyőződésem, hogy igen! Vissza kell vennünk a saját sorsunk irányítását, vissza kell vennünk a magyar piacokat, a magyar gazdaságot, vissza kell vennünk a Hazánkat!

Ehhez először is fel kell számolni a multik, a külföldiek kivételezett helyzetét Magyarországon: egy tollvonással kell megsemmisíteni minden olyan jogszabályt, adószabályt vagy egyéb normát, amely itt, a mi hazánkban a külföldit részesíti előnyben a magyarral szemben! Ez a szemlélet van egyébként összhangban - elméletben legalábbis - az Európai Unió szabályaival is, hiszen EU alapelv az egyenlő elbánás elve, a diszkrimináció tilalma. (Amikor ezt a szabályt megalkották, aligha gondolhatták, hogy lesz olyan tagállama a közösségnek, amely a hátrányos megkülönböztetést nem gazdasága külföldi szereplőivel, hanem azok javára sajátjaival szemben érvényesíti. De lett: Magyarország. Ennek a gyalázatnak kell most véget vetni! )

El kell érni továbbá, hogy mind a belföldi, mind az EU-ból érkező pályázati és egyéb források kizárólag a magyar vállalkozókhoz kerülhessenek, s a magyar gazdaság erősödését célzó pénzek véletlenül se gyarapítsák többé sem a multikat, sem a „jókor jó helyen lévő” privatizátorokat. A Magyarországra eddig érkezett Európai Uniós pénzekkel haladéktalanul el kell számoltatni azokat, akik ezeket osztogatták, s azokat, akik ezeket a pénzeket kapták, a további támogatások elosztását és útját pedig a legszigorúbban ellenőrizni kell. Síkra kell szállni a magyar piac védelméért, meg kell akadályozni, hogy a külföldi áruk, szolgáltatások, kereskedőláncok teljesen kiszorítsák a magyarokat. Nem hagyhatjuk a további gazdasági gyarmatosításunkat, mert a végén szolgákká válunk a saját hazánkban! Példát kell vennünk az EU régi tagállamairól, és az idegen gazdasági és lobbiérdekek szolgálata helyett minden lehetséges eszközzel meg kell védenünk a magyar piacot, a magyar gazdaságot, a magyar vállalkozókat – s ez nem bízható a véletlenre, hanem ez az egyik legfontosabb állami feladat. A globális gazdaság helyett lokális, helyi gazdaságot kell építenünk, és világosan kell látnunk, hogy nem az ember van a gazdaságért, ahogy azt az emberellenes vadkapitalizmus hirdeti, hanem fordítva: a gazdaság van az emberért! Úgy kell formálnunk a magyar gazdaságot, hogy annak vezérlője ne a globális nagytőke, a multik érdeke legyen, hanem a magyar emberek, a magyar családok számára küldetést, életcélt adó, tisztességes életet, jó munkalehetőséget biztosító vállalkozások érdeke. Ígérem, hogy amennyiben az Ön és az Ön által a választáson való részvételre buzdított barátai bizalmából európai parlamenti képviselő leszek, a Jobbik listáján szereplő társaimmal s a Jobbik itthon dolgozó politikusaival együtt a leghatározottabban harcolni fogok ezekért a változásokért.

Kérem tehát, hogy június 7-én éljen választójogával, vegyen részt az Európai Parlamenti képviselők választásán és szavazzon a Jobbik listájára, hogy Önnel együtt valósíthassuk meg jelszavunkat: MAGYARORSZÁG A MAGYAROKÉ!

Köszönöm szépen a figyelmét, szívből kívánok minden jót Önnek és Családjának!

Hittel, reménnyel és szeretettel:

Morvai Krisztina

Budapest, 2009. május 21.

Morvai Krisztina levele a munkavállalókhoz

Kedves Magyar Munkavállaló!

Dr. Morvai Krisztina vagyok, a Jobbik Magyarországért Mozgalom Európai Parlamenti képviselőjelöltje, a 2009. június 7-i EP választáson induló Jobbik lista-vezetője.

Azért írok Önnek levelet, mert a tévében, rádióban keveset – vagy csak hazugságokat – hallhat a Jobbikról, az új politikai erőről, amely nem vett részt Magyarország és a magyar gazdaság kiárusításában és tönkretételében, a magyar emberek elszegényítésében. Ez az az új erő, amely az Európai Unióba, Brüsszelbe jutva az idegen érdekek képviselete helyett végre a magyar érdekek, különösen a magyar munkavállalók, gazdák, kis és középvállalkozók képviseletét fogja megvalósítani. Erre akkor lesz lehetőségünk, ha Ön esélyt ad rá s ismerőseit is rábeszéli: éljenek választójogukkal és június 7-én szavazzanak a Jobbikra, hogy a magyar munkavállalók jogfosztottsága megszűnjön s a bankárok és multik rémuralma helyett a tisztességes, értékteremtő munkát végző magyar emberek irányítsák az országot.

A „rendszerváltást” követően Magyarországon olyan torz értékrend alakult ki, amelyben a tisztességes munkából élő magyar munkavállalók jobb esetben megtűrt eltartottaknak, rosszabb esetben szolgáknak érezhetik magukat a saját hazájukban. Az idetelepült nemzetközi nagytőke, a multicégek és a bankok, s persze a hozzájuk dörgölőző magyar politikusok és kiszolgálóik úgy állítják be, mintha kizárólag az átláthatatlan tőzsdei manipulációkból élő gazdasági szereplők lennének hasznos tagjai a társadalomnak. Kezdjük úgy érezni, hogy pedagógusra, ápolónőre, önkormányzati ügyintézőre vagy más állami alkalmazottra nincs is szükség, kizárólag bankárokra vagy top managerekre. A multiknál, külföldi cégeknél dolgozó munkavállalók többsége szintén folyamatos bizonytalanságban, munkavállalói jogok nélkül él. Úgy tűnik ma Magyarországon minden a globális pénzügyi gazdasági elitért történik. A jelenleg is „uralkodó” politikai erők, az ország vezetői elárulták, cserbenhagyták a munkavállalókat. Ahelyett, hogy megőrizték volna a nemzet vagyonát, s a magyar gazdaságot fejlesztették volna, mindenáron külföldi befektetőket akartak hazánkba csábítani. Ennek egyik eszközeként összekacsintottak a globális nagytőkével s úgy állították be, hogy Magyarország fő komparatív előnye, összehasonlító előnye az olcsó, igénytelen, szervezetlen munkaerő. A magyar állam segédkezet nyújtott a munkavállalói érdekvédelem, a szakszervezetek megsemmisítéséhez, a jövedelmek megalázó szintre szorításához, a munkavállalói jogok, a munkajogi védelem szinte teljes tönkretételéhez. Úgy tűnik, mintha a cél a tisztességes munkából élő emberek önbecsülésének és életminőségének tönkretétele lenne. Az igazságtalanságok netovábbja, hogy egy olyan neoliberális rendszert honosítottak meg – az emberek megkérdezése nélkül – amelyben a milliomosok a nemzeti vagyont illetve a profitot privatizálják, a költségeiket és a kárukat viszont államosítják, s a „nadrágszíjhuzogatásra” ítélt munkavállalókkal, nyugdíjasokkal, kismamákkal fizettetik meg.

Ezt a velejéig romlott rendszert kell megváltoztatni, megfordítani.

A Jobbiknak két fő jelszava van. Az egyik így szól: Magyarország a Magyaroké. A másik: a kizárólag pénz és profitközpontú döntéshozatal helyett legyen végre ember és közösségközpontú döntéshozatal Magyarországon. Vagyis a döntéshozók ne azt kérdezzék folyton, hogy mi a jobb a profit maximalizálása szempontjából, hanem azt, hogy mi a jobb az emberek szempontjából. A Jobbik, az új erő vallja, hogy minden egyes ember méltósággal rendelkező személy, ezért senki nem használható tárgyként, eszközként egy szűk milliárdos elit érdekeinek, boldogulásának szolgálatában. Minden embernek küldetése van a világon, s az állam szerepe, nem a profit előállítása, egy szűk elit kiszolgálása, hanem a közjó szolgálata, vagyis az emberek támogatása küldetésük megvalósításában, az emberhez méltó élet feltételeinek megteremtésében. Ehhez kell egyebek mellett, hogy az állam határozottan fellépjen a munkavállalói jogok biztosítása érdekében s kiálljon a munkabérek megfelelő szinten tartásáért, a szakszervezetek, a munkavállalói érdekvédelem feltételeinek megteremtéséért majd megőrzéséért. A Jobbik ilyen államot, ilyen politikát akar, s ezekért az elvekért fogunk kiállni és harcolni az Európai Unióban, szövetségben mindazokkal a magyar és külföldi erőkel, akik elismerik, hogy Magyarország a magyaroké é s vallják, hogy a munka világát a tisztességes munkát végző munkavállalók, a közjó, s nem egy szűk, elkényeztetett elit érdekei szerint kell berendezni.

Kérjük, segítsen hozzá minket e célok megvalósításához, éljen választójogával és június 7-én vasárnap ismerőseit, barátait is mozgósítva szavazzon a Jobbik Magyarországért Mozgalom listájára.

Győzzenek a magyar munkavállalók, győzzön a Jobbik!

Hittel, reménnyel és szeretettel:

Morvai Krisztina

Morvai Krisztina nyílt levele a BRFK vezetőjének

Tisztelt Tóth Gábor Budapesti Rendőrfőkapitány Úr!

Hallottam arról szóló hivatalos tájékoztatóját, hogy az Új Magyar Gárda tervezett demonstrációját a BRFK fel fogja oszlatni. Láttam az egyik „liberális” tévé reggeli műsorában, hogy a riporter kéjes örömmel faggatta önt annak részleteiről, hogy erre majd milyen módon, milyen eszközökkel fog sor kerülni.

Az újságíró látható nosztalgiával gondolt vissza a 2006. őszi eseményekre, amikor még teljes mértékben szocialista-liberális elképzelések és ízlés szerint tevékenykedett a rendőrség Magyarországon. Azaz: válogatás nélkül vadászták le, verték össze és börtönözték be az országot kifosztó, gyarmattá tevő kormánnyal szemben tiltakozókat, de akár a járókelőket is, s lövöldözték ki a szemét az 1956. évi forradalom ötvenedik évfordulójára emlékezőknek. Tudjuk, hogy a hazaszerető magyarokat szélsőségesező, fasisztázó, megfélemlíteni vágyó, törpe kisebbség számára ezek voltak az igazi szép idők.

Tájékoztatom Főkapitány Urat, hogy véget fog érni az a bizarr állapot, amikor a szemkilövetők, az ország teljes kifosztását szervező és lebonyolító szűk elit uralkodik a mi hazánkban, s felháborító módon ők mernek velünk szemben – az őket kiszolgáló rendőrség által s minden más lehetséges eszközzel – fellépni, bennünket fenyegetni, a saját hazánkban jogfosztottá, alávetetté tenni. Ma még a szemkilövetők, a nemzeti vagyont fosztogatók diktálnak Magyarországon, ők irányítják és torzítják el a közbeszédet, a médiát, a gazdaságot, miközben a magyarok többsége megfélemlítettségben és nyomorúságban él. Ennek azonban vége lesz, Főkapitány úr, el fog jönni az igazság órája és vissza fogjuk venni a hazánkat a megszállóktól és helytartóiktól.

Addig is, engedje meg, hogy a Jobbik európai parlamenti képviselőjeként és az EP Szabadságjogi, Igazságügyi és Rendészeti Bizottságának tagjaként tegyek néhány megjegyzést az Új Magyar Gárdával szemben tervezett lépéseikkel s az azt kísérő kormánypárti üdvrivalgással kapcsolatban. Szeretném emlékeztetni arra, hogy miért is született meg 2006. őszen a Magyar Gárda ötlete. Nos, két olyan esemény miatt, amelyek a magyar rendőri vezetés gyalázatos bűncselekményei voltak, s amelyek kapcsán világossá vált, hogy a magyar rendőrség a diktatórikus kormány kiszolgálója, hazánk gyarmatosításának aktív elősegítője lett.

Az első eseménysor a 2006. őszi rendőri brutalitás-sorozat volt, amellyel elkezdődött az az emberi jogi krízishelyzet, amely mind a mai napig tart. Ekkor alakult ki az a feje tetejére állított állapot, amikor a szemkilövetők merészelték szélsőségesnek nevezni azokat, akik a XXI. század Európai Uniójában utcai tömeggyűléseken résztvenni merészeltek. Ezen abszurd tragikomédia egyik új eleme, hogy a szemkilövető kormány minisztere, Göncz Kinga az Európai Parlament Szabadságjogi Bizottságának alelnöke lett. (Most indítok egy nemzetközi kampányt azért, hogy ez a gyalázatos helyzet megszűnjön, a magyarországi emberi jogi helyzet világossá váljon, s az emberi jogokat lábbal tipró politikus e posztjáról lemondjon, illetve eltávolításra kerüljön. Ezúton is kérek minden jóérzésű magyart és külföldit, hogy írásban tiltakozzon az Európai Parlament elnökénél amiatt, hogy kecskére bízzák a káposztát, szemkilövetőre az emberi jogok védelmét.)

Nos, a 2006. őszi vérengzések után voltak néhányan, akik azt mondták: Eddig és ne tovább! Ők úgy gondolták, hogy jogunk van megvédeni magunkat a szemkilövésektől, a nyílt utcán összeveréstől, a börtönbeli kínzásoktól… S ennek egyik lehetőségét látták a Magyar Gárdában. Én magam is megtapasztaltam, hogy az emberi jogainkat semmibe vevő, egyebek mellett engem is – képviselőjelöltként – megtámadó rendőrséggel szemben hatékony védelmet jelentett a Gárda. Ezúton is hálásan köszönöm nekik, hogy több ízben megvédtek az Ön parancsnoksága alatt álló, jogsértő garázdáktól („rendőröktől”).

A másik esemény – szinte ugyanekkor – Szögi Lajos tanár úr brutális meggyilkolása volt. Mint emlékezetes, az emberi mivoltából kivetkőzött, ötvenfős horda két gyermeke szeme láttára verte agyon az autójából kirángatott áldozatát. Az önök rendőrsége ekkorra már olyan mértékben csak a kormányellenes tüntetők megrendszabályozásával, bántalmazásával és a hibbant kormányfő állandó védelmével volt elfoglalva, hogy a véres tragédiát nem hogy megelőzni, de kinyomozni sem tudták. Mivel valószínűleg az egész rendőri állomány tömegoszlatási (polgár-verési) gyakorlaton vett részt, nem tudtak kellő létszámú és felkészültségű rendőrt küldeni a helyszín biztosítására, a nyomok rögzítésére, az elkövetők elfogására.

Ez az eset is jelezte, hogy a rendőrségen a szakmai jellegű tevékenyég gyakorlatilag megszűnt, a feladatkör az országot fosztogató, gyarmatosító csoport politikai jellegű kiszolgálására redukálódott. Ily módon a vademberek túlnyomó többsége megúszhatta a felelősségre vonást. S lássanak csodát, ez sem tetszett néhány magyar embernek. Azt mondták, tűrhetetlen, hogy a rendőrség teljességgel elhanyagolja bűnmegelőzési és bűnüldözési feladatait, s magára hagyja az erőszaknak, a lopásoknak, az egyre terjedő bűnözésnek kitett embereket, főként faluhelyen. (Mára már világossá vált ennek oka is: a jogfosztott és védtelen vidéki emberek a tervek szerint nyilván el fognak menekülni otthonaikból, hátrahagyják földjeiket, amelyek a megszállók zsákmányává válhatnak. Mi más lehet annak hátterében, hogy a hatalom nem engedi a rendőrséget rendőri munkát végezni, azaz a bűnt megelőzni és üldözni, a lakosságot a bűncselekményektől megvédeni?) Ez volt a Magyar Gárda megalapításának másik oka. A Gárda megálmodói azt szerették volna, hogy a vidéki magyar emberek teljes kiszolgáltatottsága és állandó megfélemlítettsége megszűnjön. Azt szerették volna, hogy mi, magyarok a megszállókkal, a helytartókkal szemben erőt tudjunk mutatni.

A cigányságot és a zsidóságot a saját meggazdagodásához és hatalmi tébolyához eszközként felhasználó szűk elit elérte, hogy a Magyar Gárda Egyesületet feloszlassák. Ezek után 2009 júliusában a magyaroknak a tömeges bűnözéssel és a diktatórikus rendőrséggel szembeni védelme érdekében megalakult egy új mozgalom, az Új Magyar Gárda. A hatalmat láthatóan nem érdekli az az „apró” tényező, hogy ez a mozgalom egy újonnan létrejött szövetség, amely tevékenysége köztudomásúlag nem kötődik a feloszlatott Magyar Gárda Egyesülethez, hiszen az utóbbi már nem is működik.

Tudom, Főkapitány úr, hogy az ilyen „szőrszálhasogató jogászkodás” – mint általában a jogállamiság – nem nagyon van ínyére a magyar rendőrségnek és a szervezetet irányító politikai, illetve „értelmiségi” erőknek, így ezt a kérdést nem is erőltetetem. Csupán bizakodni tudok abban, hogy a magyar rendőrséget, a magyar médiát, a magyar gazdaságot a kezében tartó, s a magyar embereket terrorizáló elit napjai meg vannak számlálva. Bízom benne, és hiszem, hogy a magunkfajta magyar emberek visszakapják hazájukat, s csak rossz emlék marad az az idő, amikor éveken át lábbal taposhatták emberi méltóságunkat és emberi jogainkat, amikor szabadon lőhettek ránk, verhettek és könnygázazhattak (20-30 cm-ről), bebörtönözhettek és kínozhattak. Főkapitány úr, jómagam és az engem listavezetőként európai parlamenti képviselőnek jelölő Jobbik Magyarországért Mozgalom mindent meg fog tenni azért, hogy Magyarország a jelenlegi diktatúra helyett demokratikus jogállam legyen, ahol az emberi jogokat és az emberi méltóságot tiszteletben tartják.

A gonosz erőknek nem sikerülhet Palesztinát csinálni a hazánkból. Tájékoztatom Önt, valamint a magyar és a nemzetközi közvéleményt: az lehet, hogy a nyakunkon ülő helytartók feloszlattatják az önvédelmünkre létrejött Magyar Gárdát és ellehetetlenítik az Új Magyar Gárdát is. De azt nem fogják tudni megakadályozni, hogy ha a szükség úgy hozza, alkalmas időben a magunkfajta magyar emberek kapával és kaszával kergessék el megszállóinkat és helytartóikat a tőlünk ellopott földekről, a mi nemzeti vagyonunkból, a mi hazánkból.

Ebben a nemes önvédelmi küldetésben tudom, számíthatunk arra sok-sok nemzeti érzelmű magyar rendőrre, akiket önök három éve folyamatosan a hivatásuk és a magyarságuk megtagadására kényszerítenek. Hosszú idő után ez lehet majd az első alkalom, Főkapitány Úr, amikor ön büszke lehet az – egykori – alárendeltjeire. Még egyszer összefoglalva: Sok mindenben mesterkedhetnek, elérhetnek látszatsikereket, de nem fognak belőlünk palesztinokat csinálni! Nem és nem, kedves Főkapitány úr!

Amennyiben más politikai ellenfeleikhez hasonlóan engem is koncepciós büntetőeljárás indításával kívánnának megfélemlíteni, tájékoztatom önt, hogy mentelmi jogom miatt ehhez az Európai Parlament összehívása szükséges. Remélem, hogy ezt nem gumilövedékek, vízágyúk és gumibotok segítségével próbálják megtenni.

Üdvözlettel:

Dr. Morvai Krisztina
EP-képviselő

Ui.: Szíves közbenjárását kérem ahhoz, hogy telefon-lehallgatásaimat korszerűbb eszközzel oldják meg. Egykori ENSZ-beli és mostani európai uniós külföldi munkatársaimmal, képviselőtársaimmal telefonálva sokat szégyenkezek az elmaradott, versenyképtelennek tűnő magyar technika miatt, amikor az erős visszhangozásból, a vonal rendszeres megbontásából mindenki azt a következtetést vonja le, hogy „mi magyarok” még egy jó kis lehallgatásra is képtelenek vagyok. Virág elvtárs a Tanú filmből forog a sírjában!

Nyílt levél a jelenlegi parlamenti pártok politikusaihoz

Párton kívüli civil emberként, nemzeti jogvédőként, egyetemi oktató jogászként csöppentem bele a magyar politika világába, mint a Jobbik EP listavezetője. Tapasztalataim mélyen megdöbbentőek, megrázóak voltak. Miközben önök is pontosan tudják, hogy az Európai Unióban a következő években Magyarország sorskérdései fognak eldőlni, a szervezet parlamentjében a magyar embereket képviselők választási kampányában e sorskérdések helyett folyamatosan egymás gyalázásával, valamint az új erő, a Jobbik gyalázásával voltak elfoglalva.

Noha az önök, azaz a jelenlegi politikai pártok árulása miatt a magyar föld 2011-től külföldiek kezére kerülhet, s így palesztin sorsra juthat a magyar nép, önök a kampányban nem azzal foglalkoztak, hogyan lehetne ezt az EU-ban megakadályozni, hanem az új erőt, a Jobbikot szélsőségesezték, rasszistázták. Miközben külföldi – többek között izraeli - befektetők akadálytalanul vásárolják fel Magyarországot, s miközben a magyar vidék folyamatosan a megélhetési bűnözőktől retteg, önök egymással versengve gyalázzák saját honfitársaikat a külföldi sajtó előtt, s nem győznek hogy elhatárolódni a Magyar Gárdától, a Jobbiktól, vagy bárkitől, aki az égbekiáltó igazságtalanságokkal szemben védelmet és erőt nyújthat a magyar embereknek. Hol van az az erő és az a védelem, amit önöknek mint az emberek által erre tartott, ezért fizetett alkalmazottaknak kellene nyújtaniuk a vezetésük alatt álló ország elszegényedésével, lecsúszásával, gyarmattá válásával szemben?

Önök közül néhányan a Parlamentben elkiáltják magukat, hogy „igeeeen” vagy „neeeeem”, s akkor frakciójuk fegyelmezetten megnyomja a megfelelő gombot. Hol van az önök személyes lelkiismerete és felelőssége? Éreznek bármiféle felelősséget azért, hogy az ország idáig jutott? Éreznek bármiféle felelősséget azok a politikusok, akik éveket töltenek el úgy a Parlamentben, hogy semmi, de semmi fontosat, hasznosat, emlékezeteset nem tesznek? Tudják azok a magyar emberek, akiknek önök a megbizatásukat köszönhetik, reggel bemennek a munkahelyükre, pedagógusként megtanítják az önök vagy az én gyerekemet írni, olvasni, ápolónőként injekcióznak, kötöznek, ágyat húznak, buszvezetőként egész nap embereket szállítanak. Ellátják a feladatukat; azt, amiért a fizetésüket kapják. Nem egymás gyalázásával és nem is semmittevéssel vannak elfoglalva. S ha a munkájukban hibát követnek el, akkor felelősséget kell vállalniuk. Ha egy pénztáros elszámolja magát, felelősséggel tartozik, ki kell fizetnie a hiányt. Ha egy villanyszerelő rosszul szerel, és valakit agyoncsap az áram, börtönbe kell vonulnia és kártérítést kell fizetnie. Csak a politikai és gazdasági vezetők ússzák meg mindenfajta felelősség nélkül? Ne gondolják azt sem, hogy ha aktívan, saját döntéseikkel nem vesznek részt az ország tönkretételében, akkor nem kell felelősséget érezniük. De igen, kell. Felelősséget kell érezniük minden olyan alkalomért, amikor szólhattak volna, és nem tették. Minden kérdésért, amit fel kellett volna tenniük, és nem tették fel. Hadd említsek néhányat az elmúlt húsz évből, az ún. „rendszerváltozás” utáni időkből. Önök kitalálták, de legalábbis belementek abba, hogy a gyárakat, üzemeket privatizálják, s jókor jó helyen lévő magyar párttitkárok vagy külföldiek, multik kezére adják. De elfelejtették megkérdezni, mi lesz az utcára kerülő, illetve érdekvédelem, szakszervezetek, munkavállalói jogok nélkül maradó, jogfosztott, megalázott munkásemberekkel.

Haragszanak az új erőre, a Jobbikra, mert mi azt mondjuk, hogy a munkásember nem profittermelő gép egy szűk gazdag, elkényeztetett elit szolgálatában, hanem emberi méltósággal rendelkező személy, akinek joga van az emberhez méltó munkabérre, a pihenőidőre, a törvényes munkaidő betartására, a szabadságra, a szakszervezeti érdekvédelemre. S joga van olyan erős államra, amely nem a nemzetközi nagytőkéhez dörgölőzik, nem a profitot, hanem az embert, a közjót, az emberi méltóságot szolgálja.

Önök kitalálták, hogy a téeszekből részvénytársaságot csinálnak, s paraszti munkát soha nem végzett városi üzletemberek maroknyi csoportja kezére adják a magyar mezőgazdaságot – de elfelejtették megkérdezni, hogy mi lesz a volt téesz parasztokkal, miből fognak megélni, mi lesz az életcéljuk, s mi lesz a magyar vidékkel, a magyar faluval? Csak nyomkodták a gombot a Parlamentben rendületlenül, s vették fel számla nélkül a költségtérítéseket, soha meg nem köszönve, s pláne meg nem hálálva a tisztességes munkából élő magyar embereknek, hogy eltartják önöket. Létrehoztak egy olyan rendszert, amelyben a multik és a külföldiek lényegesen előnyösebb helyzetben vannak, mint a magyar vállalkozók, hiszen szinte minden támogatást, adómentességet, adókedvezményt és előnyt a magyar helyett a külföldi kap itt, a mi hazánkban. Önök haragszanak az új erőre, a Jobbikra, mert mi azt követeljük, hogy egyetlen tollvonással semmisítsék meg az összes olyan szabályt vagy intézkedést, amely a külföldi részére a magyar vállalkozóval szemben előnyt biztosít. Önök pontosan tudják, hogy megfélemlített és megalázott magyar emberek tömegei érzik úgy - vállalkozók, gazdák, munkaválallók –, hogy bűnözőkként kezelik őket a hatóságok a saját hazájukban. A „rendszerváltozás után” húsz évvel az országot a kezükben tartó libatolvajokon és off-shore cégtulajdonosokon, bankárokon kívül szinte nincs olyan ember, aki azt érezné, hogy az állam az emberekért van és nem az emberek tönkretételéért, kisemmizéséért, az ország gyarmattá tételéért. A két legnagyobb párt óvódásokként egymásra mutogatva versengtek: a Fidesz azt állította, hogy a Jobbikot az MSZP hozta létre, az MSZP pedig azt, hogy a Jobbikot a Fidesz hozta létre. Mennyire hihet a demokráciában az olyan politikai erő, amelyik egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy egy új politikai erő tisztességes úton jöjjön létre? Miért van ennyire rossz véleményük a demokráciáról ezeknek a pártoknak? Talán nem is hisznek a demokráciában? Az egyik párt vezetője ebben a szánalmas választási kampányban azt nyilatkozta, hogy ha hatalomra kerülnek, nemzetbiztonsági ellenőrzésnek vetik alá a Jobbikot, hogy megtudják, ki hozott létre és ki irányít bennünket.

A Jobbik áll elébe a vizsgálatnak. De nem kellene – e nemzetbiztonsági vizsgálatnak alávetni azt a politikai elitet, akik az elmúlt húsz évben hagyták az országot gyarmati sorba süllyedni? Akik a hazánkat kiárusították, külföldi kézre adták, a mezőgazdaságot, az élelmiszer-feldolgozást, az egész magyar gazdaságot tönkretették, vagy hagyták tönkremenni? Őket ki hozta létre, és ki irányítja? Ami a Jobbikot, az új erőt illeti, azt olyan magyar emberek hozták létre és erősítették meg, akik elégedetlenek voltak a jelenlegi politikai elittel, s akik úgy gondolták, elég volt a nemzeti vagyon kiárusításából, a piszkos privatizációkból, a lisszaboni szerződés elolvasás nélküli aláírásából, a gyarmatisításunkból, palesztinokká tételünkből, mert Magyarország a magyaroké! Ők hozták létre a Jobbikot, s június 7-én vasárnap ők fognak minket bejuttatni az Európai Parlamentbe, hogy ott végre az idegen érdekek kiszolgálása helyett a magyar érdekeket védjük és képviseljük. Minden tisztességes erővel összefogva követelni fogjuk a magyar föld magyar kézben tartását, s azt, hogy a magyar gazda haladéktalanul kapja meg ugyanazt a mezőgazdasági támogatást, amit osztrák vagy német versenytársa. El fogjuk érni, hogy piacainkat ugyanúgy megvédhessük az ideáramló rossz minőségű, külföldi élelmiszertől, mint ahogy megvédik piacaikat s így hazájukat más EU tagállamok. Nem leszünk tovább másodosztályú tagjai az Uniónak! Mindent megteszünk azért, hogy eltörlésre kerüljön az összes olyan szabály, amely a külföldit, a multit Magyarországon előnyben részesíti az így versenyképtelenné tett magyar vállalkozóval szemben, s mindent megteszünk azért, hogy a magyar munkavállalóknak legyenek jogaik és valódi érdekvédelmük.

Nem tudom, hogy önök és pártjaik hogyan vélekednek ezekről a nemzeti sorskérdésekről, hogyan, milyen értékek mentén kívánnak működni az Európai Unióban. Ezidőszerint úgy tűnik, hogy a két legnagyobb párt gyávasága miatt nem is nagyon fogom megtudni, hiszen nyilvános listavezetői vitára nem hajlandóak. (Írott programjaik pedig szándékosan olyan bonyolult nyelvezetűek, hogy két diplomám kevésnek bizonyul a megértésükhöz. Vajon kikhez szónak ezek a programok? )
Volt két párt, amelyik szinte csak azt szajkózta a kampányban, hogy el kell határolódni a Jobbiktól s volt egy másik, amelyik a kampány legvégén, elkeseredve az új erő előretörésétől az én személyes lejáratásomat tekintette legfontosabb feladatának.

Kézivezérelt közéleti lapjai egyikében a gyermekek megrontásának elősegítésén fáradozó pedofil vezérnek állított be. Amikor észlelte, hogy ez nem egészen „jön be”, akkor másik kézivezérelt lapjában azzal vádolt, hogy öt évvel ezelőtt esélyegyenlőségi miniszternek kívánt megtenni az egyik nagy párt, miközben egyébként a másik jelölése alapján dolgoztam ENSZ szakértőként. Bizarr, de ma Magyarországon e két vád – pedofilvezér, vagy miniszterjelölt – körülbelül egyforma súlyú gyalázkodásnak minősül, hála a politikát és a közéletet teljességgel lejárató politikai elitnek. Üzenem azoknak, akik ezt kifundálták: nem tudnak megtörni sem engem, sem a Jobbikot, mert minden támadás és hazudozás csak ahhoz segít, hogy egyre inkább átérezzük a folyamatosan megtaposott és megalázott magyar emberek helyzetét, és egyre inkább megerősödjünk küldetésünkben.

Minden tisztességes munkából élő magyar ember, becsületes nyugdíjas, illetve gyermekét otthon nevelő anya nevében arra kérem önöket, hogy hagyják abba az önmagukat és a magyar választókat is megalázó bohóckodást, politikai versenytársaik állandó gyalázását, az önmagukkal és egymással való foglalatoskodást! Ne önök legyenek a saját tevékenységük középpontjában, hanem a magyar emberek és Magyarország! Hagyják abba a nemzetközi nagytőkéhez dörgölőzést, az ország gyarmatosításában való segédkezést! Vegyék fel a munkát, ne csak a fizetésüket, s az állandó nadrágszíj húzogatás, megszorítások és külföldi kölcsönök helyett kezdjék meg Magyarország felszabadítását a jelenlegi külföldi megszállás alól, s kezdjék meg elszegényedett, gyarmati sorba jutott Hazánk újjáépítését!
Ne feledjék: vétkesek közt cinkos, aki néma. Ne húzódjanak meg csendesen a parlamenti padokban, álljanak fel, szólaljanak meg, mondjanak és tegyenek olyat, ami az országot előreviszi. Az új erő, a Jobbik bekerülve az Európai Parlamentbe és a Magyar Országgyűlésbe nem lesz társ a mutyizásban, ugyanakkor nem az ellenségük, hanem szövetségesük lesz minden olyan döntésben, amely Magyarország függetlenségét és jólétét célozza.

Trianon gyásznapján hadd hívjam önöket, illetve pártjaik jövendő európai parlamenti képviselőit közös harcba az elszakított területeken élő magyar testvéreink jogaiért, nemzeti önrendelkezésük kollektív emberi jogként kezeléséért, az autonómia kivívásáért. Magyar politikusokként a feladatunk nem a folyamatos belső pártpolitikai csatározás, nem is a közös mutyizás és a nemzetközi nagytőke kegyeinek elnyerése, hanem a Kárpát-medencei magyarság sorskérdéseinek képviselete.

Tisztelettel:
Morvai Krisztina
A Jobbik EP listavezetője

barikád.hu

Ti, tolvajok, szemkilövetők beszéltek törvényességről?

Morvai Krisztina nyílt levele az MSZP-nek

Tisztelt MSZP!

Olvastam mai sajtóközleményüket, amelyben harciasan kikeltek az Új Magyar Gárda avatás és a Jobbik ellen. Nagyon megértem elégedetlenségüket.

Önök 2006 őszén úgy döntöttek, folytatják dicső elődeik - a 110 millió ember haláláért felelős bolsevik vezérek - szokásait, s aki önöknek nem rokonszenves, annak kilövetik a szemét, a nyílt utcán összeveretik pribékjeikkel, bebörtönzik, ÁVH-s módszerekkel megkínozzák és koncepciós büntetőeljárás alá vonják.

Igen rossz néven vették és veszik, hogy a magyar nép végre fellázadt az önök és testvérkéik, a liberális törpepárt terrorja ellen. E lázadás, a nemzeti ellenállás kiemelkedő szereplője az Új Magyar Gárda Mozgalom és a Jobbik. Önök, akik húsz éve a hét elején még marxisták voltak a hét végére pedig már csak a Tőkét akarták megtartani Marxból, s ellopták a gyárakat, a téeszeket a munkásemberektől és a parasztoktól, önök beszélnek törvényességről? Önök, akik gyarmattá tették a Hazánkat, akik megfélemlítettségben tartják a tisztességes munkából élő embereket, önök oktatnak bennünket a jogrendről?

Önök, akik véres rendőrterrort vezettek be és tartanak fenn a MI HAZÁNKBAN? Önök, akik Göncz Kinga személyében egy fő-szemkilövetőt jelöltek az Európai Parlament Szabadságjogi, Rendészeti és Igazságügyi bizottságának alelnökségére?

Önöknek tényleg semmiféle határérzékük nincs, amikor a magyar nép megalázásáról van szó? (Ezúton is kérek minden tisztességes magyart és külföldit: ne nyugodjunk addig, amíg ez a gyalázatos helyzet meg nem változik és Göncz elvtársnő le nem mond vagy el nem távolítják! Számoljunk be külföldi barátainknak is kormányuk rémtetteiről az emberi jogok sárbataposása terén, s kérjük, hogy ők is követeljék írásban az EP elnökénél az alelnök elmozdítását!) Kedves MSZP vezérek, az önök ideje lejárt!

A 2010. évi választásokra a magunkfajta nemzeti érzelmű embereknek azt kell célul tűznünk, hogy az önök szemkilövető, országromboló tolvaj pártja egyáltalán ne kerüljön be a Magyar Parlamentbe, s méltó büntetésük letöltése után mindenestül tűnjenek el a történelem süllyesztőjében!

Az SzDSz-t bátor és határozott fellépéssel már sikerült megfékezni az arcátlanságban és a magunkfajták feletti uralkodásban. Most az önök megfékezése, és a magyar politikából történő elzavarása van soron.

Adjon az Isten Szebb Jövőt!

Morvai Krisztina EP képviselő

Morvai Krisztina feljelentette Draskovicsot

Dr. Kovács Tamás
A Magyar Köztársaság
Legfőbb Ügyésze részére

Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr!

Az Európai Parlament magyarországi képviselőinek jogállásáról szóló 2004. évi LVII.törvény 17.§-a a következőképpen rendelkezik:
„Az állami szervek kötelesek az Európai Parlament képviselői részére a munkájukhoz szükséges felvilágosítást megadni.”

E jogszabályra figyelemmel az Európai Parlament magyarországi képviselőjeként és az EP Szabadságjogi, Rendészeti és Igazságügy Bizottságának tagjaként a következőkben kérek Öntől felvilágosítást. Tekintettel arra, hogy kérdéseimmel összefüggésben az Európai Parlament részére folyamatos és naprakész tájékoztatást szeretnék adni, kérem, hogy válaszát soron kívül, a lehetőség szerinti legkorábbi időpontban küldje meg.

Immár több mint négy hónappal ezelőtt, 2009. június közepén – érdekes egybeesésként röviddel az Európai Parlamenti választásokat követően – került sor Budaházy György őrizetbe vételére és ellene büntetőeljárás indítására terrorcselekmény és más bűncselekmények állítólagos gyanúja miatt. Budaházy György a magyarországi nemzeti ellenállás, a parlamenten kívüli politikai ellenzék jól ismert, kiemelkedő alakja.

Az ügy megítélése szempontjából nagy jelentőségű tény, hogy 2006 őszén, az akkori miniszterelnök hírhedt őszödi hazugságbeszédét követően indult tiltakozások miatti bosszúhadjáratként tömegesen került sor a tiltakozók őrizetbe vételére, ellenük büntetőeljárások indítására. Azóta, mint az Ön által is ismert, jogerős bírósági ítéletek valamint a rendőrséggel kötött peren kívüli megállapodások sokasága leplezte le, hogy ezen őrizetbe vételek, bebörtönzések szinte kivétel nélkül ártatlan emberekkel szemben történtek, közülük sokakat a börtönben testileg és lelkileg megkínoztak, s az elindult büntetőeljárások az ötvenes évek szellemét idézően koncepciós jellegűek voltak, azaz szintén ártatlan emberek tömegét érintették, s hamis bizonyítékokon „alapultak”. Budaházy György júniusi bebörtönzésével egyidejűleg, illetve azóta folyamatosan további 15 személy – nők és férfiak – letartóztatására, s büntetőeljárás alá vonására került sor az ún. „Budaházy-üggyel” összefüggésben.

Mind a magyar, mind a nemzetközi közvéleménynek, s így az Európai Uniónak is alapos oka van feltételezni, hogy megismétlődhetnek a 2006. őszi tömeges és durva jogsértések Magyarországon. Ezen feltételezést erősíti, hogy sem az ügyészség, sem más állami szerv azóta sem ismerte be nyilvánosan a bebörtönzések, kínzások és koncepciós eljárások miatti felelősségét, nem került sor a fő felelősök megbüntetésére sem. Ebből logikusan következhet, hogy a fennálló hatalom elfogadhatónak tartja a büntetőjog „bevetését” a nemzeti ellenállás megtörésére, az állampolgárok „megfegyelmezésére”.

Diktatúrákban megszokott dolog, demokratikus jogállamban azonban elfogadhatatlan, hogy a parlamenten kívüli ellenzékhez tartozók börtönben sínylődjenek, ráadásul úgy, hogy sem az ellenük szolgáló bizonyítékokról, sem a pontos vádakról, illetve az eljárás alapjául szolgáló tényekről, sem a fogvatartottak hogylétéről nem tudhat a nyilvánosság, nem tudhatnak még a hozzátartozók sem. A Budaházy-ügyben pontosan erről van szó, s ez az a tűrhetetlen helyzet, amelynek haladéktalanul véget kell vetni. Európai Uniós tagállamban, 2009-ben nem ismétlődhetnek meg sem a Rákosi idők jogfosztásai, sem a harmadik világ diktatúráiban tapasztalható olyan állapotok, amelyek ellen pontosan az Európai Unió emeli fel rendszeresen a szavát.

Engedje meg, hogy összefoglaljam azokat a tényeket, amelyek a Budaházy György és az ügyében érintett másik 15 fogvatartott személy elleni eljárással összefüggésben jelenleg ismeretesek.

Budaházy - ahogy az európai demokráciákban gondolkodó, felnőtt állampolgároktól megszokott – politikai tevékenységet folytat. Ettől az sem tántorította el, hogy több esetben büntetőeljárást indítottak ellene. Egyebek mellett azért indultak ezen eljárások, mert 2002-ben az ún. Erzsébet hídi blokád keretében többekkel együtt követelte a csalás-gyanús országgyűlési választás szavazatainak újraszámlálását, továbbá részt vett a Szabadság téri szovjet emlékmű tetején található önkényuralmi jelkép, az ötágú csillag eltávolításában, valamint internetes blogjában aktív politikai ellenállásra szólította fel az olvasókat.

Hunnia Mozgalom elnevezéssel társadalmi-politikai mozgalmat indított, élve a vélemény-nyilvánítási szabadság és a közéletben történő részvétel alkotmányos jogával. A Wikipédia tanúsága szerint a Hunnia mozgalom egyebek mellett ún. Razzia-kampányt indított a Magyarországon köztudottan elviselhetetlenné váló korrupció ellen. E tevékenység részeként Budaházyék többek között az elhíresült ún. sukorói nagyberuházással összefüggő korrupciós ügyletek feltárásán fáradoztak, amikor a „terrorcselekmény” gyanújával összefüggésben megkezdődött a Hunnia mozgalomhoz köthető személyek letartóztatása.

Az elindult – állítólagos terrorcselekmény és más bűncselekmények miatti – büntetőeljárások kapcsán a közvélemény elé eddig egyetlen ún. „bizonyítékot” tártak a hatóságok, erről azonban kiderült, hogy Draskovics Tibor rendészeti miniszter „műve”.

Mint ismeretes, a miniszter sajtótájékoztatón a nyilvánosság elé tárt egy felvételt, amelyen egy lakatlan pusztán robbantás látható. Állította, hogy ez a felvétel a Budaházy által vezetett ún. „terrorista csoport” gyakorlatán készült. Bejelentésével az állampolgárok széles körében nyilvánvalóan megrökönyödést és riadalmat keltett, olyan látszatot teremtve, mintha Budaházyék nem a sukorói és más korrupciós ügyek leleplezésével, hanem a politikusokat, esetlegesen a polgári lakosságot veszélyeztető robbantgatásokkal lennének elfoglalva. Megállapítást nyert, hogy ez az állítás hazugság, a bizonyíték pedig koholt volt, mivel a felvétel ténylegesen egy vegyész-tanoncokból álló fiatal csoport által, Budaházyéktól teljesen függetlenül megvalósított robbantási kísérletkor készült.

Kérdésem: indult-e Draskovics Tibor miniszter ellen büntetőeljárás a Btk. 233§ (1) b, pontjába ütköző hamis vád bűntette miatt, amelyet az követ el, aki „más ellen bűncselekmény elkövetésére vonatkozó koholt bizonyítékot hoz a hatóság tudomására”? Amennyiben ezidáig nem indult ilyen eljárás, kérem, hogy jelen beadványomat egyben feljelentésnek is tekintse Draskovics Tibor rendészeti miniszter ellen a fenti tényállás alapján, s indítsa meg a szükséges nyomozást.

(Itt jegyzem meg, hogy demokratikus európai jogállamban hasonló „fiaskó” után a rendészeti miniszternek haladéktalanul le kellett volna mondania.)

Következő kérdéseim: Amennyiben Budaházy György illetve az ügyében fogvatartott másik 15 személy ellen a fenti koholt bizonyítékon kívül más bizonyítási eszköz is rendelkezésre állna, azt a hatóság már nyilvánvalóan hasonló diadallal a nyilvánosság elé tárta volna. Ilyen nem történt. Van-e más bizonyíték Budaházy György illetve a börtönben sínylődő 15 másik személy ellen?

A bizonyítékok körében következő kérdésem.

Az Echo Tv folyó év október 23-i Éjjeli Menedék című műsorában (amely az Echo tv internetes archívumában megtalálható), az egyik fogvatartott élettársa úgy nyilatkozott, hogy az elrendelt házkutatást a vonatkozó jogszabályok szinte teljeskörű félretételével foganatosították úgy, hogy a kiszállt rendőrök a hozzátartozót durván fenyegetve, a karján lévő csecsemő életét veszélyeztetve eltávolították a lakásból. Független hatósági tanúkat pedig – a jogszabályi előírás ellenére – nem hívtak az eljárás szabályosságának ellenőrzésére. Ily módon senki nem láthatta, hogy a durván fenyegető fellépésű rendőrök a lakásban mit csinálnak, esetlegesen nem csempésznek-e bizonyítékokat, bűnjeleket a személyes tárgyak közé. A bizonyítékokkal összefüggésben ezért a következők a kérdéseim:

Kérdések: Milyen bizonyítékok állnak a hatóság rendelkezésére Budaházy Györggyel és az ún. „Budaházy ügyben” letartóztatott további 15 személlyel szemben? (Kérem, ne válaszolja azt, hogy ezek a bizonyítékok nem nyilvánosak, hiszen a legnagyobb nyilvánosság előtt és a legnagyobb „diadallal” került sor az egyetlen rendelkezésre álló, mellesleg hamis bizonyíték ismertetésére, így nyilvánvaló, hogy a további bizonyítékokat is szívesen tárják a hatóságok a nyilvánosság tudomására – már amennyiben léteznek ilyenek.)

Következő kérdésem: milyen körülmények között került sor az esetlegesen rendelkezésre álló bizonyítékok beszerzésére? Hogyan bizonyosodhat meg a nyilvánosság arról, hogy a vonatkozó jogszabályokat nem sértették meg a bizonyítékok beszerzése során s a rendelkezésre álló bizonyítékok nem hamisak vagy koholtak ugyanúgy, mint az ominózus „robbantásos felvétel”, amellyel igyekeztek az egész lakosságot megfélemlíteni és a politikai foglyok ellen hangolni? A házkutatásokat szabályosan végezték-e, így különösen jelen voltak-e a jogszabály által megkövetelt független hatósági tanúk? Tekintettel arra,hogy a nyilvánosság alapos okkal feltételezi (különösen az Éjjeli Menedékműsorra figyelemmel), hogy hatósági tanúk ténylegesen nem voltak, hajlandóak-e a jegyzőkönyvekben nyilvánvalóan szereplő hatósági tanúk a nyilvánosság elé állni és beszámolni – például az előző „bizonyíték” bemutatásához hasonló sajtótájékoztatón – a házkutatás körülményeiről? Összességében hogyan tudja a Köztársaság Legfőbb Ügyésze meggyőzni a magyar embereket arról, hogy nem ismétlődhetnek meg az ötvenes évek, és nem csempészhetnek bármelyikünk otthonába hamis bizonyítékokat azért, mert politikai szerepet vállalunk, esetlegesen korrupciós ügyek feltárásán munkálkodunk?

A terrorcselekmény és más bűncselekmények ténybeli alapja szintén teljesen bizonytalan. Legfőbb Ügyész úr, tulajdonképpen mivel gyanúsítják Budaházy Györgyöt és a másik 15 személyt, azaz jogi nyelven fogalmazva milyen történeti tényállás(ok) alapján folyik ellenük büntetőeljárás? Az utolsóként letartóztatott újságírónővel szemben az az állítólagos gyanú, hogy ruhákat varrt a „terrorista csoport” tagjainak, s ezzel valósított meg bűnsegédi magatartást. Ha a rákosista időket idéző Tanú című filmben láttuk volna ezt, bizonyára jót nevetünk, de ez 2009-ben, egy EU tagállamban történik, valóságos emberekkel, akik a valóságban sínylődnek börtönben ismeretlen tények és ismeretlen bizonyítékok alapján. Kérem, ismertesse velem és a nyilvánossággal, hogy pontosan milyen cselekmények elkövetésével gyanúsítják a 16 bebörtönzött személyt? (Egyénekre bontva a történeti tényállásokat). Igaz-e például, hogy valakik valamiféle fehér port küldtek egyes politikusoknak postán, s ez az egyik alapja az eljárásoknak, a bebörtönzéseknek? Ha igen, akkor kérdezem: bevizsgálták-e ezt a bizonyos fehér port, s mi volt ez az anyag? Miből gondolják, hogy a gyanúsítottak s nem például valamely titkosszolgálat, vagy egy tréfás kedvű kamasz küldte e borítékokat?

A bulvársajtó szintű információkból tudjuk, hogy valakik állítólagosan egyes politikusok üresen álló hétvégi házára, illetve építés alatt álló házára lőttek, illetve ilyen célpontokra dobtak Molotov koktélt. Ugye minden magyar ügyész számára világos, hogy egy tudottan elhagyott, üres házra leadott lövés vagy Molotov koktél dobás a büntetőjog szabályai alapján nem valósíthatja meg sem az emberölés előkészületét vagy kísérletét, sem más élet illetve testi épség elleni bűncselekményt, sem pedig – a többi tényállási elem hiányában – a terrorcselekményt?

A fenti kérdések természetesen csak feltételezésekre alapoznak, hiszen immáron négy hónapja nem tudjuk, hogy pontosan milyen cselekmények elkövetésével gyanúsítják Budaházy Györgyöt, illetve az ügyben azóta bebörtönzött és fogvatartott 15 másik személyt. Kérem tehát, hogy alapvetően ezzel, azaz a gyanúsítás alapjául szolgáló tényekkel és bizonyítékokkal kapcsolatban szíveskedjék mielőbb tájékoztatást adni, hogy az információt továbbadhassam a magyar és a nemzetközi nyilvánosságnak, különösen az Európai Parlamentnek.

Következő kérdéseim a fogvatartás körülményeivel, a fogvatartotti jogok megsértésével, így különösen a kapcsolattartási jog súlyos sérelmével kapcsolatosak.

Kérdéseim: Az ügyben fogvatartottak hozzátartozói közül többen számoltak be arról, hogy a gyanúsítottak hogylétéről, az ügy állásáról nincs tudomásuk, aggódnak szeretteikért. Számos fogvatartottnak kiskorú gyermeke van, így e „több sebből vérző” ügynek nagyszámú gyermek is elszenvedője. Milyen körülmények között tartják fogva a Budaházy-ügy gyanúsítottjait? Kérem, rendeljen el azonnali vizsgálatot annak kiderítésére, hogy mely fogvatartotti jogokat tartják be maradéktalanul esetükben és melyek sérülnek? Miért nem találkozhatnak hozzátartozóik, így különösen a házastársak/élettársak, a szülők, testvérek, illetve kiemelten is a kiskorú gyermekeik a fogvatartottakkal? Miért és hol akadnak el a hozzátartozók által beküldött csomagok és levelek?

Mint azt Legfőbb Ügyész úr is tudja, Magyarország részes állama az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének. Ezen nemzetközi szerződés alapelvként rögzíti, hogy az államnak minden hatósági, illetve állami döntéskor figyelemmel kell lennie a gyermekek mindenek felett álló érdekére. A gyermekeknek (kivéve akkor, ha a szülő kifejezetten veszélyt jelent számára, mert például súlyosan és rendszeresen bántalmazza) joga van a szülővel való rendszeres kapcsolattartásra akkor is, ha a szülő előzetes letartóztatásban van vagy börtönbüntetését tölti. Budaházy György vonatkozásában pontosan tudható, hogy három kiskorú gyermeke az eltelt több mint négy hónap során mindössze egyetlen ízben láthatta édesapját, akkor is olyan körülmények között, amelyek a gyermekek jogait, a gyermekek mindenekfelett álló érdekeit súlyosan sértették, az édesapa ugyanis – a gyerekekben rémületet keltve – beöltözött kommandósokkal volt körülvéve. Kérem, szíveskedjen haladéktalanul tájékoztatni arról, hogy a hozzátartozók mikor és milyen körülmények között találkozhatnak legközelebb a fogvatartottakkal, s hogyan kívánják lehetővé tenni a kisgyermekekkel történő rendszeres és lelki fejlődésüket nem veszélytető kapcsolattartást? Kérem annak kivizsgálását is, és arról történő tájékoztatásomat is, hogy maradéktalanul megvalósulnak-e a fogvatartottaknak az ügyvédeikkel való kapcsolattartáshoz, a védelemhez fűződő jogaik.

Tájékoztatom Önt arról, hogy a Budaházy György és 15 másik személy ellen indult büntetőeljárás háttere, körülményei, a fogvatartás körülményei negyedszázada emberi jogokkal foglalkozó jogászként és EP képviselőként rendkívüli aggodalommal töltenek el. Éppen ezért a hozzátartozóktól és ügyvéd kollégáimtól az ügy állásával kapcsolatban mostantól rendszeres, naprakész információt fogok gyűjteni. Nagyra értékelném, ha ezzel összefüggésben nem tekintenének engem is „terroristagyanús” bűnsegédnek, hanem tudomásul vennék, hogy hivatásbeli kötelezettségemet teljesítem. Ez utóbbira biztatok minden magyar jogászt, és az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának tagjait is, akiknek e levelem másolatát azzal küldöm meg, hogy kérem, hívjanak össze rendkívüli ülést a Budaházy-üggyel összefüggésben gyanítható emberi jogi jogsértések kivizsgálására. Levelemet hasonlóképpen megküldöm az Európai Parlament elnökének, valamint az EP Szabadságjogi, Rendészeti és Igazságügyi Bizottsága elnökének.

Végezetül tisztelettel bejelentem, hogy szeretnék személyes látogatást tenni Budaházy Györgynél és az ügyben fogvatartott 15 további személynél, hogy meggyőződjek fogvatartásuk tényleges körülményeiről, egészségi állapotukról, jelenlegi helyzetükről.

Kérem Legfőbb Ügyész urat, hogy e látogatásokat lehetővé tenni szíveskedjék, s jelöljön meg lehetséges időpontokat is. Ismételten kérem, hogy szíveskedjék soron kívül, a lehető legrövidebb időn belül válaszolni levelemre, hogy erkölcsi és hivatásbeli kötelezettségemnek eleget téve tájékoztathassam a nyilvánosságot és az Európai Parlamentet az ügy állásáról s annak lényeges körülményeiről.

Budapest, 2009. október 30.

Tisztelettel

Dr. Morvai Krisztina
EP képviselő (Független/Jobbik)
Európai Parlament

Morvai Krisztina levele a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének Budaházy ügyében

Tisztelt Erményi Lajos Úr, a Legfelsőbb Bíróság Elnökhelyettese!

Alulírott Dr. Morvai Krisztina európai parlamenti képviselő, az EP Szabadságjogi, Rendészeti és Igazságügyi Szakbizottságának tagja, azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy szíveskedjék lehetővé tenni megfigyelőkénti részvételemet a Budaházy György ellen közérdekű üzem megzavarása miatt indult büntetőeljárásban december 3. napján a Legfelsőbb Bíróságon sorra kerülő nyilvános ülésen. Sajnálatos módon csak most értesültem a tárgyalásról, ezért a megadott határidőig regisztrálni nem tudtam magam.

További kérésem, hogy a jelenleg előzetes letartóztatásban lévő Budaházy Györggyel - mint az EP fent említett szakbizottságának tagja - rövid személyes beszélgetést folytathassak a nyilvános ülést követően, a tanácsvezető bíró engedélyével. Ennek célja Budaházy úr jelenlegi egészségi állapotáról, hogylétéről, a fogvatartotti jogok érvényesüléséről való tájékozódás lenne. A Budaházy György és 15 további személy ellen jelenleg ("terrorcselekmény gyanúja" miatt) folyó eljárás körülményei, az ügyben az emberi jogok európai mércék szerinti megvalósulása, avagy ennek esetleges hiánya számos képviselőtársam érdeklődését kiváltotta. E kérdésekről, a fogvatartott hazafias érzelmű, ellenzéki személyek helyzetéről, s a parlamenten kívüli ellenzék jól ismert személyisége, Budaházy György ellen folyamatban lévő eljárások fejleményeiről tőlem Strasbourgban és Brüsszelben rendszeres tájékoztatást várnak.

A Legfőbb Ügyész Úrral és a BV-intézettel történt egyeztetést követően engedélyt kaptam egy beszélőre, az elmúlt hét péntekére, azonban ez gyermekem váratlan megbetegedése miatt elmaradt. Addig is, amíg újabb időpontot sikerül egyeztetnünk, mind a magam, mind érdeklődő képviselőtársaim számára fontos lenne egy rövid beszélgetés a megjelölt témakörökben és okokból. Hasonlóképpen fontos lenne a holnapi tárgyaláson (nyilvános ülésen) történő részvételem. A rendelkezésre álló idő rövidségére tekintettel kérem lehetőség szerint haladéktalan válaszát.

Engedje meg, hogy felhívjam figyelmét arra, hogy az Európai Parlament magyarországi képviselőinek jogállásáról szóló 2004. évi LVII. törvény 17.§-a a következőképpen rendelkezik:
„Az állami szervek kötelesek az Európai Parlament képviselői részére a munkájukhoz szükséges felvilágosítást megadni.”

Köszönettel és tisztelettel:

Dr. Morvai Krisztina,
a Jobbik európai parlamenti képviselője

Morvai Krisztina nyílt levele az Egyesült Államok nagykövetének

Eleni Tsakopoulos Kounalakis asszony
az Amerikai Egyesült Államok
budapesti nagykövete részére

Tisztelt Nagykövet Asszony!

Olvastam az újságban, hogy Ön az országgyűlési választások alkalmával meglátogatta a Magyar Parlamentbe került négy párt közül azt a hármat (a FIDESZ-t, az LMP-t és az MSZP-t), amelyeket Ön „demokratikus” pártoknak tart. Eszerint az a véleménye, hogy a világszerte 110 millió ember haláláért felelős kommunizmus eszmeiségét és gyakorlatát megvalósító Magyar Szocialista Munkáspárt utódpártja, az MSZP demokratikus párt, míg a Jobbik Magyarországért Mozgalom - amelynek jómagam európai parlamenti képviselője vagyok - nem az. Ezzel Ön egyszerre sértette meg a kommunizmus áldozatait és azt a több, mint 850 ezer magyar embert, aki a Jobbikra szavazott.

Engedje meg, hogy rámutassak: az Ön demokrácia-felfogása eléggé sajátos, mi több, hibás. Érvelésem alátámasztására mellékelten ajánlott küldeményként megajándékozom Önt azzal a 290 oldalas könyvvel, amelynek címe: A 2006. október 23-i budapesti erőszakos cselekmények kivizsgálására létrejött Civil Jogász Bizottság Jelentése. Feltételezem, hogy ez a kötet nem található meg az Amerikai Nagykövetség könyvtárában, ugyanis az Önök kormánya és diplomáciai testülete semmiféle érdeklődést vagy tiltakozást nem mutatott a 2006. őszi budapesti véres rendőrterror idején. Akkor, amikor az MSZP (és az azóta a magyar nemzeti radikálisok által a történelem süllyesztőjébe kergetett SZDSZ) által vezetett kormány rendőrsége 2006. őszén az 1956. évi forradalom 50. évfordulóján emlékező több tízezres békés tömegbe lövetett. A kormány által irányított, megvadított rendőrök által a kommunista diktatúra hagyományait folytató hatalom sok száz embert véresre veretett, 14 embernek szemsérülést, sok száz továbbinak más súlyos sérülést okozott, alaptalan bebörtönzéseket és börtönbeli kínzásokat rendelt el, s nagyszámú koncepciós eljárást indíttatott.

Hol volt ezen gyalázatos cselekmények idején, s ezt követően a demokráciát oly fontosnak tartó amerikai diplomácia, Nagykövet Asszony? Kérem, nézzen utána, miért nem válaszolt a Nagykövetség arra a segélykérő levélre, amelyet a Civil Jogász Bizottság társelnökeként annak érdekében írtam Önöknek, amerikai és más nyugati diplomatáknak, hogy emeljék fel a hangjukat, vessék latba nemzetközi tekintélyüket a Gyurcsány kormány elítélése, az elkövetők felelősségre vonása, az áldozatoknak nyújtandó azonnali és teljes kártérítés, a koncepciós eljárások leállítása érdekében. Nem tették. Mint ahogy azóta sem tiltakoztak az ellen, hogy a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány az elmúlt években folyamatosan és durván sárba taposta a magyarok emberi jogait, véleménynyilvánítási szabadságunkat, gyülekezési jogunkat, szólásszabadságunkat. Nem kifogásolták, hogy az ország kifosztása és eladósítása, az emberek elszegényítése, százezer gyermek éhezése ellen az utcán tüntetőket tucatnyi alkalommal izraeli vízágyúkkal kergették, közvetlen közelből könnygázspray-vel fújták arcon, önkényesen bebörtönözték, s gyülekezési joguktól a tiltakozások erőszakos feloszlatásával úgy fosztották meg, hogy e rendőrségi, illetve kormányzati garázdálkodásokat a bíróság sorra jogellenesnek nyilvánította utólag. Ön demokratikusnak értékeli azt a pártot, amely nyolc éven át lábbal tiporta a demokrácia minden értékét, a szabadságot, az emberi jogokat, az emberi méltóságot.

Ha Ön veszi a fáradtságot és beleolvas a mellékelt könyvbe, remélhetőleg megdöbben, amiért ekkorát tévedett az MSZP megítélésében. De észre fogja venni azt is, hogy a jogsértéseket feltáró, a felelősségre vonást és az áldozatok támogatását célul tűző Civil Jogász Bizottság hét tagja közül kettő is annak a Jobbiknak a képviselője - Gaudi-Nagy Tamás ma már gyakorlatilag parlamenti képviselőnek tekinthető - illetve Morvai Krisztina - európai parlamenti képviselő -, amelyet Ön nem tekint demokratikus pártnak. Mi, a Jobbik politikusai voltunk azok, akik a magyar parlamenti pártok és a nemzetközi diplomácia közönyével szemben felléptünk az emberi jogok megsértése ellen, a demokrácia védelmében a 2006. őszi események kapcsán éppúgy, mint azóta is. Mellékelten elküldöm Önnek a Jobbik programját is.

Ebből megállapíthatja, hogy ez az a párt, amelyik szinte egyedüliként a magyar politikai palettán, de mindenképpen a legkeményebben, legkövetkezetesebben áll ki az emberi jogok védelme és biztosítása mellett. Ön olyan pártot nevezett demokratikusak, amelynek mai vezetői elkötelezettjei voltak az egypártrendszernek, a szabadságra vágyókat megfélemlítő fegyveres munkásőrségnek, s a cenzúrának. Olyan pártot látogatott meg „demokratikus pártként”, amelynek parlamenti frakcióvezetője, Lendvai Ildikó a kommunista diktatúra egyik főcenzora volt. Nem gondolja, Nagykövet Asszony, hogy ezzel megsértette annak a sok ezer honfitársának az emlékét, akik a vérüket ontották a sajtószabadságért, a véleménynyilvánítási szabadságért, az emberi jogokért?

Önöket köztudottan zavarja a szemkilövetések idején, önvédelemből létrejött fegyvertelen Magyar Gárda, de nem zavarja a fegyveres munkásőrség gazdáival való barátkozás, nem zavarja a szemmagasságban gumilövedékező kézivezérelt rendőrség, sem a sok tízezres, idegen tulajdonban álló, paramilitáris őrző-védő szervezet magyarországi jelenléte és tevékenysége, sem pedig a most formálódó, demokratikus felhatalmazás nélküli „egységes európai fegyveres erő”, az EU gyorsreagálású készenléti rendőrsége? Miféle kettős mérce ez, Nagykövet Asszony? Mit szólnának ehhez azok, akiknek a nevében megnyilvánul, az amerikai emberek?

Volt szerencsém sok időt tölteni az Ön hazájában, egyebek mellett négy éven át a New York-i székhelyű ENSZ emberi jogi szakértőjeként, valamint egy éven át a nagy tekintélyű Fulbright vendégprofesszori program keretében a wisconsini egyetem oktatójaként. Meggyőződésemmé vált, hogy az amerikai emberek többsége szereti a szabadságot és elkötelezettje az emberi jogoknak. Ezeknek az elveknek a következetes képviseletét várják el diplomatáiktól, így Öntől is.

Jogukban áll tudni, hogyan befolyásolja egy magas rangú amerikai diplomata az ő nevükben, az ő képviseletükben a választói akaratot egy olyan európai országban, amely nemrég szabadult fel a kommunizmus igája alól, s amelyben a szemkilövető kommunista utódpárt az Ön támogató látogatása, jelenléte által növelheti önbizalmát és elfogadottságát. Önnek pedig jogában áll megismerni az amerikai emberek véleményét a budapesti amerikai nagykövetség demokrácia felfogásáról. Éppen ezért ezt a nyílt levelet az eredeti nyelven és angol fordításban is az internet útján a lehető legtöbb amerikai állampolgárhoz szeretném eljuttatni, ideértve az 1956. évi hősies szabadságharc után az Egyesült Államokba menekült magyarokat is. Arra kérem őket, hogy írják meg álláspontjukat az amerikai diplomáciának azon döntéséről, hogy a fentebb jellemzett Magyar Szocialista Pártot demokratikusnak véleményezve a számunkra sorsdöntő magyarországi választások idején az amerikai nagykövet látogatásával tüntette ki.

Budapest, 2010. április 16.

Tisztelettel:

Dr. Morvai Krisztina
EP képviselő (Független/Jobbik)

A Magyar Királyi Csendőrség (1. rész)

Magyarországon a csendőrséget 100 éven belül három ízben állították fel: 1849-ben, 1881-ben, valamint 1919-ben, és három ízben szüntették meg: 1867-ben, 1919-ben és 1945-ben. A megszűntetés oka mindhárom alkalommal deklaráltan nem szakmai, hanem politikai volt.

A csendőrség francia eredetű intézmény. A testület neve eredetileg „Maréchaussée” volt. A XIII. században a francia királyok hoztak létre a hadra kelt sereg kötelékében olyan alakulatokat, amelyek hivatása a katonák által elkövetett bűncselekmények (tipikusan fosztogatás, erőszakosság, gyilkosság, gyújtogatás stb.) megelőzése és felderítése volt. Mivel a testület jól működött, a hatáskörét fokozatosan kiterjesztették a haderőre békeidőben is, majd a hadműveleti területek polgári lakosságára, végül pedig – lakossági kezdeményezésre – a Francia Királyság teljes területén az egész polgári lakosságra is.

A Nagy Francia Forradalom előtt 1778-ban kapta meg a szervezet a csendőrség (gendarmerie) elnevezést. A forradalom ugyan – az államszervezet más részeihez hasonlóan – a csendőrséget is megszüntette, azonban a testületet Bonaparte NAPÓLEON visszaállította. A napóleoni császárság vonzáskörébe tartozó országokban a francia közigazgatást – annak részeként pedig a csendőrség intézményét is – átvették. Így tettek az észak-itáliai Lombardiában is, amely a Habsburg fennhatóság alól kikerülve a Francia Császárság befolyása alá került. Bonaparte NAPÓLEON bukását követően Lombardia visszakerült a Habsburgokhoz, akik a csendőrség szervezetét – mint a rend fenntartásának hatékony intézményét – továbbra is fenntartották. A lombardiai csendőrség vált az első magyarországi csendőrszervezet mintájává.

Az 1848-49-es magyar forradalmat és szabadságharcot a Habsburgok az orosz cár segítségével vérbe fojtották. A jogeljátszás vádjának címén (nevezetesen az a nép, amely felkel a törvényes uralkodója ellen, elveszti jogát az önálló nemzeti és állami létre) a magyar államot megszűntették, területét tartományokra osztva beolvasztották Ausztriába. A magyar nyelv és kultúra gyakorlását betiltották, a német nyelvet pedig kötelezővé tették. A magyar nép azonban – nem lévén realitása a fegyveres ellenállásnak – az úgynevezett passzív rezisztencia fegyveréhez nyúlt. Ennek az lett a következménye, hogy az elnyomatásukat oly drágává tették, amelybe lényegében belerokkant a Habsburg birodalom. A Habsburgok bankára a Rotschild-ház volt, amely a XIX. század hatvanas éveire már visszafogta a kölcsöneit, mert egyre kevésbé látta jó befektetésnek a neoabszolutista Habsburg birodalmat.

Ez a neoabszolutista állam vezette be először a csendőrség intézményét Magyarország területén. Ebből fakadóan – mint az elnyomó államapparátus részét – a császári csendőrséget a lakósság utálata övezte, annak ellenére, hogy a rend fenntartása terén hatékonynak bizonyult. A Habsburg adminisztráció nem csak a bűnözők, hanem a hazafiak ellen is felhasználta a csendőrség szervezetét, amely a lakosság körében megszilárdította a szervezet elleni unszimpátiát.

A Magyar Királyi Csendőrség (2. rész)

A Habsburg-csendőrség felállítását megelőzően – a XIX. század első felében – magyar kezdeményezés is létrejött a csendőrség magyarországi kialakítása érdekében. A főrendi ház tagjai gyűjtésbe fogtak a magyar csendőrség létrehozásáért. Akkor azonban az uralkodó még nem szimpatizált a gondolattal. A szervezet létrehozásához szükséges anyagi és jogi támogatást nem biztosította a kezdeményezés számára, ezért az elenyészett.

Mivel a XIX. század hatvanas éveinek a közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a neoabszolutizmus államalakulata nem tartható fenn – amelyet megerősített a Habsburg birodalom solferino-i (1859. június 24.) és königgrätz-i (1866.július 3.) veresége is – az uralkodó ház és a magyar nemzet képviselői között megindultak a tárgyalások. A magyar nép érdeke is a tárgyalás volt, mivel a neoabszolutizmus körülményei között egyre nehezebb helyzetbe került a nemzet.

A Habsburg-magyar tárgyalások eredményeként jött létre a kiegyezés, amely a neoabszolutista Habsburg birodalmat dualista alkotmányos monarchiává alakította. Az új államalakulat tulajdonképpen kettős nevet kapott: Osztrák-Magyar Birodalom = Österreichisch-Ungarisches Reich, illetve Osztrák-Magyar Monarchia = Österreichisch-Ungarische Monarchie. Az Osztrák-Magyar Birodalom elnevezés a dualizmus Habsburg felfogását tükrözte, amelynek az volt a lényege, hogy egy birodalom két felében bizonyos ügyeket önállóan intéznek. A magyar felfogás lényege pedig az volt, hogy két önálló ország, nevezetesen az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság, bizonyos ügyeit közösen intézi. A gyakorlatban a magyar felfogás érvényesült és az államalakulat elnevezése tekintetében is az Osztrák-Magyar Monarchia elnevezés vált általánossá.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában lényegében az alkotmány szerepét töltötte be a kiegyezési törvény. Magyar nyelven a corpus jurisba 1867/XII.tc.-ként, német nyelven pedig a Reichsgesetzblatt-ba 1867.Nr.146.-ként került be.

A kiegyezési törvény megjelölte a négy közös érdekeltségű területet: 1. az uralkodói udvartartás, 2. a Pragmatica Sanctio-ból származó közös ügyek (külügy, hadügy és az ezek finanszírozását szolgáló pénzügy), 3. hitelügy, 4. a vám-és kereskedelmi szövetség. E mellett megállapította azokat a közös érdekeltségű viszonyokat, amelyekben fennállt az összehangolás érdekeltsége, de megállapodás hiányában az önálló intézkedés jogosultsága is. Ezeket nevezték nem közös, de egyetértőleg intézendő ügyeknek. Ide tartozott a hajózás, postaügyek és a pénzrendszer. (Érdekesen alakult például a pénzrendszer ügye. A papírpénz egységes volt, melynek az egyik felét Bécsben német felirattal, a másik felét pedig Budapesten magyar felirattal nyomták. Váltópénz azonban kétféle létezett. A magyar váltópénzt a Magyar Királyságban, az osztrák váltópénzt pedig az Osztrák Császárságban állították elő.)

A közigazgatás és annak részeként a rendvédelem nem tartozott a közös érdekeltségű viszonyok, illetve a nem közös de egyetértőleg intézendő ügyek csoportjába. A közigazgatás a két társország belügyét alkotta. A Magyar Királyságban és az Osztrák Császárságban a rendvédelmet önállóan szervezték.

A Magyar Királyi Csendőrség (3. rész)

A kiegyezést követően a Magyar Királyság területén a neoabszolutista állam valamennyi szervezetét feloszlatták. Voltak azonban olyan szervezetek – mint például a vámhivatalok – amelyeket azon nyomban létre is hoztak és a régi munkatársak többségét is átvették. A csendőrség nem tartozott ezen testületek közé. A magyar Szentkorona alá tarozó területek közül csupán Erdélyben és Horvátországban maradt fenn egy-egy császári csendőr ezred. Horvátországban a horvát autonómia tette ezt lehetővé. Erdélyben pedig elsőrendű birodalmi biztonsági érdek volt a csendőr ezred további működtetése, mivel egy esetleges fegyveres konfliktus esetén hadműveleti területnek tekintették a térséget. A hadműveleti területen pedig létfontosságú volt a megfelelő közbiztonság szavatolása, amelyre ebben az időben más szervezet nem volt alkalmas.

Az erdélyi csendőr ezred léte azonban nem állt összhangban a kiegyezési alaptörvényben foglaltakkal, mivel az a közbiztonságot – mint a közigazgatás részét – a két társország belügyének tekintette. Ezért 1876-ban az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének területileg illetékes hadtest-parancsnoksága az erdélyi csendőr ezredet átadta a Magyar Királyi Honvédségnek.

Ott ahol a Magyar Királyságban a kiegyezés nyomán a csendőrcsapatokat feloszlatták, a testület tagjai semmilyen retorzióban vagy hátrányos megkülönböztetésben nem részesültek. Nyugdíjukról vagy végkielégítésükről az osztrák állam gondoskodott. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén bárhol letelepedhettek. A felállításra kerülő magyar rendvédelmi testületek azonban őket nem vették át.

A kiegyezés utáni rendvédelmet kezdetben csendőrség nélkül képzelték el, alapvetően az osztrák csendőrség dicstelen magyarországi tevékenysége miatt. Viszonylag gyorsan kiderült azonban, hogy csupán rendőrségek – karöltve más rendvédelmi szervezetekkel – nem képesek a polgári fejlődéshez szükséges közbiztonság létrehozására és fenntartására.

A Magyar Királyi Csendőrség (4. rész)

TISZA Kálmán – 1830-1902 (A XIX. század második felében a magyar politikai élet egyik vezéralakja. A Szabadelvű Párt alapító elnöke, belügyminiszter: 1875.III.2. - 1878.X.11., miniszterelnök: 1875.X.20. - 1890.III.13., pénzügyminiszter: 1878.X.11. – 1890.III.13., belügyminiszter: 1878.XII.5. – 1887.II.11., a király személye körüli miniszter: 1879.VII.11. – 1879.IX.25., pénzügyminiszter: 1887.II.11. – 1889.IV.9., az ezeréves Magyarország fennállás alkalmából rendezett ünnepségsorozat királyi biztosa: 1896.VI.5. – 1896.VI.8.) – tűzte zászlójára a csendőrség szervezete visszaállításának gondolatát.

TISZA azonban már a demokratikus úton választott magyar kormány alárendeltségében és a törvényes rend keretei között működő szervezetet kívánt létrehozni. TISZA kezdetben az államapparátuson belül fogadtatta el a csendőrség intézményének reorganizálására irányuló álláspontját, ennek nyomán pedig a kormány javaslata gyanánt a törvényhozó testület elé terjesztette a szervezet létrehozását tartalmazó indítványát.

A magyar országgyűlés az 1881/II.tc. „a csendőrség legénységi állománynak a kiegészítéséről” és az 1881/III.tc. „a közbiztonsági szolgálat szervezéséről” címmel fogadta el a Magyar Királyi Csendőrség felállítására vonatkozó törvényeket. Az uralkodó a törvényeket 1881. február 14-én szentesítette (1936-tól ez a dátum vált az évente megünnepelt Csendőrnappá). A szentesítés lényegében a mai fogalmaink szerinti hatálybalépést jelentett. Az Osztrák-Magyar Monarchia mindkét társországában, az Osztrák Császárságban és a Magyar Királyságban is, a legmagasabb közjogi méltóság az államfő volt. Mindkét társországnak külön államfői tisztsége volt, Ausztriában a császár, Magyarországon a király. Az Osztrák-Magyar Monarchiának nem volt közös államfője, de az osztrák császári és a magyar királyi közjogi legfelsőbb tisztségeket egyazon személy töltötte be: a Habsburg-ház feje, Ferenc József, aki egyszerre volt osztrák császár és magyar király. A magyar ügyekbe az osztrák császárnak, az osztrák ügyekbe a magyar királynak nem volt beleszólása. A magyar ügyekkel Ferenc József, mint magyar király foglalkozhatott. Királyi minőségében szentesítette Magyarország törvényeit.

A Magyar Királyi Csendőrségnek a történelmi Magyarország területére kiterjedő kiépítése három évet vett igénybe. A folyamat kiinduló bázisa az erdélyi csendőrség volt, amely a Magyar Királyi Csendőrség struktúrájába önálló csendőrkerületként tagozódott be. Mivel a csendőrök személyükben katonának minősültek, a személyi kérdések a honvédelmi tárca hatáskörébe tartoztak. A csendőrök katonai rangokat viseltek és a testületen belüli függelmi viszonyok is katonaiak voltak. A szervezet azonban a szakmai felügyelet és az anyagi ellátás, valamint minden más téren a belügyi tárca alá tartozott, mint magyar rendvédelmi testület.

A Magyar Királyi Csendőrség működési területe a vidék volt. A városok közigazgatási területére nem terjedt ki a testület fennhatósága. A szervezet működési időszakában az ország területének és lakosságának döntő többsége a „vidék” fogalom körébe tartozott. A csendőrség eredményes tevékenysége nyomán a XIX. század utolsó évtizedére a magyar vidék közbiztonsági állapotai felzárkóztak Nyugat-Európa legbiztonságosabbnak tartott térségeihez.

A Magyar Királyi Csendőrség (5. rész)

1919-ben, a vesztes háború körülményeit felhasználva, a magyarországi kommunisták – a szociáldemokraták segítségével – puccs útján magukhoz ragadták az államhatalmat. Ekkor szüntették meg másodszor Magyarországon a csendőrséget. A kommunista párt által irányított erők kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a régi államalakulatot és az érvényben lévő törvényeket hatályon kívül helyezték. A Tanácsköztársaságon belül a rend fenntartására az úgynevezett Vörös Őrséget hozták létre egyetlen rendvédelmi szervezetként, amely a kommunista párt vezetőinek a személyes irányítása alatt állt.

A korábbi rendvédelmi testületek tagjait nem kényszerítették arra, hogy az új szervezetbe belépjenek. Egyszerűen a Vörös Őrség tagjának tekintették a régi rendvédelmi testületek mindazon tagjait, akik nem tiltakoztak a Vörös Őrségbe való besorolásuk ellen. A régi rendvédelmi testületek tagjai közül aki akart szabadon távozhatott. A csendőrök döntő többsége azonban nem tiltakozott. A kommunista puccs színterei ugyanis elsősorban a közigazgatási centrumokat magukba foglaló városok voltak. Itt zajlottak le az események. Vidékre nehezen jutottak el a hírek. Ami eljutott, azt sem értették az ott élők, csak részlegesen. Az emberek, így a csendőrök többsége sem volt tisztában azzal, hogy mi is az a kommunizmus. Egyébként pedig a csendőrök nem értettek máshoz, mint a rendfenntartáshoz, amit továbbra is hűségesen végeztek. Állásuk elvesztése esetén személyük és családjuk egzisztenciája is veszélybe került volna.

A Tanácsköztársaság 133 napos fenállása során a vidék rendfenntartásában egyébként sem történtek mélyreható változások. A Tanácsköztársaság vezetőinek ezen időszak alatt csupán arra futotta az idejükből, hogy a vezetőposztokon lévő rendvédelmi szakemberek helyére munkásokat és földműveseket állítsanak. Ezek az emberek az eredeti foglalkozásukban megbecsült szakemberek voltak ugyan és kommunistának sem mondhatók, mivel jóval kevesebb volt a kommunista párt tagsága, mint ahány vezető helyre munkásokat és parasztokat helyeztek, de a baj az volt, hogy a frissen kinevezetteknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit kell tenniük. A rendvédelem területén teljesen tudatlanok és tapasztalanok voltak. A Tanácsköztársaság azonban a régi szakembereket sem bocsátotta el. Számukra valamilyen adminisztratív jellegű munkakört biztosítottak, ahol távoltartották őket a vezetéstől.

A Tanácsköztársaság 133 napja alatt tehát a csendőrök döntő többsége bár vörös őrként, de a megszokott módon tette a dolgát. Az új rend hatásai csak igen lassan és csak részlegesen értek el hozzájuk. Az a körülmény, hogy a volt csendőrök döntő többsége a helyén maradt, nyilvánvalóan közrejátszott abban, hogy vidéken kevésbé lehetett érzékelni a változásokat. A Tanácsköztársaság ugyan hatálytalanította a magyar törvényeket, a helyükbe azonban nem hoztak létre újakat, legfeljebb néhány rendeletet bocsátottak ki. Ilyen körülmények között a rendfenntartók „természetes igazságérzetére” volt bízva a rend védelme.

A Magyar Királyi Csendőrség (6. rész)

A Vörös Őrség azonban nem csupán a megmaradt régi rendvédelmi szakemberekből, valamint munkásokból és parasztokból állt. A testület egy kis hányada terroralakulatként működött. Ebben a részben régi rendvédelmi szakemberek nem, kizárólag a Tanácsköztársaság hívei kaptak helyet. Az úgynevezett Lenin-fiúk és Cserni-különítmény fegyveres erőszakkal nyomták el a Tanácsköztársaság ellen fellépőket és a fegyveres ellenállókat. A Lenin fiúk és a Cserni-különítmény nem csupán leverték az ellenállókat, hanem ítéletet is hoztak, az elítélteket pedig ki is végezték. Ez a fajta megoldás ellentétben állt a magyar hagyományokkal és kiváltotta a lakosság rosszallását. Magyarországon ugyanis ilyen megoldást még háború idején sem alkalmaztak. A kivételes hatalomról szóló 1912/LXXXIII.tc. ugyanis a háború időszakára vonatkozó kivételes hatalmat nem a haderő, hanem a civil közigazgatás kezébe helyezte. A hadműveleti területen ugyan a kivételes hatalmat a haderő gyakorolta, azonban a katonai igazságszolgáltatási szervek ítélete nélkül senkinek az életét nem lehetett kioltani.

A Vörös Őrség Lenin-fiúk részlege és a Cserni-különítmény fellépett a potenciális ellenállók ellen is. A Tanácsköztársaság kikiálltását megelőzően - karhatalmi feladatok ellátása céljából - a Duna-Tisza közén zászlóalj nagyságú csendőrségi koncentrációt hozott létre a magyar állam vezetése. Ezen összevont csendőri erőn a Lenin-fiúk az éj leple alatt rajtaütöttek és lefegyverezték. A zászlóalj személyi állományát pedig fokozatosan szélnek eresztették.

Tragikusabb sorsa jutottak a testület vezető tisztjei. FERY Oszkár altábornagyot, valamint MENINKA János és BORHY Sándor csendőr alezredeseket a lakásukról hurcolták el. Ezt követően pedig semmit sem lehetett tudni róluk. A Tanácsköztársaság veresége után a fővárosi rendőrség derítette ki, hogy a három csendőrtisztet a Cserni-különítmény számára lefoglalt mozdony utcai tanítónőképző intézmény épületébe szállították, ahol a pincében rohamkésekkel agyonszurkálták őket, majd holttesteiket az éj leple alatt a Dunába dobták. A Magyar Királyi Csendőrség létszáma ekkor mintegy 12 000 fő volt. A proletárdiktatúra időszakában különböző körülmények között kivégeztek egy altábornagyot, hat alezredest, egy századost, egy főhadnagyot, hat tiszthelyettest (ebben az időben a tiszthelyettes konkrét rang volt, nem pedig egy rangcsoport gyűjtőneve), négy járásőrmestert, tizenegy őrmestert és egy "csendőrt".

FERY Oszkár, MENINKA János és BORHY Sándor csendőrtisztek bestiális meggyilkolása emlékére a Mozdony utcát átkeresztelték FERY Oszkár utcára a Tanácsköztársaság bukása után. 1945. után azonban a németek elleni ellenállásban meghalt KISS János altábornagy nevére keresztelték át az utcát, amely nevet ma is viseli.

A Tanácsköztársaság vereségét követően a kormányok hatálytalanították annak rendeleteit és visszaállították a korábbi közigazgatást, törvényeket és jogrendet, így a Magyar Királyi Csendőrséget is. A Tanácsköztársaság után reorganizálódó magyar állam csendőrségének a kötelékébe mindenkit visszavettek a régi csendőrök közül függetlenül attól, hogy a Vörös Őrségben is teljesítettek-e szolgálatot vagy sem. A testület ismét komoly eredményeket ért el a közrend megszilárdítása és fenntartása terén. Az első világháború előtti időszakhoz hasonlóan a szervezet bűnfelderítési mutatói 80 és 90+ % között mozogtak.

A Magyar Királyi Csendőrség (7. rész)

Magyarország területén a csendőrség harmadik feloszlatására 1945-ben került sor a szovjet megszállás nyomán. A törvénnyel létrehozott testületet a magyar kormány illegálisan egy rendelettel oszlatta fel, nyilvánvalóan a megszálló hatalom elvárásainak megfelelően. Magyarország szuverenitása ekkor ugyanis korlátozott volt. 1945. május 10-én kelt a magyarországi csendőrséget harmadízben feloszlató 1690/1945. Me. rendelet, amelyet az Ideiglenes Nemzeti Kormány közellátási minisztereként az a FARAGHÓ Gábor is aláírta, aki egy évvel korábban a Magyar Királyi Csendőrség felügyelője volt.

A két világháború közötti Magyar Királyi Csendőrség történetéről szóló könyvében KAISER Ferenc – idézve a testületet feloszlató rendeletet – így ír: „1 § (1) A m.kir. csendőrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedett és a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erőszakot követett el, ezért a magyar nép egységes ítéletének végrehajtása képpen az Ideiglenes Nemzeti Kormány megállapítja a magyar csendőrségnek mint testületnek a felelősségét és intézményét megszünteti, szervezetét feloszlatja. (2) Mindazok a személyek, akik a csendőrség szolgálatában állottak, szolgálatukból elbocsájtatnak. (3) A volt csendőrségi személyeknek és hozzátartozóiknak illetmény, nyugdíj és kegydíj igénye megszűnik,…” A 3. pont alól csak az „igazoltak” és hozzátartozóik, illetve az 1939. szeptember 1-je előtt elhaltak hozzátartozói nyertek felmentést. A rendelet 2. §-a foglalkozott a csendőrök igazoltatásával. Az nyerhetett igazolást, aki bizonyítani tudta, hogy: 1. Németellenes ellenállási mozgalmakban személyesen részt vett; 2. A Horthy-rendszer kormányainak rendeleteivel, intézkedéseivel, utasításaival tudatosan, vagy szolgálati mulasztásból szembeszegült; 3. Segítséget nyújtott demokratikus szervezkedéseknek vagy azokban részt vevő személyeknek….

A csendőrséget kollektíven, testületileg ítélték el. Teljes állományát leszerelték, a volt csendőrök nyugdíját is megvonták, köztük olyan emberek százaiét is, akik már a második világháború alatt sem teljesítettek aktív szolgálatot.

Minden egykori csendőr köteles volt megjelenni különleges igazoló bizottságok előtt, amelyek tagjait azok a pártok és szervezetek delegálták (FKGP, KMP, MSZDP, NPP, és a szakszervezetek), amelyek a Horthy-korszak politikai ellenfeleiként ugyancsak magukon érezhették a testület által elkövetett „megszámlálhatatlan erőszakot”. Ezek után egyáltalán nem volt meglepő, hogy a testület tagjainak több mint 90%-át nem igazolták, hiszen az igazolás feltételeinek nem feleltek, sőt nem is felelhettek meg. Amennyiben ugyanis valaki bármely pont alapján eleget tett a megkövetelt kritériumnak, az nagy valószínűséggel még 1945. előtt le is bukott és azonnal eltávolították a csendőrségtől, rosszabbik esetben azonban valószínűleg súlyos börtönbüntetésre, sőt akár halálra is ítélhették.

A testület korábban már említett magas rangú tisztjeit, vitéz Temesváry Endre vezérőrnagyot, vitéz Balázs-Piri Gyula és vitéz Király Gyula ezredeseket, valamint Kudar Lajos alezredest németellenes (magyarbarát) lépéseikért, még a nyilas rendszerben elhurcolták, vagy kivégezték. Hozzá kell tenni, hogy a testületben általános drill a legmagasabb rangú tisztektől eltekintve nem nagyon tűrte az önálló gondolkodást. A kapott parancsokat gondolkodás nélkül azonnal végre kellett hajtani, s a háború alatt ezek között szinte mindig akadt olyan, amely később eleve kizárta a testület volt tagjainak igazolását. A magyar közlöny 1946. augusztus 25-ei 192. száma szerint abból a közel 5 000 főből, akik addig megjelentek a bizottságok előtt, mindössze 235 főt igazoltak le. A nem igazoltak egyetlen helyen, magánál az igazoló bizottságnál fellebbezhettek.

A nem igazoltak semmiféle közszolgálatot nem láthattak el. Ha egyáltalán szabadlábon maradhattak, elsősorban a rosszul fizetett, lenézett munkákat kaphatták meg. Sokukat, akik a visszacsatolt területeken szolgáltak, kiadták a szomszédos országoknak, ahol a valós vagy vélt háborús bűnökért igen gyakran halálra ítélték őket. Családok ezrei veszítették el egzisztenciájukat, biztosnak tűnő nyugdíjak szűntek meg és a csendőrség egykori tagjai, illetve hozzátartozóik egyik pillanatról a másikra a társadalom számkivetettjeivé váltak.

A Magyar Királyi Csendőrség (8. rész)

A „fordulat éve” után jelentősen romlottak a volt csendőrök életkörülményei, sokukat ekkor internálták Recskre, Csepelre, Kazincbarcikára, vagy a Hortobágyra. Automatikusan internálták azokat is, akik ezidőtájt érkeztek haza a szovjet hadifogolytáborok poklából. A volt csendőrök, csendőrtisztek sorsa csupán az ötvenes évek közepétől kezdett rendeződni, amikor a kommunista rendszer legalább a szakmunkás pályákon való elhelyezkedést lehetővé tette számukra, sokan tehát így „szakiként” biztosíthatták maguk számára a biztonságosabb öregkort. Azok azonban, akik koruk miatt már nem tudtak dolgozni, gyakran igen nyomorúságos körülmények között élték le életüket.

Az 1956-os forradalomhoz számos volt csendőr is csatlakozott. Legtöbben a nemzetőrségbe léptek be, illetve részt vettek annak megszervezésében. Az egyik leghíresebb 56-os excsendőr, Szabó bácsi (Szabó János törzsőrmester), a széna téri csoport vezetője volt. A forradalom bukása után sok volt csendőr a várható leszámolásoktól tartva emigrált.

Egészen másképp alakult azoknak a sorsa, akiket a háború vége nyugaton ért és onnan nem tértek haza Magyarországra. A szovjet megszállók elől visszavonuló csapatok legnagyobb része 1945. május 4-én a traunfalli erdőben amerikai fogságba esett. Itt már április 28-a óta működött az Egyesített Cendőrkerületek Parancsnoksága Zámbory Árpád csendőr ezredes vezetésével. A tábor az I., a II.., a III. és a VIII. csendőrkerületek állományából tevődött össze. Az amerikaiak nem fegyverezték le a csendőröket, hanem biztonsági erőként alkalmazták őket. A megalakuló 2 szárny, 9 őrs, 7 altiszti és 7 tiszti különítmény a környékbeli létesítmények őrzését végezte. A tábor 1945. októberéig állt fenn, amikorra lakóinak legnagyobb része hazatért Magyarországra, vagy akaratuk ellenére haza lett szállítva az amerikaiak által.

Az angol, illetve francia fogságba esőket is felhasználták karhatalmi alakulatként. A galántai III. pótcsendőrzászlóalj például egészen 1947. nyaráig látott el ilyen feladatot a brit zónában. 1945. végére az otthonról érkező hírek hatására (a testület kollektív bűnössé nyilvánítása, valamint hogy a hazatérő csendőröket már a szűrőtáborokban rendre kiemelték), a még kintmaradt csendőrök többsége igyekezett a francia megszállási zónákba menekülni. Franciaország és Magyarország között ugyanis nem állt be hadiállapot a világháború alatt, így senkit sem adtak ki az Ideiglenes Kormány kérésére. A teljes létbizonytalanság miatt itt mintegy 150-200 fő, köztük számos tiszt, lépett be az idegenlégióba. Ők később Vietnámba vagy Algériába kerültek, ahol számos volt-csendőr áldozta életét a francia trikolorért.

A nyugatra került csendőrök legnagyobb része azonban polgári állásba lépett, ahol több-kevesebb sikerrel, de megállta a helyét. A volt tisztek közül számos egyetemi oktató, pap, festő és költő került ki, de jónéhány gyáros, étteremtulajdonos és farmer is akadt soraikban. A csendőrség volt tagjainak elszánt testületi összetartozási érzése egészen napjainkig megmaradt. 1947. június 21-én az ausztriai Grazban megalakult a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Asztaltársaság, amely 1948. november 20-tól Bajtársi Levél néven rendszeresen megjelenő folyóiratot adott ki. Az asztaltársaság 1949. augusztusában felvette a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség (MKCsBK) nevet. A szervezet az első időszakban a segélyezést tekintette fő feladatának, számtalan csomagot, pénzutalványt küldve haza a nyugdíjuktól megfosztott egykori bajtársaknak és sokféleképpen segítő kezet nyújtva az idegen országokban letelepedni kényszerülőknek. 1950. szeptember 12-én Folkusházy Lajos altábornagy, volt csendőrfelügyelő vette át a közösség vezetését, aki igyekezett minden nyugatos csendőrt beszervezni az MKCsBK-ba, amely összekapcsolta a volt csendőröket világszerte, biztatva és segítve őket, hogy helyüket minden körülmények között régi mottójuk szerint „Híven, becsülettel, vitézül” állják meg.

A Magyar Királyi Csendőrség (9. rész)

Az évek folyamán a volt csendőrök és csendőrtisztek közösen vállalták a Közösség vezetését és a Bajtársi Levél szerkesztését, körülményeikhez képest. Így a vezetői munkák ellátásának évei néha fedik egymást. A vezetők névsora időrendi sorrendben a következő:
Jegenyés Pál főtörzsőrmester, 1947-48, Graz, Ausztria
v. Karsay Jenő alezredes, 1948-49, Graz, Ausztria
Folkusházy Lajos altábornagy és felügyelő, 1950-58, Salzburg, Ausztria
v. Király Gyula ezredes, 1958-64, Sao Paolo, Brazilia
v. Kövendy Károly (Szathmáry Károly néven is ismert) százados, 1964-73, Torontó, Kanada, aki nem csekély anyagi költség mellett kialakította a Torontó mellett fekvő vendégházat (Csendőrlaktanya és Múzeum), amelynek bevételét segélyezésre fordították, s melynek anyagát a rendszerváltás után a Budapesti Hadtörténeti Múzeumnak adományozták.
v. Vattay Ferenc ezredes, 1972-74, Buenos Aires, Argentína
Pintér Aladár ezredes, 1974, Buenos Aires, Argentína
Enyedy László főtörzsőrmester, 1974-75, Torontó, Kanada
v. baranchi Tamáska Endre százados, 1974-83, Florida, USA
v. Keresztes Lajos főtörzsőrmester, 1975-78, Calgary, Kanada
Dr. Kiss Gyula százados, 1978-94, Calgary, Kanada
v. Kiss Gábor főhadnagy, 1995-2001, Florida, USA
v. Viczián Béla hadnagy, 2001-2007, Wisconsin, USA
v. Kőrössy Zoltán, t.b. csendőr, Dr. v. Kőrössy Zoltán százados fia, 2007- , Maryland, USA

1952-ben így már 40 országban 48 csoportja működött a szevezetnek. 1958. júliusában az MKCsBK keretén belül Clevelandben (USA) megalakult a Magyar Csendőrök Családi Közössége Borgoy János csendőrőrnagy vezetésével. Ezt a mai napig igen aktív csoportot Molnár István csendőrszázados vezeti 1978 óta.

v. Kiss Gábor volt csendőrfőhadnagy már a nyolcvanas években többirányú munkát kezdett a csendőrség rehabilitációja érdekében. Az MKCsBK feladatköre lassan kibővült és figyelmét újabb feladatokra kezdte összpontositani: a csendőrök és csendőrbarátok közötti kapcsolat-tartáson túl megőrizni a csendőr tradíciókat, emlékeket, dokumentumokat, tárgyakat, amelyek a háború és a csendőrség-ellenes kommunista hadjárat ellenére még megmaradtak; fentartani a M. Kir. Csendőrség emlékét, pl. a Hadtörténeti Múzeum udvarán felavatott emléktáblával; kutatni és tisztázni a csendőrség történelmi múltját és szerepét, a nevéhez hozzáfűzött hamis rágalmakat megcáfolni, és a csendőr név becsületét helyreállítani az egész világ előtt. Ezen új célok érdekében az MKCsBK immár évek óta együtt működik a magyarországi csendőr és történelem-kutató csoportokkal és csendőrség iránt érdeklődő személyekkel, a 90-es évek óta évi Csendőrnapi (február 14) Konferenciát tart Floridában, amelyen a világ minden tájáról részt vettek már vendégek, s ugyancsak e célból hozta létre és fejleszti ezen honlapjukat. A 2005-ig megjelenő Bajtársi Levelet a honlap és a negyedévenkénti Körlevél váltotta fel.

A Magyar Királyi Csendőrség (10. rész)

A csendőrök kiöregedésével az MKCsBK tagságának zömét ma már csendőrleszármazottak és csendőrbarátok alkotják – közülük sokukat az MKCsBK tiszteletbeli csendőrré avatott a csendőrség érdekében kifejtett munkájukért. 2007 novemberében már nem volt a központi vezetői munkákat ellátni képes eredeti csendőr, így ezt a munkát egy volt csendőr fia, v. Kőrössy Zoltán, a honlap szerkesztője vette át a még élő csendőrök kívánságára. (A honlapot legifjabb fia, László készítette és rendezi, legidősebb fia, Zoltán tartja azt fenn a világhálón, és sok csendőr barát járul hozzá a tartalmához).

Bizonyos adatok szerint 1971-ben még körülbelül 3000 volt csendőr élt Magyarországon és legalább 1100 az emigrációban. A rendszerváltást azonban csak nagyon kevesen élhették meg. A Magyarországon élő volt tisztek évtizedeken keresztül csak a legnagyobb titokban mertek találkozni egymással, az 1989-es rendszerváltást követően azonban rendszeressé váltak összejöveteleik és több csendőrséggel foglalkozó illetve támogató szervezet is alakulhatott. Napjainkban a testület egykori állományából már csak alig néhány százan élnek, akik még személyesen őrzik a testület emlékét.

A Magyar Királyi Csendőrség történetének tárgyalása nem lenne teljes a testület rendszerváltást követő rehabilitásának ismertetése nélkül. Érdekes módon maga a folyamat már korábban, pontosan 1987-ben vette kezdetét, amikor a Minisztertanács 86/1987 számú rendelete minden, a mellékletben fel nem sorolt, 1960. január 1-je előtt kibocsátott kormány-, illetve minisztertanácsi rendeletet hatálytalanított. Mivel a mellékletben nem szerepelt az 1690/1945 miniszterelnöki rendelet, ezzel „de jure” már a Grósz Károly vezette minisztertanács eltörölte a Magyar Királyi Csendőrség feloszlatását és bűnösségét kimondó paragrafusokat!

A testület egykori tagjai azonban valódi változásokat csak a rendszerváltást követően kezdtek érezni. Ekkor gyors egymásutánban jelentek meg a testületet, illetve annak egykori állományát rehabilitáló határozatok. 1990. november. 21-én a 93/1990. számú Kormányrendelet intézkedett az 1945 és 1963. között törvénysértő módon elítéltek nyugdíjcsökkenésének megszüntetéséről, illetve társadalombiztosítási és munkajogi helyzetük rendezéséről. Az áttörésre 1991-ben került sor. Augusztus 28-án az Alkotmánybíróság 44/1991. számú határozata alkotmányellenessé nyilvánította az 1690/1945. számú miniszterelnöki rendeletet, szeptember 2-án a 112/1991. számú Kormányrendelet pedig enyhítette a volt közszolgálati alkalmazottakat, köztük az egykori csendőröket érintő nyugdíjjogi hátrányokat. A folyamat lezárásaként jelent meg az 1992. évi XXXII. törvény az életüktől és szabadságuktól politikai okokból megfosztottak kártalanításáról. Meg kell itt jegyezni, hogy a testület kollektív rehabilitása a rendszerváltást követő intézkedések révén csak azokra vonatkozott, akiket koholt vádak alapján ítéltek el vagy fosztottak meg nyugdíjuktól. A csendőrség állományának azt a kis részét, akik valóban háború, illetve emberiség ellenes bűnöket követtek el, nem rehabilitálták.

A Magyar Királyi Csendőrség (11. rész)

Nem szabad elfelejtkezni a csendőrség harmadik feloszlatása kapcsán arról a körülményről, hogy Magyarország szovjet megszállását követően a kommunisták magyarországi pártja kész, moszkvai jóváhagyással rendelkező „forgatókönyvvel” érkezett haza a Szovjetunióból a hatalom megragadásának céljából. Ennek a lényege az úgynevezett „szalámitaktika” volt. Mivel Magyarországon a kommunista és a baloldali beállítottságú személy oly kevés volt, hogy velük nem lehetett a hatalmat átvenni, ezért a jobboldalnak mindig csupán egy-egy része ellen indítottak támadást, ellehetetlenítve a megtámadottak politikai szerepvállalását. Ezáltal megosztották és gyengítették a jobboldalt.

A megszálló szovjet hadsereg hatékony segítsége ellenére, kezdeti választási kudarcok után, az úgynevezett kékcédulás választási csalással sikerült a kommunistáknak egy baloldali koalíció részeként hatalomra kerülni. Hatalomra jutásukat követően először a jobboldalt számolták fel fokozatosan a „szalámitaktika” szabályainak megfelelően, majd a szövetségeseikkel is szembefordultak és azokat is megsemmisítették, íly módon kizárólagos egyeduralmat biztosítva pártjuknak.

Ebbe a hatalom-megragadási politikába illett bele a csendőrség feloszlatása. A testület kiiktatására az ürügyet ugyan Magyarország német megszállása nyomán a zsidóság deportálásában történő részvételük szolgáltatta, azonban a csendőrség felszámolásának szükségességét – mint a polgári rendszer egyik legbiztosabb támaszának és anti-kommunista bázisának likvidálását – már jóval korábban elhatározták (Sztálin, 1937). A magyar pártállami propaganda (a Szövetségesekkel egyetemben) 40 éven át a Magyar Királyi Csendőrséget, mint a magyarországi zsidóság deportáló szervezetét láttatta. Magyarországon azonban a zsidó etnikum döntő többsége a városokban élt, ahol e dicstelen cselekedetet a rendőrök hajtották végre. Az is megjegyzendő, hogy sem a csendőrök, sem a rendőrök nem tudták azt, hogy ki a zsidó és ki nem, mivel ilyen nyilvántartást nem vezettek a Magyar Királyságban.

A Magyar Királyi Csendőrség személyi állományának jelentős része pedig nem is vett részt a deportálásokban, mert szükség volt rájuk a közbiztonság fönntartására, amely a németeknek elsőrendű érdeke volt, különösen a frontok mögötti területeken. Ezen kívül a csendőrségnek a deportálásokhoz való felhasználása a testület törvénytelen igénybevételét jelentette és ez ellen a csendőrtisztek egy része tiltakozott is. Őket a németek illetve a nyilasok elfogták, egy részüket kivégezték. Ezzel elejét vették a további ellenállásnak. Ezt követően a tisztek és a legénység egyes tagjai titokban nyújtottak segítséget a deportáltaknak úgy, hogy a németek és a nyilasok ne foghassanak gyanút. A csendőrség személyi állományának összetétele nagy vonalakban tükrözte a magyar társadalmat, nevezetesen a testületi tagok maroknyi kisebbsége értett csupán egyet a deportálásokkal. és ezek cselekedeteikkel kiváltották a többség passzív megvetését.

Józan logikával is érthetetlen egy olyan szervezet kollektív bűnösségének a megállapítása a zsidóság deportálásában, amelynek a tagjai három és fél évtizeddel korábban részt vettek az orosz és román pogromok elől menekülő zsidó lakosság védelmében. Ezen akcióban részt vevő csendőrök közül néhányan nyugdíjasként még éltek, amikor a testületre rásütötték a kollektív felelősség bélyegét.

A Magyar Királyi Csendőrség (12. rész)

Összességében tehát a Magyar Királyi Csendőrséget három ízben oszlatták fel Magyarországon: 1867-ben, 1919-ben és 1945-ben, mindhárom alkalommal politikai indítékok nyomán. A feloszlató hatalom jellege határozta meg a testület tagjainak további sorsát.

Az első két feloszlatást követően a szervezetet reorganizálták mivel a polgári rend védelme érdekében szükség volt a testület tevékenységére. Harmadízben azonban a megszálló hatalom és csekély létszámú hazai szövetségeseik már arra törekedtek, hogy magát a polgári rendszert töröljék el, így annak a legbiztosabb támaszát, magát a csendőrséget igyekeztek kiiktatni, a lehető leggyorsabban és a lehető leghatékonyabban.

Ezzel a rend fenntartásának az egész országra kiterjedő jogkörét a rendőrség szervezetében összpontosították. A megnövekedett feladat létszámfejlesztést igényelt. Az új testületi tagokat a kommunista szimpatizánsokból válogatták ki. Íly módon és a „B”-listázás („nem-kivánatos személyek listája”) segítségével elérték a baloldali túlsúlyt a rendőrségben.

Ezáltal a rendvédelem a Kommunisták Magyarországi Pártjának az irányítása alá került. (A Kommunisták Magyarországi Pártját kétszer is átkeresztelték, először Magyar Kommunisták Pártjává, majd Magyar Dolgozók Pártjává, ez azonban a lényegén nem változtatott.)

A magyarországi csendőr szervezet és általában a pártállamot megelőző polgári magyar állam rendvédelmi testületeinek objektív megítélését nem csak a negyvenéves pártállami propaganda nehezíti. A pártállam időszakában ugyanis a polgári állam rendvédelmét ismertető irodalmat tiltólistára helyezték és megsemmisítették. Az országban csupán három-négy könyvtárban hoztak létre úgynevezett „zárt osztályt”, ahol a nem-kívánatos kiadványokból egy-egy példányt megőriztek és amelyet csak külön engedéllyel lehetett megtekinteni. Mivel ezen művekből az egész országban csupán ez a néhány példány maradt meg, gyakorlatilag ma is csupán néhány fő kutathatja a témát, annak ellenére, hogy ma már semmiféle adminisztratív szabály nem tiltja e tevékenységet. A magyar állam azonban „elfelejtette” helyreállítani e téren az elfogadható viszonyokat, például a meglévő kiadványok digitalizalizálásával és internetre helyezésével. Íly módon – annak ellenére, hogy már mintegy 2 évtizede eltörölték a kultúrát osztályozó „tiltás, tűrés és tagadás” (hármas-T) rendszerét – tovább él a hármas „T” polgári rendszer-ellenes hatása, a Magyar Királyi Csendőrség története tekintetében mindenképp.

1. Felépül a "haza háza"

Soprontól Szabolcsig, Besztercebányától Szegedig, Nagyszombattól a Rákos mezejéig sokfelé ülésezett a magyar rendi országgyűlés az elmúlt ezredévben. A 18. századtól jobbára a Bécshez közeli Pozsonyban. Többször felvetődő javaslat megújításaként itt hangzott el 1843 júliusában az a reformellenzéki indítvány, hogy a törvényhozásnak a formálódó régi-új fővárosba, Pest-Budára kellene költöznie.

Szeptember folyamán országgyűlési bizottság vette kezébe a ház ügyét, és a Pest városával folyó sikeres egyeztető tárgyalásokra utalva nem kisebb tekintély, mint a jövendő miniszter, Klauzál Gábor jelen tette ki, hogy "hely lévén, az ige testté fog válni". Ám a következő évben kiírt tervpályázat díjaiért - avagy csak beadott pályaműveik visszaszerzéséért - még a hatvanas években is hiába instanciáztak a résztvevők!

Amire végre törvény született az országházról, nemcsak a test lett egészen más, mint amilyennek négy évtizeddel korábban elképzelték. Az ige - a népképviselet és az annak felelős kormányzás eszméje - is másképp csengett a század végén, az akut válság korszakába lépő dualizmus éveiben, mint reformkori születésekor, a polgárosodás még nyitott alternatívái idején.

Az 1882-ben kiírt újabb tervpályázatot Steindl Imre (1839-1902) műegyetemi tanár nyerte meg. Nemzedéktársaihoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy korának építészeti problémáit úgy oldhatja meg a legjobban, ha - a modern technika segítségével - régmúlt korok stíluselemeiből viszonylag szabadon állítja össze alkotásait. Ez a historizmus a felvilágosodás óta hódított a művészetekben, előbb az antik görög és római stíluseszményt újrafogalmazó klasszicizmus, majd a romantika keretében, immár a középkor és a koraújkor építészeti formavilágának újraalkalmazásához nyújtva teret.

A művészek egy csoportja valódi rekonstrukcióra, "tiszta" neoromán, neoreneszánsz vagy neobarokk alkotások létrehozására törekedett. Más művészek a nagy stíluskorszakok alapformáinak keverésével próbálkoztak, ám az így kialakuló eklektika is - néhány jelentős kivételtől eltekintve - a romantikus tartalom elmúltával művészi zsákutcába torkollott.

A történeti formák építészeti közhellyé koptatása ugyanis idővel lehetetlenné tette, hogy hitelesen hordozhassák az épületben kifejezhető emberi értékeket, maradandó mondanivalót. A művészettörténetírás és sokezer látogató közös véleménye, hogy Steindl Imre pompás Országháza a historizáló eklektika szerencsés kivételei közé tartozik.

Külsejének stílusa az 1830-as évek Angliájában kibontakozó Gothic Revival (gótikus újjászületés) irányzatához kötődik, - ebben a felfogásban született Ch. Barry és A. W. Pugin remekműve, a londoni Parlament is. Steindl, az ő nyomukba lépve, nem félt merészen újítani ott, ahol az épület funkciója megkövetelte: a gótikában jószerével ismeretlen formaelemet, kupolát helyezett monumentális alkotása középpontjába. éppígy alkalmazta az épület belső tereinek szervezésekor is a reneszánsz és a barokk elveit.

Legnagyszerűbb példája ennek a kupolához vezető díszlépcső. "Én az új Országháznál új stílust nem akartam teremteni - vallotta akadémiai székfoglalójában -, mert ilyen, századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igenis arra törekedtem, hogy a középkor e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet mindenkoron okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be."

2. Országház - a kor leggigantikusabb beruházása

1885. október 12-én vágott bele az első kapa a Lipótvároshoz tartozó rakparti Tömő-tér laza talajába, és tizenhét éven át, átlag ezer ember dolgozott a mű elkészültén. A kor leghatalmasabb beruházása volt ez, s mivel lehetőség szerint minden részletét magyar anyagból, magyar technikával, magyar mesterekkel akarták elkészíttetni, egész iparágakat lendített fel (pl. a márványbányászatot, izzógyártást) a gigantikus összegbe - a tervezett 9 millió forint (18,5 millió korona) helyett 38 millió aranykoronába - kerülő vállalkozás.

Mintegy 176 000 köbméter földtömeget mozgattak meg, 40 millió téglát húztak fel, fél milliónál több díszkövet faragtak a falak díszítésére. (A puha sóskúti mészkövet sajnos hamar kikezdte az idő s az időjárás; folyamatosan cserélik ki a jóval keményebb süttőire.) A 268 méter hosszú, középen 123 méter széles, a kupola tornyával 96 méter magasra emelkedő épület közel 18 000 m2-t foglal el és 473 000 köbméter térfogatú.

Az épület egy három és fél hónapon át készült, átlagosan 2-5 méter vastag, hatalmas betontányéron áll. 90 külső és 152 belső szobor magasodik a falakon, emellett kívül megyei és városi címerek, belül a hazai flóra virágmotívumainak sorai dekorálják a falakat.

A díszítéseknél alkalmazott 22-23 karátos arany összmennyisége mintegy 40 kilogramm. Az épületnek 27 kapuja van, belül 29 lépcsőház és 13 személy- és teherlift szolgálja a közlekedést és szállítást. Az épületben valamivel több mint 200 irodahelyiség van. Az Országház méreteiről fogalmat adhat a következő becslés: mintegy 50 ötemeletes lakóház férne el a belsejében! Esztétikailag a Duna felőli oldal a főhomlokzat, de a hivatalos főbejárat a Kossuth térről nyílik. A kritikusok máig felemlegetik, hogy a tér és az Alkotmány utca hibás rendezése folytán (ezt Steindl amiként az épület teljes befejezését - már nem érte meg) sajnos nem nyílik kellően távoli, reprezentatív rátekintési perspektíva a homlokzat és a kupola megfelelő városképi érvényesüléséhez.

Az épület szimmetrikus szerkezete alapjában követi egy kétkamarás országgyűlés funkcióit. Akár a washingtoni Capitolium esetében, itt is a törvényhozás egy-egy házát szolgálta, illetve szolgálja az északi, illetve a déli szárny (közepükön a kiemelkedő tetővel jelzett üléstermekkel), és az összekötő kapcsot - s egyben az együttes ülések színhelyét - adja a hatalmas kupolacsarnok. A II. világháború befejezése óta az épület a törvényhozó mellett otthont ad a végrehajtó hatalom legfelsőbb vezetésének is. északi frontja a miniszterelnök, a déli a köztársasági elnök rezidenciája, míg a parlament elnöke a bejárati épületrész észak-keleti sarokszobáiban dolgozik.

3. A díszlépcső

A hármas osztású, hatalmas főbejárathoz vezető széles lépcső két oldalán oroszlánszobrok fogadják a látogatókat - Markup Béla, illetve a háborúban elpusztultat újraformáló Somogyi József alkotásai. De a turistacsoportok nem ezen az úton, hanem a XII. kapun keresztül, a főhomlokzattal párhuzamos belső folyosón érkeznek a díszlépcsőhöz, parlamenti sétájuk kezdetéhez.

A főbejárattól egyetlen lendülettel a kupolateremhez vezető díszlépcső-csarnok Steindl mester egyik legragyogóbb építőművészi alkotása. Különösen impozáns az a megoldás, hogy a pihenőtől a kupola felé immár a belső tér majd teljes szélességében vezet tovább a főlépcső! Méltán kapott éppen itt, a bal oldali márványfalon helyet 1904-ben a művész bronz mellszobra, Stróbl Alajos munkája.

Az iparosmunka szeretetét ékszerész édesapjától örökölte Steindl lmre, de a bécsi neogótika kiemelkedő mesterének, Friedrich Schmidtnek tanítványaként sem felejtette kőműves inaséveit. Sőt, egyetemi tanárként sem átallotta kezébe venni a vakolókanalat, hogy a kőműves mesterséget kitanulva még szakszerűbben vezethesse be tanítványait a műemlékrestaurálás rejtelmeibe.

A díszlépcső-csarnok mennyezetét tartó oszlopok közül kiválik nyolc sötétvörös színű, hat méter magas és négy tonna súlyú gránit szál. Svédországból származnak, egyetlen sziklatömb valahány. A lépcsőre lepillantó, koronázási jelvényeket tartó apródfigurák horgany öntvényből készültek, kissé erőltetetten idézve a festett gótikus faszobrok modorát. A mennyezet tükreiben Lotz Károly három allegorikus freskója segít értelmezni, miféle fogalmakhoz társítsuk a csarnok nagyszerű térélményét.

A bejárat oldalán "A törvényhozás apotheózisa" látható, pontosabban az ezeréves magyar törvényhozásé, mivel a kép centrumában magasodó oszlopon leghíresebb törvénycikkeink sorakoznak (aligha véletlenül a kiegyezéssel az élen...). Az antikizáló talapzatot a vérszerződés domborműve díszíti, a figurák kezében pedig feltűnik a magyar címer és a szent korona.

A másik kép tárgya "Magyarország dicsőítése", ugyancsak egyértelmű történelmi utalásokkal: a címerpajzsot tartó nőalak lábainál balról Széchenyi István, jobbról Petőfi Sándor vezeti Huszár Adolf nevezetes szobrát idéző testtartásban a magyar ruhás, magyar zászlós lelkesült tömegeket. A kettő között elhelyezkedő harmadik képen a magyar állam ún. középcímerét - Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Erdély, Fiume és Magyarország egyesített heraldikai szimbólumát - tartják Lotz jellegzetes, légiesen könnyed angyalfigurái.

4. A kupolacsarnok

A lépcsőn felérve a térélményt szenzációsan kitágító, tizenhat szögletű körfolyosóra lép a látogató. A kupolacsarnok belső csillagmennyezete természetesen jóval alacsonyabb a külső kupolánál, de a leleményes szerkesztés folytán 27 méteres magasságát a körterem 20 méteres átmérőjéhez képest így is imponálóan magasnak érezzük. A pompás csarnok - az épület szerkezeti és gondolati középpontja - egykor az országgyűlés mindkét háza együttes üléseinek adott otthont.

A főbejárati fronttal együtt egyébként ez volt az Országház legkorábban elkészült része, mivel már 1896-ban itt tartották a parlament millenniumi ünnepi ülését. A kupolacsarnokban körbepillantva tizenhat uralkodó szobra és címerpajzsa ad rövid történelmi leckét - mind ezeréves históriánkból, mind a dualizmus korának történelemszemléletéből - a pillérkötegekben gyönyörködőknek.

Szemben a főlépcsővel Árpád nyitja a sort, majd - balról jobbra haladva - Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás következik; azután az erdélyi fejedelmek közül Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György; végül pedig három Habsburg: III. Károly, Mária Terézia és II. Lipót zárja e jócskán kompromisszumos összetételű szoborgalériát.

A királyszobrok - s a társalgókban, termekben, folyosókon elhelyezkedő megannyi társuk - alkotói a kor nevesebb szobrászai közül valók: többek között Bezerédy Gyula, Holló Barnabás, Kiss Antal, Kiss György, Kallós Ede, Köllő Miklós, Ligeti Miklós, Mátray Alajos, Mayer Ede, Damkó József, Szécsi Antal. Anyaguk a már említett horgany öntvény mellett a modern magyar kerámiaipar európai rangú műhelyében, Zsolnay Vilmos pécsi gyárában készült különlegesség : a pirogránit. Burkolásra ideális - az országház udvarainak falain számos ponton pirogránit hordozza a hazai növényvilág stilizált motívumait.

De szobrászati alapanyagnak - immár kilenc évtizede egybehangzó kritika állítja - sajnos nem volt a legszerencsésebb választás. "éktelenkedő és papagáj színeitől kacérkodó apró, szobornak nevezett figurák" - így minősítette Pap Zoltán képviselő 1902-ben a konvencionális megformálásukat az élénk színekkel csak méginkább hangsúlyozó alkotásokat. Mivelhogy az anyag mellett legalább ilyen, vagy tán még nagyobb problémát jelent a megmintázás kötelezően unalmas egyöntetűsége. A kritika tehát jogos, miközben maguk a szobrok kezdettől fogva sajátos, nélkülözhetetlen összetevői a "haza háza" hangulatának.

A kupolacsarnok pilléroszlopainak oldalában márványtáblák jelzik, nem üres szó csupán az, amit úgy hívunk, nemzeti emlékezet. Az Országház megépítését, a honfoglalás millenniumának megünneplését, Szent István intelmeinek részleteit, s végül - talán egyfajta kárpótlásul, hiszen mindenképpen az uralkodók között lett volna a helye II. Rákóczi Ferenc dicső emlékezetét hirdeti ez a négy márványba vésett oklevél.

5. Termek a kupolacsarnok körül

Nevezetes helyiségek övezik a Parlament kupolacsarnokát a Duna felőli oldalon. Szemben a díszlépcsővel az impozáns méretű - a folyó menti homlokzaton oszlopsoros erkélyfolyosóval kitüntetett - Vadászterem nyílik, az Országház nagyebédlője.

"Megharsan a völgyben hajtók riadása, / Nincs földön, égen sincs, vadnak maradása" - idézi fel Arany János gyönyörű sorait Körösfői-Kriesch Aladár a déli falra festett freskón.

Az alagsori konyhából ételliften érkező ebédet nem szokványos látványként köríti a bölénnyel viaskodó hun testvérkirályok, Buda és Attila fejedelmi mulatsága. ám ha valaki a vadászdráma helyett békésebb látványra vágyik, a terem északi oldalán a magyar szecesszió kiemelkedő mesterének balatoni halászatot ábrázoló freskójában gyönyörködhet. A tihanyi félsziget, s rajta a bencés monostor, az előtérben pedig a hálóvonást irányító szerzetesek meg jelenítése ezeréves történelmünk egy másik tradíciójáról, civilizációs teljesítményeink csöndes munkásairól mesél.

A mennyezeten Tardos-Krenner Viktor ábrázolta az aratás, a szüret és a bőség allegóriáit, míg a bejárati falsíkon Spányi Béla festette meg öt híres-neves magyar vár művészi látványát. A háború alatt a képek sajnos elpusztultak, de nemrég valamennyit gondosan újrafestették. Az első a Hunyadi-birtokok központja, Vajdahunyad; azután a Thurzókat, s Thökölyt idéző árva vára következik; középen az Anjouk és a Hunyadiak Visegrádja (az egyetlen, amelyik ma is Magyarországon magasodik); majd Klissza, a német lovagrend nevezetes dalmáciai erőssége, s végül Csák Máté fészke, Trencsén.

A Vadászterem sarkainál két kisebb terem nyílik: a déli a képviselői büfének ad otthont, míg az északi - a Gobelinterem - sajtótájékoztatók gyakori színhelye. Az 1920-as években került a falára a nevét adó, kilencszer három méter széles szőttes, harminc szövőnő két évi munkájának pompás eredménye.

"A vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát" - idézi fel a Rudnay Gyula tervezte kép Béla király névtelen jegyzőjének sorait: "...azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának." Bár több mint valószínű, hogy hazaszerző ősapáink sohasem tanácskoztak Pusztaszeren, Anonymus ötletes helynévmagyarázata immár évszázadok óta szilárd szimbóluma a magyar alkotmányosság megszületésének.

6. A képviselőházi ülésterem és társalgó

Ha a díszlépcső felől érkezve megállunk a kupolacsarnok közepén a hatalmas rózsacsillár alatt, jobbra s balra pillantva csodálatos térélmény keretében tárul fel előttünk az épület funkcionális szerkezete. A mindkét irányban húzódó társalgókon és a nyitott ajtókon keresztül akadálytalanul hatolhat az üléstermekig, az elnöki pulpitusokig a tekintet. Az épület külső megformálása során Steindl mind az északi, mind a déli szárnyon kiemelkedő tetőszerkezettel jelezte, hol tanácskozik a történelmi magyar országgyűlés két háza.

Mivel 1944 decembere óta a magyar törvényhozás egykamarás, tehát csak egy testületből áll, az északi oldali, egykori főrendiházi ülésterem gyakran nemzetközi tanácskozások színhelyeként szolgál. Forduljunk tehát előbb a déli oldal, a mai magyar országgyűlés otthona, a képviselőházi ülésterem felé. Az út a társalgón keresztül vezet. Ez a terem a képviselők közötti termékeny eszmecserék helyett - ennek ma már inkább a folyosó a színtere - elsősorban a sajtó hadiszállása. Hatalmas, vöröses árnyalatú szőnyege nemzetközi ritkaság; szobordíszei a reáltudományokat, továbbá az ipar és a kereskedelem fontosabb ágazatait megjelenítő allegóriák.

A kutatók a korszak ellentmondásos művelődéspolitikájának jeleként értékelik, hogy az Országház festészeti feladatainak elkészítésében aránytalanul nagy szerepet kapott a szerényebb tehetségű Vajda Zsigmond. Ebben a teremben jobbára meglehetősen zsúfolt kompozíciói közül a hun-magyar mondavilág köréből vett jelenetek - Csodaszarvas, Attila kardja, Buda halála, Emese álma - láthatók. A társalgóval átellenben, rövid keresztfolyosó túloldalán nyílik a képviselőházi ülésterem.

A kiemelkedő tető csúcsíves ablakain át egyenletes fény világítja meg a "haza háza" legfontosabb termének hatalmas, patkó alakú, 25 méter mély, hátsó falánál 23 méter széles, 17 méter magas belső terét. A színhatásban az arany mellett egy méltán híres építő- és díszítőanyag, a szlavóniai tölgyfa meleg barna tónusa érvényesül - e nemes anyagból hasították egykor a Lánchíd zárgátjának cölöpjeit is!

A kiváló akusztikájú ülésteremben eredetileg 438 képviselőnek készítettek speciálisan formatervezett bőrüléseket, míg a patkó belső körének bársonyszékeiben a mindenkori kormány épp jelen lévő miniszterei ülnek. A teremnek a félemelet terébe már belesüllyesztett középső részén, az elnöki emelvényből nyíló, a gépíró terembe vezető lejárat előtt a gyorsírók asztala áll. Egykor minden ülés előtt ide tornyozta fel a parlamenti hivatalszolga a magyar állam tíz évszázados jogalkotó tevékenységének summázatát, a Corpus Juris köteteit is.

Az akusztikai okokból viszonylag magasra épült emelvényen az elnök és a jegyzők foglalnak helyet. Közvetlenül az elnöki asztal középső faragványában mementóként őrzött sérülés: a parlament tárgyalási szabályait durván megsértő Tisza István házelnököt célozta az a pisztoly, amelyből végül ide csapódott be a golyó. Az 1912. június 4-én elkövetett merénylet azon törvénytelen és erőszakos lépéseket igyekezett megtorolni, amelyekkel Tisza letörte az ellenzéknek a parlamentet megbénító obstrukcióját (a tárgyalások technikai akadályozását). Az ellenzék viszont arra hivatkozott, hogy a lakosság többségét kirekesztő, szűk választójog alapján választottakkal szemben nem köti a parlamentarizmus erkölcsi szabályrendszere. A merénylő azután maga ellen fordította fegyverét, a sértetlen házelnök pedig rendületlenül vezette tovább az ülést.

Akadtak máskor is drámai pillanatok a "haza házá"-ban, a berendezés összetörésétől kezdve ellenálló képviselők rendőri kivezettetéséig. Az elnöki emelvény két szélén nyíló ajtók fölé ezért is kerültek oda a rendcsinálás hatékony segítői, az ún. viharcsengők. De hangjuk helyett inkább a magasban látható szobrok - az Egyetértés, a Béke és a Bölcsesség allegóriái - hivatottak csendesíteni a honatyákat. Bár igaz, ami igaz: a kazettás mennyezet közelében álló, jócskán aranyozott horganyfigurák között ott a Dicsőség, az ékesszólás és a Háború is...

Az elnöki emelvény felett a középcímer látható, míg a zárófal két oldalán Vajda Zsigmondnak - a társalgókban festetteknél jobb kvalitású - temperaképei. A bal oldali az Osztrák-Magyar Monarchia szimbolikus születésnapját - az aradi vértanúkat bitóra küldő Ferenc József magyar királlyá koronázását - ábrázolja. Sokszorosan fontosabb azonban a másik: ezen szintén egy Habsburg a főszereplő - az előbbi apjának unokatestvére -, de jócskán eltérő szerepkörben. A kép a modern magyar parlamentarizmus nevezetes pillanatát ragadja meg: István nádor 1848. július 5-én megnyitja az első népképviseleti országgyűlést.

7. A volt főrendházi ülésterem és társalgó

A korábbi alsóházi - ma képviselőházi - ülésteremmel átellenben, a kupolacsarnokból jobbra nyíló északi szárnyon található a rendi gyűlés egykori felső táblájának örököse, a főrendiház tanácskozói terme.

A hozzá vezető társalgó szőnyege és falai - az építészeti szimmetriára dekorációs ellentéttel felelve - kék tónusúak; a szoborfigurák az agrár- és ipargazdaság néhány ágának allegóriái; végül a mennyezet képei Vajda Zsigmond történeti tárgyú kompozíciói közül valók: Szent László gyógyfüvet talál, Könyves Kálmán eltiltja a boszorkányégetést, Szent István fogadja a koronát hozó Astrik apátot, a Szent Kereszt apoteózisa, az igazságot szolgáltató Mátyás király, Nagy Lajos elrendeli a kassai dóm építését. (Érdekes kuriózum, hogy a művész e legutóbbi képre nemcsak önmagát festette oda, hanem a székesegyház restaurátorát, Steindl Imrét is.)

A főrendiház termének impozáns belső tere a háború idején erősen megsérült. Javításakor - főképp az ülésrendszert - nem eredeti állapotában állították helyre, de megőrizte barna-arany ragyogását, és természetesen megmaradtak a zárófal felső karzatát díszítő aranyozott horganyszobrok - a Tudomány, az Erő, az Igazság, a Kritika, a Hit és a Jótékonyság - allegórikus figurái. Jantyik Mátyás képei is az egykori, a képviselőházéhoz hasonló aggályossággal kiszámított politikai tartalmat őrzik: itt a magyar örökség önálló témakörét az ellenállási záradékot is tartalmazó Aranybulla kihirdetéséről készített kompozíció hordozza, míg a Habsburgokhoz lojális történeti szálat a fiatal Mária Terézia trónját megoltalmazó katonai segély megajánlása képviseli.

8. A Delegációs terem és folyosó

Az üléstermek felől több folyosón át, változatos útvonalakon közelíthetjük meg a díszlépcső-csarnok eddig nem említett, főbejárat felőli oldalát. útközben Róth Miksának, a századvég legjelesebb üvegfestőjének csodálatos ablakkompozícióiban gyönyörködhetünk. Külön figyelemre érdemesek a fűtőrendszer díszrácsai, amelyeken át - a távvezetéken keresztül érkező fűtőgőzzel temperált levegő egyenletesen tartja a ház hőmérsékletét. A műszaki tudás kellő gyakorlati leleményességgel párosul: a folyosókon számozott szivartartóval ellátott hamutálcák találhatók, így a képviselőnek nem kell eloltania az illatos havannát, amíg beszalad szavazni az ülésterembe!

A Delegációs terem folyosóját Dudits Andornak a főbb miniszteriális ágakat szimbolizáló képei dekorálják: Honvédelem, Vallás és Kultúra, Igazságszolgáltatás, Földművelés, Ipar, Kereskedelem. Egykor ugyanis innen nyíltak a miniszterek dolgozószobái (a házelnökében pl. korábban a vallás- és közoktatásügyi miniszter dolgozott). A főbejárat fölött elhelyezkedő nagyméretű terem onnan nyerte nevét, hogy a dualizmus idején az ún. közös minisztériumok (hadügy, külügy és a rájuk vonatkozó pénzügy) felett a két birodalomrész parlamentjeiből kiküldött, 60-60 fős delegációk gyakorolták a felügyeletet.

Pesti tanácskozásaik idején az osztrák partnerek nyilván örömmel gyönyörködtek Dudits mester ifjúkori főművének, a terem nyugati falát borító hatalmas szekkónak a látványában. Ferenc József 1867. évi megkoronázásának kardvágási jelenete persze napjainkban már kevésbé e régen elmúlt "rendszer" eredményeinek, mint inkább illúzióinak sajátos szimbóluma. A folyosó déli végén nyíló egykori miniszteri tanácsterem nevezetességei Lotz Károly "Erélyesség" és "Bölcsesség" című mennyezetképei - a mester legkiválóbb országházi alkotásai.

9. A köztársasági elnök fogadószobái

Napjainkban az Országház szárnyainak két szélső traktusa kiemelkedő közjogi méltóságaink rezidenciái: az északi a miniszterelnök, a déli pedig a köztársasági elnök munkahelye.

Az elnöki irodából két nevezetes terem is nyilik. Az egyikben a két világháború között a magyar kormányzók apoteózisát festette meg Udvary Géza és Diósy Antal. Előbbi a hosszanti falfelületen a déli harangszót hallgató Hunyadi János diadalát ábrázolta - innen származik egyébként a Nándorfehérvári terem elnevezés. Ugyanő festette az északi falon Kossuth Lajos kormányzói apoteózisát (Petőfivel, Bemmel, Damjanichcsal), míg az ablakok közt - Diósy Antal ecsetje nyomán - éppen Szilágyi Mihály kiáltja ki magyar királlyá az ifjú Hunyadi Mátyást. A negyedik fal képe eredetileg Horthy Miklóst dicsőítette, de ezt a háború után eltávolították és Patay Lászlónak II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozását bemutató festménye került a helyére.

Az elnöki irodából nyíló Munkácsy-terem a Parlament legjelentősebb műtárgyának otthona. A Párizsban élő mester "Honfoglalás" című alkotása eredetileg a képviselőházi ülésterembe készült, de nem csupán az akusztikai okokból megemelt elnöki emelvény miatt nem került oda. Számos honatya kifogásolta ugyanis, hogy Munkácsy Mihály győzedelmes alávetés helyett békés üdvözlésként ábrázolta a honfoglalók és a vízzel, földdel megjelenő őslakosság (a nemzetiségek!) első találkozását. Csak a húszas években került végül a kép mai helyére.

10. Az Országgyűlési Könyvtár

Nincs a világon parlament, amelynek ne lenne saját könyvtára. A jó döntések szakmai fedezetéhez rengeteg információ kell, s mivel az Országgyűlési Könyvtár ezt szolgáltató apparátusa a képviselők számánál jelentősen több olvasó tájékoztatására képes, így e pompás intézmény egyben országos szakkönyvtárként működik a jogtudomány, a legújabbkori történelem, az ENSZ-kiadványok és természetesen a parlamenti könyvészeti anyag területén.

Itt található az Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központja is. (Az Országgyűlés iratait saját levéltára kezeli.) A mintegy félmilliós állomány használatát számos modern információs rendszer segíti. A hatalmas olvasóterem a főemeleti Vadászterem alatt helyezkedik el.

1. rész - Munkásfelkelés Poznanban

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

1956 júniusának vége felé, valamikor Szent Iván éje és Péter-Pál napja között a lengyelországi Poznanban utcára özönlött az életkörülményeivel okkal elégedetlen munkásság. Megmozdulásukat végső figyelmeztetésnek szánták, hisz jogos követeléseik hasztalan hangzottak el korábban, a párt- és államvezetők elengedték fülük mellett a nép szavát. A tüntetés csakhamar felkeléssé változott, kövek, benzines palackok is előkerültek. Ezúttal nem maradt el a hatalom válasza: a kormány a hadsereget vezényelte ki az elkeseredett tömeg ellen.

Több mint hetven halott maradt a helyszínen a fegyveres tömegoszlatás után, a sebesülteknek se szeri, se száma. Azok, akiknek eszköztárában az erőszak áll az első helyen, elrettentő példának szánták a munkásfelkelés brutális vérbe fojtását, ám épp az ellenkező hatást érték el vele: a megtorlás – ahelyett, hogy elriasztotta volna az egy akolban tartott táborlakókat a lázongástól, még inkább felszította a tüzet.

A keleti típusú szocializmus monolitikusnak tetsző tömbjén – mint utóbb bebizonyosodott – helyrehozhatatlan repedés támadt ’56 nyarán. Poznan nélkül valószínűleg nálunk is másképp alakultak volna az események. Nem utoljára mutatták fel ekkor a lengyelek a szabadságszeretet példáját. Mint ahogy a kommunista diktatúra sem utolsó alkalommal mutatta ki: mi a valódi arca. Az idő érlelte a maga gyümölcseit.

Közben persze mi is érlelődtünk: július elsejétől egyhónapos katonai kiképzésre hívták be évfolyamunk arra alkalmasnak nyilvánított férfiú tagjait. Bölcsészek, ttk-sok s orvostanhallgatók díszes zászlóalja ismerkedett a két félév során honvédelmi ismeretek címszó alatt tartott elméleti órák végigásítozása után gyakorlatban is a katonaélet rejtelmeivel. Állomáshelyünk a város szélén, a Hortobágy felé vezető út mentén álló Kossuth laktanya volt.

(Itt szúrom közbe: kereken öt évvel korábban, miután a nyolcadik osztályt is sikerült szerencsésen magam mögött hagynom, a nyári vakáció alatt néhány hetet én is dolgoztam e laktanya építkezésén: téglát talicskáztam, habarcsot kevertem, dörzspapírral súroltam a hosszú folyosók 20x20-as cementlapjairól az odaszáradt mészfoltokat – egyszóval tudtomon kívül jó előre magamnak is készítettem a szállást. Különös fejleménye az életnek, hogy négy évvel később meg ugyanezen laktanya hátulsó traktusa mögött, a Böszörményi útból nyíló József Attila utcában vásárolták meg szüleim – természetesen bankkölcsönre – egy kis ikerház felét, így őket látogatván, az évtizedek során nem kevés időt töltöttem el még a betonkerítés fölé magasodó őrtorony közelében. Elgondolkodtató volt a helyzet – még ha a bizarr biztonság tekintetében nyomába sem léphetett Gálfalvi Gyurka barátoménak a marosvásárhelyi Pades utca végiben…)

Egyébként a seregbeli szolgálat – amelynek folytatására politikai megbízhatatlanságom miatt utóbb érdemtelenné váltam – a fegyveres és alaki kiképzésen túl (de nagyrészt azon belül is) jobbára tömény baromságokból állott. Ezeket itt most nem részletezem. Az emberi láb sajátos anatómiájához csak tél-túl igazodó orosz katonacsizma förtelmes nyomait egy tíznapos bükki portyázás során sikerült a lábaimról eltüntetnem. Újult erővel vághattam hát neki immáron másodéves magyar-orosz szakosként az új tanévnek.

(folytatjuk)

4. rész - Debrecenben lőttek először a tömegbe

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

A tüntető menet egy része a vagongyárba vonult, hogy a munkássággal azt az oly igen gyakran emlegetett kapcsolatot valóra váltsa. Nem sokáig kellett győzködni őket ügyünk igaz volta felől. Én – nem is tudom, miért – nem mentem ki velük: a pártbizottság székháza elé kanyarodtam a többiekkel, s ott is maradtam egy ideig.

A Református Kollégium, a Déri Múzeum s a Füvészkert utcai iskola közé ékelődött emeletes épület homlokzata egy kis szűk utcára nézett, alig fértünk el benne. Az elöl tolongók válla fölött átlesve, az alsó ablakokból felénk meredő szuronyos puskacsöveket pillantottunk meg. Mire készülnek ezek? A küldöttséget hamarosan beengedték mégis. Miről tárgyaltak odabent, miről nem, egyszer csak megjelent az erkélyen Görbe János, a Csokonai Színház művésze, s komor, fenyegető hangon, feketén égő tekintettel elszavalta Petőfi Sándor versét: Még kér a nép. Mintha csak erre a mai alkalomra írta volna a költő! Lelkes rivalgás jelezte: mindenki helyett szólott.

Délután ötkor folytatódott a tanácskozás az egyetemen, majd napszállatot követően megindultunk ismét a városba. Akárcsak délelőtt: a hangulat vidám volt s bizakodó. Már a Simonyi út közepe táján járhatott a menetoszlop derékhada velem együtt, amikor felfigyeltünk a város felől ropogó durranásokra. Mi lehet az? Tűzijáték! – ötlött az agyamba legelőször. Hisz mi egyébbel lehetne ezt a ragyogó napot betetőzni, mint egy szép tűzijátékkal!

Csakhamar végigfutott a hír a város hosszán: élesben történt a tűzijáték. A megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából kivezényelt ávósok a tüntető tömegre adtak le célzott lövéseket. Két halottja lett a sortűznek. A sebesültek száma nem ismeretes. Még aznap este híre futott a Pesten történteknek is: a tüntetésnek, a vérlázító Gerő-beszédnek s a rádió előtti véres eseményeknek is. A rádióhírek egyelőre még felelőtlen elemek ellenforradalmi lázadásáról szóltak, de mi már tudtuk: aminek részesei lettünk, az nem más, mint forradalom.

Meg kell említenem, hisz máig sem rögzült a köztudatban (ha egyáltalán van még köztudat): Debrecen egyetemi ifjúsága a pestiekhez képest legalább egy fél nappal korábban kezdte a maga forradalmát. Az első este két áldozatáén kívül egyébként Debrecenben több életet nem oltott ki fegyver a forradalom alatt.

Az éjjel-nappal bekapcsolt rádiókészülékeken hol bizakodva, hol meg szorongva hallgattuk a folyton változó s olykor egymásnak is ellentmondó híreket Pestről. Közben megalakultak a gyárak, üzemek munkástanácsai, napokon belül megkezdték működésüket a forradalmi bizottmányok is. E demokratikusan megválasztott szervezetek, testületek egyik legfőbb törekvése az volt, hogy a mindenki által oly igen áhított változások a törvények és emberi normák szabta keretek között, túlkapások és atrocitások nélkül menjenek végbe, bosszúra, személyes leszámolásokra, oktalan pusztításra, semmiféle alantas cselekedetre ne kerülhessen sor. Az állampárt helyi korifeusai közül számosan köszönhetik életüket s testi épségüket a forradalmi bizottmányok meggondolt intézkedéseinek. Hogy aztán hálából elhurcoltassák, agyba-főbe veressék s börtönbe zárassák a munkástanács s forradalmi bizottmányok tisztségviselőit vagy akár egyszerű tagjait.

Hogy aznap, majd később nekem személyesen mi szerepem volt? Jóformán semmi. Lelkesen vonultam együtt a többiekkel, DISZ-tagsági igazolványomat velük együtt még az első vagy második nap estéjén széttéptem, örvendvén, hogy a hozzá kötődő nem épp testre szabott tisztségemtől is megválhatok. Vezető szerepre nem volt vágyódásom, egy kisdiákkori kudarcból eredő gátlásaimnál fogva (12 évesen belesültem Petőfi Szeget szeggel c. versébe) még attól is idegenkedtem, hogy nagy nyilvánosság előtt a szavamat hallassam.

(folytatjuk)

5. rész - Feláll a Nemzetőrség

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Kapóra jött viszont, hogy a forradalom közkatonája lehetek: beléptem a hamarjában megszervezett nemzetőrségbe. Rendfenntartás illetve fegyveres őrszolgálat volt a feladatunk, ezért nemzetőr csak az lehetett, aki korábban már részesült katonai kiképzésben.

A hadkötelezettség kezdete akkor még a 20. életév volt. Egyebek közt ezért táplálok kételyt bizonyos urak iránt, akik ma nemzetőrtábornoki egyenruhában pompázva, a hírnéven felül valódi pénzben folyósított magas nyugdíjat is húznak az államtól, holott ’56-ban még a nagykorúság – a 18. év – küszöbét sem lépték át. Rejtély számomra, ki nevezte ki őket nemzetőrtábornokká, mikor – s főleg minek alapján.

Magamat semmiképp nem sorolom a hősök közé. A fővárostól eltérően, ahol az első estétől kezdve még hosszú hetekig folyt az elkeseredett és sajnos esélytelen küzdelem, Debrecenben nem került sor fegyveres harcokra. Tegyük hozzá: szerencsére. Nem kétséges, hogy a legkisebb ellenállás esetében is órák alatt romhalmazzá vált volna a város és áldozattá a lakosság. Ép ésszel ilyet senki nem kívánhatott. Egy nap a rádió bemondta a hírekben: a szovjet csapatok elhagyták Budapestet. Mindezenközben tankok, páncélozott gépkocsik, kétéltűek és csapatszállító teherautók beláthatatlan, végetérhetetlen oszlopa vonult keresztül a városon Budapest felé. Éjjel-nappal tartott ez a vonulás, s nem mondhatni, hogy a debreceniek jó szemmel nézték volna.

Azt az utasítást kaptuk, hogy a város biztonsága és megmaradása érdekében előzzük ill. akadályozzuk meg a lakosság bármiféle meggondolatlan cselekedetét. Kemény Géza barátommal (költő, esszéíró, tanár, 1937–2001) kettesben álltunk őrt a Vörös Hadsereg útján (régen és ma ismét: Piac utca), a Kossuth utca torkolatának két szemközti sarkán. Vonult, csak vonult a gépesített hadoszlop, se vége, se hossza, a teherautók teli legénységgel, a páncélosok tetején egy-egy zöldre sápadt katona markolta a négyes ikergéppuska fogantyúját, fél szemmel a járdaszélen összetömörülő tömegre sandítva. Az emberek zúgtak-morogtak, fojtott hangon szitkozódtak.

Megfordult a fejemben: mi lenne, ha e dicstelen őrállás helyett a nyakamba akasztott géppisztolyból hirtelen odapörkölnék egy sorozatot az egyik páncélos tetején trónoló katonára? Vagy inkább arra az épp most közeledő terepjáróra? Ujjam ott volt a fegyver ravaszán. Szinte rezgett a levegő a feszültségtől. Éreztem: csupán egy parányi szikra kell, egy rövid sorozat vagy akár egy feléjük hajított utcakő, s elszabadul a pokol: ezek a tankjaikkal, ágyúikkal, a város határából nyomban felszálló repülőikkel elpusztítanak mindent.

Izgalomtól sápadtan szembefordultam hát a tömeggel: honfitársaimmal, s jobb kézzel a fegyvert szorítva, a balt felemelve s szó nélkül a fejemet rázva igyekeztem nyugalomra inteni őket. Sikerült nagy nehezen. A tömeg elcsendesedett, néhányan lehorgasztott fejjel távoztak. Legszívesebben magam is így tettem volna, de még nem járt le az őrszolgálat ideje, maradnunk kellett a váltásig. Mindenesetre a város megúszta baj nélkül. Hősi halálom is elmaradt. Azt hiszem, jobb is, hogy így alakult: túl nagy lett volna az ára.

(folytatjuk)

6. rész - Huszadik születésnap, szolgálatban

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Más alkalmakkor is rendszerint Gézával kettesben vállaltunk őrséget vagy járőrszolgálatot. Intézkedésre egyszer sem került sor – nem volt miért. Úgy vélekedtünk: ha a jelenlétünk akadályozza meg a rendbontást, az jó. Ám ha nélkülünk is rend lenne, az még jobb. Közben nagyokat lehetett beszélgetni. A városon átvonuló seregek láttán nem sok bölcsesség kellett hozzá, hogy belássuk: az erők ilyetén aránya esetén legfeljebb valami csoda révén kerekedhetünk felül.

Csodák azonban csak nagy ritkán adódnak, s akkor sem mindig a mi malmunkra hajtják a szelet. Viszont mienk az igazság. Nagy kár, hogy a győzelem sehogy nem akar az igazság mellé szegődni ezúttal sem.

Többnyire ilyen s hasonló gondokon forgattuk az agyunkat nap mint nap. Így következett el november harmadika.

Aznap délelőtt rajokba szerveztek bennünket az egyetemen, mint nyáron a seregben. Bőrcsizmát, vattázott katonaruhát, új fegyvereket vételeztünk. Az a hír járta: nincs kizárva, hogy a használatukra is sor kerül. A golyószórót a sorban legelöl álló, hosszú, de vékonydongájú Moldován Gyuri kezébe nyomták.
– A fene ezt a nehéz vasat! – morgolódott bosszúsan.
– Nesze, itt ez a géppisztoly helyette – azzal elvettem tőle az ormótlan hadiszerszámot.

Nemzetőrszolgálatom néhány napja alatt az a golyószóró volt sorrendben a harmadik fegyverem. Legelőször egy karabélyt kaptam, lőnöm csupán abból kellett: az első esti áldozatok temetésén adtunk le díszsortüzet a Köztemetőben. Természetesen vaktölténnyel.

Feladatunk ezúttal az egyetem védelme volt. (Utóbb kiderült: inkább csak lett volna.) Rajunk helyét a szerves kémia tanszéken jelölték ki. Elhelyezkedtünk hát a professzori szobában, s vártuk a fejleményeket. Közben megtudtuk a rádióból, hogy a Maléter Pál vezette küldöttség tárgyalni indult az oroszokhoz.

Késő délután váratlanul apám jelent meg, hogy velem tárgyaljon: rá akart venni, hogy menjek haza vele.
– Anyád is azt üzeni, hogy gyere: nagyon vár.

Féltették egyetlen fiukat. Elfacsarodott a szívem, de a társaimat sem hagyhattam faképnél.
– Nem mehetek – mondtam –, látod, hogy szolgálatban vagyunk.
Sokszorosan katonaviselt apámnak erre a szóra már nem maradt ellenvetése, köszönt, majd elballagott egyedül haza.
Messzi járhatott már, amidőn hirtelen ráeszméltem: hisz ma van a születésem napja, ma lettem húszéves!

A korán leszálló este nem hozott jó híreket: Maléterék nem tértek vissza a tárgyalásról.

(folytatjuk)

8. rész - Ezt megúsztuk

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Nagy Zoli barátommal a népes, sűrű csoport belső szélén álldogáltunk. Mindketten aggasztónak találtuk a fal melletti sorakozót: ritkán vezet jóra az ilyesmi. Szó nélkül sarkon fordultunk hát, s elindultunk a menza melletti hátsó kijárat felé. Később megtudtuk, hogy egy-két társunknak sikerült még valahogy meglépnie, a többieket viszont valóban felsorakoztatták a fal tövében. Helybéli magyar kísérők kiszemelték közülük azokat, akik az elmúlt hetek során valamilyen szerepet vállaltak. A többit szélnek eresztették. A fogva tartottak egyelőre a repülőtéri szovjet alakulat fogdájába kerültek.

Zoli meg én hosszú léptekkel iparkodtunk mielőbb messzire jutni az egyetemtől. Az erdő felé vettük az irányt. Egyszer csak a magasra nőtt, deres fű közül két szovjet katona emelkedett elő: mintha a föld alól nőttek volna ki:
– Sztoj! – hangzott a felszólítás.
Két géppisztolycső nézett velünk farkasszemet.

Megálltunk, rájuk köszöntünk:
– Zdrávsztvujtye!
Visszaköszöntek, de azért megtudakolták:
– Fegyver van-e?
Persze oroszul.
– Nincsen – mondtam. Persze, én is oroszul. Általában az egész beszélgetés oroszul folyt.

Zoli behúzott nyakkal álldogált mellettem a reggeli hidegben. Az egyik orosz odapillantott reá:
– Te nem fázol? – kérdezte.
– Egy kicsikét – válaszolta higgadtan vacogva Zoli.
– Hát ti nem fáztok-e? – fűztem tovább a társalgás fonalát.
– Nem az ördögöt! – szólt bosszúsan az egyik. – Fél éjszaka itt heverünk nyári ruhában a hideg magyar földön!

Hideg magyar föld! No, ezt is most hallom először.
– Hát miért jöttetek ide? – kockáztattam meg a kérdést.
– A parancs az parancs – felelte mogorván. – Na, eridjetek! Viszlát.
– Viszlát.
– Ezt megúsztuk – jegyezte meg pár lépés után Zoli.
– Ezt meg.

(folytatjuk)

9. rész - "Mondd csak, messze van innen Szuez?"

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Az országosan összehangolt hajnali támadás során egyébként a városházát, a laktanyákat meg a főpostát is lőtték az oroszok az ágyúikkal. Nem tudom, mi hasznuk származott belőle. Néhány nap múlva szóba elegyedtem a főposta bejárata mellett unatkozó őrszemmel. A meglepetés vagy az elutasítás legkisebb jele nélkül fogadta köszönésemet, szinte várta, hogy valaki megszólítsa.

– Honnét jöttél ide? – tettem föl neki az első kérdést.
– Voronyezsből.
– És miért?
– Katona vagyok, oda megyek, ahová a sereg vezényel. – Kevéske szünet után ő kérdezett: – Mondd csak, milyen távolságra van innét Szuez?
– Nagyon messzire: sok ezer kilométernyire.

Ugyan hová küldték ezeket?

Október 23. és november 4. között sem időm, sem nyugtom nem volt az íráshoz. A tanítás szünetelt, az élet szinte megállt. Fanyarul gondoltam rá: íme, az áhított nyugalom – most aztán írhatsz!

Akként is tettem. Ha elkészült egy-egy vers, kivittem a Bessenyei utcai kisebb diákszállóba, ott még akadtak néhányan. Felolvastam nekik, ott is hagytam a kéziratot. Kézről kézre adták, másolgatták. Hogy ezzel esetleg bajt hozhatok a fejemre, azzal mit sem törődtem. Akik a forradalom napjaiban a legtöbbet vállalták magukra, azok most az oroszok fogdájába zárva sínylődnek. Vagy ki tudja, hol… Élnek-e még egyáltalán? Most rajtam a sor. Meggyújtom hát a kezembe adott mécsest, hogy ne legyen teljes az országra szakadó zárka-homály.

A kis diákszálló lakói napról napra fogyatkoztak. Egy délután az egyik lány bejelenti: hazamegy ő is Kaposvárra. Belém nyilall valami. Aggodalom? Rossz előérzet? Nem tudom.
– Ne utazz el! – mondom neki.
Csodálkozva rám pillant:
– Miért ne utaznék el?
– Valami bajod eshet.
– Majd vigyázok.

Csak néztem rá. Ő is rám nézett.
Aztán elutazott.
Utóbb megtudtam: szerencsésen hazaért, nem lett baja.
Megnyugodtam.

(folytatjuk)

10. rész - Csak túl kellett élni

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Időközben a kis diákszálló is teljesen megüresedett. Lakói – ki erre, ki arra – hazatértek, nem volt kikhez odajárnom. Hosszúnak, igen hosszúnak ígérkezett a félévi szünet.

A Kádár vezette új kormány pedig a megszálló hadsereg s hazai pribékjei segítségével folytatta a könyörtelen rendcsinálást. Százakat végeztek ki, vertek agyon, ezreket tartóztattak le, vetettek alá kínvallatásnak, s ítéltek el. A főváros jelentős része – akárcsak a háború végén – ismét romokban hevert. Tetézte az alig fölmérhető veszteségeket, hogy – ki ezért, ki azért – százezrek vágtak neki a nyugati határnak. Csanádi Imre versében így ír erről:

„Ha veszett, még több vesszen:
kiözönöltek kétszázezren.
……….
……….
Tavaszodván okádta
titkát a Fertő lápja:
iszapcsuhásan nőket,
kökénykék csecsemőket.”

Én nem akartam elhagyni az országot. Sem akkor, sem később. Ha néhány hónappal előbbre látok – nem, nem a jövőbe: csupán a krónikussá vált jelen időbe –, akkor sem akartam volna. Írtam hát tovább a verseimet, mint aki a dolgát teszi, nemigen tépelődtem annak esélyein, hogy előbb-utóbb magam is a malomkövek közé kerülhetek. Az sem zavart, hogy tudtam: ezekkel a versekkel aligha lenne tanácsos a nagy nyilvánosság elé lépnem. Ha volt kinek, megmutattam, felolvastam. Mint utóbb kiderült, a kézről kézre adott versek legalább eggyel több személyhez eljutottak, mint ahányra számítottam… (Az egy feljelentő volt.)

Így jött el – mint minden esztendőben – a téli napforduló (s egyben Sztálin születésnapja, amit azonban most már nem kellett megünnepelni), aztán a karácsony, végül pedig az előzőnél galamblépésnyivel kurtább utolsó éjszakára felvirradó új év.

Azon a józan és világos reggelen még nem tudhattam: mennyi jónak s mennyi rossznak nézek elébe. Ám ez, azt hiszem, így volt bölcsen s okosan elrendezve.

Csak túl kellett élni.

A recski kényszermunkatábor - Prológus

A Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának nyomozói 1948 szeptemberében tartóztatták le a barátomat. A már akkor is szokásos módon: az éjszaka csendjét nem zavarták meg holmi csengetéssel, egyszerűen betörték a lakása ajtaját, kirángatták az ágyából és félig öltözötten elhurcolták. Két nyomozó a lakásban maradt. A barátom feleségét, két kicsinyével együtt az előszobába zavarták, majd felforgatva mindent, összeszedték a található leveleket, feljegyzéseket, a nekik gyanúsnak tűnő papírokat, ezeket egy zsákba gyömöszölve, egyikük elvitte. A másik nyomozó a lakásban maradt. A halálra ijedt, hálóingben fagyoskodó asszonnyal közölte, a lakást nem hagyhatja el, látogatót nem fogadhat s nem használhatja a telefont sem; ha csengene, ne vegye fel a kagylót. Azután leült az előszobában, elővette tízóraiját s jóízűen falatozott.

A barátomat szállító dzsipet két másik vette közre, mindegyiken négy-négy géppisztolyos nyomozóval. Az Andrássy út 60-ban átadták az ügyeletes tisztnek, aki felvette a személyi adatait, megmotoztatta, majd egy őrrel az ügyeletre küldte. Itt arccal a fal felé fordítva várta sorsát. Déltájt szólították. Egy ávós főhadnagy elé vezették, aki megint kikérdezte a személyi adatait, ismételten megmotoztatta. Leültette, megkérdezte, tudja-e miért hozták be az államvédelmi osztályra. A barátom nem tudta. Kémkedésért és összeesküvésért tartóztattuk le – közölte vele a főhadnagy –, jobb, ha mindent beismer, mert a tagadásával csak súlyosbítja a helyzetét. A barátomnak nem volt mit beismernie, az egyik állami hivatal előadója volt, szorgalmas, kötelességtudó munkaerő, aki csak a családjának élt, soha semmiféle politikai mozgalomban nem vett részt.

A barátom feleségét három napig őrizték felváltva az államvédelmi osztály nyomozói a lakásában, majd a negyedik napon közölték vele, letartóztatják és beviszik az Andrássy út 60-ba, hogy a férjével szembesítsék. A két gyereket a nagyszülők vették magukhoz. Az asszony 1949 decemberében került elő a kistarcsai internálótáborból; ő is csak a szüleihez mehetett, a lakásukból időközben az államvédelmi osztály beosztottjai mindent elhurcoltak és azt egy belügyminisztériumi tisztviselőnek utalták ki. 1951 júniusában a barátom feleségét szüleivel, gyermekeivel együtt meg néhány batyuval kitelepítették Budapestről; a Hortobágyra vitték őket, ahol 1953 nyaráig, tehát két esztendeig, a rizsföldeken dolgoztak és egy sertéspajtából átalakított rozoga helyiségben laktak, a tető minduntalan beázott, a fal repedésein befújt a pusztai szél.

A barátom 1953 szeptemberében szabadult a recski kényszermunkatáborból. Mielőtt elbocsátották volna, aláírattak vele egy negyedrétnyi nyomtatványt, amelyben az állt, hogy ha bárkinek is elmondja, hol tartották fogva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetésre ítélik. Csendes, türelmes ember volt, nem panaszkodott senkinek. Hiába volt diplomája, csupán egy kerületi vízvezeték-szerelő vállalatnál kapott munkát, kézre adta a szerszámot, árkot ásott és hordta a nehéz vascsöveket.

1956 májusában levelet kapott a régi hivatala személyzeti osztályától, keresse fel őket. Azután közölték vele, hogy kiderült, méltánytalanság érte, s akár azonnal is elfoglalhatja a régi munkakörét. Ha elítélték volna – világosította fel az osztályvezető –, kártérítést is kérhetne, de miután csupán internálva volt, erre nincs lehetőség. Talán majd később – tette hozzá. A barátom elfoglalta a visszakapott munkakörét s nagynehezen egy kényelmetlen társbérletet vásárolt a családjának. Megtörtségéből a forradalom sem tudta felrázni, ki sem ment az utcára a mozgalmas napokban, otthon maradt, majd folytatta munkáját a hivatalában.

Úgy vélem, a barátom történetében senki semmi különöset nem talál: ezrek meg ezrek mentek végig a forradalom előtt ugyanilyen, vagy sokkal göröngyösebb úton; mások pedig soha nem érték meg a szabadulást, jeltelen sírokban feküsznek a magyar temetők szélén, árkában. Ám nemrégiben, a recski kényszermunkatáborból való szabadulása után több mint negyedszázaddal, mégis különös dolog történt: barátom, elérvén a hatvanadik esztendejét, nyugdíjazását kérte s kérelmében – fölöttesei nem kis megütközésére – közölte, igényt tart az annak idején ártatlanul rabságban töltött öt esztendejének a beszámítására is. Előbb nem fogadták el a beadványt, tanácsolták, mondjon le erről a képtelenségről, majd – látván a makacsságát – arra kérték, csatoljon valamilyen igazolást a rabságban töltött idejéről. A barátomnak ilyen igazolása nem volt, végül a beadványát e nélkül fogadták el. Hetek múltán értesítették, a szóban forgó öt esztendőt nem számíthatják be munkában eltöltött időnek. Különben is – mondta szemrehányó hangon az illetékes tisztviselő – ön egy olyan munkatáborra hivatkozik, amelynek senki sem találja nyomát: azt állítja, hogy három esztendőt töltött 1950 és 1953 között a recski kényszermunkatáborban, jóllehet megbízható források szerint ez soha nem is létezett.

A barátom elnyűve, fáradtan, küszködve a Recsken szerzett nyavalyáival, ma is szorgalmasan dolgozik. Szeretne munkában tölteni még néhány esztendőt, hogy majd elvegetáljon a magyarországi viszonyok között is szűkös nyugdíjából. Reggelente, munkába menet, együtt utazik az autóbuszon azzal az egykori ávós főhadnaggyal, aki 1948 őszén véresre rugdalta s most az egyik kerületi párttitkárság vezető funkcionáriusa. Mélységes – ám fegyelmezett – utálkozással méregetik egymást.
A most sorra kerülő beszámolóm mintegy két évtizede fekszik a fiókom alján. Régen lemondtam arról, hogy közreadjam: miért szaggassam fel a már-már behegedő sebeket? De nem hagyhatom cserben a barátomat, íme a „soha nem is létezett recski kényszermunkatábor” vázlatos története.

1. rész: A nagy terv

A közhiedelemmel szemben a Magyar Kommunista Párt által 1948–49-ben kidolgozott első ötéves terv nemcsak gazdasági jellegű volt, hanem felölelte az egész magyar élet szovjet mintára való átalakítását. A moszkovita vezetők előtt a zárt, poshadt levegőjű, de nagy álmukat kergető emigrációjuk után végre megnyíltak a korlátlan lehetőségek és az egyéni megdicsőülés kapui. Délibábkergetésük bizonyítéka a nagyjából két esztendő alatt megbukott, túlméretezett első ötéves terv. Ugyanilyen mohók voltak egyéb elképzeléseikkel is.

Erőszakoskodásuknak a politikai, társadalmi, közigazgatási, nevelési és egyházi életük átalakítása terén is ez a magyarázata. Ám hittek abban, hogy a szovjet mintára megszervezendő politikai rendőrség közreműködésével terveiket végre tudják hajtani. Ezért fogtak hozzá 1949-ben a most már önállóvá lett Államvédelmi Hatóság létszámának felduzzasztásához, hatáskörének szinte mindenre való kiterjesztéséhez. Az újoncok verbuválását a hadsereg politikai tisztjei és a pártszervezetek titkárai végezték, kiszemelvén, biztatván a megbízható személyeket.

Az ÁVH-s újoncok kiképzése részben Budapesten, részben a vidéki városokban folyt, az őrszolgálatra való kiképzésben részt vettek az akkor már ugyancsak a politikai rendőrséghez tartozó határőrség egységei is. A drákói szigorral végrehajtott kiképzés lényege a feltétlen, vak engedelmességre való előkészítés volt. Az inkább csak agymosásnak nevezhető elméleti oktatás főként a szolgálati szabályzat és a marxista-kommunista szólamok besulykolásából állt. A politikai nevelőtisztek rendszeresen tartottak előadásokat olyan esetekről, amelyek tárgya a nép ellenségeinek káros tevékenysége és az ellene küzdő ÁVH-sok hősiessége volt. A történetek mindig azzal végződtek, hogy a szabadságát a nagy Szovjetunió jóvoltából elnyert magyar nép ellen vétők megkapták méltó büntetésüket, s hogy ezt vagy azt a bajtársat soron kívül őrmesterré, netán éppen alhadnaggyá léptették elő. Elmondhatjuk, az újonctanfolyamokról kikerülő ÁVH-sok valamennyien az agyukban hordozták a marsallbotot.

Az Államvédelmi Hatóság így feltöltve létszámát, 1950 tavaszára készen állt az egyik igen jelentős és jó előre kidolgozott terve végrehajtására: a büntető- és letartóztató intézetek átvételére. A Magyar Kommunista Párt főtitkárságáról később kiszivárgott hírek szerint ezt nem csupán biztonsági okok miatt határozták el, hanem az ÁVH már 1949-ben terveket készített arra, hogy az első ötéves terv nagyobb munkálataihoz, építkezéseihez, gátépítésekhez, bányákhoz hány őrizetében lévő rabmunkást bocsát majd rendelkezésre. Ha jól megvizsgáljuk az első ötéves terv munkaerő- és bérszükségletét, ez nyilvánvalónak is látszik: rabszolgamunka bevezetése nélkül ezeket kielégíteni aligha lehetett volna.

Ezt a tervet egyébként már korábbról is nyomon tudjuk követni. A szénbányavállalatokhoz kirendelt államosítási biztosokkal együttműködő kommunista funkcionáriusok már 1946-ban – a bányászati szakértőkkel szemben – tiltakoztak az ellen, hogy a viszonylag alacsony kalóriaértékű barnaszenet adó észak-borsodi bányaüzemeket leállították. Azzal érveltek, hogy ezekben a bányákban a már korábban elfogadott tervek szerint elítélteket fognak dolgoztatni, s így a termelés gazdaságos lesz. Ezeket az üzemeket nem csukták be, jóllehet a termelési költségük gyakran az országos átlag háromszorosa, négyszerese volt.

2. rész: Az ÁVH rohamegységei elfoglalják a kistarcsai internáló tábort

1950. május 5-e hajnalán szokatlan zajra, mozgolódásra ébredtem a kistarcsai internáló tábor 2. számú épületének emeleti saroktermében. Négy óra lehetett, a szokásos őrségváltás ideje. Az emeleti priccsemről az ablakon át kiláttam a tábor főkapujára s az ettől jobbra lévő őrtoronyra s számtalanszor figyeltem meg az őrségváltást, amely rendszerint minden hang nélkül ment végbe. Ám ekkor mintha fojtott hangú parancsszavakat hallottam volna. Nemsokára az addig őrségben álló, szürke ruhás rendőr helyett két tányérsapkás, állszíjas ÁVH-st pillantottam meg, ahogy az őrtorony könyöklőjére támaszkodva, az épületek felé irányították a géppisztolyukat. Még talán nem is derengett, ám a környező lámpák jól megvilágították az őrtornyot, a szemem nem káprázott: két ÁVH-s állott őrségben!

Kisvártatva hangos ütődéssel szélesre tárult a főkapu s azon túl, az utcán, egy, a kapunyílásnak irányított gépfegyvert vettem észre, mögötte fekvő két ÁVH-sal. Az események gyorsan peregtek. A gépfegyver őrizte kapun egymás után hozta be két-két géppisztolyos ÁVH-s az eddig az őrtornyokban állt és lefegyverzett rendőröket. Kettős sorba állították, majd vagy fél órai várakozás után elindították őket a fogdaépület felé. Aki az ablakokhoz fért közülünk, megdermedve szemlélte a jelenetet. Belém nyilallt a felismerés: az Államvédelmi Hatóság átvette a tábort.

Az addigi, az adott körülmények között elviselhető életünk egészen megváltozott. Az új parancsnokság hermetikusan lezárta a tábort. Beszüntette a gyakran inkább szórakozásszámba vehető munkát, nem írhattunk s nem kaphattunk hozzátartozóinktól levelet, megszűntek a csomagbeadások, a rendszeres havi beszélők. Az ablakokat bemeszelték, ezeket egész nap zárva kellett tartanunk, kivéve azt a félórányi időt, amelyet az udvaron, hátra tett kézzel, lesütött szemmel, némán, az őrök rugdalása és ordítozása közben „ sétálással” töltöttünk.

Élelmezésünk is leromlott, egykori számításaim szerint a napi táplálékunk nem tehetett ki többet 500–600 kalóriánál, s ezt most már az annak idején hozzátartozóinktól kapott élelmiszerekkel sem pótolhattuk.

Az egykor valamennyiünk által vagy az Andrássy út 60-ban vagy pedig valamelyik ÁVH-s kirendeltségen tapasztalt, intézményes terror köszöntött ránk. A legkisebb vétséget – pl. egyetlen szót séta közben – is kegyetlenül megtorolták: verés, fogdabüntetés járt érte. Megszervezték a besúgóhálózatot, sohase tudtuk, melyik társunk előtt mit mondhatunk, mit nem. Magam egyszer áldozatául estem egy ilyen besúgó provokációjának s hat hétig tartottak kettős fallal szigetelt, minden zajt kizáró magánzárkán; amikor visszamehettem a közös terembe, napokig senki hangját nem tudtam kivenni, csupán egy állandó zúgást hallottam.

Ahogy napról napra fogyott a testsúlyunk, úgy fogyott a reményünk is, valaha szabadon léphetünk ki a tábor kapuján. Teltek a napok, múltak a hónapok, csak a perceket volt nehéz kivárni, szinte mindegyiket külön kellett megharcolnunk, annyira elviselhetetlenek voltak.

Valamikor 1950 augusztusában esetenként 10–15 társunkat szólították, hogy minden holmijával jelentkezzék az ún. ÁVH-s körletparancsnoknál. Ezeket többet nem láttuk viszont, s – valószínűleg a besúgókon keresztül – azt híresztelték el, ezek szabadultak. Senki se hitte.

Nagyjából fel tudtuk mérni, kik azok, akiket kisebb és kik azok, akiket viszonylag nagyobb váddal internáltak annak idején. A „szabadulók” az utóbbiak közé tartoztak. Találgattuk, hová tűnhettek, eredmény nélkül. Így folyt ez szeptemberben és októberben is, időnként 10–15 társunk tűnt el. Valaki kitalálta, ennyien férnek el egy rabomobilban vagy egy teherautón; kétségtelenné vált, valahová viszik őket...

(folytatjuk)

3. rész: Elszállítanak bennünket Kistarcsáról

1950. október 25-én valamivel a szokásosnál korábban ébresztettek bennünket, s az ÁVH-s őrök kiadták a parancsot, senki sem hagyhatja el a termét. Nemsokára a táborparancsnok százados jelent meg egy főhadnagy kíséretében s az utóbbi egy ívről neveket olvasott fel, köztük az enyémet is. Maguk szabadulnak – mondta könnyedén a főhadnagy. Nem hinném, hogy bárki is akadt volna közöttünk, aki ezt el is hitte.

Az őrök levezettek bennünket az udvarra és arccal a fogdaépület fala felé állítottak, majd szinte egyenként bezavartak a beszélő nagy termébe. Addig sohase látott ÁVH-sok fogadtak itt bennünket, ordítozással, rúgással, derékszíjjal való veréssel. A magunkkal cipelt holmijainkat egy nagy halomba rakatták, majd meztelenre vetkőztettek valamennyiünket. A levetett ruháinkat frissen kopaszra nyírt rabok egy másik halomba vitték, ahogy itt is, ott is csattant egy-egy derékszíj valamelyik lassabban vetkőző társunk hátán, fején.

A terem egy másik részében ruhakupacok sorakoztak egymás mellett. Mindegyikünknek egy-egy ilyen kupac elé kellett állnunk, majd parancsot kaptunk, öltözzünk át. Magunkra kapkodtuk az ócska, piszkos, míniummal széles piros csíkokkal megfestett, katonai vagy ávós posztóruhát, a rendszerint összeszáradt kiselejtezett bakancsot, sapkát, köpenyt. Kaptunk még egy csajkát, egy kanalat és egy zsebkendőnyi vászondarabot. Azután a táborparancsnok elrendelte a motozást: senki mást azonkívül, amit ott kapott, nem tarthatott meg. Ha találtak valakinél valamit, azon nyomban véresre verték.

Így átöltözve, halálra ijedten álltunk a teremben, valamennyiünk előtt vészteljesen derengett fel a jövőnk. Késő este lehetett, talán tizenegy óra, amikor egy ávós őrnagy jelent meg, s közölte velünk, hogy nincs semmi okunk az ijedelemre, mert innen csupán munkára visznek bennünket. Nem visznek ki bennünket az országból – mondta –, hanem csupán egy, Budapesttől nem távolabb, mint száz kilométerre lévő helyen dolgozunk majd s biztosíthat bennünket, hogy ha jól végezzük a ránk bízott munkát, három hónapon belül mindenki a családja körében lesz. Azután géppisztolyos ÁVH-sok sorfala között a már várakozó teherautókhoz vezettek bennünket, ezekre kellett tízesével felugrálnunk. A ponyvával letakart teherautó hátuljában két ávós géppisztolyt, másik kettő karabélyt szegezett ránk.

Némi várakozás után a teherautó elindult velünk. Mint a tenyeremet ismerem a vidéket, így csakhamar észrevettem, a miskolci műútra fordultunk. Elértük a gödöllői hajtűkanyart, elhagytuk a helyiérdekű állomást, és valahol a községen túl, a vasúti töltés mellett álltunk meg. Az ÁVH-sok leparancsoltak bennünket, s álltunk sorban a ránk szegezett fegyverekkel szemben.

Csak később vettem észre, hogy fent a vasúti töltésen egy igen hosszú tehervagon-szerelvény állt. Ezekbe a vagonokba vertek fel bennünket. Nem tudom, egybe-egybe hány társunk jutott, én negyed magammal kerültem egy ilyen vagon egyik végébe, míg a másik végén négy ávós vigyázott bennünket a vagon közepén világító viharlámpa imbolygó fényében. Egy idő után elindult a szerelvény. Kelet felé.

Még mindig mehetünk a Szovjetunióba, villant meg az agyamban. Minden idegszálamat megfeszítettem, hogy tudjam, hol járunk. Valamikor hetente utaztam ezen a vonalon, szinte minden váltót, kitérőt ismertem. Jóllehet nem láttam ki a vagonból, sikerült nyomon követnem a szerelvény útját. Azt is biztonsággal állapíthattam meg, hogy Kál-Kápolnánál a szerelvény másik végébe kapcsolták a mozdonyt s megindultunk Verpelét felé.

Már derengett a hajnal. A vagon egy kis repedésén keresztül felismertem a Tarna-patak hídját, néhány perc múlva megállt a szerelvény. Kívülről nyitották ki a vagon ajtaját s mi leugráltunk a szerelvény mellé; elöttünk, mögöttünk géppisztolyos, karabélyos ÁVH-sok álltak lövésre készen. Egy bőrkabátos százados lovagolt fel és alá a soraink előtt. Nemsokára százával álltunk az állomás térségében; mi, a piros csíkos ruhába öltöztetett rabok, de százával álltak körülöttünk az ÁVH-sok is.

A szemem az előttem lévő épület homlokzatára tévedt, ott volt a szokott helyén a felírás: Recsk-Parádfürdő. Hát nem a Szovjetunió, villant az agyamba, hanem a recski ércbánya lesz az új otthonunk. Azután emlékeimbe idéztem a pár esztendővel korábban látott ércbánya elhanyagolt, víztől csepegő, rézgálicszagot árasztó járatait.

Nem volt sok időm a tűnődésre. Az ÁVH-sok három nagy csoportra osztottak bennünket, ötös sorokba állítva. Abban a csoportban, amelyikbe én jutottam, vagy százötvenen lehettünk. Körülöttünk gépfegyveres, távcsöves karabéllyal felszerelt ÁVH-sok nyüzsögtek. Lehettek legalább százan.

Míg a másik két csoport az ordítozó ÁVH-sok gyűrűjében az állomás térségében maradt, minket elindítottak dél felé, a Mátra gerince irányába. Tehát nem a recski ércbányába visznek bennünket, könnyebbültem meg, mert az északra van. Előbb gyors léptekkel haladtunk a völgyön át a Csevice-patak felé vezető dűlőúton, majd árkon-bokron keresztül, parlagon, még be nem szántott tarlón, friss szántáson kergettek bennünket futólépésban az ÁVH-sok.

Volt, aki felbukott, volt, aki összeesett: ezeket felrángatták és futásra nógatták a puskatussal. A bőrkabátos százados a sarkunkban ugratott a lovával, legázolással fenyegetve a lemaradozókat. Kutyaugatást hallottam, akkor vettem észre, hogy valahonnan pórázon vezetett kutyákkal újabb ÁVH-sok tűntek fel. Ezek valószínűleg a már előre kijelölt úton várakozhattak ránk. Most már a kutyák vették át a hátul botladozók nógatását, időnként belemarva egyikünk-másikunk lábikrájába.

Végre megint egy útra értünk a hegyre való rohanás után s egy, részben a nyers, kérgét meghagyott fából ácsolt kapu előtt álltunk meg. A százados éppen közelemben nézte meg a karóráját, elégedetten kiáltott oda az egyik ávós őrmesternek: nem rossz, harmincegy perc! Ennyi idő alatt tettük meg a mintegy négy kilométernyi utat.

A kapun belülről, akár egy népes fogadó bizottság, számos ávós tiszt és két polgári ruhás férfi jött elénk. Az egyik tisztnek, talán a parancsnok lehetett, a bőrkabátos százados jelentett valamit; míg az egyik, igen nyeglének tűnő, rókaarcú hadnagy gúnyos mosollyal szemlélt bennünket, néha meg-megállva valaki előtt. Legalább ötször számoltak meg bennünket, amíg belülre jutottunk a kapun. Katonás sorokban, egyszerre lépve, de inkább vánszorogva mint masírozva érkeztünk meg egy szögesdróttal, őrtornyokkal körülvett hegyi táborba. Akkor még nem sejtettük, hogy csak három esztendő múltán hagyjuk el: már azok, akik túléltük.

4. rész: Hol volt a recski kényszermunkatábor?

A „megbízható források szerint soha nem is létezett” recski kényszermunkatábor az Északi-Középhegységünkhöz tartozó Keleti-Mátra északi oldalán feküdt, az északi szélesség 47. foka, 53. perce és a keleti hosszúság 20. foka, 7. perce metszette. Pontos helyét meghatározhatjuk úgy is, ha Magyarország térképén a Kékestető és Sirok község, meg Parádfürdő és Kisnána között húzunk egy-egy egyenest: ezek a tábor területén keresztezik egymást.

Ám ha így körülményesnek tűnnék a földrajzi meghatározás, adódik egy sokkal egyszerubb lehetőség is: a budapesti Kartográfiai Intézet által 1957-ben kiadott, a Mátra hegységet ábrázoló, ÁFTH 83/1957. számú, 60 000-es léptékű turistatérképen a tábor helye világosan fel van tüntetve. A később kiadott térképekről a tábor kerítésjelzését törölték, csupán az erdőirtás, a tábor területén létesített kis tavak és a Csákánykőhöz vezető, általunk épített, kanyargós út jelzését hagyták meg.

A tábor területe korábban a Barkóczy család birtokához tartozott - juhtenyészetük volt itt. A terjedelmes juhhodály és egy kisebb lakóház maradt ebből a táborra az északi kerítésnél emelkedő dombon. Valamivel délebbre kisebb patakok, vízmosások szabdalta keresztvölgy húzódott, majd a terep egyenletesen emelkedett a tábor déli végét lezáró, mintegy 500 méter magas sziklacsúcsig, a Csákánykőig. A néhol oszloposan formálódott andezitból álló sziklatömeg, valójában részben már lepusztult vulkáni dugó, északi oldala leomlott, vagy a nedves agyagrétegen a mélybe csúszott s így egy mintegy száz méter magas, 250–300 méter széles, majdnem egészen merőleges sziklafal képződött. Ez utóbbi szinte kínálta magát kőbánya-nyitásra.

A Csákánykő közelében több hasonló, a korábbi takarórétegeitől már megszabadult andezit-csúcs található. Az első ötéves tervben ezek közül jó néhányat, közöttük a Csákánykőt is, kiszemeltek bányanyitásra. Elsősorban útburkoló anyaghoz akartak így jutni. Úgy tervezték, hogy ezeket a kőbányákat sodronykötélpályával kötik be a Recsk-parádfürdői vasútállomás közelében építendő rakodóhoz. E nagyarányú tervet másként, mint kényszermunkások alkalmazásával nemigen tudták volna végrehajtani, s különösen nem az első, főként építkezéssel, előkészítéssel töltött időkben. A környék népessége aránylag ritka, a rendelkezésre álló munkaerőket lekötötte a parádi üveggyár, a recski ércbánya és a valamivel távolabb lévő szénbányavidék.

Vannak, akik állítják – közöttük olyanok is, akik bizalmas információkhoz juthattak –, hogy ezeket a kényszermunkatáborként kezelt bányákat az Államvédelmi Hatóság – szovjet mintára – büntető, vagy éppen megsemmisítő táboroknak szemelte ki. Nekünk, akik meg- és túléltük a recski kényszermunkatábor szörnyűségeit, efelől nemigen van kétségünk.

5. rész: Az első napunk a recski táborban

Ez 1950. október 26-a volt. A kapun áthaladva egy nagyobb tisztáson állítottak meg bennünket. Ekkor, mintegy üdvözlésünkre, megeredt az eső, hogy azután két és fél hónapig egyfolytában essék. ÁVH-sok légiója lepett el bennünket, valamennyiünket megint tüzetesen megmotoztak, voltak, akiket a zuhogó esőben meztelenre vetkőztettek. Majd amikor a másik két csoport is megérkezett a táborba, megkezdődött a barakkokba való szétosztás.

Ám közben már láthattunk valamit a tábor életéből: hozzánk hasonlóan öltözött, sovány, nyúzott arcú embereket láttunk hatalmas rönköket, jókora szikladarabokat cipelni, mögöttük ordítozó ÁVH-sokkal. Volt közöttük olyan csoport, amelyik rohanvást vitt valamilyen anyagot ágakból eszkábált hordsaroglyán. Időnként megálltak, s harsány hangon kiáltották: felügyelő úr, engedélyt kérek a továbbmenésre.

Előbb nem láttuk ezeket az ÁVH-sokat, majd felfedeztük őket hol egy fa, hol egy bokor lombjai között. Mindenütt géppisztolyos ÁVH-sok voltak, a szerencsétlen társaink pedig mint a hangyák rohangásztak közöttük cipekedve, szinte látszólag értelmetlenül. Nemsokára megoldódott a Kistarcsáról eltűntek rejtélye is, egyiküket-másikukat ott láttuk a többiek között.

Mintegy ötszázan érkeztünk meg ezen a napon a táborba, s ahogy később megtudtuk, akkor már vagy 150-en előztek meg bennünket. Ezek egy részét Kistarcsáról hozták ide, másokat pedig a budapesti toloncházban fogva tartott, júliusban letartóztatott szociáldemokraták közül. Voltak olyanok, akik megérkezésünkkor már harmadik hónapjukat töltötték a táborban. Ők építették a tábor szögesdrótkerítését, az őrtornyokat, és felhúzták már az első barakksort is, meg néhány más épületet. Amíg az egyik elkészült barakkba nem költözhettek be, a juhhodályban aludtak, ugyanazon az almon, amelyen korábban a kullancsokkal fertőzött juhok.

Az elkészült barakksor négy, egyenként húsz méter hosszúságú, nyolc méter szélességű barakkból állott. Falai kívül félbe hasított fatörzsekkel, belül egy sornyi téglával voltak burkolva, teteje hornyolt cserepekkel volt fedve. Én 160-ad magammal a 4. számú barakkba kerültem, ennek akkor még nem volt padlása és a selejtes cserepek résein kiláttunk az égre. A barakk két oldalán emeletes, viszonylag vékony girbegurba ágakból készült priccssor húzódott, ezek felett néhány, erős dróthálóval ellátott, a kinti világosságot alig-alig beengedő ablakkal. Két-két ember kapott egy-egy szalmazsákot, első dolgunk volt ezt a barakkba hordott, vizes, már-már rothadó szalmával úgy-ahogy megtömni. ezeket helyeztük el a priccseken a kapott egy-egy vékony, durva pokróccal. A fejrészhez tettük a csajkánkat, a kanalat és a darabka vászonrongyot: berendezkedtünk Recsken.

Estére kaptunk vacsorát, babfőzeléket és egy kis cipót. Éhesek voltunk, másfél napja nem ettünk, mohón faltunk fel mindent. Úgy kilenc óra tájban két ávós létszámot tartott a barakkban, s levethettük a csuromvizes gönceinket s lefekhettünk a fele annyi ember számára is szűk priccsekre. Hiába nem aludtam az előző éjszaka, most sem jött álom a szememre: a vékony, időközben átnedvesedett takaró alatt fáztam, szinte vacogott a fogam. Fölöttem lyukas volt a tető, csurgott rám az eső. Ez volt az első recski napom, 1950. október 26-a.

6. rész: A recski kényszermunkatábor leírása

A többszörös szögesdrótkerítés egy szabálytalan, észak-déli irányban megnyúló hatszöget fogott közre, átlagos hossza 1200 méter, szélessége mintegy 600 méter volt, így a területe nem egészen háromnegyed négyzetkilométert tett ki. Az ÁVH-sok lakókörlete a tábor északi részén volt elhelyezve a parancsnoksággal együtt. Az első időkben itt volt a fogdának használt, földbe vájt bunker is. Ezektől délre, túl az általunk létesített kis tavakon, állt a két barakksor a konyhával, meg itt voltak a műhelyek is, valamennyi együttesen és külön-külön is bekerítve kettős szögesdrótkerítéssel. A barakkjainktól valamivel távolabb volt a kórház-barakk, a fogdaépület, a mosoda és egy kisebb, a kedvezményeket élvező, soraink közül kikerülő brigádvezetők, normások lakóbarakkja is.

Maga a bánya, a kőfejtő, a tábor déli részén volt, a már korábban leírt Csákánykő északi oldalán. Itt néhány kezdetleges műhelyépület állt, majd itt épült fel a sodronypálya feladóállomása is.

A mintegy három méter magas, a tábort körülvevő, kettős szögesdrótkerítés mentén álltak, egymástól ötven méternyire, magas lábakőn az őrtornyok, míg a tábor területén belül három, rendszerint géppuskával ellátott, magas-figyelő épült. Ezeken körben forgatható reflektorok voltak felszerelve. A kerítés mentén elhelyezett lámpák éjszaka is nappali fénnyel világítottak.

Egy időben, 1952 folyamán, néhány hónapon keresztül létezett egy fióktábor is, az ún. alsó tábor, a Recsk község közelében lévő, Somrétnek nevezett helyen. Itt felváltva tartózkodtunk, amikor a Recsk–Sirok közötti műutat áthelyeztük s új hidat építettünk a Tarnán, hogy az út ne keresztezze a vasútvonalat. Ez a tábor is körül volt véve szögesdrótkerítéssel, néhány őrtoronnyal s itt magunkat bekerítve dolgoztunk, ám korántsem volt annyira biztosítva szökés ellen, mint a másik. Az itteni jobb bánásmódnak is ez lehetett az egyik magyarázata.

A tábor létszáma

Az 1950 júliusától október végéig a táborba szállított mintegy 150 rab után a mi 500 fős csoportunk következett október 26-án, majd 1951. január 5-én újabb 500 fő érkezett Kistarcsáról. Az utolsó csoportot, a mintegy 150 főt kitevő hatvani vasutasokat, viszonylag igen későn, 1953 kora tavaszán hozták Recskre. Ez utóbbiakat egy különálló barakkban helyezték el, munkára nem vitték őket, s velük soha nem is találkoztunk. E számításunk szerint a kényszermunkatábor legnagyobb létszáma 1300 fő lehetett.

A táborból a végleges, 1953 őszén bekövetkezett felszámolás előtt két ízben szabadultak rabok: 1951 karácsonyán mintegy harminc, míg 1953. március 8-án 120 társunk hagyta el a tábort. Sem az első, sem a másik szabadulás igazi okára nincs magyarázatunk. Ezeket azzal a feltétellel engedték el, hogy szabadulásuk után soha senkinek nem szólnak arról, hol tartották őket fogva. Jellemző az akkori időkre, hogy az első csoportnál, az 1951 végén szabadultaknál, ez a figyelmeztetés be is vált, nem tudunk arról, hogy ők bármelyikünk hozzátartozójának hírt vittek volna felőlünk. Ám az 1953 tavaszán szabadultak közül elég sokan beszámoltak Recskről, főként a szovjet diktátor halála után.

Szólnunk kell arról is, milyen volt a Recsken fogva tartottak társadalmi összetétele. Úgy hiszem, a legnépesebb csoportot a magyar középosztály műveltebb, opportunizmusra nem hajló tagjai adták, a többiek a magyar társadalom minden rétegéből származtak. A szociáldemokraták között föltétlenül nagyobb volt a szakmunkások aránya; de akadtak közöttünk munkás szép számmal, akik soha semmiféle párthoz nem tartoztak. Elég sok, akkor különösen kuláknak nevezett középparaszt is akadt, meglehetősen népes volt az egykori katonák csoportja is, míg az egyházak papjait megkímélték Recsktől.

Akadtak bőven úgynevezett gyökértelen elemek is, kétes egzisztenciák, akik mindig mindenre kaphatók voltak: ezekből kerültek ki az ÁVH-sok legmegbízhatóbb besúgói. A Magyar Kommunista Párt volt tagjai, a rendőrség, az egykori államvédelmi osztály és az Államvédelmi Hatóság kegyvesztett tagjai is képviseltették magukat: ezek – mégiscsak bennfenteseknek számítván, különféle beosztásokhoz jutva – gyakran kegyetlenebbül bántak velünk, rabtársaikkal, mint maguk az ÁVH-sok.

7. rész: A recski munkaviszonyok

Azzal kell kezdenem, hogy a munkaviszonyok majd' végig elviselhetetlenek voltak: a nyilvánvalóan erre kioktatott ÁVH-sok még a legkönnyebbnek tetsző munkát is valóságos emberkínzássá tudták varázsolni. Ez az egyik bizonyítékunk arra, hogy a recski kényszermunkatábor elsősorban fenyítő, büntető intézmény volt, ahol nem a munkateljesítmény, hanem a munkát végzők szenvedése volt a cél.

A táborban fogva tartottak között talán két ember akadt, aki valaha is dolgozott kőbányában, tehát az elvégzendő munka mindenki számára új volt; különösen új volt azoknak, akik egész életükben soha semmiféle fizikai munkát nem végeztek. Olyan normakövetelményeket szabtak meg, amelyeket eredetileg jól felszerelt kőbányákban dolgozó szakmunkásokra alkalmaztak. Szerszámok híján gyakran puszta kézzel végeztünk földmunkálatokat, bontottunk a hegy oldalából szikladarabokat. Amikor már szerszámokat kaptunk, ezek minősége csapnivaló volt, a nyelük nyers, nehéz, minduntalan feltörték a kezünket.

Mind a törésre szánt, mind pedig a megtört köveket nyers fából készült hordsaroglyán szállítottuk, ezek üresen is elviselhetetlenül nehezek voltak. Amikor később talicskákat kaptunk, főként az útépítéshez, ezek is olyan ormótlanok, nehezen tolhatók voltak, hogy üresen is kínszenvedést okoztak. A gyakorlatlanságunk, a rossz munkaszervezés és a nem megfelelő szerszámok miatt igen sok volt a baleset. Különösen sokan kaptak ínhüvelygyulladást a sokszor napi tizenkét óráig tartó kőtöréstől; ezek között számosan akadtak olyanok, akik megbénult ujjakkal hagyták el Recsket.

Amíg a táborba érkezésünk utáni első két és fél hónapban az egyre szakadó vagy szemetelő esőtől szenvedtünk munka közben, később a rendkívüli hidegtől. 1951 január végén váratlanul nagy, legalább tizenöt fokos hideg köszöntött ránk a Kárpátok felől lezúduló, csontig hatoló széllel. Hiába vertük kalapácsunkkal a követ, az avítt, semmit nem érő zubbonyunkban, nadrágunkban, talpa vált bakancsunkban egész nap fagyoskodtunk.

Emlékezvén a recski munkaviszonyokra, azt hiszem a legelviselhetetlenebb volt az 1951–52 telén végzett útépítés, annak a kanyargós útnak az építése, amelyet olyan hűen ábrázolnak a későbbi turistatérképek. Ahogy haladtunk előre az út építésével, úgy kerítettük be magunkat szakaszról szakaszra bakokra szegelt szögesdróttal. Ezeket a bakokat a hátunkon cipeltük s amire egy-egy szakasszal végeztünk, tépett ruhával, vérző kézzel, fejsérülésekkel foghattunk a napi munkához.

Miután siettették az út megépítését, hihetetlenül nagy volt a hajsza. A legnagyobb hóviharban, hidegben sem hagyhattuk abba a munkát, számosan ekkor szereztek egész életükre különféle betegségeket. Én ekkor ún. alapköveket raktam le az útra, a frissen tört, érdes felületű kövek a megmerevedett ujjaim végéről lecsiszolták a bőrt, s hónapokon keresztül szemlélhettem az eleven húsomat.

Ekkor a hajnali sötétben indultunk munkára és csak este tértünk vissza az ugyancsak melegre vágyó ÁVH-sok ütlegelésével gyorsabb iramra nógatva a táborba. Ám minket ekkor is csupán a hideg barakk fogadott. Miután a táboron kívül dolgoztunk, ekkor nem kaptunk ebédet sem: étszer ettünk naponta, reggelire a szokásos, kávénak nevezett meleg folyadékot, némi kenyeret s vacsorára valamilyen híg főzeléket.

Az ÁVH-sokat soha ki nem elégítő munkateljesítmény növelésére a parancsnokság különféle módszereket alkalmazott. Először az ún. félkoszttal kísérleteztek: aki nem végezte el a kiszabott munkát, az csupán a fél ételjárulékát kapta meg: fél adag reggelit, fél adat kenyeret, fél ebédet s fél vacsorát. Ettől sem javult meg a munkateljesítmény, hiszen az így csontra-bőrre fogyott, legyengült rabok még kevesebbet teljesíthettek.

Azután bevezették a fogdabüntetést: a gyenge munkásokat éjszakára fogdára vitték s ott az ügyeletes ÁVH-sok kínozták őket, de semmiképp sem alhattak. Ezeknek sem javult meg a munkateljesítményük. Majd egy arcátlanul szemérmetlen tervet agyalt ki a parancsnokság. Kihirdették, hogy aki egy bizonyos mennyiségű követ bizonyos ideig naponta megtör, az levelet írhat a hozzátartozóinak.

Ekkor már több mint egy esztendeje semmit sem tudhattak felőlünk a szeretteink, érthető hát, hogy számosan vállalkoztak erre a kecsegtető ajánlatra; ám olyan magas volt a követelmény, hogy csak kevesek érdemelték ki a levélírás jutalmát. Talán vagy tíz ilyen, akkor szerencsésnek ígérkező társunk akadt, akikkel valóban egy vasárnap délután megíratták a levelet. Egészen természetesen, ezeket a megírt leveleket soha el nem küldték a címzetteknek.

A napi munkaidő – az utolsó hónapok kivételével – látástól vakulásig tartott, a hét valamennyi napján. Csak talán az utolsó esztendőben változott ez meg, amikor vasárnap csupán úgynevezett hatósági – valójában fenntartó jellegű – munkát végeztünk. Gyakran ez semmivel sem volt könnyebb mint a kőtörés, vagy az útépítés.

Valamikor 1951-ben a táborparancsnok kihirdette, hogy ezentúl a munkánkért fizetést kapunk. Ahogy később megtudtuk, ekkor vonták be a recski kényszermunkatábort is a KÖMI – Közmunkák Igazgatósága – keretébe. Ennek a valójában az Államvédelmi Hatósághoz tartozó szervnek számolták el a végzett munkánkat. Az egyéni teljesítményekért járó bérből levonták az élelmezésünk, az őrzésünk költségeit, majd tartalékoltak belőle valamennyit arra, hogy szabadulásunkkor megkapjuk s ha maradt valami, akkor ebből vásárolhattunk: így egyesek néha-néha hozzájutottak némi élelmiszerhez, WC-papírhoz.

A KÖMI részére készülő munkateljesítmény-kimutatásokon sem szerepelhetett a nevünk, ekkor kaptunk valamennyien egy betűből és egy számból álló egyéni jelet, jómagam a H-49 jelre hallgattam e kimutatásokban, lévén a H-brigád 49. tagja az ábécé-rendbe szedett névsorban. Mint érdekességet írom meg az utókornak, egy ilyen kimutatás indigós másolatát, olyat, amelyiken a nevek is, a jelek is szerepeltek, egy szerencsés véletlenből folyó alkalom során, az egyik társunk segítségével, a tábor területén egy nagy szikla alá ástam el fenyőszurokkal szigetelt konzerves üvegben. A kimutatásban mintegy ezer név szerepel. Ma már kevésbé hiszem, mint akkor, hogy ennek bármi értelme is volt.

A Közmunkák Igazgatóságának két munkavállalóját láttuk rendszeresen a táborban. Az egyik a részeges, primitív, palócos beszédű robbantómester volt, aki maga is verte a rabokat. A másik, egy magát főmérnöknek hívató alkalmazott, aki ugyan senkit sem vert meg, de engem megveretett az ÁVH-sokkal, és a forradalom után az Egyesült Államokban talált „menedékre”. Ma is itt él állítólag valahol Kaliforniában.

8. rész: Az élelmezésünk a recski táborban

Ma sem tudnám megmondani, mi volt a legelviselhetetlenebb Recsken: az embertelen kényszermunka, az állandó ütés-verés, vagy a tudatos, minden képzeltet felülmúló éheztetés. Recsken nem voltunk éhesek – ami végeredményben elviselhető jelenség –, hanem éheztünk: nem a gyomrunk követelte az ételt, hanem a kegyetlen munkával kiszipolyozott sejtjeink ordítottak a nap huszonnégy órájában az élelemért.

A recski túlélésünk példája – azoké, akik nem haltunk éhen – meghazudtolja a biokémikusokat: számításaik szerint az éveken keresztül nap 900–1000 kalória értékű élelmen végzett nehéz testi munka valamennyiünket a sírba kellett volna vigyen. Ez az embertelen éheztetés ártott talán a legtöbbet, ez alacsonyított le egyeseket tolvajokká, késztette ezeket mások kenyerének elorzására, ez tett sokakat besúgóvá, társaik rendszeres elárulójává.

Nemcsak csontra-bőrre fogytunk le valamennyien, hanem a fehérje- és vitaminhiány miatt különféle betegségekbe estünk. Testünk tele volt furunkulusokkal, gyulladt ínnyel, laza, gyakran kihulló fogakkal vészeltünk át hónapokat. Mindent elkövettünk, hogy hiányos táplálkozásunkat pótoljuk: elloptuk az ÁVH-soknak nevelt sertések moslékját, a lovak abrakját, kiszedtünk a szemétből minden megehető hulladékot.

Jóllehet tiltották és súlyos fogdabüntetés járt érte, a tábor területén felkutattunk minden gyomorba küldhető növényt: ettük a zsenge fenyőtűket, a sóskát, a madársóskát, a fiatal bükkhajtásokat C-vitamin pótlásra, megettük a zöld, vagy félig érett kökényt, vadkörtét, a vadrózsa szirmát, később még zöld gyümölcsét, a madárberkenyét, az útépítésnél a felszínre került – valóban fehérjedús – mogyorós lednek gumóját s kísérleteztünk, bár tudtuk, emészthetetlen, a tölgymakkal is.

Voltak, akik nem tudtak ellenállni a különféle gombáknak, egyik társunk bele is halt. Akadt, aki jóízűen fogyasztotta el az eleven csigát; másvalaki a kovácsműhely tüzén félig pirított szalamandert, mókust evett. Egy időben a kalapács feltörte kezünk puhítására faggyút osztottak ki: nem törődtünk a sajgó sebeinkkel, inkább megettük. Később homokkal keverték, hogy ezt ne tehessük, ám akkor is megettük.

Fő táplálékunk – ha nem is mindennapi – a kenyerünk volt. Az időről időre változó mennyiségű, és mindig kevés kenyéradagunk híján valamennyien éhen halhattunk volna.

9.rész: Az egészségügyi helyzetünk Recsken

Egészségügyi helyzetünkre az volt a jellemző, hogy rendkívül sok volt mindig a beteg közöttünk és igen kevés a gyógyítási lehetőség. A közülünk való rab orvosok, ha módjukban állt, mindent megtettek a betegek gyógyítása, életük megmentése érdekében. Nemcsak a szegényes kórházi felszerelés okozott számukra nehézséget, hanem akadályozta munkájukat maga, a kórház parancsnoka is.

Ez a korábban őrmesteri, majd pedig alhadnagyi ranggal tetszelgő ÁVH-s valamikor az Andrássy út 60 borbélya volt, felette műveletlen, tudálékos alja-ember. Ha valaki betegen levánszorgott a kórházba, nem az orvosok döntötték el, mehet-e munkára vagy sem, hanem a kórházparancsnok. Ő döntötte el azt is, kinek adhatnak gyógyszert, kinek nem. Számtalan esetben kivette valamelyik társunk furunkulusát felvágó orvos kezéből a kést és ő folytatta a műveletet: nemcsak a kórház teljhatalmú parancsnokának tartotta magát, hanem főorvosának is. Az orvosokkal kénye-kedve szerint bánt.

Egy alkalommal valamiért megharagudott az egyetlen fogorvosunkra, s kiküldte a kőbányába, ahol a nagykalapáccsal törette vele a követ, hogy a finom, szájsebészi munkára begyakorolt kezét tönkretegye. Amíg a fogorvosunk a bányában törte a követ, hiába fájt a fogunk, nem akadt, aki kihúzza. Mert csak erről lehetett szó: néhány fogón kívül a kórház más fogászati műszerrel, berendezéssel nem rendelkezett. Fogkefénk, fogkrémünk nem volt, így fogápolásra sem adódhatott lehetőség. Mindez, az elégtelen táplálkozással súlyosbítva a helyzetet, tönkretette valamennyiünk fogát. A lyukas, megszuvasodott, gyakran begennyedt fogunknak más orvossága mint a kihúzás, nem lehetett: számosan közülünk fog nélkül hagyták el Recsket.

Gyógyszere a kórházunknak alig volt, legfeljebb ha aszpirinhez juthattunk. A komplikáltabb esetek előtt az orvosaink tanácstalanul álltak, semmi lehetőségük nem volt a segítségre. A reménytelen betegeink nem haltak meg a recski kényszermunkatáborban, hanem rendszerint a váci fegyház kórházában: az Államvédelmi Hatóság földi életükben utoljára még megautóztatta őket.

Hiányos tisztálkodásunk ellenére sohase volt tetűnk, ám rengeteget szenvedtünk a bolháktól. Az őrkutyák behordták bolháikat a barakkjainkba, ahol szinte ideális tenyészlehetőséget találtak. Nappal a fűrészporral behintett, döngölt agyagpadlón, éjszaka rajtunk tartózkodtak, százával, ezrével. Hónapok múltán kaphattunk csupán valamilyen irtószert, azután, hogy az alvatlanság miatt nappal már alig tudtunk mozogni.

Ide kívánkozó kérdés: vajon hányan haltak meg a recski kényszermunkatáborban? Mint sok mindenre, erre sincs megbízható adatunk, ám gondos számítgatás után a Recsken elpusztultak számát mintegy 130–150-re tehetjük, tehát a mindenkori legnagyobb létszám 10–12 %-ára. Ez talán nem is tűnik soknak, ám ha meggondoljuk, hogy Recskre zömmel az életerős, egészséges, fiatalabb letartóztatottakat vitte az ÁVH, akkor ez az arány igen jelentős.

Föl kell tennünk a kérdést, hol vannak a halottaink? Nem tudjuk. Recsken az a szóbeszéd járta, hogy a környező falvak temetőiben feküsznek jeltelen sírokban.

10. rész: A recski büntetésekről

Többször hangsúlyoztam, a recski kényszermunkatábornak még a többi büntetőintézethez viszonyítva is, büntető jellege volt. De az ÁVH ezt a büntetést is tudta fokozni. Már a tábor felállításának első napjaiban megásatták a fogdának használt bunkert s amíg ezt használták, soha egyetlen napig nem volt üres, két-három szerencsétlent mindig őriztek benne.

Magam igen hamar megismerkedtem vele: egyszer, amikor gerendát faragtam, néhány ujjnyinál vastagabb ágat tettem a szabadban égő tűzre. Ezt az egyik, talán éppen a leggonoszabb őrünk, a nép vagyona elherdálásának minősítette – azzal senki sem törődött, hogy a tábor területén díszlő, ötven-hatvanéves vadcseresznye-, habos kőris- juhar- és gyertyánfákat tuzifának vágatták fel velünk – és a bunkerbe zárt. Három napig, éjjel-nappal vertek egy másik társunkkal együtt felváltva az ÁVH-sok: ez volt az egyetlen szórakozásuk. Én kékre-zöldre csépelve, zúzódásokkal megúsztam, a másik, nálam gyengébb és idősebb társam, később belehalt a "kezelésbe".

Az idő múlásával korszerűbb fogdát építettünk magunknak, főként azért, mert a bunkerben ha legfeljebb három embernek volt hely. Ide már tucatjával zárták be gyenge munkateljesítmény, gombaevés, állítólagos rémhírterjesztés vagy valamilyen vétség miatt az embereket. Nézze el nekem az olvasó, hogy az itt végbement szörnyűségekről, kínzásokról ne számoljak be, elég, ha megemlítem, itt égették le az ÁVH-sok egyik társunk mindkét kezéről az ujjait.

Külön fejezetet kellene szentelnem az ún. büntető brigádnak. Ám ebben – szerencsémre – én sohasem voltam; talán majd egyszer akad valaki, aki erről is beszámol. Az e brigádba tartozókat minduntalan verték, hosszabb ideig dolgoztatták, a tábor többi részétől szögesdrótkerítéssel szinte hermetikusan elzárták s éjszaka rendszerint nem hagyták aludni. Néhány heti itt-tartózkodás után már valamennyien kísérteteknek tűntek.

Igen gyakran nem is büntetésként, hanem csupa szórakozásként vertek bennünket az őreink: kedvenc időtöltésük volt versenyezni egymással, melyikük tudja a kiszemelt áldozatot egyetlen csapással leütni. Ez igen sokuknak sikerült.

11. rész: A recski kényszermunkatábor őrei, parancsnoksága

Az Államvédelmi Hatóság beosztottjainak létszáma Recsken mintegy 350 lehetett, tehát nagyjából minden négy rabra jutott belőlük egy. Három csoportra oszthatjuk őket: a külső kerítés őrtornyaiban őrszolgálatot teljesítőkre, a tábor belső területén belül szolgáló ÁVH-s brigádparancsnokokra és őrökre, végül a parancsnokságra.

Az őrtornyok őreivel nemigen akadt dolgunk, ezek általában rang nélküli ÁVH-sok voltak, akik a tábor területére talán be sem léphettek, az őrtornyokat is a táboron kívül közelítették meg. Később ezeket az ún. zöld ÁVH-sok, határőrök, váltották föl. Ez utóbbiak – mondhatnók – barátságosabbak voltak, gyakran megesett, ha a velünk lévő őr ezt nem vette észre, cigarettát vagy valamilyen élelmet dobtak le számunkra.

A táboron belül szolgálatot teljesítő ÁVH-sok válogatott tisztesek; őrvezetők, tizedesek, szakaszvezetők vagy már éppen őrmesterek voltak. Belőlük kerültek ki az egyes munkabrigádok parancsnokai. Kevés kivétellel valóban megérdemelten szolgálták – ahogy ők ezt emlegették – a pártot és a népet, pokollá tették az életünket Recsken. Nagyjából származás szerint két csoportba tartoztak: vagy agrárproletár vagy pedig lumpenproletár családokból jöttek. Beszédmodorukból, tájszavaikból, viselkedésükből ezt kétségkívül állapíthattuk meg. Azt is, hogy a falusi származásúak főként a Tiszántúlról, Szabolcsból, Szatmárból, Hajdú megyéből rekrutálódtak, míg a munkásszármazásúak főként Budapest peremvárosaiból. Az előző csoportot a mérhetetlen butaság, a másikat pedig a beteges szadizmus jellemezte. Találgathatjuk, melyik volt a rosszabb.

Ezeknek az őröknek fogalmuk sem volt arról, hogy kiket őriznek: valamennyiünket veszedelmes gonosztevőknek, a nép, a párt, az ország megátalkodott ellenségeinek, s főként a letűnt úri rend képviselőinek véltek. Így is bántak velünk. Soha egyikünktől sem kérdezték meg, miért zártak be bennünket, ami bizonyíték arra, hogy ilyen kérdésekre nem is voltak feljogosítva.

Felügyelő úrnak kellett őket szólítanunk, s miután a nevüket nem tudhattuk, valamilyen rájuk jellemző tulajdonság szerint neveztük el őket. Így az egyik legkegyetlenebbet a minduntalan kivillanó műfogai után Wiplának, másvalakit az arcszíne szerint Piroskának, a harmadik a szójárása után Mesternek.

A tábor parancsnokságára beosztottak közül főként a négy nyomozót láttuk. Ezek afféle fél civilben jártak, ÁVH-s nadrágot, lábbelit viseltek és ehhez vagy polgári zakót, vagy télen báránybőrből készült bekecset vettek fel. Hozzájuk tartoztak a fegyelmi ügyek, ők szabták ki a büntetéseket, ők változtatták meg időnként az egyes brigádokba való beosztásunkat. Nem tudok arról, hogy ezek a tábor területén valaha valakit is megvertek volna, ezt csupán az ún. kihallgatások alkalmával a parancsnokság helyiségeiben gyakorolták. Az ÁVH keretén belül valószínűleg bizalmi beosztásban voltak, az őreink is tartottak tőlük. Rangjukat nem tudtuk, egységesen „hadnagy úrnak” szólítottuk őket. Nevüket ezeknek sem tudtuk, magunk között az egyiket Borzasnak emlegettük, mert mindig borzas volt az istenadta, másikat a kék sapkája miatt Sísapkásnak.

A tábor parancsnoka, ennek helyettese, csak nagy néha mutatkozott. Rendszerint akkor, ha valamilyen különös esemény történt, vagy valamilyen fontos kihirdetni való akadt. Ők messze fölöttünk, egy egészen más régióban éltek, és valamilyen misztikus hatalmat képviseltek tudatunkban; olyat, ami megszabja minden életmegnyilvánulásunkat. A tábornak a három esztendei fennállása alatt négy – egymást váltó – parancsnoka volt.

12. rész: A brigádvezetők, normások Recsken

A recski kényszermunkatáborba való érkezésünk utáni első napokban olyan brigádvezetőink voltak, akiket magunk közül választottunk. Ezeket az ÁVH-s parancsnokok csakhamar leváltották, s helyettük az erre a feladatra általuk alkalmasnak vélteket nevezték ki. Rendszerint nem választottak a maguk elképzelése szerint rosszul; kitűnő érzékkel találták meg a brigád legopportunistább, mindenre hajlandó tagját, aki vakon követte utasításaikat s talán náluk is kegyetlenebbül hajszolta munkára sorstársait.

Később a kijelöléseket a parancsnokságon intézték, még jobban választva ki a legalkalmasabbakat. Ezek a brigádvezetők nem végezték munkájukat ingyen: külön barakkban laktak, kényelmesebb elhelyezéssel. Jobb, gyakran magukra szabatott ruhát kaptak. Nem főztek ugyan külön számukra, ám mindig az élelem javát kapták, annyit, amennyi beléjük fért. Azután nem kellett dolgozniuk sem. Amíg mi csakhamar csontra-bőrre fogytunk, ők meghíztak, kigömbölyödtek. Ha a brigádjuk tagjai közül a magas munkateljesítményükért egyesek pótélelmet vásárolhattak, akkor ebben ők is részesedtek: a brigádjuk összmunkájának nagysága szerint. Már csak ezért is érdemes volt hajszolniuk a rájuk bízott embereket.

Magatartásukban, hozzánk való viszonyukban közelebb álltak az ÁVH-s parancsnokokhoz: ha egymás között rólunk beszélgettek, éppen úgy emlegettek bennünket, mint az őreink: ürgéknek. Átvették az ÁVH-sok beszédmodorát, járásmódját s minduntalan értésünkre adták, emezekhez s nem hozzánk tartoznak. Ha érdemeket akartak szerezni, attól sem riadtak vissza, hogy egyikünket-másikunkat véresre verjék.

Eredeti foglalkozásuk, képzettségük igen különböző volt. Akadt közöttük mérnök, katonatiszt, bányász, műszaki tisztviselő, szakmunkás és közönséges csavargó is. Ám – talán a két, ún. gyengebrigád vezetője kivételével – valamennyi született gonosztevő volt. Egyikük a forradalom után Franciaországban tűnt fel, s azután, hogy a francia rendőrség tudomást szerzett magyarországi üzelmeiről, kiutasították és a Dél-Afrikai Unióban talált menedékre. Egy másik – semmivel sem ártatlanabb – 1956 októbere után Chilébe menekült, majd Kanadába vándorolt be. Ma is Torontóban él, megváltoztatván eredeti családi és keresztnevét.

A munkateljesítményeket elszámoló normások korántsem voltak annyira ártalmasak, mint a brigádvezetők. Felsőbbségüket ők is mutogatták, a kedvezményekben ők is részesültek; ha választaniuk kellett, inkább az ÁVH-s őr mellé álltak, ám akadtak közöttük emberségesebbek is, sőt olyanok, akik a teljesítmények elszámolásánál javunkra hamis adatokat jegyeztek fel. Igaz, ez az ő érdekeiket is szolgálta.

13. rész: Szökések Recskről

Az első rab még a táborba való érkezésünk előtt, 1950 késő nyarán szökött meg Recskről. Ekkor még a tábor körül sem volt kerítve, hanem az említett juhhodályban aludtak az emberek. Egyikük kijátszva az őrök éberségét, az erdőbe vetette magát s eltűnt. Néhány nap múlva elfogták, a családja több tagját évekig internálták a kistarcsai táborban, a sógorát – akiről feltételezték, hogy segített valamilyen formában – elrettentő példaként, helyette, elhozták a recski táborba, őt magát pedig súlyos börtönre ítélték.

Jóllehet azt tartják, nincs olyan börtön, amelyből nem lehetne megszökni, a recski kényszermunkatábor a végleges felépítése után ilyennek tűnt. A többszörös, őrtornyokkal tűzdelt kerítéseken szinte a madár sem repülhetett át. Senki, soha őrizetlen nem maradt s szigorú szabályok korlátozták a mozgást a tábor területén belül. Arra, hogy valaki észrevétlenül hagyja el a tábort, semmi lehetőség nem látszott.

1951 május 20-án, vasárnap, a tábor nyolc rabja mégis megszökött. Fényes nappal, a kettős külső kerítésen keresztül az őrtornyokban álló, géppisztollyal felszerelt ÁVH-sok szeme láttára. Az egyik, rendkívül intelligens és merész társunk eszelte ki a tervet. Titokban a tábor műhelyeiben szereztek, átalakítottak egy ÁVH-s egyenruhát, sapkát; majd fából faragtak egy „géppisztolyt” . Egyikük így ÁVH-s őrnek álcázva magát, az építőanyagokat vivő hét társát kikísérte a tábor külső kerítésén kívüli robbanóanyag-raktárhoz, ahol – túl az őrök látókörzetén – bevették magukat az erdőbe.

A kerítésen való túljutásra főként az adott lehetőséget, hogy a robbanóanyag-raktár magasságában az ÁVH-sok ideiglenesen átvágták a szögesdrótszálakat az építkezési anyagok szállításának megkönnyítésére, s csupán összekötötték, összeakasztották azokat, amikor a munka a robbanóanyag-raktárnál nem folyt. Biztosak voltak abban, hogy közvetlenül két őrtorony között lehetetlen a szökés.

A szökés felfedezése után irtózatos terror következett be nemcsak a recski táborban, hanem az ország valamennyi börtönében, fegyházában. Ahogy később megtudtuk, mintegy harmincezer ÁVH-st, határőrt, rendőrt, katonát mozgósítottak a szökevények elfogására. Mi napokig nem hagyhattuk el a barakkjainkat, hol adtak enni, hol nem, de néha óránként végigvertek bennünket. Összeszedték azokat, akiknek valami közük lehetett a szököttekhez, akik barátjaik voltak vagy akikkel együtt dolgoztak, s ezeket éjjel-nappal verték.

A nyolc megszökött társunk közül hétnek nem sokáig tartott a szabadsága, különböző időben és helyen elfogták s vasra verve visszahozták a táborba őket. Napokig tartó verés, különféle kínzások után valamennyit elvitték valahová, ahol szökésért súlyos börtönbüntetésre ítélték mind a hetüket. A nyolcadik társuk, a szökés értelmi szerzője – hangsúlyozom: kivételes tehetséggel megáldott ember –, túljutott az osztrák-magyar határon, majd Bécsben jelentkezett a hatóságoknál, elmondván, a recski kényszermunkatáborból szökött meg.

Ahogy az akkoriban szokás volt, kihallgatták az amerikai menekültügyi hivatal emberei is, akik nem hitték el a történetet. Védőőrizetbe vették, faggatták, nyomoztak múltja után, s hiába írta le emlékezetből mintegy hatszáz Recsken maradt társa nevét, kérvén, hogy azokat olvassák be a Szabad Európa Rádió magyar adásában, nem hittek neki. Végre valaki – megkerülve a bécsi amerikai hatóságokat – elérte, hogy három hónap múlva az Amerika Hangja Rádió közölte ezt a névsort. E társunk egyszer s mindenkorra elvesztette az amerikai hatóságok bizalmát s később hiába kért az Egyesült Államokba bevándorlási vízumot, azt megtagadták tőle. Ma Németországban él, kiábrándulva, megkeseredve. Egyszer talán majd nyilvánosságra kerül, miért nem akarták elhinni az amerikaiak a történetét.

14. rész: A szellemi életünk Recsken

Azzal, hogy a beszámolóm végére hagytam e fejezetet, annak fontosságát szeretném hangsúlyozni. S a szellem szabadságának hatalmát a terror, a zsarnokság, a butaság, gonoszság, s nem kevésbé a gyenge test fölött. Agyunkból senki kivágni nem tudta az ott összegyűjtött tudást, ismeretet. A legszörnyűbb éheztetés, a szinte halálra dolgoztatás sem tudta megakadályozni, hogy ezeket fel ne idézzük, ismételjük, rendszerezzük, tovább ne adjuk.

Talán valamiféle tudattalan, misztikus reakció volt ez arra a felismerésre, hogy őreinken keresztül az Államvédelmi Hatóság minden elkövetett a szellemi megnyomorításunkra. Nyomtatott betűnek szinte senki se látta színét a táborban, soha, egyetlen könyv a kezünkbe nem jutott, tilos volt a papír, a ceruza. Ha valami olyasmiről beszéltünk, amit az őreink – vagy egyes brigádvezetőink nem értettek, mert nem érthettek – súlyos fenyítéseket kaptunk. Mégis, egyetemi szinten folytak különféle tudományos előadások, cementzsák-papíron disszertációnak beillő tanulmányok születtek, verses antológiák. S hogy a könnyebb műfajról szóljunk, még újság is.

Esténként, halálfáradtan a napi munka után, összegyűltünk valamelyikünk szalmazsákján, s előadást hallottunk a magyar vagy a világirodalom egyik-másik fejezetéről, az atom világáról, a csillagos ég csodáiról, a matematika, a filozófia mélységeiről. Ilyenkor lehullott rólunk a rabruha, az őreink, brigádvezetőink pondrókká zsugorodtak, lepattant a lakat, kinyílt az ajtó, leomlottak a szögesdrótkerítések, s mi szárnyaltunk a magasban, túl a Mátra gerincén, a felhők fölé, a szellem világába.

Máskor bokáig tapodva a sarat, húztuk lovakként a rönkökkel megrakott szekeret, míg valamelyik társunk Shakespeare-drámát adott elő. Lassan elült a kötélnek feszülő vállunkban a sajgás, s ott ültünk egy londoni színház nézőterén: élveztük az előadás szépségeit. A csákány nyeléhez tapadt a hóviharban a kezünk, vágtuk a fagyos agyagrétegeket, amikor valamelyikünk Itáliáról, Görögországról mesélt: nemsokára kivirított körülöttünk a tavasz s nem éreztük, hogy húzza le tenyerünkről a bőrt a jeges csákánynyél. Igen, voltak Recsken boldog perceink is.

Ami mégis bénított bennünket, az a külső világ eseményeitől való hermetikus elzárásunk volt. Csak nagynéha jutottunk az ÁVH-sok árnyékszékéből kiszedett, lemosott és megszárítgatott újságcafathoz. Ezeken vagy voltak bennünket érdeklő hírek vagy se. Volt, hogy valaki valahol az erdőben egész újságoldalt talált, ezt azután vigyázva adtuk kézről kézre, mindig csak a megbízható társainknak.

1953 áprilisának végén az egyik társunk akkor valóban kincsnek számító zsákmányra talált, az április 24-i Szabad Nép két egész oldalára; az egyiken az amerikai elnök április 16-án az Amerikai Lapszerkesztők Társasága gyűlésén elmondott, az akkori külpolitikai helyzetet taglaló beszédének szövegével. Ebben az időben adták ki az ÁVH-sok az utolsó mérgüket, ismét felújították a büntető brigádot, visszaállították az egykori terrort. Az újságoldalak továbbadása szinte lehetetlenné vált.

Vállalkoztam arra, hogy a beszéd szövegét napközben megtanulom, majd éjszaka, a fekvőhelyemre irányuló állandó reflektorlámpa világánál apró betűkkel cigarettapapírra leírom s majd a lapokból kis füzetet varrva, adjuk tovább. Ez a kis füzet, a „ recski újság” első száma, még a büntető brigádot is megjárta. Az egyik kedves, fiatalon is igen művelt, a forradalom alatt hősi halált halt társunk – hadd írom ki a nevét, egyedül az övét ebben a beszámolóban –, Földváry Elemér ez a parányi füzetecskét megmentette, kihozta a táborból, majd szabadulásom után nekem visszaadta. Eme egyetlen tárgyi emlékemet a recski kényszermunkatáborból ma is őrzöm.

Ezt a kis újságot még hat másik hasonló követte, de ezekhez a híranyagot már az egyik, a hozzánk mindig emberséges ÁVH-s szakaszvezetőtől kaptam. Az utolsó számot valakinél megtalálták, kiverték belőle a forrást; de belőlem nem, kitől kaptam a híreket tartalmazó újságlapokat. A nyomozók két napig tartó érdeklődése egy kivert fogamba került.

15. rész: A szabadulásunk Recskről

1953 nyarán számos ÁVH-s tiszt – hadnagy, főhadnagy, százados – érkezett a táborba. Megkezdték az ügyünk felülvizsgálását. Kivétel nélkül mindenkit kihallgattak; volt, aki fél órát, volt, aki napokat töltött a kihallgató szobában. Munkára kijártunk még ugyan, de csupán ímmel-ámmal dolgoztunk. Az ÁVH-s őrök megszelídültek, hagyták, hogy a szerszámunkra támaszkodva beszélgessünk. Akadt, aki szólt: „No, csak üljenek le emberek” . Nem voltunk tovább ürgék, emberekké váltunk. Tőlem egyszer az egyik, korábban mindig kegyetlenkedő őr, mintegy tudakolva a véleményemet, megkérdezte: „Azért én nem voltam olyan rossz magukhoz?” Szótlanul otthagytam. Végül feloszlatták a büntetőbrigádot is és nagymértékben megjavult az élelmezésünk.

Azután mégis kinyílt a recski kényszermunkatábor kapuja előttünk, a nyár vége felé már javában folyt a szabadulás. Kisebb csoportokban szólították az embereket, akiket a parancsnokság épületében – úgy, ahogy – civil ruhába öltöztettek, kezükbe nyomtak egy vasúti jegy megváltására jogosító utalványt: aláírattak velük egy kötelezvényt, amelyben tudomásul vették, hogy ha szabadulásuk után bárkinek is elmondják, hol voltak fogva tartva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetéssel sújtják őket. Voltak, akiket teherautón vittek le a Recsk–parádfürdő vasútállomásra; voltak, akik csoportosan oda legyalogoltak.

Szeptember közepére már nem sokan maradtunk a táborban. Egy szép őszi napon vagy nyolcvanunkat összetereltek az egykor a hatvani vasutasokat őrző barakkban. Rossz sejtéseink támadtak. Napokat várakoztunk. Egy este számos rabomobil állt meg a barakk kerítése mellett, majd egyenként szólítva bennünket, azok szűk ketreceibe zártak valamennyiünket.

Néhány óra múlva a kistarcsai internáló tábor egyik – akkor már emberekkel teli – termében találtam magam. Itt három napot töltöttem, a negyediken az egyik leghírhedtebb ügyész elé vezettek, aki egy vádiratot olvasott fel előttem: idegen hatalom javára elkövetett kémkedésért és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésért bíróság elé kell állnom. Dadogva kérdeztem, milyen alapon, milyen bizonyítékok alapján? Az ügyész elém tett egy 1948 őszén az Andrássy út 60-ban készített jegyzőkönyvet s hagyta, olvassam el.

A jegyzőkönyvet az egyik kihallgatóm, később a Markó utcai ÁVH-kirendeltséget vezető ÁVH-s tiszt szerkesztette, azt én soha nem írtam alá. Ott is volt a jegyzőkönyv alján az egykori főhadnagy kézírásával: „A gyanúsított a jegyzőkönyv aláírását megtagadta.” Közöltem az ügyésszel, a vádakból egy szó sem igaz, a jegyzőkönyvet nem is írtam alá. „Ezt majd mondja el a bírósági tárgyaláson” – szólt és az őrrel elvezettetett. Másnap – most már börtönőr ruhába öltözött – két őr jött értem s egy tágas alagsori helyiségbe vezettek, amelynek végében maga a később öngyilkosságot elkövetett tanácselnök ült néhány népi ülnökkel. Közben meg apró kis ember tolakodott hozzám s szinte suttogva mondta: „ Én vagyok a védője, hogy is hívják?”

Megmondtam a nevem, majd egy kis pepita füzetben keresgélve, valamit kipipált. Ha jól emlékszem, ennyi volt a védelme. A tanácselnök kikérdezte a személyi adataimat, majd felolvasta ugyanazt a vádat, amelyet előtte való nap az ügyésztől hallottam, suttogott valamit a népi ülnökökkel s már mondta is az ítéletet: tizenötévi börtön. Szólt még valamit, de nem értettem, elsötétült előttem a világ, a két börtönőr elvezetett a teremből. Az egész bírósági tárgyalás nem tartott tovább húsz percnél.

Éjszaka nem jött álom a szememre, a reggelimet se tudtam elfogyasztani. Úgy kilenc óra körül megint jöttek értem, kapkodtam össze a néhány holmimat, de a két börtönőr leintett. Kérdeztem, hová visznek, azt gondoltam elszállítanak valamelyik börtönbe. „Bírósági tárgyalásra” – szólt az egyikük. Néhány perc múlva megint ott találtam magam a tanácselnök előtt, semmit sem értettem. Ott volt a kis „ védőügyvéd” is, aki megismert s nyugtatott: „Kérem, nincs semmi baj, nincs semmi baj...”A tanácselnök megint felolvasta a már tegnap is hallott vádiratot s kimondta az ítéletet: öt esztendei börtön, amit kitöltöttnek nyilvánított.

Megint elvezettek a börtönőrök. Még aznap átszállítottak a Markó utcai bíróság harmadik emeletén levő ÁVH-kirendeltségre. Itt egy magánzárkában helyeztek el, elég tágas volt; kifogástalan élelmet kaptam s halomszámra könyveket. Az őrök azt sem bánták, ha éjszaka olvastam. És én olvastam, faltam nem a betűket, hanem az oldalakat. Olvastam a szovjet traktoros lány és legény szocialista szerelméről; arról, hogyan fektették le a hős szovjet olajmunkások a fagyos tundrán át az olajvezetéket. Ám én soha könyvnek ennyire nem örültem. Csak azt nem tudtam, mi lesz a sorsom, egyre teltek a napok.

Hosszú-hosszú hetek múltán, amikor már másodszor is kiolvastam a magyar könyvkiadó vállalatok szocialista-realista termelvényeinek garmadáját, minden papír nélkül kidobtak a Markó utcai bíróság fogházából. Felemás, csontkeményre száradt, fűzőtlen bakancsban, foltozott zsávoly katonaruhában léptem ki az épület Nagy Ignác utcai kapuján. Sután néztem körül, tájékozódtam, felismertem az égtájakat, s azután a Markó utcán elindultam a Duna felé. A Dunát akartam látni legelőbb.

Az alsó rakparton leültem az egyik kikötőoszlopra, s figyeltem a csendesen, békésen folyó vizet. Öreg nénike tűnt fel pórázon vezetett, szaglászó kis kutyájával. Furcsa szerzet lehettem, meg is álltak előttem. A nénike megszólalt:
– Tessék mondani, fogságból jött?
– Onnan.
– A Szovjetunióból?
– Nem, Recskről.
– Az hol van? Szibériában? Ennyi idő után... – motyogta maga elé az öreg néni, azután továbbhúzta a kis kutyája.

Igaza volt a nénikének: valóban Szibériából érkeztem vissza öt esztendő múltán az öreg Duna partjára. Az emberi értelmetlenség, ostobaság, gonoszság, gyűlölet, bosszúállás, a mérhetetlen hataloméhség és a határtalan zsarnokság magyar Szibériájából, a „megbízható források szerint soha nem is létezett” recski kényszermunkatáborból.

16. rész: Recsk - Epilógus

Ha három évtized távolából s a föld másik végéről is gondolva vissza az egykori eseményekre, úgy hiszem, szólnom kell valamit arról a magyar világról, amelyet szabadulásunk után, 1953 végén, 1954 elején találtunk. 1953 során kétségkívül lényeges változások következtek be Magyarországon: ha ezek nem lettek volna, magunk sem szabadulunk Recskről. Ám e változások még nem érték el a magyar társadalom széles rétegeit, ezek még mindig a zsarnokság bénításában vergődtek, valamiféle nagy, mentális börtönben éltek.

Restellem leírni, mi, akiket néhány hónappal korábban még naponta rugdaltak, moslékon tartottak, igavonó állatoknál is kevesebbre néztek, emeltebb fővel, egyenesebb derékkal jártunk közöttük. Még mindig igaz volt Illyés Gyula szentenciája:

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban!
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban,
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

Eme nagy – az ország elaknásított határainál végződő – börtön őreitől mi már nem féltünk, korábban a kegyetlenebbekhez, a láthatóbbakhoz szoktunk. Sorra értek bennünket a meglepetések. Mentünk az utcán és a velünk szembejövő régi barátunk, munkatársunk hirtelen befordult a mellékutcába, hogy ne kelljen velünk találkoznia. Voltak, akik keresztülnéztek rajtunk a villamoson, az autóbuszon. Voltak, akik letagadták magukat otthon, a hivatalukban. Csakhamar kiderült, bélpoklosokként szabadultunk, s ez még ma is jobban fáj, mint az ÁVH-soktól kapott arculverés, rúgás.

Valamiből élnünk is kellett volna, munka után néztünk. Hetekig tartó kilincselések, megszégyenítő érdeklődések, kézdörzsölő magyarázkodások vagy rideg elutasítások után csak az aljamunka járt ki nekünk, a segédmunkások ocsúja. Mindenki tudta, ártatlanul tartottak fogva bennünket éveken át, mégis a börtöntöltelékek sorsára jutottunk: hetenként néha kétszer is álltunk sorba a kerületi rendőrségen, hogy a szolgálatos őrmester beüsse a jelentkezést igazoló pecsétet, megtoldva efféle, nem is rossz szándékú bizalmaskodással: „Remélem, jól viseled magad, Zoltán!”

Mi mást tehettünk? Jól viseltük magunkat. Örültünk a viszonylagos szabadságnak, a Duna vizének, a Pilisnek, a Dobogókőnek, még a Mátrába is elmerészkedtünk, hogy a torkunkban dobogó szívvel a szögesdrótkerítés külső oldaláról nézhessünk be az egykori kényszermunkatáborba. Örültünk néha egyik-másik barátunknak is, aki megvendégelt bennünket egy körúti feketével. Nemigen kérdezték, hol voltunk. Rájöttünk, a magyar társadalom tagjai leszoktak a kérdezősködésről: féltek, hátha olyasmit hallanak, amit nem tanácsos, nem okos. „Nézd – mondta az egyik régi munkatársam –, amiről nem tudunk, az nincs.” A tömegpszichológia művelői szerint az ilyen megnyilvánulást rendszerint rosszul értelmezett társadalmi bűntudat, lelkiismeret-furdalás magyarázza. Volt-e erre oka az 1948–53 közötti magyar társadalomnak? A költő szavai szerint: mindenki szem volt a láncban. Ám mi nem bírák, hanem áldozatok voltunk, vagyunk.

A Duna-parti öreg nénike bizonyára semmit sem tudott Recskről. Vajon tudtak-e mások? Előbb magam is azt hittem, nem tudtak, azután rájöttem, ez nem igaz. Igen sokan tudtak a recski kényszermunkatáborról, még a feloszlatása előtt is. Hivatalos és nem hivatalos emberek. Hogy egészen fent kezdjem, tudott róla a Legfelsőbb Bíróság elnöke, ám amikor igazamat kerestem, és fogadott a hivatalában, leintett: jobb, ha nem emlegetem Recsket.

Tudott róla – szerintem egészen természetesen – az a két volt belügyminiszter-helyettes is, akikkel 1955–56-ban a kényszermunkatáborról beszéltem. Tudott róla a budapesti V. kerületi rendőrkapitányság parancsnoka is, aki suttogva érdeklődött tőlem Recsk felől, de előbb kiküldte a titkárnőjét.

Tudtak Recskről a Kál-Kápolna–Kisterenye közötti vasútvonalon utazók is: hosszú kilométereken keresztül láthatták a sötétben kivilágított tábor körvonalait a hegyen. Tudtak róla a tábor környékén lévő falvak lakói. Tudtak róla – ahogy azt nekem 1955-ben elmondták – a parádsasvári üveggyár igazgatója, főmérnöke, párttitkára: hétvégeken az üveggyár kantinjában szórakoztak a recski őreink, s ha nagyon felöntöttek a garatra, dicsekedtek, aznap hány „ ürgét” ütöttek le.

Úgy hiszem, legvilágosabban Németh László a forradalom alatt írt „ Emelkedő nemzet” című vallomása magyarázza meg nekünk, mi is történt:

Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott: ...Még vége sem volt a háborúnak s már megkezddött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendő gazdáknak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből. Azt, ami történt, egyetlen kelet-európai nép sem kerülte el. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mértékben volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelkűsége.

Németh László emelkedő s egy időre fel is emelkedett nemzete a forradalom leverése után nem süllyedt egészen vissza régi állapotába: a szovjet páncélosai ellen puszta kézzel támadó hőseink, mártírjaink vére árán szabadabb leveghöz jutott a magyar nép. Többek között kevesebbet hazudik a párt, kevesebbet a kormány, s elmondhatjuk, magyar írók már az igazságot is írják. Ám ha az 1948–53 közötti időkről szólnak, még mindig csak azt merik emlegetni a legjobbak is, hogy „leseperték a padlást”.

Beszámolnak olyan rettentő túlkapásokról is, hogy – Uram bocsá' – valakitől elvették a pártkönyvét. A magyar forradalmat még huszonöt esztendő múltán is csupán „októberi események”-nek emlegetik. Vajon mikor írnak meg, mikor mondanak ki minden igazságot? A „Magyarország felfedezése” sorozatban mikor viszik el az olvasót az Erdőhát, Nyír után Recskre, hogy megmutassák, az ott három esztendeig elevenen eltemetve tartott, ártatlanul elhurcolt magyar testvéreik hol kaparták le szinte a tíz körmükkel a Csákánykő andezit-csúcsának felét? Hogy a nyugdíjba készülő barátomnak senki se mondhassa többé: a recski kényszermunkatábor megbízható források szerint sohase létezett.

Sztáray Zoltán: "A recski kényszermunkatábor." Új Látóhatár, 1981. 3–4. sz., 361–387. old.

Wass Albert: A kivénült harcos leteszi a fegyvert (2. rész)

Az igazság kedvéért be kell ismernem, hogy Havas Emilnek igaza volt. Erre rájöttünk az első két év során. Bocsássanak meg fiaim, leányaim, unokáim és dédunokáim, ha úgy érzik, hogy hibásan választottam, mert jómód helyett a szegénység ösvényére tértem gazdag Amerika földjén, ahol minden bevándorló, ha csak egy szikra életrevalóság van benne, meggazdagszik, mint bolha az eben. Ami engem illet, én sohase bántam meg a választásomat.

Szegényen bár, de tiszta lelkiismerettel lépek majd az Úr elé, mikor ideje jön. Megtettem, ami tőlem tellett, s amiről úgy éreztem, hogy egyedül méltó egy menekült erdélyi magyar íróhoz. Hogy célomat nem értem el, annak nem én vagyok az oka. Erről lesz itt szó, életrajzomnak ebben a rövidre sűrített fejezetében.

Drága jó feleségem segítségével egyetemi tanár lettem, bár sohase hittem volna, hogy valaha is tanárkodásra adom a fejem. De amint mondtam már, Havas Emilnek igaza volt. Tudta, miről beszélt. Se elbeszéléseim, se regényeim nem kellettek az amerikai kiadóknak. Meg is mondták őszintén: "Maga feketelistán van, uram, maga fasiszta!" Így aztán vakon ugrottam bele a tanárságba, hogy megélhetésem legyen és maradjon időm az írásra is.

Kényelmes foglalkozásnak ígérkezett, és az is volt. Azonban nem ez a fontos. Hamarosan kiderült, hogy maga az Úristen rendelt ebbe az állásba, mert itt döbbentem csak reá, hogy nekünk, szerencsétlen magyaroknak, mi volt az átkunk. Mi hozta reánk a trianoni csapást, s mindazt, ami utána következett.

Szem-nyitogatásom azzal kezdődött, hogy amikor tanár-társaim megkérdezték mindjárt az első napokban, hogy honnan a csudából fútt oda a szél, s én becsületesen megmondtam, hogy Erdélyből, úgy bámultak rám, mintha azt feleltem volna, hogy valahonnan Bergengóciából. Míg aztán az irodalom tudós professzora fejére ütött és elrikkantotta magát: "Drakula országából...!" Attól kezdve bizalmas baráti körben "Count Drakula" volt a nevem.

Hiába bizonykodtam, hogy ez a Drakula-mese mindössze egy részeg angol újságíró fejében született meg, és hogy Erdély már évszázadokkal ezelőtt is civilizált ország volt, hogy ott hirdették meg elsőnek a vallásszabadságot, hogy Erdély iskolái világhíresek voltak, senki se hitte el.

Wass Albert: A kivénült harcos leteszi a fegyvert (3. rész)

Hogy igazamat alátámasszam, nekiestem a könyvtáraknak, de ebben se volt köszönet. Egyetemem három óriási méretű könyvtárában alig leltem valami kevés adatot Erdélyről. Földrajzkönyvek, enciklopédiák csak annyit tudtak róla, hogy Románia nyugati tartománya, mely annak idején Dacia néven a római birodalomhoz tartozott, és őslakói ma is a latin nyelvet beszélik. A népvándorlás során több ázsiai horda rohant keresztül rajta, a hunok, avarok, magyarok, tatárok és törökök. Az utóbbi évszázadok alatt a Habsburg birodalomhoz tartozott, majd az első világháború után Románia vette át. Lakosai nagyrészt románok, de élnek ott németek és magyarok is.

Attól kezdve a könyvtárakat bújtam minden szabad időmben, Magyarországra és a magyarokra vonatkozó adatokat keresve. Keveset találtam, s amit találtam, abban sem volt köszönet. A középkorra vonatkozó régebbi munkák mind német szerzők tolla alól kerültek ki, s a magyarokat úgy emlegették bennök, mint ázsiai hordát, akik fél Európát végig dúlták, míg végül is Lech mezején leverték őket a németek, majd királyukat rákényszeríttették a keresztény hitre, és hadat adtak neki, hogy kiirthassa országából a pogányokat. Attól kezdve aztán a német civilizáció hatása alá került a magyarok országa s lakosainak jó része német. Az újabb kiadású könyvek arról is tudtak, hogy Magyarország egy elmaradt, primitív ország volt, ahol feudális főurak uralkodtak a különböző nemzetiségű őslakosság felett, kegyetlenül elnyomva a népet.

Mint ahogy annak idején, gyerekkoromban, nagyapám jó orrú kopói kajtatták föl a megbúvó rókát a mezőházi nádasokban, úgy kezdtem el én is kinyomozni ezeknek a hamis adatoknak az eredetét. Nem volt nehéz. Minden könyv, tanulmány, melyben Magyarországról vagy általában a magyarokról volt szó, az 1870-es évek utáni időből eredt, és a szerzők neve nagyobbára német vagy cseh, de akadt román és horvát is. A szerzők legtöbbje Sorbonne-i diplomával rendelkező egyetemi tanár volt, akik egy Masaryk által alapított könyvkiadó vállalaton keresztül beépitették magukat az amerikai, angol és francia közoktatás tankönyv ellátást szolgáló intézményeibe, és terjeszteni kezdték azt a jól megszervezett magyarellenes propagandát, ami végül is Trianonhoz vezetett.

A magyar szerzők vagy nem írtak jó tankönyveket abban az időben, vagy a magyar tanügyi intézmények nem gondoskodtak arról, hogy ezek a könyvek idegen nyelvekre fordítva utat leljenek külföldi egyetemek felé. Több, különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például a következő, szóról-szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származtak: "Magyarország, mint olyan, a valóságban soha sem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a 'szentkorona országai' összefoglaló név alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve már csak cseh, német, olasz, lengyel és román királyok viselték az országalapító magyar király, Szent István koronáját. Ugyanezek az országok az utolsó négy évszázad során már a Habsburg birodalom alá tartoztak."

Egy másik helyen: "Magyarnak csupán az uralkodó nemesi és főnemesi osztály egy kis része tekinthető, kik a földet birtokolták, míg a jobbágy, majd az úgynevezett 'felszabadulás' után a paraszt a különböző ott élő, leigázott nemzetiségekből tevődött össze, kiknek egy részét hosszú idő után földesuraik erőszakkal elmagyarosították..." (Wertheimer: History of Europe, 1901, Böhm Verla, Wien-New York, page 31.)

Ezeket olvasva önkéntelenül fölmerült bennem a gondolat, hogy a washingtoni osztrák- magyar követség hajdani kultur-attaséja alighanem osztrák lehetett, akit nem bántott a magyarok gyalázása, és ezért nem tett jelentést ezekről a magyar királyi kultuszminisztériumban. Ugyancsak a fent említett könyvben található a következő mondat, mely ellen minden bizonnyal tiltakozott volna az akkori magyar kormány, ha tudomására jutott volna: "A magyar egy veszekedő, izgága, más nemzetiségeket gyalázatosan elnyomó barbár nép, mely újra meg újra föllázadt uralkodói ellen, abból a célból, hogy megbontsa a soknyelvű birodalom egységét..."

Wass Albert: A kivénült harcos leteszi a fegyvert (4. rész)

Bevallom, amerikai skót feleségem fejében született meg a gondolat, hogy amit az osztrákok, csehek és románok meg tudtak tenni száz évvel ezelőtt, azt minden bizonnyal mi is meg tudjuk tenni ma, és nekünk könnyebb dolgunk lesz, mert nem kell történelmet hamisítanunk, csupán össze kell szedjük a bizonyítható igazat. Ebből a gondolatból született meg először, erdélyi mintára, az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, majd Masaryk mintájára a Danubian Press, Incorporated, és az ezekből fakadó folyóiratok: a Transylvanian Quarterly, majd a Hungarian Quarterly és utolsónak a Central European Forum.

Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfél millió magyart mutatnak ki a statisztikák. Ha ennek a másfél millió magyarnak csupán fél százalékában maradt még valami kis hazafias érzés - mondjuk évi tíz dollár erejéig - ez már évi hetvenötezer dollárt jelentene, ami bőven elegendő ahhoz, hogy elkezdhessük kiadni komoly felvilágosító munkánkat, melyekből Amerika ifjúsága, valamint Amerika vezető politikusai megismerhetik a hiteles adatokra támaszkodó igazságot.

Így indult meg elsőnek 1962-ben az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh. Hosszú nyári szabadságunkat arra használtuk föl, hogy nyakunkba vettük az Egyesült Államok és Kanada országútjait, és megjártuk első nagy körutunkat, több mint huszonötezer mérföldre nyúlót, a magyarlakta városok felkutatására. Mivel pénz dolgában szűken voltunk, elkerültünk szállodát és éttermet, amennyire lehetett. Sátorban aludtunk, feleségem főztjén éltünk, és elhatároztuk, hogy ha össze tudunk szedni első körutunkon ezerötszáz magyart az előirányzott hét és félezerből, kik hajlandók évi tíz dollárt lefizetni előre, melynek ellenében minden előfizető kap három könyvet, két angolt és egy magyart, akkor elindulunk még ezen az őszön.

A begyűjtött előfizetések száma azonban csak hétszázig jutott el. Én készen voltam arra, hogy visszafizetjük mindenkinek a tíz dollárját, mihelyt lehet, s elvetjük az egész gondolatot mint kivihetetlent. Drága jó Elizabeth azonban megszegte makacs skót nyakát, s kijelentette, hogy szó se lehet a megfutamodásról. Amit elkezdtünk, azt érdemes volt elkezdeni, tehát visszük tovább, s az Úristen majd eligazítja a többit.

Így kezdtünk hát bele a könyvkiadás mesterségébe. Első könyvünk a kolozsvári Ellenzék hajdani főszerkesztőjének, Zathureczky Gyulának pompás kis munkája volt: "Transylvania, Citadel of the West." Értelmesen, tömören, könnyen olvasható stílusban vitte a világ elé Erdély igazolható, adatokon épülő történelmét, földrajzát a kultúráját. Háromezer példányt nyomtattunk belőle. S ráadásnak, "csaléteknek" ahogy Elizabeth nevezte, hozzá adtuk a tíz dollárért még egyik regényemet is magyarul, valamint annak angol fordítását.

Wass Albert: A kivénült harcos leteszi a fegyvert (5. rész)

Következő nyáron újra nekiindultunk magyart keresni Amerika és Kanada földjén. Hétvégeken irodalmi estéket tartottunk itt meg amott, árultuk a könyveket, beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk a magyaroknak arról, hogy mi a célunk, mit kell tennünk ahhoz, hogy megismertessük a világgal az igazságot. Hétközben sátorban aludtunk, szabad ég alatt főztük ételünket, mint a vándorló cigányok.

Havasi vadász lévén életem első szép felében, én szokva voltam a sátorozáshoz. De Elizabeth városi asszony volt; aki soha ilyen életmódot nem ismert. Szemrebbenés nélkül, bátran viselte a fáradalmakat, áldja meg emlékét az Úristen, s valahányszor csüggedni kezdtem, ő bátorított. "Micsoda magyar az" - mondotta ilyenkor -, "aki megtorpan a nehézségek előtt, mikor hazáján, nemzetén kell segítsen? Az ilyen magyarok miatt vesztették el mindég a háborúkat! Fel a fejjel, nézz előre, soha se hátra, támadj! Ez a győzelmek ára!"

Pedig hiába szekereztük föl s alá ezt a nagy országot, hétszáznál több előfizetőre sohase sikerült szert tennünk. Ötven-hatvan új előfizetőt nyertünk minden évben körutunk során; újabb meg újabb városokat keresve föl, de ugyanennyit veszítettünk is minden évben azokon a helyeken, ahova nem sikerült eljutnunk másodszoris. De adtuk ki az új könyveket, rendületlenül. Hokky Károly "Ruthénia" című munkájából akkori képviselőnk, háromszáz példányt osztott szét a Kongresszus tagjai között. Szemák: Living History of Hungary két kiadást is megért. "Our Hungarian Heritage" három kiadásig vitte. A Transylvania and the Hungarian-Romanian Problem pedig kongresszusi dicséretet is kapott.

Mindezek ellenére azonban az előfizetők száma nemhogy emelkedett volna, de hamarosan csökkenni kezdett. A magyarok beleuntak az angolba. Nem kellett nekik angol könyv. Nem értették meg a célját. "Vásároltassák meg az angol nyelvűekkel" mondták egyre többen, s hiába próbáltam megértetni velük, hogy az ”angol nyelvűeket" nem érdekli a magyar jövendő, miért is érdekelné? Mi kell terjesszük köztük, szomszédaink, ismerőseink között, mi kell elvigyük az iskolákba, könyvtárakba, ha azt akarjuk, hogy megtudják az igazságot. Nem értették meg: Én pedig éreztem, hogy rossz irányban haladunk. Háromezer példány egy könyvből vízcsepp az óceánban.

Torontóból kaptam a tanácsot: magyarokból tömeget toborozni csak felvonulásokra lehet, hosszúra elnyúló komoly munkára nem. Alapítsunk részvénytársaságot. "Nem sokaság, de lélek végeznek csodadolgokat'' - idézték Zrinyi Miklóst a fejemre. "Gyűjtsünk egybe egy kis csoport jómódú magyart, akik össze tudnak adni legalább százezer dollárt, többre megyünk ezzel, mint úgy koldulni össze a pénzt tíz dollárjával!

Megalapítottuk hát a Danubian Press részvénytársaságot. Százezer dolláros tőkére számítottunk, de csak húszezer gyűlt össze. "Bolondság, minek a könyv!" - mondták a 'jómódúak' is. Amerika köteles visszaadni a hazánkat, ennyi az egész!" Utólag visszatekintve mindezekre belátom, hogy reménytelen volt ez a kezdeményezés is. De akkoriban hajtott a "tett-vágy" motorja, na meg a feleségem, aki el se tudta képzelni, hogy a magyart "más fából faragták".

Ezzel a húszezer dollárral belekezdtünk az úgynevezett "Hungarian Package" könyvsorozat kiadásába; mely magába foglalta a magyar nemzet történelmét, legendáit, népmeséit és táncait, sötétzöld vászonkötésben és fehér díszkötésben, arany betűkkel a fedőlapon. Szép munkát végzett a torontói nyomda, drága se volt. De mégis volt egy nagy baj: nem értette meg, hogy az idő szerepe fontos a könyvkiadásnál. Ha az ember szétküldi a hirdetéseket a könyvtáraknak, s azok egy kitűzött időre megrendelik a könyvet, azt a kitűzött időn belül szállítani kell, másképpen érvénytelenné válik a megrendelés.

Az idő elhúzódott, a megrendelőket elvesztettük, s a könyvtárak belesorolták a Danubian Presst a "fly by night" megbízhatatlan kiadók közé. Mivel pedig még a magyarok is csak ímmel-ámmal vásárolgatták a szép kiállítású, de angol nyelven készült könyveket, évekbe került, míg ezer sorozatot el tudtunk helyezni. Ezzel aztán vége volt a kiadóvállalat álmának is, s a Danubian Press éveken át egy tőkétlen vállalkozás maradt, fedőnév a szerzők költségén kiadott könyvek amatőr voltának eltakarására.

Wass Albert: A kivénült harcos leteszi a fegyvert (6. rész)

Mindezek ellenére mégis csak kiizzadtunk valahogy huszonnégy angol nyelvű könyvet Amerika okulására, ezres, kétezres példányszámokban. De még ezeknek is nagy része raktáron penészedik. Nem kellenek a magyaroknak, még propaganda-fegyvernek sem, még arra sem, hogy odaajándékozzák befolyásos amerikai ismerőseiknek, hadd tudják meg az igazságot. Még ilyen könyvek se kellenek nekik, mint "Genocide in Transylvania; a documentary" vagy "Transylvania and the Hungarian-Rumanian Problem ", "Origin of the Hungarian Nation", "Origin qf the Rumanians", "The Ethnic History qf Transylvania".

Legnagyobb csalódást azonban a "Transylvanian Hungarian Folk Art" okozta. Ez a könyv szép, színes kiadásban jelent meg, ismerteti a magyar motívumok magyarázatát, és tudatára adja a világnak, hogy mi történik ma odahaza a magyar népművészet időt látott remekeivel, miképpen igyekszik eltörölni még a nyomukat is az ellenséges román kormány. Ebből is még valami ezer példány kallódik raktáron. Nem kell a magyaroknak, mert angolul van.

De így jártunk a folyóiratokkal is, pedig azok valóban önvédelmi fegyvereink voltak, melyeket megküldtünk vagy személyesen adtunk át minden szenátornak, képviselőnek, külön tíz példányt a Fehér Házba és harmincat a State Department hivatalainak. Először a Transylvanian Quarterly bukott meg előfizetők hiányában. Ezt átalakítottuk Hungarian Quarterly-vé, arra gondolván, hogy így talán majd szélesebb magyar rétegeket érdekel. Két év alatt kiderült, hogy ez se érdekelte őket. "Eleget olvassuk magyar nyelven mind azt a rosszat, ami odahaza történik" - írta egy Erdélyből idesodort, jómódú magyar - "minek gyötrődjünk rajta angolul is!" Eszébe se jutott a szerencsétlennek, hogy nem az ő "gyötrődésére" készült a folyóirat, hanem arra, hogy azt minél több amerikai olvashassa, s tudja meg, hogy mi történik a Trianonban elszakított területek magyarjaival.

Végül is átalakítottuk folyóiratunkat Central European Forummá, miután tudomásomra jutott, hogy a háttérben már két éve folytak a megbeszélések egy létesítendő Közép Európai Federáció dolgában a magyarok megkerülésével. De mivel folyóiratunk még nem volt, összeálltunk néhányan és beugrottunk gyorsan, hogy a "magyar kérdést" a tervezett jövendő élére vigyük. Nyomban meg is nyertük a lengyel exil-kormány tetszését. Csatlakozott szerkesztő-bizottságunkhoz egy erdélyi román emigráns, egy szlovák egyetemi tanár és egy ruszin lapszerkesztő, akik a magyarokkal való békés együttműködés útját keresték.

Mindenki, aki kezébe vette a folyóiratot, dicsérte. A tényleges előfizetők száma azonban soha sem érte el a kétszázat. Ezerkétszáz példányt nyomtattunk, s ebből nyolc-kilencszázat tiszteletpéldányként osztottunk szét, a többi még itt van raktáron. Hogy honnan vettük hozzá a példányonkénti 3500-4000 dollárt? Derék jóérzésű magyarok adakozásából, akik megértették, hogy ezzel a folyóirattal a magyarság jövendőjéért küzdöttünk. Ez azonban nem helyes. Régi hibánkba estünk vissza újra: egy öntudatos és bátor kis csapat vérzik, hogy a többi megmaradjon. A többi, akiket én egyszer már így jellemeztem: a "ha még egyszer azt üzeni" magyarok, akik csak behúzzák a nyakukat és várnak a sült galambra.

Wass Albert: A kivénült harcos leteszi a fegyvert (7. rész)

Az én szerkesztésemben és igazgatásom alatt most jelenik meg a FORUM utolsó száma. Hogy megmarad-e vagy nem, az már másokon múlik. Én letettem a fegyvert. Cserbenhagytak a magyarok huszonhét hosszú és küzdelmes esztendőn keresztül. Elég volt. Beleöregedtem, belefáradtam beleszegényedtem az eredménytelen munkába. A magyar, bár egyénileg egyike a legtehetségesebb, legéletrevalóbb fajtáknak, politikailag éretlen. Nem érti a világpolitika háttérben lejátszódó fondorlatok titkait, és nem is érdekli.

Nem is vették észre, hogy Románia máris készen áll arra, hogy újra lehasítson egy jókora szeletet a magyar hazából, tova a Tiszáig. Mindössze arra vár, hogy kivonuljon onnan az orosz. A Nyugat közvéleménye elfogadta már, hogy Románia "ősi határa" a Tiszáig nyúlik. Évtizedeken keresztül belekalapálták ezt már a köztudatba. S mi itt állunk, bambán, pedig segíthettünk volna magunkon. Megtehettük volna, amit Masaryk és Jorga meg tudott tenni, időnk is volt hozzá. Most már bizony fogytában van az is.

Tudom, a magyarok nagy része meg sem érti, miről beszélek. A történelem útjait előkészíteni csak előre, mégpedig jó-előre lehet. Utólag már csak azt vesszük észre, hogy mit "kellett volna" tenni, de sokan még ezt se fogják fel soha. Az elkövetett hibákért a Gondviselést teszik felelőssé.

Amit Ceausescu húsz esztendő alatt nem tudott elérni, azt megtették helyette a szabad földre vetődött magyarok: letétették velem a fegyvert. De a könyvek megmaradnak, a folyóiratok megmaradnak, s a nyomtatott betű szívós erejével továbbra is harcolnak Erdély magyarjaiért - ahogy lehet.

Szívem mélyéből köszönöm annak a maroknyi hűséges magyarnak az önfeláldozó kitartását, akik mindvégig mellettem maradtak, és lehetővé tették, hogy legalább ennyit megtegyek. Áldja meg őket az Úr minden fájdalmas csalódás közepette is a tiszta lelkiismeret isteni ajándékával. Ők megtették, ami tőlük tellett. Ha minden magyar követte volna példájukat, magyarok dolga másképpen állna ma. Hadd búcsúzzam tőlük a Szentírás szavaival: "Ismertessétek az igazságot, s az igazság szabadokká tészen!"

Wass Albert
1989. szeptember végén