1. rész: Hazánk két valósága

A politikai paletta normális esetben annak a társadalomnak a leképeződése, amelyik a népképviselet elve alapján hatalommal ruházta fel őt. Ha ez így van, egy jó szociológusnak elegendő megtekintenie a pártokat, és azokból kiindulva könnyen lefesti visszafelé a társadalom képét is. Nálunk ez nem áll fenn. Ha ez a bizonyos tudós megtekinti a magyar parlament pártjait, azok frusztrált és tragikomikus ábrázatából mindössze egy dolgot lesz képes megállapítani a magyar társadalomról: beteg. De minden más következtetése félrecsúszna. Hogy miért? A válasz nagyon egyszerű. A magyar politikai pártok nem az embereket képviselik.

Persze ilyenkor egyből felmerül a következő kérdés. Ha a pártok nem képviselik a magyar embereket, akkor hogyan kaphattak tőlük felhatalmazást? A válasz itt sem túl nehéz. A parlamenti pártok – leginkább a legfőbb hatalmi ággá emelkedett média segítségével – kihasználják társadalmunk azon jellemzőjét, hogy az elmúlt hatvan év kiirtotta a civil kurázsit. Hogy mi, egyszerű emberek azt gondoljuk, mi vagyunk a pártokért, és nem ők vannak értünk. Így, amikor azok a pártok, akikre szavaztunk, döntéseik során elárulnak bennünket, akkor széttárt karokkal, tehetetlenül állunk, és nyugtatgatjuk háborgó lelkiismeretünket: „ezek mégis csak jobbak, mint a másik oldal”. Na, ezt használják ki gyilkos módon mindkét oldalon. A Fidesz is. Tudják, hogy bármit megtehetnek, elegendő a másik oldal elleni dühünket, gyűlöletünket táplálniuk, mi pedig kénytelenek leszünk megbocsátani minden félrelépésüket attól a vágytól hajtva, hogy ők talán eltakarítják a balliberális kormányt.

A megoldás csak az lehet, ha az emberek képessé válnak számon kérni pártjaikat. Ennek lehet egyik formája a visszahívhatóság jól átgondolt intézményesítése, de van ennek egyszerűbb módja is. Ha soha többé nem szavazok arra a pártra, amelyik egyszer becsapott. Ha lenne ilyen tudatosság a szavazókban, ha nem hagynák magukat átverni, egy-két ciklus alatt leszoknának a pártok a hazudozásról. Akinek meg nem menne, az szépen kikerülne az Országgyűlésből. Félreértés ne essék, ezt a Jobbikra is érvényesnek tartom. Ha a Jobbik mondjuk feltétel nélkül írná alá a román EU-csatlakozást, vagy olvasatlanul a lisszaboni szerződést, esetleg a mandátum azonnali visszaadása helyett éveken át értelmetlen és eredménytelen pótcselekvésekkel asszisztálna Gyurcsány Ferenc pusztításához, akkor elvárnám, hogy a Jobbik-tagok ezrével vonuljanak a Jobbik székháza elé, és égessék el tagkönyvüket. Elég volt abból, hogy pártokat szolgáljunk! Egy párt elnökeként mondom: itt az ideje, hogy a pártok szolgáljanak bennünket.

De térjünk vissza a gondolatmenetünkhöz. Megállapítottuk, hogy a pártok ma nem képviselik az embereket. Azt is, hogy ezt mesterséges módon, hazudozással és a média hatalmával tudják elérni. Van viszont egy rossz hírem a parlamenti padsorokba belehízott, sötét tekintetű és hiteltelen képviselő uraknak! Semmi sem tart örökké! Fizikai képtelenség sokáig fenntartani azt az állapotot, miszerint két létezési mód van Magyarországon. Van egy társadalmi létmód, amiben mi élünk, a valóság, és van egy politikai létmód, aminek semmi köze a valósághoz. Utóbbi egyfajta virtuális világ – saját törvényekkel, saját szereplőkkel, saját viszonyokkal. Abban azonban 160 éve egyetérthetünk, hogy „Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!” A társadalom előbb utóbb utat fog törni magának. Megérzésem szerint és a parlamenti pártok tanulási képtelensége miatt nem lassú, csendes, hanem földrengésszerű formában.

A jelenlegi jobboldali-baloldali törésvonal teljesen át fog alakulni, hiszen ahogy a pártok, úgy ez a megosztottság sem képes már hazánk valódi gondjait orvosolni. Ez nem azt jelenti, hogy a baloldaliak jobboldaliak lesznek, vagy fordítva, hanem azt, hogy ezek a címkék elveszítik a jelentőségüket. A fékevesztett globalizációval, a nemzetdaráló „brüsszelizmussal”, a gátlástalan multinacionális tőkével, Izrael honfoglalásával, a magyar föld felvásárlásával, a magyarság végzetes fogyásával, a cigányság deklasszálódott részének gyilkos ámokfutásával, a nemzettudat mesterséges elfojtásával – vagyis legakutabb és legsúlyosabb problémáinkkal – szemben a Fidesz-KDNP-nek nevezett jobboldal éppen annyira tehetetlen, mint a baloldalnak nevezett MSZP-SZDSZ. Tehetetlenségük ráadásul ugyanarról a tőről fakad. A „nem tudják” hamis mítosza helyett ideje szembe nézni a valósággal: nem akarják.

Így a közeli jövőben szinte elkerülhetetlen a hazai politikai szerkezet gyökeres átalakulása. Sokan – a közvélemény-kutatásokból kiindulva – azt gondolják, hogy csak a baloldal van válságban, de ez nem igaz. Az egész, 1990-ben a fejünk felett kialakított közéleti rendszer, vagyis a hazug rendszerváltozás hazug rendszere van válságban. A rohamos erodálódás egyelőre csak az MSZP-t tépázza, de abban a pillanatban, ha a Fidesz kormányra kerül kiderül, hogy a király meztelen, és – a fenti, a valódi kérdésekben lakozó totális alkalmatlansága révén – megindul a Fidesz szétesése is. Ha ez most egynémely, elbizakodott Fidesz-szimpatizáns számára hihetetlennek tűnik, az csak azért van, mert az illető minden bizonnyal narancsszín szemüveget visel. Érdemes pápaszem nélkül végiggondolni azt, hogy a Fidesz 2002 óta, az elmúlt hat évben, mint európai léptékkel is hatalmas erejű szövetség mi a csudát ért el? Semmit. Az égvilágon semmit. Amit 2002 óta a nemzeti oldal fel tud mutatni – Kossuth tér, Civil Jogász Bizottság, Nemzeti Jogvédő Alapítvány, Magyar Sziget, országos tüntető csoportok, hagyományőrző egyesületek, nemzeti rock zenekarok, Magyar Gárda, Atilla Király Népfőiskola stb. – mind civilek vagy parlamenten kívüli politikai erők kezének és agyának a művei. A Fidesz nemhogy nem adott hozzájuk semmit, de sok esetben blokkolta, gátolta működésüket, sőt, ha úgy fújt a szél, még el is határolódott.

Nincs messze a nap, amikor mindenkinek számot kell adnia, hová is tartozik. Akkor az érdekcsoportok a jelenleg mesterséges jobboldal-baloldal helyett a nemzeti-globalista törésvonal két ellentétes oldalán sorakoznak fel. Sokan kérdezik, mit értettem egy interjúban azon: kardot viszünk az Országgyűlésbe. Pontosan ezt. Azt, hogy ha kell, hát majd karddal vágunk utat a hazugság, a kettős kommunikáció és a mellébeszélés zegzugos erdejében. Karddal vágjuk el az igazat a hamistól, hogy ne keveredjenek többé. Legyen egyszer és mindenkorra világos a magyar embereknek, kik képviselik, és kik használják őket! Szűnjön meg a társadalomidegen politikai létmód, és az Országgyűlés a nemzet temploma, ne kufárok bűntanyája legyen! Nem azért készül a Jobbik a Parlamentbe, hogy ott egyel több párt legyen, hanem azért, hogy a magyar nép bejusson végre a saját Országgyűlésébe.

De mi a biztosíték arra, hogy a Jobbik nem lesz ugyanolyan korrupt és áruló, mint a többi párt? Na, erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

2. rész: A rózsadombi paktumon kívül is van élet

Előző héten a következő kérdéssel hagytam abba: mi a biztosíték arra, hogy a Jobbik nem lesz ugyanolyan korrupt és áruló, mint a többi párt? A kérdés jogos, hiszen az elmúlt húsz év nem szólt másról, mint arról, hogy a politikai pártok forint milliárdokat öltek hitelességük, kompetenciájuk és programjuk népszerűsítésébe, majd miután bezsebelték az állampolgárok szavazatait, elfelejtették minden ígéretüket. Egyáltalán nem ritka, hogy egy tisztességes ember a korábbi választásokon szinte mindegyik pártra szavazott már, mert hitt, mert hinni akart, és mára úgy van vele: menjen az összes párt a fenébe, ő már egynek sem fog hinni.

Országjárásom során keserűen tapasztalom meg, hogy végletesen lejáratódott a politika és a párt, mint szervezeti forma. A jelenség annyira általános, hogy valójában a stabil pártszavazók is csak kedvenc politikusukra szavaznak és nem a pártra. Ennek a pártellenes hangulatnak, bár a kialakulásában ártatlanok vagyunk, a Jobbik is issza a levét. Pedig véleményem szerint a jelenlegi parlamenti pártoknak a közéletet lealacsonyító, a népképviseletet kilúgozó tevékenységére nem az a helyes és előremutató válasz, ha azt mondjuk: halál a pártokra!

A fórumokon rendszeresen megtörténik, hogy feláll valaki és kimondja, amit olyan sokan hallanak szívesen: elég volt a pártokból! Valóban jó hallani, annyi csalódás, megaláztatás, hazudozás és nemzetárulás után, de igazából félreviszi a gondolkodást ez az érzelmileg – még egyszer mondom: érthető módon – fűtött indulat. Ugyanis nem a pártok adták el az országot, nem a pártok hazudtak az embereknek, nem a pártok korruptak, hanem mindig és mindenkor azok az emberek, akik egy-egy párt nevében léptek fel. Nem a párt bűnös tehát, hiszen az csupán egy működési keret, hanem a politikus, aki visszaél a hatalmával. Európa és a világ minden részén vannak pártok, és ezek nagy része igenis komoly tevékenységet fejt ki saját nemzetéért. Az igazi vízválasztó tehát nem az, hogy pártpolitikus vagy civil valaki, hanem hogy tisztességes magyar ember vagy hazaáruló.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha a pártok helyett civil szervezetek vennék kézbe a politikát, akkor Magyarországon minden egy csapásra megváltozna?! Ismerek én jó pár civil szervezetet és civil vezetőt – jobb- és baloldalon egyaránt –, akik semmivel nem jobbak, mint méltán megvetett politikusaink. Egy párt és egy civil szervezet éppen annyira lehet hasznos, ha becsületes emberek alkotják, mint amennyire káros, ha tisztességtelenek.

De térjünk vissza a kérdésre, milyen garanciát tud adni a Jobbik? A kérdésre van egy rövid és egy hosszabb választ. A rövidebb szerint: semmilyent. Hiszen ilyen biztosíték nem is adható. Én még is úgy gondolom, érdemes egy picit megvizsgálni, miben más a Jobbik a jelenlegi pártoknál.

A jelenlegi pártok mind ejtőernyővel kerültek be az Országgyűlésbe, egyik sem alulról szerveződő erőként került döntéshozatali pozícióba, hanem úgy, hogy ott voltak a módszerváltozás pillanataiban. Máig nem tudjuk, hogyan döntötték el azt, ki ülhet az asztal köré. Sokan suttognak a rózsadombi paktumról, egyesek még hitelesnek mondott papírokat is terjesztenek róla. Őszintén megvallva engem nem érdekel, hogy valóban megtörtént-e a rózsadombi paktum, nekem elegendő annyi, hogy minden az abban leírtak szerint zajlik.

A jelenlegi pártok tehát mind a magyar emberek feje felett lettek – minden bizonnyal nemzetközi segédlettel – kitalálva, egyéb alternatíva híján lettek oda beszavazva, és miután bekerültek, olyan gyorsan bebetonozták be magukat – hogy klasszikust idézzek – „ezernyi apró trükk” segítségével, hogy mára szinte kirobbanthatatlanná váltak. A Jobbik nem valami titkos rózsadombi méhben fogant, hanem ahogy a neve is mutatja: mozgalom. Emberek szervezték és szervezik alulról, saját pénzüket és szabadidejüket nem sajnálva. Jelenleg mi vagyunk az egyetlen olyan országosan szervezett és az Országgyűlésbe kerülésre alkalmas párt, amely nem az emberekből, hanem az emberekért él.

Nem mindegy tehát, ha egy pártról véleményt alkotunk, hogy az honnan jött, hogyan született. De van még egy másik, szintén döntő szempont. Az, hogy mit tett az adott párt. Milyen termést hozott a fa, hiszen mindenkit gyümölcséről ismerhetünk fel. Itt érdemes összehasonlítást tennünk. No, nem az MSZP-vel vagy az SZDSZ-szel, mert a laposférget nem lehet a kerecsensólyommal összevetni, hanem a jobboldali ellenzékkel. Azzal, hogy ki mit tett az elmúlt években, a gyurcsányi országrombolás idején. Ezzel kapcsolatban már a múlt heti számban leírtam a véleményem, így megismételni nem fogom. De mindenki gondoljon bele, hogy ha a Jobbik minderre képes volt az elmúlt időszakban parlamenten kívüliként, mi mindent tud majd tenni ezért az országért és ezért a nemzetért, ha valódi döntéshozóvá lesz.

Végül még egy szempont. Tudomásom szerint egyetlen egy jól szervezett párt programja sem tartalmazza a Szent Korona-tan alapján visszaállítandó jogfolytonosság alkotmányos szükségét, egyik sem támogatja a képviselői felelősség megteremtésének kimunkálását, pedig ezek azok a pontok, amelyek megmutatják, hogy ki miért akar beleszólni az ország irányításába. A Jobbikba lépni, ott feladatot vállalni, nem politikai karrier, hanem áldozat, szolgálat. Hála az égnek, hogy megéljük ezeket a nehéz éveket, az emberpróbáló küzdelmet, a támadások özönét, hiszen a jó vasat tűzben teszik próbára. Nekünk az Országgyűlésbe kerülés ezért nem lesz minőségi változás, hiszen ugyanazt a küzdelmet, ugyanazokért az emberekért, ugyanazokért az értékekért és ugyanazok ellen fogjuk folytatni. De mennyiségi változás az lesz, hiszen több eszközzel, több emberrel, nagyobb infrastruktúrával és nagyobb médiával dolgozhatunk majd.

Hogy mivel kezdjük a munkánkat? Hogy mi lesz az első lépésünk, ha már ott vagyunk a nemzet templomában? Na, erről majd a jövő héten.

3. rész: A férget nem szalvétával söprik

A múlt héten arról írtam, hogy téved, aki a parlamenti erők elmúlt húsz évének hazudozásából kiindulva nem az ottani pártokat, hanem úgy általában a párt intézményét magát ítéli meg. Ez olyan, mintha egy csapnivaló festmény esetén a műkedvelő nem a mestert, hanem az ecsetet kárhoztatná. Tévedés, hiszen egész Európában és a világ minden országában vannak pártok, azok hozzátartoznak a közélethez, amióta csak létezik politika. Egy sikeres ország nem attól sikeres, hogy nincsenek pártok, hanem attól, hogy azokban tisztességes és alkalmas emberek dolgoznak.

Azt is ígértem, hogy ezen a héten arról írok, mihez kezd a Jobbik, ha bejut a Parlamentbe. Ez utóbbinak külön jelentőséget adott két fejlemény. Előbb megjelent Balogh Gyula képviselő úr nekem címzett levele, amelyben 10%-os Jobbikról írt, majd a Szonda kutatása, amely ezt megerősítendő, arról számolt be, hogy az „extraradikálisok” (vagyis a nemzetben gondolkodó szavazók) száma kb. nyolcszázezer. Ha számolunk egy kicsit, rájövünk, hogy ez egy magasabb részvételi arány mellett is (kb.70%) minimum 15%-ot jelent! Ez a réteg teljes egészében potenciális, részben pedig már biztos Jobbik szavazó. Az a feladatunk az elkövetkezendő időszakban, hogy az összes nemzeti szavazó és a Jobbik megtalálja egymást.

A Jobbikot azonban nem a számok érdeklik. A támogatás egyértelmű növekedését már hónapok óta érezzük, tapasztaljuk. Egyre több ember számára válik nyilvánvalóvá, hogy egy nemzeti párt Parlamentbe kerülése egyáltalán nem vágyálom, hanem közeli valóság. Média híján nekünk a direkt kommunikáció marad. Vagy ahogy magyarul mondjuk: a személyes beszélgetés és meggyőzés. Lelkesedéssel, hitelességgel és alázatos munkával kell pótolnunk azt, hogy rólunk vagy semmit, vagy csak rosszat mondanak a híradások. A szimpatizánsok missziója, hogy az örömhírt – a Jobbikra adott szavazat nem veszik el! – elvigyék az ország minden szegletébe. A pártnak pedig továbbra is a munkára kell koncentrálnia, nem a közvélemény-kutatásokra. Volt már (és van is) olyan párt, amelyet elszédített a felmérések számára gyönyörűséges szirén hangja…

De térjünk vissza az ígéretemhez: mihez kezd a Jobbik, ha bejut az Országgyűlésbe? Itt azonnal fontos tisztázni való akad. Fórumokon többször felmerül, hogy lesz-e a pártnak megfelelő szakmai háttere? Miért nem mutatunk fel több hiteles, jól képzett szakembert? Örömmel nyugtatok meg mindenkit. A szakértők többsége egyelőre a színfalak mögött dolgozik, és ez így is van jól. A parlamentbe jutás politikai csatáit nem nekik kell megvívniuk, az ő feladatuk majd azután jön. Addig óvni, védeni kell őket, hogy nyugodtan dolgozhassanak.

Ha a választási siker megtörtént, nagyon sok fontos feladat vár ránk. Az egész ország romhalmaz, életünk minden szegmensét válság terheli. Mégis meg kell határoznunk prioritásokat és némi kronológiát. Jelenlegi – természetesen a változás jogát fenntartom – álláspontom szerint két alapvető kérdéssel kell szembesítenünk majd az új Országgyűlést, és ezáltal az egész magyar társadalmat. Két fundamentum, amelytől függővé fogunk tenni minden további tennivalót. Az első: le kell zárni az 1944-től napjainkig tartó hatvan évet, amelynek ugyan voltak különféle időszakai, de valójában nyugodtan tekinthetjük egy jól körülhatárolható, nemzetellenes hálózat által uralt egységes korszaknak.

1990-ben a megtisztulás, a társadalmi katarzis elmaradt. Piszkos, elmosatlan lábasban akartunk főzni, és most, húsz év után csodálkozunk, hogy büdös az étel. Balogh Gyula képviselő úr levelében tehát nyitott kapukat dönget, amikor arra kér, hogy még erőteljesebben küzdjünk az ügynökhálózat felszámolása ellen. Ez áll a feladatlistánk első helyén. A közélet magasabb színtereit, a kormányhivatalokat, a diplomáciai intézményeket, a belügyi szerveket, a médiát, az egyházakat mind-mind ügynökmentesíteni és „kommunistátlanítani” kell. A leleplezetteket, valamint az MSZMP és a KISZ korábbi vezetőit törvényi úton kell kizárni a közéletből. Bizonyára lesznek nagy megrázkódtatások, nagy csalódások, ellenkezni fog a Fidesz is nagyon, de az elmúlt 20 év dagonyázása bebizonyította, hogy hazugságok hálójára szebb jövőt építeni nem lehet.

Ha a múltat sikerült lezárni, a másik alapvető feladat a jövő alapjainak lefektetése kell, hogy legyen. Jelenleg rajtunk kívül egyetlen párt sem meri programjában felvállalni a Szent Korona-tan alapján álló alkotmányosság helyreállítását, pedig – ahogy a múlt csontvázaival a szekrényben – egy ’49-es alkotmánnyal a nyakunkon sem juthatunk messzire. Ennek a kérdésnek a felvetése az Országgyűlésben hozzásegítheti az egész országot a tisztánlátáshoz. Ugyanis vagy így, vagy úgy, de mindenkinek állást kell majd foglalnia, és a cikksorozatom első részében prognosztizált, az elkövetkezendő évtizedeket meghatározó, valódi – a nemzeti és a globalista között húzódó – politikai törésvonal ki fog rajzolódni. Innentől kezdve pedig már nem lesz folytatható a hazudozás, az ámítás és a nemzeti színű sziruppal leöntött neoliberális pusztítás.

Végre elkezdődhet a valódi munka: az ország és a nemzet fizikai, lelki és szellemi újjáépítése. Bármennyire is próbálják bemagyarázni országnak és világnak a beposhadt kis médiadiktátorok, hogy a Jobbik és a nemzeti radikálisok csak hőzöngeni tudnak, hogy nincs programjuk, hogy nem tudnak egy országot vezetni, süket fülekre fognak találni. Ugyanis nem születtünk radikálisnak, és valójában nem is vagyunk azok. Az ország helyzete radikális. Radikálisan rossz, amibe azok hozták, akik bennünket megbélyegeznek. És ha kell, akkor igen, vállaljuk! Radikális válaszokat fogunk adni a problémákra, mert a haldoklónak defibrillátor kell, nem maszatolás. A férget pedig seprűvel kell kisöpörni, nem szalvétával...

De hogyan kell egyáltalán elkezdeni az újjáépítést? Mihez nyúljon először az ember, hiszen mindenhonnan szivárog a víz? Na, erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

4. rész: Emberállatok vagy lázadó rabszolgák?

Mivel is kellene kezdeni a magyarság életre keltését hatvan éves mély kómájából? A Jobbik – amelynek növekvő támogatottsága véleményem szerint a közvélemény-kutatások által közölt 1% és a napokban megjelent, minimum 10%-nyi radikális szavazóval számoló felmérések között lehet valahol félúton – ennek a feladatnak az elvégzéséhez mindenképp szövetségeseket keres. A dolgok tétje ugyanis óriási, túlnő egy szervezet keretein, és csak egy széles, nemzeti összefogás adhat rá megoldást. Meg kell találnunk a módot arra, hogy a kallódó kisgazdákkal, a vidéki tüntető csoportokkal, a még aktív polgári körökkel és más nemzeti szervezetekkel együtt képesek legyünk megkerülhetetlen erővé válni. Mindenkinek mozgósítania kell az energiáit, tudomásul kell vennie, hogy történelmi felelősség van minden egyes nemzetben gondolkodó ember vállán – kortól, anyagi helyzettől és iskolázottságtól függetlenül. Vagy aktivizálódik, vagy fotelből nézi végig saját és gyermekei jövőjének elveszejtését.

A diagnózist a magyar társadalom helyzetéről már annyiszor és annyian felállították, hogy ennek a megtételére én nem is fordítanék túl sok időt. Egy kiegészítést viszont fontosnak tartok megjegyezni. A hitelesnek mondható állapotrajzok, mint amilyennek Csath Magdolna és Bogár László írásait tartom, rendre élnek a szófordulattal, hogy bennünket rabszolgasorba kényszerítenek. Magam is osztom ezt, sőt, sajnos kénytelen vagyok továbbmenni. A rabszolgától ugyanis elveszik a szabadságát, a vagyonát, a jogait, de a tudatát, a szellemét nem. „Kit érdekel, hogy miről gondolkodik a rabszolga, a lényeg, hogy a dolgát végezze.” Így egy rabszolga még ember marad, hiszen hite, reménye, szeretete lehet. Tudatában van sorsának, és akár fel is lázadhat ellene. A magyar társadalom helyzete ennél súlyosabb. A nemzetközi és az azokat kiszolgáló hazai erőknek nem csupán a szabadságunk, a földünk, a vizünk kell, hanem a lelkünk is. Nem magyar rabszolgákat akarnak, hanem lelketlen „emberállatokat”. Akiknek már az énjük sem a tulajdonuk. Csordába szervezhetőek, haszonállatként legeltethetőek, és ha úgy hozza a szükség, könnyen le is vághatóak. Egy ilyen emberállat nincs tudatában a sorsának, ergo megszűnik a rabszolgatartók utolsó félelme: a lázadás veszélye is.

Simon Peresz – Magyarországi térhódításra is utalva – nemrégiben azt mondta egy konferencián, hogy ma már nem fegyverekkel kell egy országnak a nemzetközi befolyását erősíteni, hanem gazdasági úton. Az izraeli elnök meglepően őszintén nyilatkozott, vagy talán elszólta magát, de nem mondta el a teljes igazságot. A helyzet az, hogy korunk valódi háborúját valóban nem fegyverrel, még csak nem is gazdasági befolyással vívják elsősorban, hanem sokkal inkább a tudatformálás eszközeivel: médiával, oktatással és kultúrával. A döntő harc nem a támaszpontokért, nem a tőzsdéért, hanem a lelkekért zajlik. Vagyis egy ország lehet akár katonailag és gazdaságilag szuverén, mit sem ér vele, ha a médiáját és a kultúráját nemzetközi irányítás alá vonták.

A múlt héten azt mondtam, a Jobbik az országgyűlésben két fundamentális kérdéstől teszi függővé a további viszonyulását mindenki máshoz. Az egyik az elmúlt hatvan év törvényi úton való lezárása, vagyis az ország „kommunistátlanítása”, a másik pedig a magyar alkotmányosság helyreállítása. A konkrét munkát csak ezután lehet elkezdeni. Célunk természetesen egy erős Magyarország megteremtése. Az is nyilvánvaló, hogy ehhez az ország szuverenitását előbb helyre kell állítani. Fenti soraimmal azt akartam bizonyítani, hogy ehhez nem elsősorban gazdaságpolitikai, külpolitikai, biztonságpolitikai vagy belügyi intézkedésekre van szükség, hanem kezdetként a fejekben kell helyére tenni a dolgokat. A lelkeket kell megmenteni a magyarságnak. Vagyis a Rend, Jólét, Ébredés szlogen hármasából időrendben legelőbb az ébredést kell megvalósítani. Ha ez sikerül, a többi már szinte önmagától menni fog. Nevén nevezve a gyereket, a legelső feladat: magyar kézbe venni a médiát, az oktatást és a kultúrát! Megálljt kell parancsolni végre a tudatmosásnak!

Finnyáskodhatnak a liberális megmondó emberek, igenis, hazafias nevelést kell adni a magyar ifjúságnak. Az iskolákban – párhuzamosan a tudatosan vezérelt színvonalcsökkentés megállításával és megfordításával – a nemzeti értékek, hagyományok tiszteletére és ápolására kell rávezetni gyermekeinket. Nem furcsa, hogy míg Magyarországon bal- és jobboldali liberálisokat közösen ráz a hideg az egészséges nacionalizmus iskolai megjelenésétől, addig a környező országokban teljes politikai egyetértéssel folyik a sovinizmus terjesztése a katedráról? Miért nem jó az, ha az iskola kapuján a hazájukat szerető, féltő és azért áldozatokra is kész emberek lépnek ki a társadalomba? Miért jobb a tudatlan, gyökértelen fiatalság? Hát itt jön a képbe az „emberállat”. Mert ez a céljuk. A hazai oktatást nyugodtan nevezhetnénk akár lehülyítésnek is…

Be kell vezetni az erkölcstant. Június 4-én minden oktatási intézményben Trianon emléknapot kell tartani. Alaposan át kell vizsgálni a történelemtanítást, és onnan könyörtelenül ki kell szaggatni a bolsevik maradványokat, valamint az elmúlt húsz évben megjelent nemzetellenes, neoliberális gyomokat. Fel kell állítani a Magyar Őstörténeti Intézetet. A felsőoktatásban meg kell állítani a „disszidálást”, vagyis a magyar elitképzés kiemelt szerepének biztosításával itthon kell tartani a magyar szürkeállományt. A kormánynak pénzt kell fordítania a nemzeti múltunkat hitelesen bemutató, szórakoztató, de egyben nevelő jellegű nagyjátékfilmekre. Kiemelten segíteni és támogatni kell a nemzeti ébredést elősegítő szervezetek, egyesületek, zenekarok misszióját. A médiatörvényt hazafias szempontból (is) kell szigorítani, az azt megsértő kereskedelmi csatornák sugárzási jogát meg kell vonni. Kőkemény büntetőtörvényi védelmet kell biztosítani olyan jelképeinknek, mint a Szent Korona, a Turul madár és az Árpád-házi lobogó. Utóbbit a magyar nemzet határokon átívelő nemzeti jelképévé kell nyilvánítani. Az ország legfontosabb közterein szobrok állításával kell rehabilitálni Horthy Miklóst, Wass Albertet, Teleki Pált, Prohászka Ottokárt és más méltatlanul kezelt nagyjainkat. Összefoglalva el kell érni, hogy az oktatás, a kultúra, a média, vagyis a tudatformálás eszközei – ahogy minden normálisan működő országban, úgy nálunk is – magyar emberek által, magyar emberekért működjenek. Ezáltal lehetünk képesek letenni nemzeti függetlenségünk alapkövét: az ébredést.

Hogy miért vagyok én ennyire optimista, amikor ez az ország a szakadék szélén imbolyog? Na, erről majd a jövő héten.

5. rész: A gyűlöletet alakítjuk energiává

A múlt héten azt ígértem, választ adok arra a kérdésre, miért is vagyok én ilyen megveszekedetten optimista. Miért gondolom azt, hogy a magyar társadalom tespedt testében újra buzoghat a vér? Honnan veszem a bátorságot, mi több, a vakmerőséget, azt képzelni, hogy az Izrael által felvásárolt, a kormány-, a cigány- és a multibűnözés által sújtott országban majd ébredni fog a nép? Talán csak a vágyaimat, az álmaimat vetítem bele az azoknál jóval sivárabb és kilátástalanabb valóságba? Struccpolitikát folytatnék, nem beismerve a tényt, hogy itt már minden elveszett?...

Kellő józanságú embernek tartom magam, aki két lábbal áll a földön. De úgy gondolom, hogy hittel, erővel és akarattal igenis el lehet érni csodaszámba menő eredményeket. Három dologra alapozva vagyok ilyen optimista. Mind olyan tények, amelyre bátran építhetünk. Az egyik az eddigi eredményeink. A másik a folyamat, amelyet a fiatalság körében tapasztalok. A harmadik, hangozzék bármilyen furcsán is, az ellenségeink feneketlen gyűlölete.

Köreinkben gyakran megesik, hogy felüti a fejét a kétségbeesés: úgysem tudjuk, nem lehet, nem sikerül stb. Ilyenkor mindig érdemes magunkban vagy akár nyilvánosan is feltenni a kérdést: gondoltuk volna-e 2004. december 5-e vagy 2006. október 23-a után, hogy innen is van kiút? Vagy akár egy évvel ezelőtt, ha itt azt írom: alakul egy önvédelmi szervezet, egy Gárda, amely fél év alatt 1300 formaruhást esket fel a Szent Koronára, elhitte volna-e bárki is? És azt, hogy ez nem csak egyszerű tömeg lesz, hanem a szó legnemesebb értelmében is közösség? Hogy ezek az emberek, ha kell, vért adnak, kimentenek egy családot, megvédenek több falut az árvíztől, rendbe teszik az elhagyott hadisírokat, százával tartanak demonstrációt, hogy el nem fáradnak?...

És itt nem csupán a Magyar Gárdáról van szó. A nemzeti zenekarok koncertjein több ezren kapcsolódnak ki, a Magyar Szigeten, a gyergyói EMI táborban vagy a Kurultajon tízezrek töltődnek fel, a Turul szobor előtt egy nyári munkanapon, zuhogó esőben 5-6 ezer ember állt ki a megmentés szándéka mellett, Délvidéken és Kárpátalján a HVIM nemsokára megnyitja a Remény házakat, a csonkaországban szeptembertől Atilla Király Népfőiskola indul, a nemzeti érzelmű hírportálokat az egész ország bújja, a közvélemény-kutatások legalább 10%-ra mérik az „extraradikális” szavazókat. Vegyük már észre! Ugyan hatalmas és egyre erősebb ellenszélben, de el kezdett dobogni a szívünk! Amit elértünk és amilyen környezetben, az akkora teljesítmény, amelyet felbecsülni sem tudunk. Gondoljunk csak bele: ha ennyi mindenre képesek voltunk a hazugság, a fenyegetettség és az anyagi ellehetetlenítés háromdimenziós terében, mire lehetünk képesek, ha egyszer megfordul a szél! Ha derékig érő mocsárban szaladtunk előre, a gondozott gyepen majd száguldani fogunk!

És itt van a magyar ifjúság, amelyet oly sokan, még a mi oldalunkról is szeretnek lebecsülni. Pedig nem szabad. Pongrácz Gergely bátyánk – aki imádta a fiatalokat – mondta mindig: „ezek a mai gyerekek ugyanolyanok, mint amilyenek mi voltunk.” Igen, ez így igaz. Csalóka az, ha a teljes „állományt” vesszük górcső alá, mert annak nagyobb része valóban érdektelen és a nemzet ügye szempontjából hasznavehetetlen. Ők csupán léteznek, megelégedve egy félemberi-félállati szinttel. Viszont az ifjúságnak azon része, amely majd ezt az országot a vállain viszi, már egészen más közeg. Ismerem őket, közöttük járok, és elszorul az ember torka, amikor a szemükbe néz. A keserűség, az elszántság és a hazaszeretet olyan gyönyörű elegye csillog ott, amelynek ereje van. Annyi nemzedéket tett már vesztessé a történelem itt a Kárpát-medencében… Érzem, hogy ez a nemzedék a győzelemre ítéltetett. Ez a nemzedék nem hullatni, hanem felitatni fogja a könnyeket.

És ami a legszebb az egészben, hogy a jelenlegi helyzet nem egy állókép, hanem egy dinamikus folyamat része. A mostani tizenévesek bátrabbak, tájékozottabbak és magyarabbak, mint a mostani húszasok, harmincasok, és minden jel azt mutatja, hogy az utánuk jövők még rajtuk is túlnőnek majd. A hatvanévnyi elnyomatás mélypontján megindult egy ellentétes irányú folyamat. Még áll a régi hálózat építménye, de már recseg-ropog, miközben egyre erősödik az „új kezdet”.

Az eddigi eredményeink és az ifjúság „radikalizálódása” mellett a harmadik tény, amely optimistává tesz, az ellenségeink gyűlölete. Ez első hallásra talán ellentmondásnak tűnik, de nem az. Ugyanis nemzeti intézmény-hálózatunk létrejöttéhez és erősödéséhez saját erőfeszítéseink mellett a leginkább a ránk zúduló hazugság- és rágalomhadjárat járult hozzá. A Gárda a parlamenti pártoktól – ugyan negatív kampánynak szánt, de fordított eredménnyel zárt – több százmilliós marketingtámogatást kapott. Olyan erősek vagyunk már, hogy ha sárral dobálnak bennünket, attól csak keményebbek leszünk. Az újabb és újabb – politikai-, gazdasági-, sajtó-, titkosszolgálati- és maffiatámadások – olyan hatással vannak ránk, mint egy sportolóra a soron következő feladat. Kihívások, amelyeket teljesítünk, és amelyektől még acélosabbá leszünk.

Transzformátorként működünk: ellenségeink gyűlöletét alakítjuk át saját energiánkká. Pozitív, építő erővé, amellyel létrehozzuk és tökéletesítjük azokat az intézményeinket, amelyek majd elsöprik a hazugság rendszerét. Ezért ezúton is, újra és újra kérem a balliberális oldalt és minden bennünket pofozni vágyakozót, hogy támadjanak, gyalázzanak és gyűlöljenek bennünket! Ezzel nekünk csak jót tesznek. Köszönjük! Minden egyes gyilkosnak szánt pofon édes és fontos, mert fájni nem fáj már régen nekünk, de ezekből tudjuk azt, hogy jó úton járunk, és hogy annak még nem értünk a végére.

Hát ezért vagyok én ilyen optimista. A Gárda elmúlt egy éve sok mindenre megtanított bennünket. A legfontosabbra is: győzni. És hogy mit jelent számomra a 2007. augusztus 25-e óta eltelt tizenkét hónap? Na erről, majd 2008. augusztus 25-én, a Gárda jövő heti születésnapján.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

6. rész: Isten éltessen, Magyar Gárda!

Ma, augusztus 25-én egy éve, hogy 56 ember a budai Várba vonult, fehér ingben, fekete mellényben, Árpád-sávos pajzzsal a mellén. Ma egy éve, hogy esküt tettek a Szent Koronára, és ébresztőt fújtak abba a képzeletbeli kürtbe, amelynek hangjára már olyan régen és oly sokan vártunk. Ma egy éve, hogy a jelenlévő ezrek hősök születésének lehettek boldog tanúi. Egy év, 365 napkelte és napnyugta, 1300 gárdista, több ezer pártoló tag, több százezer támogató szerte a világban, reménykedő milliók, megannyi fényes siker. Isten éltessen soká, magyar remények kovácsa, keserű könnyek felitatója és örömkönnyek fakasztója: Magyar Gárda!

Hozzád szólok ma, ezen a szent napon, Gárdista testvérem, Te, aki egy vagy az ezerből! Te, akivel kapcsolatban, elismerem, elfogult vagyok!

Hála és áldás Neked, mert a döntő döntést Te magad hoztad, de nem magadért. A hívó szó megtalált, és Te hallgattál rá, mert ahogy Főkapitányotok mondta minap: a Gárda a sorsotok. És Te vállaltad a sorsod, nem menekültél előle, nem is akartál, bár tudtad, hogy a szűk ösvény vér, verejték és megaláztatások erdején át vezet. Érezted zsenge gyermekkorodtól fogva, tudtad, úgyis megtalálod egyszer, és ha megtaláltad, hát járni fogsz rajta. Ha szakadékot kellett volna átugranod, sebes folyamot átúsznod, vagy égig érő bércet megmásznod, hogy megleld, megtetted volna. Mit érdekel bármiféle akadály Téged, ha egyszer ez a Te utad!

Hála és áldás Neked, hogy nem csak döntést hoztál, de ahhoz hű is maradtál. Formaruhát öltöttél, hogy felkiáltó jel legyél. Fehér inget fekete mellénnyel, magyar mondák hősének, a legkisebb szegény legénynek öltözékét, akinek bár semmi sem jutott, mégis a leggazdagabb, mert igazsága van. Esküt tettél az élő Istenre, a magyarok Szent Koronájára és arra a nemzetre, amelyből sarjadt és amelynek köszönheted egyszeri életedet. Hagy lássa mindenki, ha másképp nem, hát általad: él még a magyar, akad még erős kar, és a helyén lüktet még az a szív.

Hála és áldás Neked, mert vállaltad, hogy álnok szitkok céltáblája légy. Ugyan mit számít az Neked? Csak nevetsz rajta, hiszen minden egyes gyűlölködő szóért, amellyel illetnek, száz igaz testvért ad cserébe a sors, és millió Érted suttogott, meghallgattatott imát. Kiváltságos lettél, hiszen nap, mint nap megéled, milyen édes a másokkal megtört kenyér, milyen reményt adó az igaz, őszinte kézfogás és a világon nincs annál szebb dolog Neked, mint magyarnak születni és méltóvá válni ahhoz.

Kínzóan hosszú évek alatt, kínzóan sokakban, kínzóan sokszor merült fel a kétely: hát mi, gyarló kudarcok gyengécske hajtásai lennénk a hős Atillának utódai? A mi apánk a dörgő hangú Árpád? Bennünk folyna Szent Lászlónak erőtől tiszta vére? Nekünk dicső ősünk a legyőzhetetlen Bocskai István? Mi lennénk az az utókor, amelyért Rákóczi, Kossuth és Pongrácz Gergely fegyvert fogott? És a kínzó nemek hosszú sora után most újra az a válasz: igen. Mi vagyunk. Ezért hála és áldás, Gárdista, Neked.

Amikor öröm éri az embert a női szemekbe könny, a férfi szemekbe fény költözik. De vannak pillanatok, százévente egyszer-kétszer, amikor nagy robajjal földre száll az ég, amikor alig hihető csodának vagyunk gyarló részesei. Ilyenkor erősebb a nő, szeme boldogan, szelíden ragyog, de a férfi, aki máskor rezzenéstelen arccal száll szembe akár pokolbéli ördögök seregével is, aki azt hiszi, karjának és elméjének erejével semmi sem dacol, ez a férfi ilyenkor hálából fakadó könnyek közt esik térdre a magyarok Istene előtt. Ilyen nap volt 2007. augusztus 25-e. Hála és áldás Neked, Gárdista, Te, aki ugyan csak egy vagy az ezer közül, de egymagad ezret érsz.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

7. rész: Lesz-e Jobbik-Fidesz koalíció?

Nemsokára országjárásra indulunk Morvai Krisztinával, amelynek keretében első körben felkeressük a megyeszékhelyeket. Külön-külön már 2006 ősze óta tartunk folyamatosan heti több lakossági fórumot is. Most majd együtt igyekszünk találkozni magunkfajtákkal, felmérni a nemzeti ellenállás lehetőségeit, ébresztőt fújni a még szendergőknek. Egy-egy ilyen alkalom ráadásul mindig lehetőséget teremt arra, hogy felmérjük, mi is érdekli valójában az embereket. Ma egy ilyen, rendre előkerülő kérdésre igyekszem válaszolni: lesz-e Jobbik-Fidesz koalíció?

A jobboldalon található egy nagyon komoly réteg, amely átmenetet képez a Fidesz és a Jobbik szavazótábora között. Ezek az emberek ingadoznak, tanácstalanok. Szívük szerint általában egy nagy X-et tennének a Jobbik neve mellé, mert egyetértenek a párttal, de a Fidesz egy zászlóról szóló szirén éneke, az elveszett szavazatoktól való téves félelem, valamint Orbán Viktor iránti tiszteletük lehetetlen helyzetbe hozza őket. Ők azok, akiket hihetetlenül boldoggá tenne egy Jobbik-Fidesz szövetség. Ha a Jobbik olyan párt lenne, mint a többi, akkor mindenféle sanda, kétértelmű maszatolással igyekezne magához édesgetni őket. Fűt és fát ígérne nekik, homályosan. Ahogy azt az olvasó bizonyára sejti, ez részünkről elmarad. A Jobbik tőkéje ugyanis nem alapítványokban, háttérhatalmak által duzzasztott számlákon rejlik, nem is kommunikációs trükkökben, hanem őszinte megnyilvánulásaiban.

Ez pedig megkívánja, hogy elmondjam: a Fidesszel való koalíciónak semmilyen realitását nem látom. Egy koalíció számunkra politikai erők programjának egybefésülése által lehetséges. A mi programunk a nemzeti megmaradás minimuma, abból feladni, kompromisszum tárgyává tenni semmit nincs módunkban. Csak azért nem fogunk koalícióra lépni senkivel, hogy miniszteri bársonyszékekhez és szolgálati autókhoz jussunk. Az együttműködésnek persze van alapja, amelynek célja és határa a jelenlegi kormány elzavarása. Ebben együtt tudunk működni, ránk mindig lehet számítani. Ezen felül azonban ne higgye senki, hogy a Jobbik a Fidesz hajtókáján sorakozó újabb kitűzővé tehető.

Le kell végre számolni az egy tábor, egy zászló stratégiával! Ezen ugyanis már két választás elment, és bizonyos szempontból ennek a téves elképzelésnek köszönhetjük a gyurcsányi pusztítást, másrészt a polgári szövetség eredménye egy torzszülött lett. Egy kisgömböc. Egy monumentális építmény, amely olyanok köré von terelőpóznát, akiknek egymáshoz semmi közük, olyanokat meg fallal választ el, akik természetes szövetségesek.

Szintén hamis az elveszett szavazatokról terjesztett rémhír. Ennek lényege, hogy nem érdemes a Fidesz mellett más jobboldali pártra szavazni, mert az úgysem jut be az Országgyűlésbe, és akik oda szavaznak, azok csak elfecsérelték voksukat. Ördögi kommunikáció, hiszen a jó szándékra, a változásba vetett hitre épít, de valódi eredménye pont a változás ellentéte: a konzerválódás. Nem beszélve arról, hogy bizonyos szemszögből nézve, aki 2002-ben és 2006-ban a Fideszre szavazott szintén elvesztegette a szavazatát. Nem ismerek élő embert, aki azért tette a polgári párt neve mellé az X-et, hogy az erős ellenzék legyen. Mindenki egy erős kormánypártért szavazott oda. Mégsem lett. Tehát az a sok-sok jó szándékú szavazat mind elveszett. Jött helyette ismét a „profitál-diktatúra”. Az MSZP, amely a Fidesznél jóval okosabb lévén „berángatta” az SZDSZ-t is. Mi meg nyalogathattuk az újabb szörnyű kudarcélmény sebeit.

Igen is, érdemes lesz a Jobbikra szavazni, minden nemzetben gondolkodó embernek, mert minél nagyobb erővel leszünk jelen, annál nagyobb az esély a Fidesz irányba állítására is. A magyar föld megvédése, Európában és a világban elkótyavetyélt tekintélyünk visszaszerzése, a politikai korrupció, a cigánybűnözés és a multirabszolgaság visszaszorítása, a magyar állampolgárság megadása, az alkotmányosság helyreállítása, a demográfiai katasztrófa megállítása stb. Mind-mind olyan problémák, amelyek közül akár egy is elegendő, hogy térdre kényszerítsen egy erős nemzetet. A politikai szereplők pedig, beleértve az ún. jobboldalt is lassan 20 éve adósak a megoldásokkal. Nyilvánvaló, hogy csak határozott, őszinte és kemény fellépéssel lehet sikereket elérni. Ehhez van szükség egy feddhetetlen nemzeti pártra. Hogy végre kirajzolódjanak a hamis helyett a valódi törésvonalak. A globalisták és a nemzetiek között.

Az SZDSZ évek óta zsarolja az MSZP-t, és kényszeríti arra, hogy a nagyobbik párt az ő programját hajtsa végre. A szocialisták pedig úgy táncolnak, ahogy a liberálisok fütyülnek. Fütyülni azonban mi is tudunk, nem is akárhogyan. A Fidesz meg majd csak megtanul táncolni. Ahogy az SZDSZ tartotta neoliberális sakkban az MSZP-t, úgy kell nekünk nemzeti sakkban tartani a globális béklyóban vergődő Fideszt. A nemzetáruló baloldalnak meg végre mattot adni.

Persze felmerülhet a kérdés: nem félek-e attól, hogy a választásokat elcsalják, és minden befektetett energia odavész? Hogy miért nem félek, na, erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

8. rész: Kizárólag belülről verhetnek szét bennünket

A Jobbik támogatottságának nagy ütemű növekedése tény. Egy olyan tény, amely persze a hivatalos – azaz a politikai garnitúra érdekében kerekítő – közvélemény-kutató cégek adataiban nem jelenik meg. Persze a legújabb kori magyar történelemben volt már arra példa, hogy ami ott nem jelenik meg, az attól még létezik. Most is erről van szó. A teljes parlamenti erőtér számára zavart jelent egy új, tőlük függetlenül működő és – amitől a leginkább „pipák” – valóban nemzeti politikai erő. Egy ilyen jelenség ugyanis nem pusztán eggyel több belső riválist jelent a számukra, hanem egy külső ráhatást, amely a hazugságok bonyolult, de tökéletesen működő építményét döntheti romba. Ami számukra félelem, számunkra rettentően kívánatos.

Nem alszom hát álmatlanul afelől, bejut-e a Jobbik az Országgyűlésbe, függetlenül attól, hogy a kutató cégek 1-2%-ra mérik, és gyaníthatóan később sem fogják többre mérni. A támogatottságban, annak dinamikus alakulásában biztos vagyok. Van élő ember ebben az országban, aki elhiszi, hogy a Jobbik és a saját mocsarába fulladó SZDSZ népszerűsége azonos mértékű lenne? Ha van ilyen, várom a jelentkezésüket, a kiskorúaknál szamárfejes kitűzőt, a nagyobbak között hazugságvizsgáló berendezéseket fogunk kisorsolni.

Sokkal fontosabb és égetőbb feladatnak tartom tehát, hogy a választásokra megfelelő módon tudjunk felkészülni. Hogy a választási csalásokra, az „apró trükkök ezreire” legyen ellenválaszunk. Nem spórolhatjuk meg, hogy a választókörök ezreiben saját, jól felkészített emberrel jelenjünk meg, még a kedvüket is elvéve bármiféle „okosságtól”. A lehető legkeményebben kell fellépnünk a legapróbb csalásra utaló jelre is. A tét olyan nagy, hogy nem engedhetjük meg a nagyvonalúságot. Használnunk kell a számunkra elérhető nyilvánosság erejét. A globalizmus vámpírjai ugyanis, úgy ahogy őseik is, csak egy dologtól félnek: a fénytől. Rá kell hát világítanunk aljasságukra, romlottságukra és pusztító működésükre.

1947 óta tudjuk, mire képes a győzelemért a hatalom. Elkeseredett helyzetében most sem várhatunk jobbat, és a fő cél – ahogy azt egyszer 2002-ben már Pokorni Zoltán az USA-ban elkottyantotta – nem is a narancs és a szegfű közötti választás eldöntése, hanem a „szélsőségesek” kiszorítása. Lélekben már most kell készülnünk arra, hogy a választások egyfajta politikai háborús helyzetet fognak eredményezni, amelybe szinte minden megengedett lesz az ellenfelekkel szemben, pláne ellenünk. Képtelen történetek kelnek majd a suttogó propaganda szárnyára, a legaljasabb hazugságok, csúsztatások árasztják majd el a tévéhíradókat, soha nem látott emberek vagy addig alvó téglák okoznak majd zavart a sorainkban.

Ha már a sorainkban okozott zavarkeltés szóba került, nem mehetek el szó nélkül a szeptember 6-án történtek mellett. Itt nem pusztán arról volt szó, hogy a szervezők, fellépők – amelyek között magam is ott voltam – nem értettek egyet egy s másban. A radikális oldal vezető személyiségei szerencsére gondolkodó emberek, és ahol többen gondolkodnak egyszerre, ott óhatatlanul is előkerülnek nézetbeli különbségek. Így van ez nálunk is. Sokan méltatlankodnak azon, miért nincs teljes egyetértés, de én ezt nem tartom olyan nagy problémának. Eleget cenzúráznak bennünket, legalább magunknak hagyjuk meg a gondolat szabadságát. A lényeg, hogy akkor tudjunk összefogni, amikor kell. Ezért sajnálom, hogy ez szeptember 6-án nem sikerült. És biztos vagyok benne, hogy nem a véletlen műve volt.

Gondoljunk csak bele az időzítésbe! A Gyurcsány-kormány teljesen megroggyant, a parlamenti pártoknak fogalmuk sincs, hogy mit akarnak, egyben biztosak csak: senki sem meri vállalni a kormányzást. Szívesebben bújnának egy felelősség és arc nélküli szakértői kormány mögé. A Jobbik eközben döbbenetesen erősödik mind a szervezettség, mind a támogatottság tekintetében. A párt EP-listájának vezetését elvállalja Morvai Krisztina, aki hazánk legnépszerűbb civil közéleti szereplője. Megindul az országjárás. Papp Lajos kitálal. A Gárda újabb avatásra készül. A héten elindul az Atilla Király Népfőiskola. És még ki tudja mi minden zajlik a nemzeti oldalon…

Ezt a hatalom már nem hagyhatta szó nélkül. Meggyőződésem, hogy a szeptember 6-ai nagygyűlés elmaradása egy finomra hangolt titkosszolgálati manőver eredménye. A szereplők – tudniillik mi – észre sem vettük, hogy egy ilyen fontos pillanatban, amikor a társadalom jobbik fele szomjazva várta, hogy a meghatározó erőket, személyeket együtt lássa egy színpadon, szembefordítottak bennünket. Igaz, hogy a rendezvény Gyurcsány meghátrálásával elveszítette az aktualitását, de ha már a szervezők úgy döntöttek, mégis megtartják, nem lett volna szabad széthúzást mutatnunk. Most az egész balliberális oldal rajtunk nevet, pedig a helyzet éppen a fordítottját tette volna lehetővé.

Ami megtörtént, megtörtént, nem érdemes rágódni rajta, de a feladat az, hogy tanuljunk a történtekből. A megosztás szándéka irányunkba ugyanis nem fog enyhülni, sőt, erősödni fog. Mindenkinek kötelessége, hogy megőrizze a józanságát, az ügy iránti alázatát, hogy ismerje és tudja a határait, hogy ne kerüljön szereptévesztésbe, hogy óvakodjon a „hamis papoktól”. Most vízválasztó vonalhoz értünk. A nemzeti oldal magára talált, erős és határozott. Felébredtünk. Az ellenségeink külső támadásai rendre leperegtek rólunk, talán még acélosabbak is lettünk általuk. Az utolsó lehetőségük az maradt, ha belülről vernek szét bennünket. Most ugyanis még szétverhetőek vagyunk. Ha saját magunk tesszük meg nekik a szívességet. De ha túléljük az elkövetkezendő néhány hónapot, ha nem adunk helyet a széthúzásnak, akkor nem lehet a nemzeti gondolatot megállítani.

És hogy mit kezdhet majd a nemzeti gondolat a globalizmus egyik olyan intézményében, mint az Európai Parlament? Van-e értelme oda egyáltalán beültetni bárkit is? Na, erről majd a jövő héten.

9. rész: Barikád kell a neoliberális massza elé

A nemzeti oldalon túl vagyunk már számtalan csalódáson. Láttuk, hogy paktál le Antall az SZDSZ-szel, hogy tűnik fel, majd el Giczy a KDNP éléről, hogy nullázzák le a kisgazdákat, hogy züllik a MIÉP a „magyar igazság és élettársává”, hogy válik a Fidesz a mesebeli kisgömböccé, aki mindent bekebelez, ami az útjába kerül. Szinte már úgy érezzük, hogy Magyarországon egy magunkfajta politikai párt törvényszerűen kódolva van a bukásra. Eluralkodott sokunkon a politikai depresszió. A depressziósra pedig jellemző, hogy annyira belegabalyodik saját problémáiba, hogy a külvilágból már csak a sötétebb tónusokat látja meg, teljesen elveszíti hitét, erejét és akaratát bármiféle pozitív változás irányába. Tapasztalom ezt az életérzést a köreinkben is, amelyet – bár teljes mértékben megértek – nagyon veszélyesnek tartok.

Nem szabad engednünk a csüggedésnek és a pártokkal kapcsolatos negatív fatalizmusnak! Akik úgy vélik, hogy a pártok, úgy ahogy vannak, elvtelen közösségek, szívesen hivatkoznak olyan szerencsés és sikeres nemzetekre, mint az írek, a finnek, a dánok vagy akár a lengyelek. Itt viszont ellentmondásba keverednek, hiszen a fenti nemzetek esetében is, mint ahogy jelenleg mindenhol a világban, politikai pártok döntenek a legfontosabb kérdésekről, szabnak jó vagy éppen rossz irányt egy nemzetközösségnek. Ki kell hát kászálódni a depresszióból, és el kell hinni, hogy nem a párttal mint intézménnyel van baj önmagában, hanem azzal, hogy ha azt öncélú emberek töltik fel. Mindig az öncélú emberek tesznek egy szervezetet alkalmatlanná a feladatára, legyen az párt, civil egyesület vagy bármilyen más közösség.

Van még egy másik, gyakran előkerülő szkepszis. Mi értelme beülni a hatalmas Európai Parlamentbe? Mit tud ott tenni néhány tisztességes ember a szellemileg eltokásodott uniós bürokraták több százas tengerében? A kérdés felvetése ráadásul nem csak a számbeli fölény megdöbbentő ereje miatt, hanem az EP-nek az Unió intézményrendszerén belül betöltött eléggé gyenge szerepe miatt is jogos. Az Európai Parlamentet ugyan parlamentnek hívják, de a törvényhozásban szinte csak statiszta szereppel bír a Bizottsággal szemben, amely viszont nem választott képviselőkből áll, és amelynek a hatalmi jogosítványai egészségtelenül szélesek. Mégis miért van akkor értelme kiküldeni képviselőket a Jobbiknak az Európai Parlamentbe?

Szerintem a kérdés sokak számára értelmetlenné válik, ha úgy tesszük fel, miért van értelme Morvai Krisztinát bejuttatni az EP-be? Aki nyomon követte a Jobbik listavezetőjének közéleti szerepléseit, vitakultúráját, és megismerte érveit, szinte látja lelki szemei előtt, amint Morvai Krisztina igazsága tudatában, mosolyogva magyarázza el, merre lakik a magyarok Istene. Eközben pedig a szokatlan helyzettől a képviselő urak napi huszonnégy órában „viselt” bárgyú mosolya az arcukra fagy. Már ennek a pillanatnak a megélése is elegendő indok volna ahhoz, hogy képviselőt küldjünk Brüsszelbe. De ennél jóval többet is elérhetünk.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy maholnap a magunk szájíze szerint átalakítható az Unió, de ha már így van, legalább ne hagyjuk, hogy akadály nélkül gázoljanak át rajtunk. Vannak ugyanis szövetségeseink, olyan közösségek, pártok, akik hozzánk hasonlóan a nemzetek Európája koncepcióban gondolkodnak a föderálisan ránk oktrojált Európai Egyesült Államok terv helyett. Megtalálva és együttműködve velük komoly barikádot emelhetünk a nyilvánvalóan az USA által támogatott neoliberális massza elé.

Egy másik fontos szempont, hogy az EP nyilvánossága előtt végre felvethetőek lesznek nemzetünk legsúlyosabb problémái, mint a termőföldünk külföldi felvásárlása, a magyar-cigány együttélés megoldatlansága, a hazai politikai garnitúra gigantikus korrupciója, a multinacionális cégek gyarmatosító tevékenysége és a magyar társadalom védtelensége, a Benesi dekrétumok vagy akár a trianoni diktátum máig élő igazságtalanságai és még sok, más nemzetközi viszonylatokban is értelmezhető kérdés.

Ne felejtsük el azt sem, hogy egy sikeres EP-választás végre önbizalmat adhat nekünk, a nemzeti oldalnak. Végre bebizonyíthatjuk, hogy létezünk, hogy sokan vagyunk, hogy nem lehet bennünket sem elhallgatással, sem hazudozással, sem külső támadásokkal, sem belső bomlasztással elpusztítani. Egyszer és mindenkorra megértethetjük mindenkivel, hogy igényt formálunk saját sorsunk irányítására, hogy van elképzelésünk Magyarország jövőjét illetően, hogy ez a föld a mi hazánk, amit apáinktól örököltünk, és amit a saját a fiainknak akarunk és fogunk továbbadni. Hogy Magyarország a magyaroké.

Hogy ebben az agyonrabolt és szétlopott országban mik azok az erőforrások, amelyekre egy szebb jövő építhető? Na, erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

10. rész: A nemzet asztaláról és azokról, akik azt szeretnék ránk borítani

A Szonda Ipsos tegnapi napon kénytelen-kelletlen bejelentette, hogy a Jobbik 2%-on áll. Aki egy kicsit is ismeri a hazai viszonyokat és van tudomása a közvélemény-kutatásokról, az tudja, hogy ezzel a cég gyakorlatilag elismerte: a Jobbik, ha most lennének választások, bejutna az Országgyűlésbe. De ne legyenek illúzióink. Soha sem fognak a mostaninál többre mérni egy nemzeti pártot. Vonulhat 5 millió ember az utcákra Jobbik zászlók alatt, kimagyarázzák úgyis, hogy miért nem létezik ez a párt. Ez a 2% (esetleg a 3) az a maximum, amelyet még hajlandóak bevallani a társadalomnak. Ez ugyanis még lebecsülhető, még túl lehet lépni rajta egy kézlegyintéssel, viszont egy választási siker esetén könnyen meg tudják védeni szakmai hitelességüket. „Meglepetést okozott a számunkra is a Jobbik előretörése, a rejtőzködő és bizonytalan szavazók támogatását egyszerűen nem lehetett megjósolni. – halljuk már előre a majdani magyarázkodást.

Persze nem hiszem, hogy túl sokat kellene foglalkoznunk a kutatásokkal. Minden erőnkkel az előttünk álló feladatokra kell koncentrálni. Eddig is és ezután is ez vezethet eredményre. A 2006-os sokkból felállva két év alatt sikerült felépítenünk valamit, amely mind a nyilvános, mind a háttérhatalmat rettenetesen irritálja. Elképzeléseikbe, amelyben hazánkat egyértelműen célországként tételezik, egyáltalán nem illik bele egy önmagára talált, megkerülhetetlen nemzeti erő. Az osztrák nemzeti pártok átütő sikere mindenképpen példaértékű. Ha egy nálunk százszorta jobb kondícióban lévő országban ekkora igény mutatkozik az egészséges nacionalizmusra, nem nagy vakmerőség azt jósolni, hogy az – egyébként összeurópai – folyamat nem áll meg Hegyeshalomnál.

Emlékezzünk csak vissza, akár két évvel ezelőtti önmagunkra. Hitetlenül hánykolódtunk, és semmiféle remény nem látszott valamiféle erőkoncentrációra. Lelki füleinkkel hallottuk a parlamenti kárörvendés zaját, tolvaj tenyerek sunyi összedörzsölését és láttuk a cinkos, hazaáruló összekacsintásokat. De fordult a kocka. Jelen pillanatban a teljes politikai garnitúra azon remeg, mi lesz, ha a nép tiszta és számon kérő hangja egyszer csak betör a Nemzet Templomában évtizedek óta uralkodó néma mutyizásba. Minap az egyik neves politológus elismerte, hogy az ún. radikális oldal „soha nem látott szervezettséggel készül a választásokra”. Persze ami neki aggodalom, az nekünk büszkeség. Mert igen. Megcsináltuk. A legnehezebben már túl vagyunk. Ugyanis mindig elkezdeni a legnehezebb valamit, azt folytatni vagy adott esetben lerombolni sokkal könnyebb. Sikerült kiépíteni a struktúráinkat, amely világos, reális és sikeres stratégiát rajzol a nemzeti oldal elé.

Vegyük hát sorra, melyek is az erőforrásaink.

Van egy Jobbik, amelynek napi szinten alakulnak az alapszervezetei, amely gőzerővel készül a szakmai, a szervezési és a választási feladatokra, amelynek listavezetője a jövő évi EP-választásokon hazánk legnépszerűbb civil szereplője, Morvai Krisztina lesz. Amelynek gyűlésein alkalmanként 500-600 ember jön össze. A Jobbik a nemzeti oldal politikai ereje.

Van egy Gárdánk, amelynek ugyan az elmúlt hetekben elég komoly belső bomlasztáson kellett úrrá lennie, de a valódi cél: a Gárda és a Jobbik egymásnak ugrasztása szerencsére nem sikerült. A Gárda rövidesen kiheveri eddigi története legsúlyosabb válságát, és újult erővel folytatja azt a munkát, amelyet egy éve megkezdett. A Gárda a nemzeti oldal önvédelmi ereje.

Van egy Atilla Király Népfőiskolánk, amely az ország 15 pontján, több mint ezer hallgatóval, a média hihetetlen csendjétől kísérve kezdte meg tevékenységét. A Gárdában, én még emlékszem, annak idején senki sem hitt, mégis mi lett belőle... Most sokan a Népfőiskolát sem veszik komolyan, de a tények, azok tények. Az intézmény felállt, működőképes és szépen lassan, vagy akár nagyon gyorsan, de megkezdi jótékony magjainak széthullatását. A szellemi függetlenség szabadságharca megkezdődött. A népfőiskolai hálózat a nemzeti oldal szellemi-kulturális ereje lesz.

Még nincs meg az asztal negyedik lába, de nem árulok el nagy titkot, hogy a színfalak mögött már faragjuk azt is. A Gárda 2007. augusztus 25-én lépett a napvilágra, de a tervezést Usztics Mátyással, majd az egyesület további tagjaival már 2006 decemberében megkezdtük. Titokban, csendben, de határozott célirányossággal. Ugyanígy, egyelőre a rejtekben készül a negyedik asztalláb: a nemzeti oldal gazdasági ereje. Hogyan és miként? Mindenki a maga idejében mindent tudni fog. Addig meg dolgozzon csak a biztonsági hivatal. (A nemzetit azért nem írtam, mert „fogalmam sincs”, melyik nemzet biztonságáért dolgoznak...)

Ennél világosabb és felépítettebb stratégiát én a nemzeti oldalon még senkitől sem láttam vagy hallottam. Bizonyára azért, mert nincs is. Ezen kell hát járnunk tovább, tűzön és vízen át. És ez hát az oka, hogy bizonyos időközönként jönnek majd egyesek, akik egyik vagy másik asztallábat ki akarják rúgni. Ilyenkor jó, ha gyorsan az eszünkbe véssük: az asztal lábának kirúgása csak eszköz a számukra, a céljuk ennél jóval veszélyesebb. Az egész asztalt akarják ránk borítani. Mert akiket bizonyos körök a saját hazájukban akarnak éhen veszejteni, azoknak nem szokás asztalt teríteni.

És hogy mi az, amit erről a titokzatos negyedik lábról egyáltalán tudni lehet? Na, erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

11. rész: Gazdasági szabadságharcot kell indítanunk!

Október 6-án engem sohasem a gyász, hanem a büszkeség érzése szokott eltölteni. Aki végigolvasta már ennek a 13 embernek az utolsó napjairól szóló beszámolókat, életük utolsó éjszakáját, a kivégzéskor történteket, nem tud nem a hatása alá kerülni. Olyan mintha nem is 13 ember meggyilkolása zajlott volna le, hanem egy nagyszabású antik tragédia: tele hittel, reménnyel és szeretettel. Mintha nem is ők, a kivégzettek lettek volna az áldozatok és a vesztesek, hanem azok a szerencsétlen osztrák katonák, akik lesütött szemmel nézték végig bátor kiállásukat. És ez így is volt. Október 6-a ezért nekem nem gyásznap, hanem a „csak azért is: szabadság” napja. Október 6-a nemet mond a beletörődésre, a megalkuvásra, a gyáva bujkálásra, de igent kiált a magyar életre, a magyar igazságra és a magyar szabadságra. És kiáltása még 159 év távlatából is tiszta, egyenes és megerősítő. A jelen rabigája – amelyet olyannyira megszoktunk, hogy a mindennapokban már szinte el is feledkezünk a kezeinkre és lábainkra erősített láncról – ilyenkor válik láthatóvá. Olyan, mint amikor egy nagy vihar után kitisztul a levegő és a környező hegyek kontúrjai élessé válnak. Tegyük hát fel október 6-án a kínzó kérdést: független-e ma Magyarország?

Attól a ténytől, hogy testvéri milliókat szakítottak el durván tőlünk, és amíg ez így van, a szabadság nem lehet teljes a magyarnak, most tekintsünk el. Célunk jelenleg, hogy a csonka ország helyzetét vizsgáljuk meg!

Egy ország függetlenségének, szuverenitásának vannak alapvető feltételei. Területi, katonai, politikai, kulturális és gazdasági szempontok. Független-e Magyarország területileg? Független-e katonailag, politikailag, kulturálisan vagy gazdaságilag? Költői kérdések csupán. Ami most engem érdekel az az utóbbi: a gazdasági függetlenségünk. Ennek nemlétét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gazdasági közbeszéd teljesen hamis térben, hamis szavakkal folyik. A GDP például, amelyre oly nagy szeretettel hivatkozik mindenki, nem a magyar, hanem a magyarországi állapotokat mutatja. Néhány tucat, itt állomásozó multinacionális cég adja a nagy részét, akik inkább kiszivattyúzzák ezt az országot, mint építenék. A magyarországi GDP nagyon fontos lehet a nemzetközi gazdaság urainak, a befektetőknek, a spekulánsoknak, de nekünk, magyar embereknek alig jelent valamit, legalábbis addig, amíg annak eredményei nem nálunk, hanem valahol máshol hasznosulnak.

A globalizáció korában persze lehet, hogy megmosolyogtat egyeseket, ha valaki gazdasági függetlenségről beszél, de az a fajta gazdasági függés, amely szorítja hazánkat már nem tartható sokáig. Az államadósság spirálja, a magyar földtulajdon elveszejtése, a hazai vállalkozások és gazdaságok legyilkolása, a multinacionális cégek törvényen kívülisége – más néven a „multibűnözés” –, a stratégiai ágazatok kiprivatizálása, az állam gazdasági szerepének lenullázása mind önmagában is gyilkos kórokozó lenne, pláne így együttesen. És itt most még nem is említettem Simon Peresz elszólását...

Sokan azt mondják, hogy a globalizáció tény, nincs mit tenni, el kell fogadni. Akik ezt gondolják, azok valójában a következőt képviselik: Magyarország gyarmatosítása elkerülhetetlen, legyünk ezért önként rabszolgák. Nem vagyok hajlandó elfogadni az ilyen érvelést. A globalizáció valóban világfolyamat, valóban kevés eszközünk van vele szemben, de mondjuk már ki: a globalizáció nekünk NEM JÓ! Ha pedig így van, az ország vezetőinek, irányítóinak kutya kötelességük a kiutat, vagy legalább a nyakunkra tett kötél lazításának lehetőségét keresni. Gazdasági szabadságharcot kell indítanunk!

A globalizációval szemben egyetlen esély van: a lokalizáció. Olyan rendszer felépítése, amely függetleníteni tudja önmagát. A múlt héten arról írtam, hogy a nemzet asztalának – a politikai, az önvédelmi és a szellemi mellett – a negyedik lába a gazdasági kell, hogy legyen. Csak így, együtt maradhatunk állva, különben összeomlik az egész. A politikai (Jobbik) épül, az önvédelmi (Gárda) épül, a szellemi (Atilla Király Népfőiskola) épül, a gazdasági sem halogatható soká.

A tervező asztalnál sok minden felmerül. Minden bizonnyal át kell gondolni az állam gazdasági szerepét, hiszen az állam képes egyedül olyan tőkekoncentrációra Magyarországon, amely akadályt vagy versenyt képezhet a multikkal szemben. A hazai vállalkozások és gazdaságok megerősítése eddig csak szavakban történt meg, pedig öntudatos, független és nagyon széles középosztály nélkül nincs gerince az országnak. Magyarországnak végre nem a 3 millió koldus, hanem a 3 millió kisvállalkozás/kisgazdaság országává kell lennie. Fel kell eleveníteni a hangyaszövetkezetek tapasztalatait, eszmeiségét. Tudatosítani és erősíteni kell a magyar vásárlói öntudatot. Országos leltárt kell készíteni hazánk nemzeti gondolkodású iparosairól, termelőiről, szolgáltatóiról, hogy kiépíthetővé váljon egy hálózat, amely fenntartja önmagát. Nem szabad visszariadni az olyan forradalmi újdonságok bevezetésétől sem, mint a helyi pénz. Elszántan kell keresnünk a lehetőséget a megmaradásra, a gazdasági függetlenség kivívására, az asztal negyedik lábának kifaragására! Az idő vészesen fogy. Fentiek egybegyúrásával, átgondolásával és egy reális tervvel mihamarabb elő kell állnia az alulról szerveződő magyarságnak.

De hogy kik is tartoznak az alulról szerveződő magyarság körébe? Kik azok, akikre a sors ilyen hatalmas terhet és felelősséget rakott? Na, erről majd a jövő héten.

12. rész: Nem mind magyar, aki mondja

A magyar nemzet megmentése kizárólag alulról történhet. Ez tény. Sem az Unió, sem a jelenlegi parlamenti pártok nem képesek életképes válaszokat adni a jelen és a derengő új korszak súlyos kérdéseire. Elfáradtak, beposhadtak. Amikor néhanapján nézem az országgyűlési közvetítést, habár az adás élő, olyan mintha évekkel ezelőtti archivált anyagot néznék. A társadalom és a politika vészesen kettévált, két külön világot képez, amelyeknek egyre kevesebb közük van egymáshoz. Ez a mostani politikára nézve halálos ítélet, mert előbb-utóbb a társadalom – még a legbirkább természetű is – megelégeli a kutyakomédiát, pláne, ha lassan rámegy az élete, és rákényszeríti a tényleges valóságot a közéletre. Vagy békésen, vagy másképp. Ezt a folyamatot ráadásul véleményem szerint erősíteni, gyorsítani kell. Minden egyes perc, amelyet a magyar politika saját álomvilágában tölt, keservesebbé teszi a majdani normalizálódást.

Az alulról jövő újjászerveződést azonban nem szabad összekevernünk a burjánzással. Az évtizedek óta mély kómában tartott magyar társadalom ébredése nem valósulhat meg átgondoltság, stratégia és szervezettség nélkül. Mindezek nélkül csupán kis csoportocskák anarchikus jellegű viaskodása és marakodása várható, amely nem hogy megmentené nemzetünket, hanem csak agóniáját tenné tragikusabbá. Nem beszélve arról, hogy jelenlegi fizikai, lelki és szellemi helyzetünkben nincs túl sok időnk a kísérletezésre. Talán csak egy lehetőségünk van, egy utolsó...

Az ilyen határhelyzetekben mindig fel kell tennünk alapvető kérdéseket. Miközben már a parlamenti ellenzéket is megfertőzte a tarka marha-kór, fontossá vált tisztázni: ki is a magyar? Vannak, akik szerint a felvetés egyszerű jogi probléma: minden magyar állampolgár magyar. Ez az első hallásra demokratikusnak, megengedőnek tűnő javaslat az egyik legvisszataszítóbb, amit valaha hallottam, hiszen magyarok millióit rekeszti ki a nemzet fogalmából. Mások szerint – szintén sokszor hallani – magyar az, aki annak vallja magát. Szintén meghatóan értékes gondolat, már-már el is alszik eme szavak szépségétől az ember. Én azonban ebben sem hiszek. Elfogadom, hogy a két fenti meghatározás logikailag értelmezhető, de az én gyakorlati ihletettségű olvasatomban – amely bizonyos szempontból szűkítő, bizonyos szempontból tágító értelmű – egészen másképp és másban találhatóak meg a magyar közösséghez tartozás feltételei.

Egy állampolgárságot igazoló papír nem érdem, csupán adottság. Magyarnak vallani pedig könnyű magunkat, elegendő kinyitni a szánkat. Halljuk is rendszeresen tévékben, rádiókban, újságokban, amint bizonyos hölgyek és urak nagy komolysággal beszélnek magyarságukról, hogy aztán pár perc után beletöröljék a lábukat nemzetünk szent dolgaiba. Ezekkel az emberekkel én nem tartozom egy közösségbe, abba a közösségbe, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak: Magyarnak. Az én ismérveim rájuk nem igazak.

Magyar számomra az, akinek fáj Trianon. Aki testvérének érez egy 56-ost. Magyar, akinek 2004. december 5-én éjjel nem jött álom a szemére. Akinek összeszorul a szíve, ha megtaposnak egy magyar zászlót, ha felakasztja magát egy tönkretett gazda, ha csődbe megy egy tisztességes hazai kisvállalkozás. Aki nem tud belenyugodni abba, hogy bár a magyar fiatalok akarják a legtöbb gyermeket Európában, mégis a legkevesebb nálunk születik, hogy a magyar föld külföldiek kezébe vándorol, hogy hazánkat gyarmatosítják, és hogy a magyar embert rabszolgának szánják a saját hazájában. Akinek a Gyurcsány-kormány ország-rombolásából nem is az anyagi, hanem a lelki-szellemi pusztítás fáj igazán. És aki hisz egy szebb jövőben, aki hisz Magyarország feltámadásában, a Szent Koronában.

Magyar az, aki sajátjának érzi mindezt a szenvedést. Aki vállalja. Aki rálép a magyar Golgotára, és aki aztán vállaira veszi a magyarság keresztjét. Ehhez képest egy igazolvány vagy egy szépen megfogalmazott mondat semmivé foszlik, hiszen semmit sem ér. Amikor élet-halál küzdelme zajlik, amikor saját sorsunk és gyermekeink jövője a tét, nincs lehetőség jótékony semlegességre. Élet és halál áll szemben egymással. Centrum és közép nem létezik, azt csak a halál találta ki. Magyarnak születni most kevés, beszélni róla még kevesebb, tetteink és vállalásaink döntenek rólunk. Az én felfogásomban nem az a magyar tehát, aki állampolgára ennek a csonka hazának, még kevésbé az, aki csupán szavak szintjén vállal közösséget. Magyar az, aki magyarként ébred fel reggel, magyarként lélegzik egész nap, hogy aztán magyarként térjen este nyugovóra. Magyarnak nem elég születni, magyarrá válni kell. A magyarságot ki kell érdemelni.

A mostani megpróbáltatásoknak, amelyeket ránk rótt a sors, van tehát egy magasztos értelme. Segít letisztítani látásunkat, élesíteni érzékeinket, hogy felismerjük mi is fontos az életünkben, és mi nem. Hogy megismerjük, megszeressük és kézen fogjuk egymást, mi, Magyarok. Hogy mi, akik valóban összetartozunk, összekovácsolódjunk, összeforrjunk, annyi széttagoltság után. Akik a legnehezebb időkben is hűek vagyunk. Sőt, olyankor vagyunk igazán.

És hogy miért nem összeesküvés-elmélet hazánk gyarmatosítása, az itt élő magyarok rabszolgasorba kényszerítése? Na, erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

13. rész: Nem a mi vészharangunkat kongatják

A múlt heti írásomban elmondtam, hogy attól még nem tartok mindenkit magyarnak – a szó szűken vett értelmében –, hogy ugyanolyan személyi igazolványa van, mint nekem. A magyarsághoz tartozás ma nem jog, hanem kötelezettség. Közös keresztünk, a múltért és a jövőért való felelősség vállalása. Nem is olyan egyszerű feladat. A fogyasztói lét lelket gravitáló, sűrű mocsarából kell kimászni. Ezután persze felmerülhet a kérdés: mi lesz a viszonyunk azokkal, akikkel nem érezzük egy közösségbe tartozónak magunkat? A választ Tóth Gy. László politológus munkássága során már számtalanszor megadta. Ő napjaink azon társadalomtudósa, aki nem próbál tetszelegni mindenféle összeborulás hamis és álságos szerepében. Évek óta képviseli következetesen azt, ami a valóság. Ez az ország társadalmi-politikai értelemben kettészakadt.

Az egyik oldalon a neoliberális elveket képviselő, a globalizációs gyarmatosítást elvtelenül kiszolgáló, az ország erőforrásainak nagy részét a kezében tartó szűk réteg, a másikon a „rendszer” veszteseinek tételezett magyar milliók, akikre szellemi vagy fizikai szalagmunka és élethosszig tartó függés vár. Aki azt mondja, hogy a két oldal között kibékíthető az ellentét, vagy hazudik, vagy azok közé tartozik, akik elhiszik, hogy a világ hű tükörképét Evelyn Marsh regényeiben lelheti meg az ember.

Elég furcsa, mi több, gyanús, hogy a nagy összefogásra való felhívások, a széles társadalmi konszenzus jelszavai rendre a szűk országbitorlók köréből indulnak ki. Ez körülbelül olyan, mint amikor egy farkas falka a vegetáriánus életmód mentén próbálja egységbe fogni a környék bárányait. Nevetséges és átlátszó. Minden szavuk halálos méreg. Amikor azt mondják, hogy összefogás, valójában leigázást gondolnak, a tolerancián a mi birka türelmünket értik, ahogy nézzük bambán, miként lopják szét azt, ami a miénk. Számukra az egyenlő jogok saját kiváltságaik sérthetetlenségét, a szabad verseny a magyar gazdák és vállalkozók kiirtását, a demokrácia a nagyok és erősek diktatúráját jelenti. Ezért van halálra ítélve minden naiv egységtörekvés. Tüzet és vizet nem lehet kibékíteni. Egység csak két módon lenne teremthető: ha az országbitorlók végleg maguk alá gyűrnék a magyar népet, vagy – éppen ellenkezőleg – ha elveszítenék kitüntetett és bebetonozott helyüket hazánkban. Előbbitől mentsen meg bennünket a Jóisten, utóbbihoz pedig egyelőre nem vagyunk elég erősek.

Mi is akkor a helyzet? Először is állítsuk fel a diagnózist! Egy: Magyarországot gyarmati, a magyar embereket rabszolgasorba akarják taszítani. Kettő: Az országbitorlók megbízatása, hogy ezt minél hamarabb és minél hatékonyabban végrehajtsák. Három: A nemzeti oldal erős intézmények híján a folyamatos meghátrálás állapotában van. Ha ezt a kórképet elfogadjuk, az szinte már önmagától rajzolja ki magát a gyógymódot is.

A nemzeti oldalnak meg kell erősödnie. (Itt most az egyértelműség miatt nem térek ki arra, hogy az elmúlt két évben mennyire jó úton járunk, milyen sokat léptünk előre még abban a hatalmas ellenszélben is, amelybe kényszerítenek bennünket építkezésünk során.) Olyan szerteágazó, de mégis szerves egységet alkotó intézményi hálózatot kell létrehozni, amely lehetővé teszi a célirányos erősödést. A tehetséges vezetők kiválasztódását, az életerős emberek energiáinak bevonását, az utánpótlás folyamatos és tervszerű biztosítását, a szükséges töltődést, a tartalmas kikapcsolódást – egyszóval egy másik, egy igaz és egy párhuzamos Magyarország megvalósítását. Ez két szempontból is lényeges. Egyrészről megoldódik az országbitorlók kontra magyarok konfliktus, hiszen túllépve az összefogás hamis mítoszán képesek leszünk a saját életfeltételeinknek legalább a részleges kialakítására. Kevésbé tudnak majd bennünket felhasználni saját magunk tönkretételéhez. Másrészről, ha jól átgondolt és reális stratégia mentén haladunk tovább ezen az úton, idővel olyan megerősödést tudhatunk a magunkénak, amely által kikényszeríthetővé válik az országbitorlók hatalomtól való megfosztása.

Az országban tehát van egy barikád. Egy igazi törésvonal. Ez nem a jobb- és nem a baloldal egyre kontúrtalanabb választóvonala, hanem a nemzetben gondolkodók és a nemzetközi érdekeket kiszolgálók között, magyarok és globalisták között húzódik. Sokáig úgy tűnhetett, hogy mi, akik büszkén vállaljuk hovatartozásunkat, csupán szentimentális és értelmetlen harcot vívunk valamiért, amely felett az idő végképp elszaladt. Az elmúlt hónap, különösen a gazdasági világválság azonban bebizonyította, hogy nem a mi szavatosságunk járt le. A neoliberális kor vészharangját kongatják, a globalizációs lufi, ami kipukkadt, de minimum leeresztett. A romokon egy teljesen új, ismeretlen világ épül, amelyben minden újra írható és mindent újra is írnak majd. Nem szükséges jóstehetség, hogy kimondjuk: az első komolyabb szellőtől jelenkorunk országbitorlói elfutnak majd. A mi felelősségünk, akik maradunk – mert a kő marad –, hogy ne érjen váratlanul, felkészületlenül és alkalmatlanul a változás napja. Legyen politikai képviseletünk, legyen önvédelmi erőnk, legyenek szellemi-kulturális fórumaink és legyen gazdasági hátterünk. Így legyen.

És hogy milyennek képzelem ezt az új világot? Kik és mi mentén irányítják majd? Nyílik-e mozgástér végre Magyarországnak? Na, erről majd a jövő héten.

14. rész: Magyarország össze fog omlani

A gazdasági világválság komoly megpróbáltatásokat ró majd az országra. A parlamenti pártok nem merik kimondani, hát megteszem én: Magyarország össze fog omlani. Semmi jelét nem látni annak, hogy ebben a tragikus helyzetben az ország zsibbadt ereiben újra megindulna a vérkeringés.

Van egy kormány, amelynek az élén egy antiszociális személy, egy kalandor áll, aki, ha úgy hozza a helyzet, kész önmagával együtt a szakadékba vetni az egész országot. Egy „negatív Dugovics Titusz”, mert ő a törököt rántotta a mélybe a hazájáért, ez meg mindannyiunkat saját magáért. És van egy ellenzékünk, amely olyan, mint egy kiskutya a kerítés mögött. Ugat hangosan, borzolja a szőrét, vicsorít is nagyon, de ki nem jönne a kerítés mögül a világért sem. A Fidesz, ha akarná, már ma átvehetné az ország irányítását. De nem akarja, vagyis inkább nem meri. Aki most az ország vezetését felvállalja, komoly politikai erodálódásnak lesz kitéve. A Fidesz ezt meghagyná Gyurcsánynak. Úgy gondolkodik: egye meg ő, amit főzött. Az egy más kérdés – de úgy látszik, ez senkit sem érdekel –, hogy a fekete levest a valóságban nem Gyurcsány fogja kiinni, hanem mi, magyar emberek.

Az összeomlást és az azzal járó kaotikus politikai állapotokat ezért én nem tartom elkerülhetőnek. De a rövidtávú, a mindennapi megélhetésünket befolyásoló következmények mellett sokkal lényegesebbnek tartom a hosszútávú, a világ és ezáltal hazánk nemzetközi helyzetét befolyásoló változásokat. Úgy gondolom ugyanis, hogy ami most zajlik, nem más, mint gazdasági előszele a politikai változásoknak. Annak, hogy az Egyesült Államok által megtestesített 20 éves világuralmi korszaknak vége. Megindult a harc a világ újrafelosztásáért.

Kína a pekingi olimpia monumentalitásával finoman jelezte, hogy elérkezettnek látja az időt nemzetközi helyzetének alapos megerősítésére, mi több, a fő döntőbíró szerepét is megpályázza. Elég jó eséllyel. Oroszország már drasztikusabb formában tette egyértelművé, hogy az elmúlt években csak erőt gyűjtött, de egy percig sem mondott le történelmi érdekszférájáról. Itt most nem elemzem a muszlim világ térhódítását – akár Európában is –, India „lassú gyorsulását”, a dél-amerikai forradalmi nacionalizmus sikereit. A lényeg nyilvánvaló: a világ egypólusúsága meg fog szűnni, és a kirakós játék többszereplős lesz.

Egy ilyen alapvető, nemzetközi robajjal járó változás szele könnyen fogja maga alá gyűrni azokat a rossz gazdasági és társadalmi kondícióban lévő országokat, mint amilyen jelenleg Magyarország. Pedig erős társadalmi háttérrel a birtokában egy felelős nemzeti kormány akár a javunkra is fordíthatná a dolgok alakulását. Közhely, de a zavarosban lehet halászni is. Magyarországnak lehetősége kínálkozna arra, hogy ügyes és bátor politikával kihasználja a többpólusú világ által természetes módon megmutatkozó nagyobb mozgásteret. Kihasználhatná stratégiai fekvését és az egyoldalúan atlantista és uniós elköteleződésen túllépve nyithatna a feltörekvő világhatalmak felé. Nehéz és komoly koncentrációt igénylő feladat, de az egyetlen lehetőségünk a megmaradásra és a gyarapodásra. Utóbbiakhoz azonban két dologra van szükség.

Először is meg kell akadályozni Magyarország felvásárlását, máskülönben nem hogy kihasználni nem tudjuk a jövő lehetőségeit, hanem éppen ellenkezőleg kizsigerelt, fekete-afrikai szintre süllyedő munkatáborként áldoznak fel bennünket mások világuralmi törekvéseinek oltárán.

Másodsorban meg kell végre teremteni a nemzeti oldal egységét. És itt direkt nem a jobboldal egységéről beszélek, hanem hangsúlyozottan a nemzeti oldaléról. Egy olyan politikai szövetségről, amely nem törekszik mindenféle nemzetáruló gondolat és személy integrálására csak azért, hogy többnek tűnjön, mint ami, hanem azokat akarja összefogni, akik valóban összetartoznak. Nem jobboldali uniópártra, hanem a nemzeti oldal legszélesebb politikai szövetségére van szükség, amely adott esetben kormányképes is. Ebben a szövetségben véleményem és a realitások alapján is a Jobbik töltheti be a politikai, a Magyar Gárda a civil kovász szerepét. Nem kell bedarálni senkit, ahogy azt korábban, ilyen szövetségek esetében mások tették, hanem mindenkinek a függetlensége és saját arca megőrzése mellett kell szerepet kapnia.

Fontos kiemelnem, hogy ebben a szövetségben a Fidesz egy részének is helye van. Azon tisztességes, főképp vidéki részének, amely számára a pártja egyre inkább kalitka. A Fidesz nemzeti részét ezért ki kell szabadítani! De erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

15. rész: Holnap érted jöhet a mentőhelikopter

A múlt héten olyan események történtek, amelyek hatásai túlmutatnak önmagukon. Előbb az egri kórházvédők, majd a dunaszerdahelyi mérkőzésre látogató magyar szurkolók lettek magukra hagyva. Meggyőződésem, hogy mindkét esemény bizonyos értelemben fordulópontot jelent.

Egerben hónapok óta vívták Dobó István utódai megindító harcukat. Több száz orvos és ápoló nem írt alá a befektető céggel, amely iránt olyan dühöt érzek, hogy a nevét még leírni sem vagyok hajlandó. Megindító volt, ahogy ezek az emberek kiálltak egymásért, az elveikért, a hivatásukért és saját magukért. Elkeserítő volt viszont az a döbbent csend, amely az országgyűlési pártok részéről övezte ezt a küzdelmet. A kormánypárt cinikus tenyérdörzsölése, a cinkos, szintén érdekelt ellenzék árulása és a magyar társadalom „celeb-mentő” részének bamba értetlensége.

Dunaszerdahelyen több ezer magyar szurkoló tett hitet az egységes magyar nemzet mellett. A média persze most is futball-huligánokról cikkezett, pedig a focidrukkerekről – az egriekhez hasonlóan – most az egész ország példát vehetne. Megindító volt, ahogy ezek az emberek félretették életük egyik legfontosabb iránytűjét, a klubhűséget, hogy egy jóval nagyobb közösségért, a saját nemzetükért együtt álljanak ki. Példaértékű, ahogy a sokat szidott és megvetett szurkolók megmutatták az ország nagy szájhőseinek, milyen az, amikor valaki nem csak beszéli, hanem teszi az összefogást. De elkeserítő volt itt is a politika reakciója. A riadt kivárás, a gyáva sunnyogás, majd amikor már tarthatatlan volt a bujkálás, akkor a hőscincér-szerű melldöngetés: „kivizsgálást követelünk!” Persze nyomatékosan kiegészítve egy kis felháborodással a zászlóégetés miatt, nehogy a szlovákok megsértődjenek.

A két eseményt azért tartom nagyon jelentősnek, mert nem szűken vett politikai ügyekben (is) lelepleződött a parlamenti garnitúra. Nyilvánvalóvá vált az, amit már számtalanszor mondtam és írtam: Magyarországon két valóság van. Van egy világ, egy mátrix, amelyben a parlamenti pártok élnek 18 éve. Saját szabályokkal, logikával és törvényszerűségekkel. És van a mi világunk, a valóság, amelyben mindennapjainkat tengetjük, amelyben küzdünk az életben maradásért, és amelynek a parlamenti mátrixhoz egyre kevesebb, sőt, szinte semmi köze nincs. A két valóságnak mostanra már nincs hatása egymásra. Nincs átjárás, nincs kapu.

Ha belegebedünk is egy kórház elvesztésébe, azt a pártok odafenn szenvtelen arccal, mi több, némi szánakozó mosollyal unatkozzák át. Ha agyonvernek is bennünket, azt a pártok odafenn értetlen semlegességgel és az agyonverőinktől való félszben nézik végig. És még sorolhatnánk tovább. Ha az Unió kivérezteti a magyar mezőgazdaságot, ha az IMF-hitel totális szolgaságba taszítja az embereket, ha a lisszaboni szerződés megszünteti a szuverenitásunkat, ha Simon Peresz felvásárolja Magyarországot, ha a föld külföldi spekulánsok kezére jut, ha a multinacionális tőke a szemeteskukába söpri a magyar vállalkozókat, ha az életellenes bűnözés ellepi a vidéket, a tekintetes urakat odafönt miért is érdekelnék mindezek? Hiszen az ő világukban béke van. Amit mi nagy, késhegyre menő vitáknak látunk, ugyan már, azok csak érdekcsoportok kutyakomédiái.

A parlamenti pártokat menthetetlennek tartom. A mostani belpolitikai válság ugyanis nem csupán az MSZP válsága. Nem. Az egész politikai életé. Az ellenzék népszerűsége talmi dolog, csak addig tartható fenn, amíg nem kerül kormányra, és nem derül ki, hogy nemzetközi elköteleződésük és megbízatásaik, valamint az ország és a nemzet érdekei között kibékíthetetlen ellentét lappang. A rendszerváltozás rendszerének közelgő összeomlása menthetetlenül takarítja majd el a jelenlegi parlamenti pártokat, mint lejárt szavatosságú termékeket. Talán a Fidesz-KDNP egy része, főképp vidéki középvezetői, tagsága élheti túl az új korszak kezdetét, hiszen ezek az emberek nagyobbrészt csak jobb híján vannak ott, ahol.

A jelenlegi pártokért persze nem fogunk krokodilkönnyeket hullatni, hiszen ők juttatták ide az országot. A legkevesebb, amit megérdemelnek, hogy lehúzzák a rolót. Akikért viszont felelősséggel tartozunk, azok az emberek. A magyar emberek. Azok, akik felébredtek, és azok, akiket még fel lehet és fel kell ébreszteni. És ha valaki azt hinné, hogy az egri kórház az egri emberek, a dunaszerdahelyi magyarverés pedig a szurkolók ügye, hát, az nagyot téved. Talán holnap az ő kórházát fogják tönkretenni, ő nem kap majd kielégítő ellátást, az ő fején csattan a magyarországi vagy szlovákiai gumibot, és érte jön majd a mentőhelikopter. Ne várjunk a sokkterápiára! Vegyük észre, hogy csak magunkra számíthatunk! Nyissuk ki a szemünket magunktól, mielőtt mások erővel csukják le nekünk.

Rend még nincs, jólét még kevésbé, az ébredés mégis tapasztalható. Hogy mennyire és hogyan, arról majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

16. rész: Nem hiszek az 5%-os rendszerváltozásban

A nemzeti oldalon az elmúlt 20 év komoly pusztítást végzett a pártok megítélését illetően. Nem véletlenül, hiszen amit a politikai pártok tettek, vagy éppen nem tettek, az vérlázító. Foglalkoztam már ezzel a kérdéssel ennek a sorozatnak a 2. részében, ahol leírtam, hogy a Jobbikot másnak, többnek tartom a jelenlegi felhozatalnál. Mi nem a Soros Alapítvány köpönyegéből ugrottunk elő, bennünket nem találtak ki nemzetközi háttérhatalmak, nem alapítottak meg az MSZMP-ből kimenekült opportunisták, nem kellett vargabetűket írnunk, mire rájöttünk, hogy kik vagyunk és soha nem árultuk el a saját nemzetünket. Alulról szerveződő, mozgalmi jellegét megőrző, fiatalos nemzeti párt vagyunk.

A pártokból való kiábrándulás terhét így nem akarjuk és nem is szükséges cipelnünk. Mások bűnéért nem kívánunk vezekelni. De nem tehetjük meg azt sem, hogy nem látjuk, hogy nem vesszük észre a magyar emberek körében megjelenő reménytelenséget. Ugyanis még azok is, akik elismerik, hogy a Jobbik – a magyar közéletet halálos méregként letaglózó hiteltelenség közepette is – hiteles párt, még azok is tamáskodnak. „Jó, jó, bejut a Jobbik az Országgyűlésbe, de hát, mit tud ott kezdeni az 5%-ával? Ha nem kerül kormányra, semmit sem tud elérni, ellenben ha koalícióra lép a Fidesszel, akkor meg fel kell adnia a programját.” Hangzik el számtalanszor a vélekedés, amely válaszért kiált.

A logikailag egyébként helytálló vélekedést miért tartom mégis csalódottságból fakadó tévedésnek? Azért, mert az. Ugyanis, aki a fenti álláspontot képviseli, általában nem képes egyéb alternatívát mutatni. Nem tud más kiutat, így jobb híján a fantazmagóriák világába menekül és teljesen irracionális forgatókönyveket fabrikál magának. Könnyebb ugyanis egy álomvilágban szenderegni, mint harcolni, áldozatokat hozni és fel nem adni a valóságban. Könnyebb struccként élni, mint magyar emberként.

De nem szeretném pusztán érzelmi oldalról megválaszolni a fenti aggodalmaskodást. Nézzünk tehát szembe a kérdéssel: mit is kezd a Jobbik azzal a bizonyos 5%-kal?

Először is a Jobbik nem a Parlamentbe készül, hanem az Országgyűlésbe. Nekünk a Kossuth téren nem egy szép épület, egy fontos munkahely áll, hanem a nemzet temploma. Oda pedig csak tiszta cipővel és tiszta lelkülettel szabad belépni. És ahogy azt már számtalanszor elmondtam, mi nem a mutyizás újabb alanyaként érkezünk majd, hanem kardot viszünk oda. Kardot, amellyel ki akarunk verni mindenkit onnan, aki rablótanyát csinált ebből a szent helyből. Koszos asztalra ugyanis nincs értelme megteríteni. Előbb le kell sikálni az odaszáradt és büdös mocskot, ha kell, a legerősebb kefével és mosószerrel, hogy utána jöhessen az ünnepi tálalás.

Másodszor. Amennyiben 2010-ben, vagy egy esetleges előre hozott választáson a Jobbik 5%-ot ér el és bejut az Országgyűlésbe, én csalódott leszek. Csalódott, mert a Jobbikban több van, mint 5%. A jelenlegi tendenciák folytatódása mellett én 10%-os eredményt tartok reálisnak. Ezzel pedig már komoly beleszólásra nyílik lehetőség. A párt gondolatainak, programjának nagyobb nyilvánossága, nagyobb anyagi és szellemi bázisa lesz, és még hatékonyabban folytatódhat az építkezés. Az építkezés, amely az Országgyűlésen kívül már most is zajlik. A Jobbik ugyanis nem vár ölbe tett kézzel a mandátumokra. A Gárda, a népfőiskolai előadások, a megnyíló könyvtárak, a fesztiválok, a piacok és a többi kezdeményezés mind-mind kitapossa azt az utat, amelyen a jövőben – az országgyűlési siker után is – járni fogunk. Ez a nemzeti intézményesedés útja. A gyengülő neoliberális állam romjain egy új nemzetállam alapköveinek lefektetése. Mindenki számára nyilvánvaló kell, hogy legyen, sokkal hatékonyabban segítheti az építkezést egy 10%-os parlamenti párt, mint egy partvonalon kívülről kiabáló.

Harmadszor. Mi valódi rendszerváltozást akarunk. Ez sem 5, sem 10%-kal nem megy. Ahhoz kormányra kell kerülni. 2010-ben ez csupán a Fidesszel való koalíció révén lenne elérhető, de ezt a Jobbik nem vállalhatja. A Fideszt örömmel segítjük a Gyurcsány-kormány leváltásában, de egy pillanatig sem fogunk asszisztálni atlantista irányvonalához. Amennyiben a nemzetstratégiai kérdésekben a Fidesz továbbra is megmarad a szavak szintjén, és kerüli a tetteket, úgy tőlünk semmi jóra ne számítson.

Most, hogy összeomlás előtt áll a neoliberális világrendszer, végre mindenki számára világossá vált, hogy amit mi évek óta mondunk, az nem összeesküvés-elmélet, és a pénzügyi lufi egyszer tényleg ki fog pukkanni. Egy új világ épül a szemünk előtt. Hogy milyen? Azt még nem tudjuk, de bizonyos, hogy a nemzeti önvédelem szerepe felértékelődik. Mi is egyre nagyobb lépéskényszerbe fogunk kerülni. Október 23-án már láthatóvá vált, hogy az utca egyre inkább a miénk. A Jobbik rendezvényén közel annyian voltak, mint a Fideszén. Ez a tendencia pedig folytatódni fog. Persze még nagyon sok munka vár ránk. Kénytelenek leszünk előbb mindent beleadni, aztán pedig fokozni a tempót. Ma csak az utca a miénk, holnaptól már az Országgyűlés.

És itt érkeztem el a valódi válaszadáshoz. Igen, én sem hiszek az 5%-os rendszerváltozásban. De ki beszélt valaha is arról, hogy a Jobbik csupán 5 vagy 10%-ot akar? Lehet, hogy 2010-ben ez a realitás, de a mi célunk, mint minden pártnak, a kormányzati hatalom. A Jobbik bejutva az Országgyűlésbe megmutathatja magát az egész országnak, és innen már nem lehet megállás a győzelemig. 2010-ben bejutunk, és el fogjuk érni, hogy legkésőbb 2012-ben előre hozott választások legyenek. Ott a Jobbik – vagy nevezzük inkább a nemzeti oldalnak – győzni akar és győzni is fog.

Mindenkinek, aki magyar, fontos küldetése van a fenti küzdelemben. De erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

17. rész: Mindenki hozzon magával még öt embert!

A múlt héten ott tettem le a tollat, hogy mindenkire szükség van. Kissé sziruposnak, mozgósító kampányszlogennek tűnő gondolat, pedig véresen komoly. Magyarország történelme legnehezebb időszakát éli. Volt már számtalan olyan pillanat az elmúlt századok során, amikor megoldhatatlannak tűnő problémák tornyosultak a nemzet előtt, de olyan magárahagyatottságban még nem voltunk, mint ma. Mivel külső segítséget amúgy rendre csak az ellenségeink kaptak, így árvaságunkat egyértelműen belső magánynak gondolom. Esélyünk sincs arra, hogy a jelenlegi politikai garnitúrától mentőkötelet kapjunk.

Nincs nemzeti elitünk, mert azt 1945 után szisztematikusan tette tönkre a selejtek lázadása. Ami megmaradt belőle, az szétszórva, egymásra is morgolódva, a nemzet egésze szempontjából nagyjából hasznavehetetlenül vergődik és semmilyen befolyása nincs az ország alakítására. Sorsunk így azon múlik, hogy lesz-e, lehet-e sikeres egy alulról szerveződő nemzetmentő mozgalom? A megmaradt magyarság képes-e kitermelni önmagából életképes intézményeket, érdek- és önvédelmi szervezeteket, politikai képviseletet, kulturális fórumokat és gazdasági hátteret? Ahogy azt ennek a sorozatnak a 10. részében leírtam: vagy lesz a nemzet asztalának négy lába, vagy fel fog borulni.

Ehhez az első hallásra őrületesen nehéz feladathoz van szükség minden – a szó szűkebb értelmében vett – magyar emberre. Nincs kifogás sem korra, sem nemre, sem anyagi helyzetre, sem iskolázottságra, sem semmi másra hivatkozva. Aki otthonról a fotel kényelméből szorít nekünk, bármennyire is kedves szívű ember, de az ellenoldalra állt. Lemondott a tevékeny segítségről. Mert itt és most minden magyar embernek küldetése van. Biztosan lesz, aki hegyeket mozgat meg, mert a lehetőségei, talentumai erre késztetik, de nem kell mindenáron nagy dolgokra gondolni. Lehet, hogy sokan csak egy fűszálat tudnak keresztbe tenni, de ha sok fűszálat teszünk keresztbe, akkor abból előbb-utóbb barikádot lehet építeni. Gátat, amely útját állja a ránk ömlő mocsoknak, és bástyát, amely megmutatja erőnket a messzeségnek.

Magunkba nézve könnyen rájövünk, hogy számtalan lehetőséget halasztunk el naponta, hogy tegyünk a magyarság ébredéséért. Néha elég egy mondat, egy a nemzet mellett tett vallomás az alkalmas pillanatban, vagy sokszor éppen a hallgatás. Elég egy átolvasott újság, szórólap, egy megtekintett DVD továbbadása, vagy éppen a megkapott megtekintése. Nagyon fontos az önképzés is. Ugyanis ma minden magyar embernek prófétának kell lennie a saját hazájában. A szív bátorságát – ami adott – kell felvértezni a tudás erejével – ami megszerezhető. Hatnunk kell. Hat éve azt hallottuk, hogy mindenki hozzon magával még egy embert. Ez akkor is kevés volt, ma szinte semmi. Most ennél jóval többre van szükség: mindenki hozzon magával még öt embert! Ez ma a magyar emberhez méltó feladat.

A nemzeti oldalnak, nekünk, nem szabad meghallani, pláne nem komolyan venni a másik oldalról, a nemzetellenes oldalról érkező folyamatos hazudozást, csúsztatásokat és rágalmazást. Fel kell készülnünk arra, hogy gigantikus erők fognak mozgósodni azért, hogy sikerünk útjába álljanak. Lesz majd minden, cukorka és korbács, csak hogy tizedeljék a sorainkat. Ezért kell felkészülnünk, leginkább lélekben.

De jó, ha felkészülnek ők is. És nem arra, amit ők hazudnak rólunk. Nem. A magyarság a történelem során számtalanszor bizonyította már, hogy elfogadó és békés nemzet. Most is azok vagyunk. A mi sikerünktől – hogy az ország irányítása végre a nemzet kezébe kerül – senkinek nem kell félnie csak azért mert cigány vagy mert másképp gondolkodik, mint ahogyan mi. Nem. Itt ma mi, nemzetiek, mi vagyunk egyedül valóban demokraták, mert elfogadjuk, hogy a miénken kívül van más vélemény is, pedig a miénket a parlamenti „demokraták” közül senki sem fogadja el. Ne tőlünk féltse hát senki ezt az országot, hiszen az egyedül a számunkra szent. És ne tőlünk féljen senki, hanem azoktól, akik azt akarják, hogy itt rabszolga legyen minden ember. Bőrszínre tekintet nélkül. De jó, ha tart tőlünk mindenki – legyen magyar, cigány, zsidó vagy akárki – aki azt szeretné, hogy a Szent Korona országa gyarmat legyen.

Mert nem lesz az. De erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

18. rész: Üzenet a cigányságnak!

A cigánybűnözés burjánzik. Persze vannak, akik még a fogalom létezését is tagadják, pedig az egy olyan kriminológiai fogalom, amelyet sokáig tanítottak a jogászok és a rendőrök számára. Mára a kifejezés már nem számít politikailag korrektnek. A polkorrektség pedig nagy úr, képes egyszerre maga alá gyűrni akár az igazságot és a valóságot is. Számomra azonban utóbbiak élveznek prioritást, így a fogalom használatát egyáltalán nem tartom bántónak. A gyermekbűnözés kifejezés nem sért meg minden gyermeket, mint ahogy a fehérgalléros bűnözés sem háborít fel minden öltönyös embert. (Bár utóbbi bűnözési forma külön cikket érdemelne!) A cigánybűnözés sem kollektív ítélet. Jelentése szerint vannak olyan speciálisan a cigányságra jellemző bűnelkövetési formák, amelyeket csak speciális módon lehet kezelni. Ennek létezését és elképesztő méretű terjedését tagadni dőreség vagy otromba hazugság. Mégis megteszik egyesek...

Az illető urak és hölgyek szánalmas tagadásai azonban szembetalálkoztak a társadalom legszélesebb részének tapasztalataival és meggyőződésével, így megszégyenülten kénytelenek voltak stratégiát váltani. Régi mondás, hogy a legjobb védekezés a támadás. Eszerint jártak el. Mivel a „létezik-e cigánybűnözés?” vitában eleve vesztesnek ítéltettek, jobbnak látták, ha előveszik a régi jó lemezt, és a falra festik a nem létező rasszista ördögöt. Segítségükre sietett, hogy vidéken a romló közállapotok elérték az alvilág érdekeltségeit is. Különösképpen az uzsorásmaffia köreiben okozott komoly feszültséget a gyűrűző és terjedő fizetésképtelenség. Borsod megyében szabályos uzsoraháború alakult ki, amelynek elkövetői és áldozatai is nagyobbrészt cigány származásúak. A maffiamódszerekkel elkövetett leszámolásoknak így többnyire szerencsétlen cigány családok kerülnek a célkeresztjébe.

Jelenkorunk korrupt és képmutató cigányvezetőitől persze nem várható el, hogy a probléma gyökerét igyekezzenek orvosolni, hogy harcot hirdessenek a cigányok ezreinek szenvedését okozó uzsoráztatás ellen. Nem. Ők a könnyebb és felelőtlenebb utat választották. Saját testvéreik tragédiáját, szerencsétlen helyzetét és nem egyszer halálát felhasználva, elkezdtek egy sátáni politikai játszmát. A bűncselekmények elkövetőiként az általuk rasszistának tételezett nemzeti oldalt, azok szervezeteit – főképp a Gárdát és a Jobbikot – nevezték meg. A kormány pedig hátvédként, míg a balliberális sajtó centerként segítette a „mezőnyjátékot”, amely segítségével a vidéken eluralkodott etnikai feszültség tovább fokozható. Az uszítástól az uszítók többféle eredményt várnak.

A cigányvezetők az ilyen módon, éppen általuk megfélemlített cigányságnak mellüket döngetve ígérhetik meg, hogy nagy bajukban csupán egy menekülési út van: ha mögéjük állnak. A tanácstalan és hiszékeny vidéki cigányság pedig naivan sorakozik fel saját megnyomorítóihoz. Sorsuk szinte teljesen megegyezik azon szocialista szavazókéval, akik húsz éve törzsbázisként és egyben állandó lábtörlőként szolgálnak az MSZP-nek. Gyurcsány pedig dörzsöli a kezét, hiszen az állandó rasszista veszély kitűnő lehetőséget ad a világtörténelem leggyengébb kormányzati teljesítményéről történő figyelemeltereléshez. Talán nem véletlen, hogy a rendőrség a – saját állításai szerint is több tucat támadásból álló – folyamattal szemben tehetetlen, nem képes a tettesek kézre kerítésére. Pedig ez most nagyon lényeges volna, hiszen meggátolhatná a felelőtlen kormányzati és kisebbségi vezetők ámokfutását, és végre alkalmat adna mindenkinek, hogy fantomüldözés helyett a valódi problémával foglalkozzunk.

Üzenem ezért a cigányságnak, hogy a magyar nép a világ legtoleránsabb népe. Egész történelmünk arról szól, hogy bárkit, aki a földjeinkre érkezett – függetlenül bőre színétől, vallásától és kultúrájától – befogadtunk és testvérként éltünk együtt vele. Nem kértünk és nem is kérünk mást senkitől, csak hogy a törvényeket, az alapvető társadalmi normákat fogadja el. A cigányságtól sem kérünk mást. A kisebbségnek ugyanis nem csak jogai vannak, hanem elsőként kötelességei. Kötelessége, hogy elfogadja azokat a szabályokat, amelyek az ország életét irányítják. Kötelessége elfogadni, hogy az életünket, mi magyar emberek itt Magyarországon a tanulás, a munka és az erkölcs háromdimenziós terében éljük. És mindenhol, így nálunk is természetes, hogy a kisebbség igazodik a többséghez és nem fordítva. Ne higgyetek hát sem kolompároknak, sem gyurcsányoknak, mert azok, csak hogy beleiket és zsebeiket megtölthessék, a ti és a mi vesztünket akarják.

A Jobbik és a Magyar Gárda rendet, békességet akar. Egy erős magyar államot, amely nem a hazugság, hanem az igazság, nem a rombolás, hanem az építkezés, nem az elnyomás, hanem a felemelés országa lesz. Egy erős, magyar állam, amelyről a jövő héten mindenképp írni fogok.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

19. rész: Az EU segítő kéznek álcázott gyilkos ölelés

A globalizáció pusztításával szemben jelenleg egyetlen kiutat látok: a lokalizációt. Vagyis a helyi közösségek megerősödését, az önfenntartásra és az önellátásra való minél nagyobb mértékű berendezkedését. A tőke világuralmi rendszeréről az effajta leválásra már számtalan példát ismerünk, tehát van bizonyíték arra, hogy működőképes. Ezen rendszerek közös eleme, hogy a lehető legnagyobb mértékben igyekeznek magukat függetleníteni az értelmetlenül és értéktelenül burjánzó fogyasztói léttől és a hitelspirálra épülő gazdaságtól. Törekvésük lényege, hogy az egyén, a közösség és a természet harmonikus egységet alkosson, és hogy a termelés, a feldolgozás, a kereskedelem és a fogyasztás a helyben élők által egészségesen zárt láncot alkosson. Nem egy példa van a helyi pénz bevezetésére is. Ezek a kis gazdasági és társadalmi közösségek egyfajta burkot vonnak maguk köré, amely csak azt engedi ki- és beáramlani, amely saját maguk fenntartásához és épüléséhez szükséges.

A modell nagyon csábító. Ha valahol nagy szükség lenne rá, az pont a mi hazánk. Mégis azt kell mondanom, hogy Magyarországon ilyetén alulról szerveződő, gazdasági-társadalmi közösségek megizmosodására nem látok reális esélyt. Illetve csak egyetlen esetben: ha az egy erős állam felügyelete alatt zajlik.

Nem véletlen, hogy a baloldal egésze és a jobboldal liberális része milyen elementáris dühvel reagál arra, ha a nemzeti oldalon valaki erős államról beszél. Vagy kommunistát, vagy nácit kiáltanak, de hátsó szándékaikat elárulja mérhetetlen dühük. Mintha az erős állam koncepciójával a tyúkszemükre lépnénk. És azt is tesszük. A hazai politikát átitató neoliberalizmus ugyanis az „éjjeliőr-állam” koncepciót támogatja, vagyis egy teljesen erőtlen, szinte a teljes passzivitás szélén ácsorgó, munkanélküli államot. „Az állam rossz gazda!” – halljuk ezerszer ezt a még soha sem bizonyított, a liberálisok által mégis dogmatizált gondolatot. Persze az ő szempontjukból ez teljesen logikus. Amit ők szabadságnak hívnak, az a gazdagok szabadsága, amit szabad versenynek, az a lecsúszó tömegek ki- és elhasználása, amit társadalmi egyenlőségnek, az pedig saját kiváltságaik érinthetetlensége. Az állam szétverése révén megszűnik a társadalmi szolidaritás végső bástyája, és egyenes út nyílik a tőke régi álma – a kiszolgáltatott tömegek szellemi és fizikai szalagmunkába állítása – előtt.

A fenti gondolatok még ezerszer igazabbak Magyarországra nézve, amely – Simon Peresz elszólása óta nyílt titok – célország. Itt még inkább szét kell verni az államot, még inkább meg kell fosztani eszközrendszerétől. Az első feladat a privatizáció, amelynek teljesnek és gyorsnak kell lennie. Egy vagyontalan állam fogatlan oroszlán. A második a dereguláció, vagyis a gazdaság törvényi szabályozásának megakadályozása a multinacionális tőke javára. Egy tehetetlen állam nevetség tárgya. A harmadik a liberalizáció, amely során a megszégyenült állam saját törvényeivel köti meg a saját kezét a társadalmi folyamatok befolyásolása terén. Egy eszköztelen állam ugyanis maga a megtestesült feleslegesség. Ha léteznek összeesküvés-elméletek, és ha valamivel a nemzetközi háttérhatalom tényleg megbízta a jelenlegi politikai garnitúrát, akkor az éppen ez: az állam leépítése. Ha ezt megoldják, a többi már nem az ő dolguk… És a parlamenti pártok, színektől függetlenül, sztahanovista dolgozó módjára – azaz sokszor az elvárások felett teljesítve – teszik a dolgukat.

A Jobbik ezért nem csak a rend, hanem az erős állam pártja is. Erős állam nélkül ugyanis nincs rend, mint ahogy nincs jólét és nincs ébredés sem. A magyar társadalom túlságosan leamortizálódott az elmúlt évtizedekben ahhoz, hogy pusztán alulról jövő energiákban bízzunk. Ez nem jelenti azt, hogy Magyarországot ne alulról szervezzük újjá, sőt, a szebb jövő csak lentről építkezve érhető el! De ehhez szükség van egy erős államra, egy olyan gazdasági és politikai erőkoncentrációra, amely képes megvédeni az új hajtásokat, különben azokat a multinacionális tőke nyomban letapossa. Kísérletezgetni nincs már idő, a magyar nemzet temetését bizonyos körök már szervezik.

A magyar mezőgazdaságnak sürgősen piacra van szüksége itthon és a nagyvilágban, mielőtt a segítő kéznek álcázott gyilkos ölelés, az EU végképp tönkreteszi! A magyar földet mielőbb törvényi szinten kell megvédeni a külföldi spekulánsoktól! Nem a cigánybűnözőket, hanem a magyar vállalkozókat kell pozitívan diszkriminálni – a multinacionális tőkével és a távol-keleti selejttel szemben! A magyar oktatásból ki kell gyomlálni a szerves fejlődéstől teljesen idegen, magyarbálinti vadhajtásokat! Be kell vezetni a családbarát adózást, amelynek több formája lehet, de a lényeg, hogy a közteherviselésben figyelembe kell venni a nevelt – és nem csupán a világra szült (!) – gyermekek számát! Rendezni kell végre a magyar alkotmányosság hatvanéves adósságát! És munkát kell adni, munkahelyeket kell teremteni a magyarnak, mert mi egy szorgalmas nép vagyunk. Nem kérjük, és nem kívánjuk más kenyerét, csak hagyják, hogy megdolgozzunk a magunkéért!

Mindezeket a célokat nem lehet elérni a civilszféra jótékony, de eszköztelen világából! Most nem elég a passzív ellenállás, a sebek sértődött nyalogatása! Aktív építkezésre van szükség! Csak egy erős, egy beavatkozó és egy értékközpontú állam képes megálljt parancsolni a romlásnak, és olyan klímát teremteni Magyarországon, amely lehetővé teszi a helyi közösségek megerősödését, a mindennapok biztonságát, a gazdasági élet hazai érdek szerinti újjászervezését és a hazafias értékek megjelenését az oktatásban és a kultúrában. De ezekről majd a jövő héten...

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

20. rész: A halálbüntetést vissza kell állítani!

Az idei év során számos olyan esemény történt velem, amelyről a sajtó szakzsargonjával szólva elmondható: hírértéke volt. Ezek közül talán hétfőn, a Szabolcs megyei Vaján tartott konferencia volt a legizgalmasabb számomra. A Tisza Sándor, helyi polgármester és Balogh Gyula, helyi vállalkozó által szervezett tanácskozásra a környék polgármesterei, cigányvezetői mellé én is meghívást kaptam. Ennél izgalmasabb, érdekesebb hírt, minthogy a jelenlegi helyzetben cigányvezetők és jobbikosok, gárdisták egy asztalhoz ülnek, nem nagyon tudok. Kint is volt a sajtó nagy erőkkel, aztán persze – „balhé” híján – el-elmaradoztak a tudósítások. Úgy gondolom, nem felesleges, ha itt most röviden papírra vetem, nagyjából mi is hangzott el az én számból.

Mindenek előtt fontos elmondanom, hogy magamat olyan vidéken felnőtt embernek tartom, aki valóban ismeri a cigányságot, annak jó és rossz tulajdonságait. És mint magyar ember, ezt a magyarságról is elmondhatom.

A cigány társadalom elmúlt 50 éve megoldatlan problémák egymásra torlódásából áll. A Kádár-korban a cigányság addig nagyjából zárt közösségei bomlottak fel. A 60-as évektől a tömegtájékoztatás általánossá válása ezt a „nyitási” folyamatot csak tovább gyorsította. Az addig befelé forduló közösség és a társadalom mesterségesen kikényszerített találkozása persze nem volt egyszerű, melynek során mindkét fél sok sebet szerzett. A cigányság legfőképpen a komplexusokat és a frusztrációt. Utóbbi pedig rendre agressziót szül. Ezt hívom én a cigányság pszichológiai krízisének.

Erre jött – igazán a rendszerváltozás után – a szociális krízis. A munkahelyek tömeges megszűnése nehéz helyzetbe sodorta a cigányságot, amely a régi, saját világába visszamenni már nem tudott, az újba beilleszkedni meg nem is akart. Itt fontos megjegyezni, hogy a szegénységnek, mint oknak a túlhangsúlyozása a cigányügy kapcsán tévút, mert az csupán a probléma egy szelete. Mi köze van Olaszliszkának, Gadnának vagy Kiskunlacházának a megélhetéshez?

A harmadik, demográfiai krízisről már kevesebbet szokás beszélni. Ennek lényege, hogy a cigányság jóval több gyermeket szül, mint amennyit eltartani és pláne felnevelni képes. A többségi társadalom finanszírozza ennek a számláját, amely persze feszültséget gerjeszt. A háttér nélküli, „megélhetési népszaporulat” pedig csak nő és nő… A fenti három gócpontból ered a kriminológiai krízis, vagyis a frusztrált, szegény és növekvő számú cigánytömeg egyre több tagja a könnyebb – törvénysértő – módját választja a „felemelkedésnek”.

Az egészet csak betetézi az ötödik, a politikai krízis, amelynek lényege, hogy a parlamenti pártok és maguk az országos cigányvezetők politikai sakkbábuként – hol áldozatnak, hol bűnbaknak, hol verőlegénynek – használják fel a kisebbséget. Így válik a hazai cigányság egy ördögi terv részévé, ahol a cselszövők éppen az ellenkezőjét teszik, mint amit mondanak. Miközben a cigányság megvédéséről harsognak litániákat, minden egyes lépésük – valós teljesítmény híján – egyre nehezebben megőrizhető hatalmuk mindenáron való megtartásának irányába mutat. Akár polgárháború árán…

Ezért a cigányság valódi ellensége nem a Jobbik és a Gárda. Nem azok az ellenségek, akik kimondják az igazságot, akik a megoldást keresik, hanem azok, akik galád módon rejtegetik a problémát a szőnyeg alatt, akik mások nyomorából zsírosodnak. A jelenlegi politikai vezetés. Itt is, ott is. És ha ezt beláttuk, akkor beláttuk azt is: csupán két lehetőség van. Marad minden a régiben, amelynek a vége valószínűleg polgárháború, vagy változást érünk el, amelyhez azonban új erők kellenek. A hazugságok kormánya és a féligazságok ellenzéke rabságban tartja az egész országot. Hazánk problémáit nem, hogy megoldani nem képesek, de naponta újakat és újakat szülnek. Ezen az oldalon a Jobbik készen áll a valódi rendszerváltozásra, de lesz a cigányság részéről is erő és akarat a megújhodásra? Mert inkább a tárgyalóasztal és a végzett munka körül forrjon a levegő, mint a falvakban.

Mi lehet a megoldás? Biztosan nem lesz egyszerű. Ahogy a helyzet komplex, úgy a magyar-cigány együttélés békés rendezése is komplex tervet kíván. És bátorság is kell az igazság kimondásához, és az akár nehéz döntések felvállalásához.

A pszichológiai krízisre a politika válasza eddig a pozitív diszkrimináció volt. Nyakló nélkül. Teljesen hibásan, hiszen megoldást nem adott, csak még távolabb lökte azt, miközben a feszültséget szította. Ehelyett „ösztönző” diszkriminációra volna szükség, amely azokat, akik igyekeznek, akik valóban akarnak, azokat segíti, de ahol lyukas a hordó, oda nem hordja a vizet. Fontos volna pozitív példaképek állítása, hogy a tanácstalan cigánygyerekek számára ne a rettenetesen ostoba Győzike adja a mintát. Itt kell külön megemlíteni a történelmi egyházak felelősségét és mulasztását. A cigányság köztudottan érzékeny a spiritualitásra, mondhatni istenfélő nép. Ezt a lehetőséget hagyta kihasználatlanul az egyház azzal, hogy – néhány derék, de elszigetelt próbálkozástól eltekintve – nem épített ki országos cigánymissziót. Mint római katolikus mondom: szégyen, hogy a vidéki cigányság tömegesen kerül a Hit Gyülekezetének (az SZDSZ előszobája!) karmai közé. A pszichológiai problémák leküzdésére (és az egész problémára) természetesen a legjobb az iskoláztatás erőteljes kikényszerítése lenne. Ehhez persze az egész országban vissza kellene adni a tanárság és a tanulás hitelét…

A szociális problémák megoldásához nem elég túl lenni a gazdasági válságon. A cigányságot vissza kell vezetni, ha kell kényszerítő erővel, a munka világába. A segélyért igenis meg kelljen dolgozni, de még ennél is fontosabb lenne a munkabérek eltávolítása a segélyek összegétől, az előbbi javára. A munkát ne büntetésként élje meg a cigány ember, hanem a felemelkedés egyedüli és leghatékonyabb módjának tekintse. Több szempontból is hasznos lenne, ha a vidéki munkabérek és segélyek egy részét jegyekben folyósítanák. Ez egyrészről megakadályozná az „egy nap a világ” mentalitás további hódítását, másrésztől irányba terelné a pénz felhasználását, harmadrészt a megjelenő kereslet adhatna egy kis lökést a helyi gazdaságnak is. Legfőképpen persze egy olyan kormányzati gazdaságpolitikára van szükség, amely nem a multinacionális tőke, hanem a magyar emberek – munkavállalók, munkáltatók, vállalkozók és gazdák – érdekeit tartja szem előtt. És csak azt!

A demográfiai krízis kapcsán a családi pótlékhoz hozzá kell nyúlni. Azt a harmadik gyermektől adókedvezmény formájában kell hozzáférhetővé tenni, és akár itt is el lehet gondolkodni a jegyrendszeren. És természetesen már az első gyermektől az iskoláztatáshoz kell kötni a folyósítást. Másrészről nélkülözhetetlen lenne – akár a családi adózással, akár a gyermekvállalás nyugdíjszerző tevékenységgé nyilvánításával – a magyarság tragikus fogyásának a megállítása.

A kriminológiai krízisre – vagyis a cigánybűnözés burjánzására – a politikának eddig a tagadás volt a válasza. Miközben a társadalom 90%-a szerint létezik és súlyos probléma, addig a hivatalos politikai diskurzusban tabunak számít a kérdés feszegetése. Miközben izraeli vízágyukra van pénz, addig nem jut a kistérségi megbízottakra, a rendőrség vidéki jelenlétének megerősítésére, vagy akár a csendőrség felállítására. A cigány származású rendőrök alkalmazását alapjában véve jó ötletnek tartom, de csak két megkötéssel: itt sem érvényesülhet a pozitív diszkrimináció, csak rátermett és alkalmas emberek kezébe szabad gumibotot adni, valamint le kell váltani a rendőrség országos vezetését. Felháborító, hogy az utóbbi időszak nagy port kavart ügyeiben semmilyen – lassan írom, hogy mindenki megértse: zéró, semmi, nulla!!! – eredményt tudott felmutatni a magyar rendőrség. Nagycsécs, Pécs, Kiskunlacháza és a többi. Vagy szakmai impotenciáról van szó, vagy tudatos szabotázsról. Arról, hogy a magyar rendvédelem aljas politikai játékszerré lett...

A cigányság számára a szó szoros értelmében életbevágóan fontos lenne az uzsorabűnözéssel való kíméletlen leszámolás is. Bár ezzel bizonyára teológiai vitákat kavarok, de hiszem, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok esetén vissza kellene állítani a halálbüntetést, legyen bármilyen bőrszínű is az elkövető. Ugyan ezt nemzetközi szerződések akadályozzák, de nekem egy magyar ember élete ezerszer többet ér bárminemű papirosnál.

És végül elértünk a politikai krízishez. Ahogy a magyar népet Gyurcsány, úgy a cigányságot Kolompár lökdösi a szakadék széle felé. Két ennyire hiteltelen, ennyire alkalmatlan, ennyire aljas vezető még nem volt egy időben, egy helyen Magyarországon. A hatásuk sajnos jól látható és tapasztalható. A megoldást itt megfogalmazni annyira egyszerű, mint amennyire nehéz megvalósítani. Mindenkit el kellene zavarni. Eljutottunk oda, hogy már nem csak a negyvenévnyi kommunizmust, hanem az elmúlt húsz évet is szankcionálni kellene. Itt már régen nem az a helyzet, hogy egy nagy bogrács gulyásba beleesett egy kis kutyapiszok. Nem. Itt egy nagy bogrács – elnézést a vulgáris kifejezésért – kutyaszar rotyog. Ezzel nem lehet mit kezdeni. Úgy ahogy van, ki kell önteni. Újra kell építeni a magyar politikát országosan és helyi szinten is, persze ez már meghaladja a jelenlegi téma kereteit...

Összefoglalva elmondható, hogy a társadalomban eluralkodott a rettegés. És nem félelem, hiszen az emberek – cigányok és magyarok – nem is tudják, hogy pontosan kitől is féljenek. A türelem elfogyott, a feszültséget pattanásig szították. A cigányságot, a szociális hálót, az egészségügyet, a nyugdíjrendszert hazánkban a másfél-kétmillió tényleges termelő már nem képes finanszírozni. A labda most a cigányság térfelén pattog. Neki kell valamit felmutatnia, mert a folyamat legnagyobb vesztese maga lehet. És végül egy jó tanács a cigányságnak! Óvakodj az SZDSZ-től! A párttól, amelynek működése valójában durva beavatkozás hazánk belügyeibe. A párttól, amely a cigányság nevében beszél, de a báránybőr alatt durva, szőrös farkas lapul. De erről majd a jövő héten...

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

21. rész: A közel 10% még nem a hegy csúcsa

Tegnap éjfélig ünnepeltük együtt a Lónyai utcában a ferencvárosi választási eredményt. A 8,5%-os támogatottság átütő siker. A kerület egyáltalán nem mondható a nemzeti politizálás fellegvárának. Ha itt több mint 3%-kal tudtuk verni az SZDSZ-t, akkor mindenki elképzelheti, hogy vidéken mire leszünk képesek. Borsod vagy Szabolcs megyében... Az alacsony részvétel azt mutatja, hogy az ismertségünkön és a mozgósító erőnkön még van mit fejleszteni. A közel 10%-os eredmény még nem a hegy csúcsa. A hegymászásba még csak most vágtunk bele. Így a tegnapi ünneplés, a megérdemelt jókedv után a mai naptól újra indul a munka. Ahogy egyik kedves barátom szokta mondani, most jól belehúzunk, aztán pedig fokozzuk a tempót.

Meggyőződésem, hogy a tegnapi nappal ugyanis egy új időszámítás kezdődött Magyarországon. Egy évtizede egy viszonylag stabil és egyáltalán nem hasznos politikai struktúra létezik. Az emberek látszólag négy párt közül választhattak, de igazából csak két erő között, ha pedig jobban belegondolunk, kizárólag egy alternatívából. A MIÉP 1998 és 2002 közötti országgyűlési jelenléte ezen nem tudott változtatni, mert Csurka István a történelmi lehetőséget ugyan megteremtette magának, de élni már nem tudott vele. Politikáján nem volt érezhető, hogy kormányzati alternatívát kíván adni, megelégedett a nagyot mondó statiszta szerepével. Ez is lett a veszte...

A parlamenti pártok közötti választás, különösképpen a két nagy párt közötti, érzelmi szempontból igen komoly különbséget jelentett, hiszen a választópolgárnak egy posztkommunista és egy úgynevezett rendszerváltó politikai tömb között kellett döntenie. Ez nagyon komoly emocionális többletet adott a hazai közéletnek. De politikai értelemben a választás csak szimbolikus volt, hiszen az ország vezetésének alapvető irányában a parlamenti garnitúra teljesen egységes volt. Január 11-ével, azzal, hogy Szegedi Csanád bement a neoliberális oroszlánbarlangba, aztán onnan úgy jött ki, hogy könnyed csomót kötött az oroszlán farkára, azzal hogy a Jobbik a teljes ellenszélben megmutatta mire képes, a fent taglalt korszak véget ért. Mától nincs többé bal- és jobboldal, csak és kizárólag nemzeti és nemzetellenes oldal van Magyarországon. Mától mindenkinek van választási lehetősége, valódi választási lehetősége. Arra, hogy ne csupán a nagyobbik rossz és a kisebbik rossz között döntsön, hanem hogy végre a jobbik eszére hallgasson, és oda tegye az X-et, ahová a szíve igazán diktálja.

Ez az eredmény azonban nem csak a nemzeti oldalnak fújt ébresztőt, hanem minden bizonnyal a parlamenti garnitúra is alaposan elemezni fogja. Elemzésének eredménye pedig nem lehet más: a Jobbikkal számolni kell. Ez pedig az eddigieknél is komolyabb ellencsapásokat, a lejárató és a bomlasztó szándék erősödését, a hazugságok, a csúsztatások szaporodását fogja eredményezni. Úgy élte meg a jelenlegi bagázs a Jobbik sikerét, mint tetten ért tolvaj a rendőrsziréna közeli hangját. Mindent megpróbál majd, hogy elkerülje az igazság pillanatát. És persze lesznek majd fanyalgók a mi oldalunkon is. Sőt, ha valakik igazán tudnak gyűlölni, akkor azok a sértettek és a sikertelenek. Nem nehéz megjósolni, hogy a Jobbikot a „baráti” tűz sem kíméli majd. A párt vezetőit, programját, tagjait igyekeznek majd lépten-nyomon lejáratni, megzavarni. Vannak, akiknek nincs reményük a sikerre, értelmük pedig a belátásra, nekik marad a gyűlölet. A tehetetlen, földön fekvő koldus lélektana munkál majd bennük. Mindenkit, aki arra jár és mosolyog, igyekeznek elgáncsolni.

A mindenhonnan záporozó támadásokat elkerülni nem lehet. Nem is szabad. Úgy kell felfogni azt, mint a Jóisten gondoskodó aggodalmának jelét. Jelet, mely arra int, hogy a kemény küzdelemben soha ne lankadjunk el, hogy a megpróbáltatások közepette folyamatosan mi magunk is tisztuljunk és erősödjünk, hogy soha ne feledjük a célt és azt sem, hogy honnan jöttünk, hogy a hibát először ne másban, hanem magunkban keressük, hogy tudjuk azt, amit Tamási Áron olyan jól tudott. Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.

Így legyen.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

22. rész: Miért nem szereti Kövér László a Jobbikot?

Az elmúlt hét egyik legnagyobb vihart kavart történése az volt, amikor Kövér László kijelentette: a Jobbik az MSZP kreatúrája. A Fidesz második emberétől egy ilyen súlyos vád a nemzeti oldal közvéleményét nem csak felháborította, de mélyen meg is sértette. (A Jobbik egyik alelnöke, Murányi Levente például 56-os elítélt.) Létezik egy szint, amely alatti rágalmakra nem szeretek reagálni, de olyan sok megkeresés érkezett hozzám, hogy kénytelen vagyok engedni a nyomásnak. A párt elnökeként meg kell védenem a tisztességünket. Ráadásul számos vidéki Fidesz vezető is megkeresett, hogy kifejezze elkeseredettségét a kijelentés miatt. Érdemes lenne a polgári-liberális pártnak megszondáztatnia saját tagjait a kérdésben. Meglepő eredményt kapnának...

Hozzáteszem, hogy engem egyáltalán nem lepett meg Kövér kirohanása. Két ok miatt sem. Szimpatizánsaink már korábban jelezték, hogy egy-egy lakossági fórumon ilyen irányú célzásokat hallottak a fent említett politikustól. Másrészt a Jobbik sikerei – most éppen a ferencvárosi eredmény – a Fidesznél mindig kiverik a biztosítékot, és rendre féltékenységi rohamokat váltanak ki. De mi is áll ennek a hátterében?

Az „egy tábor, egy zászló” elv már 2002-ben csúfosan megbukott. 2006-ban még egyszer. 2010-ben is meg fog, hacsak a Jobbik nem emel a magasba egy saját, nemzeti szín zászlót a narancsos mellett. Ennek bekövetkezésétől veri a jeges verejték a Fidesz homlokát. Ezt szeretné bármi áron is, de elkerülni. A polgári-liberális párt vezetése a következő tényre alapoz. A nemzeti oldalon hihetetlenül erős, mindent maga alá söprő és jogos vágy él a jelenlegi kormány leváltására. Egyértelmű, hogy az antigyurcsányizmus a legnagyobb kohéziós erő. Ha sikerül bogarat ültetni az emberek fülébe, hogy a feltörekvő Jobbik valójában a baloldal kreatúrája, amelynek célja a jobboldal egységének megbontása, akkor a Jobbik a senki földjére kerülhet. Kövér László és társai persze nagyon jól tudják, hogy a Jobbiknak semmi köze a baloldal nemzetáruló pártjaihoz, de a céljuk a nemzeti oldal önálló erejének lefojtása. Mivel ehhez elég erős médiaapparátus áll a rendelkezésükre, ahonnan persze a Jobbik nagyobb részt ki van tiltva, az sem számít, hogy nem mi mutyizunk a nemzetárulókkal sem az Országgyűlésben, sem az önkormányzatokban. Nem beszélve arról, hogy ha valamikor lehetőség lett volna a kormány leváltására, ránk mindig lehetett számítani. Nem mi teljesítettük Gyurcsány Ferenc akaratát, és mentünk haza sem 2006. október 23-án, sem a 72 órás ultimátum leteltével, sem a kordonbontás estéjén, sem máskor. Ha valaki bizonyította, hogy a baloldal, a posztkommunistából lett globalisták elleni küzdelemben következetes, azok éppen mi voltunk.

Mi megálmodtuk és segítjük a Magyar Gárdát, mások felpofoznák. Mi felhívtuk a figyelmet a cigánybűnözés vidéki burjánzására, mások ezért szélsőségesnek neveztek bennünket, és az MSZP-vel közösen ítéltek el. Mi rámutattunk a hazai magyarellenességre, mások csatlakoztak a tarka marhák menetéhez. Mi több száz Trianon megemlékezést szerveztünk, mások olvasatlanul írták alá a lisszaboni szerződést. Mi bejelentettük, hogy akár a testünkkel is megvédjük a magyar földet, mások a népszavazási kérdések közül az utolsó pillanatban kivették a földkérdést. Mi nyíltan és egyértelműen a magyar vállalkozások pártjára álltunk, mások inkább a multinacionális cégek kegyeit keresik. Mi tüntetéseket szerveztünk Simon Peresz országhódító törekvései és a zsidók gázai mészárlása ellen, mások – akik a grúz konfliktus idején elítéltek minden hódító törekvést – Izraellel kapcsolatban mindkét ügyben megnémultak. Mi elindítottuk az Atilla Király Népfőiskolát, hogy a nemzettudatot erősítsük, mások Csintalan Sándorral tömik az emberek fejét. Mi Morvai Krisztinát szeretnénk az Európai Parlamentbe juttatni, hogy ott legyen végre egy csonka-országi magyar, mások Deutsch Tamást küldenék oda. Én a Magyar Gárda Egyesület elnökeként büszkén állok a bíróság előtt, mert tudom, hogy ott is Gyurcsány Ferenc ellen küzdhetek, mások bármikor, akár ma is elzavarhatnák ezt az országbitorló bandát, mégsem teszik, mert hat éve egyfolytában félnek a kormányzástól. Tovább is van, mondjam még?...

Legyen ennyi elég. Akinek még a fenti tények sem elég meggyőzőek arról, hogy a Jobbik egy hiteles nemzeti párt, míg Kövér László hazug mondatai mögött a dühös irigység és a Jobbik megerősödésétől, valamint saját tehetetlenségük lelepleződésétől való páni félelem áll, azt nincs értelme győzködni tovább. Hívőkkel szemben úgyis megdőlnek az észérvek. A mi programunk viszont a gondolkodó magyarok programja. Tiszta, egyértelmű és következetes. Minden egyes betűjét a hazáért és a nemzetért érzett felelősség írta. Az igazságnak pedig nem kell marketing.

Kövér László szerint mégis a Jobbik az MSZP kreatúrája. Szerintem ellenben a Fidesz országos vezetése a konzervatív köntösbe bújt neoliberalizmus. A véleményem tehát elítélő, ráadásul én indokolni is tudom, mit miért gondolok. Mégsem fogom ebbéli véleményemmel körbehaknizni az országot, mert most nem ez a lényeg. Jelenleg a „kreatúrázós” kijelentések csak a baloldalnak adnak csámcsogni valót. Az elsődleges feladat, hogy Gyurcsányt és bandáját elzavarjuk és számon kérjük végre. Kövér szerint, aki nincs velük, az ellenük van. Én éppen fordítva gondolom, és maradnék a Szentírás mellett: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” És ha majd a kormányt végre leváltottuk, ha majd az ország legnagyobb gondja az lesz, hogy a Fidesz és a Jobbik programját ütköztessük, akkor állok elébe a vitának. Eldönthetjük majd nagy nyilvánosság előtt, hogy ki kinek a kreatúrája. Mert itt valaki nem mond igazat.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

23. rész: Csak erős idegzetűeknek!

A ferencvárosi választás első fordulójának estéjén odafordultam a pártigazgatóhoz és megkérdeztem, hogyan értékeli a 8,5%-os eredményt. Szabó Gábor a következő választ adta: „A mai este nagyon sok embernek szereztünk örömet, magunknak meg körülbelül ugyanennyi ellenséget.” Már akkor is éreztem, hogy fején találta a szöget. Egyértelmű, hogy a jó eredmény az ellenoldalt is cselekvésre ösztönzi majd. Alábbi soraimmal a velünk szimpatizálókat szeretném felkészíteni arra, ami ránk vár. Csak az erős idegzetűek fogják bírni. Abban bízom, hogy ha lélekben előre felkészítjük magunkat, talán kevesebbeket sodor majd el a vihar. Szembe kell néznünk ugyanis a ténnyel: az előttünk álló másfél évben – amely permanens kampányidőszak lesz, EP, Országgyűlés, önkormányzatok – olyan háborút indít ellenünk a jelenlegi politikai garnitúra, annak bal- és jobboldala, amilyenre az elmúlt húsz évben még nem volt példa. A korrupció fekélyével teljesen elborított, a 20 éve hazugságban született és ezért ab ovo hiteltelen rendszer tíz körömmel fogja őrizni hatalmát, és eszközökben nem válogatva fogja gyűlöletét ránk okádni. Nézzük hát, mire számíthatunk.

Az MSZP történelmi vereség, az SZDSZ a megsemmisülés szélén áll. Politikusaikban sem kellő hitelesség, sem szándék nincs a változásra, csupán saját túlélésükre játszanak majd. Nem kizárt, hogy közös listán. A Jobbik erősödése kapcsán minden korábbinál nagyobb neonáci lufit fújnak majd, amellyel – kihasználva széles médiahátszelüket – riogathatják az állampolgárokat. Mivel ez a lemez egyre kevésbé hallgatott, minden bizonnyal új eszközök is belekerülnek majd a repertoárjukba. A Gárda mellényébe öltöztetett, aztán a rendőrség által soha el nem fogott alakok fognak zsidó sírokat megrongálni, horogkereszteket festenek a pártszékházakra, sőt némelyikük még a szomszéd bácsi kecskéjével is fajtalankodik egyet. És láss csodát, egy kereskedelmi csatorna tudósítója éppen arra jár majd, és már indul is a lejáratás. Talán a rendkívüli híradó miatt egyszer még a Barátok közt műsorát is megszakítják… Lesz majd májusban hatalmas antifasiszta felvonulás, a világ minden részéről jönnek híres politikusok, neves homokosok és egyéb létezők, hogy közösen tiltakozzanak az erősödő előítéletesség ellen. Megoldás pedig elmondásuk szerint majd egy lehet: szavazz a balliberális frontra!

Az úgynevezett polgári oldal kettős taktikával készül. Egy felszínivel és egy bújtatottal. Mindkettő célja ugyanaz lesz: minden eszközzel megakadályozni, hogy a Jobbik révén a valódi nemzeti oldal bejusson a parlamentbe. A nyilvánosság előtt egyrészről Kövér László ölt majd magára jófajta bocskait, hogy abban pompázva hökkentsen meg gyanútlan idős hölgyeket: „A Jobbik az MSZP kreatúrája!” Orbán Viktor a felosztott szerepek szerint kedvesebb lesz, derék jobbikosokról beszél majd, akiknek sok mindenben igazuk van: „csak hát a rájuk adott szavazat elveszett szavazat”. A felszín alatt pedig a szervezeteknek ki lesz adva a felperzseléses taktika, vagyis hogy a jobbikos aktivisták előtt gyűjtsenek be minden kopogtató-cédulát. A leggyilkosabb fegyver pedig a jobboldali médiumok felé kiadott zéró-tolerancia lesz. „A Jobbikról vagy rosszat, vagy semmit!” – megy majd az ukáz.

Persze nem csak ellenséges pártokkal kell majd szembenéznünk, hanem civil szervezetekkel is. Jön majd az OCÖ, a Mazsihisz, a Kendermag, meg még ki tudja hány báránybőrbe bújt farkas. Sőt, a saját oldalunkról is lesz néhány nehezen elkerülhető pofon. A sértettség, a féltékenység és a gyűlölet elegye mozgatja majd azokat, akik számára a Jobbik vezetői már most is mind kommunista ügynökök, zsidók, szabadkőművesek vagy éppen korrupt, gerinctelen férgek. Az interneten keringő – persze névtelen – levelek némelyike szerint Marosán György unokája vagyok, és most vettem 20 millióért Solymáron telket. Sőt, ma hallottam, hogy egy magát jobboldalinak valló párt csapatot állított fel, és elkezdett nyomozni valami terhelő bizonyíték után a szülővárosomban, Gyöngyösön. Ha már most itt tartunk, el lehet képzelni, mi lesz a következő hónapok során. Könnyen elképzelhető, hogy maga Gyurcsány Ferenc leszek, aki kétnaponta Vona Gábor maszkot ölt. Végül is, olyan rosszul én is táncolok… És hát azt is egyre rövidebb ideig lehet majd elrejteni, hogy valójában Haynau balról jött fattyától származik az összes jobbikos.

Na, és ne felejtsük el a szolgálatokat. Míg a fenti szervezeteknek általában más dolguk is van, minthogy bennünket próbáljanak tönkretenni, addig a nemzetbiztonságnál sokan ezt főállásban végzik. A telefonok lehallgatása, egy-egy félreérthető beszélgetés nyilvánosságra hozása, a folyamatos beépülés a Gárda és a Jobbik soraiba, a belső ellentétek, feszültségek szítása, majd a szalámizás előre kalkulálható. Nagyítóval keresik a gyenge pontokat, ahová éket verhetnek, majd a szálakat olyan módon kuszálják össze, hogy abba még Nagy Sándor gordiuszi csomózása sem vághat utat.

Szinte biztosan nem teljes a felsorolás, lesz még annyi minden, amit nem is képzelünk. Magyarország túl értékes ahhoz, hogy a megszállói fogják magukat, és egyszerűen visszaadják azt a magyaroknak, nekünk. Kedves olvasó! Jézus szerint gyümölcseiről ismerszik meg a fa. Van, ami látszólag gyümölcs, de belül halálos méreg. Ne harapjunk bele! De a gyümölcsöt meg ne hagyjuk elveszni. Nem ültettünk olyan sok fát az elmúlt 89 évben.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

24. rész: Az elmúlt húsz év pusztításáért az összes pártnak lakolnia kell

A cigánybűnözés ügyében áttörtük a hallgatás falát. Míg korábban szinte mindenki félve fordította el a fejét, amikor erről a problémáról beszéltünk, ma már szinte sikk a kérdést feszegetni. Szinte divat lett. A felszínes és idénylocsogókkal ellentétben a Jobbik tudja, hogy az elkövetkezendő évtizedek legsúlyosabb problémájáról van szó, ahol nem elég áttörni a falat, de rendet is kell tudni rakni. Persze ehhez leginkább a cigány kisebbség önvizsgálatára lenne szükség. Nehéz egy vakot úgy átsegíteni az úttesten, ha az mindenáron a földhöz veri magát. Most azonban nem a cigánykérdésről akarok beszélni, hiszen ezzel kapcsolatban már szinte mindent megírtunk a diagnózist és a terápiát illetően is. Az országnak ugyanis nem csupán a cigánybűnözés a rákfenéje. Létezik két olyan speciális bűnelkövetési forma, amely szintén adott csoportra jellemző, szintén tömeges méretűvé vált és szintén súlyos gondot okoz az egész országnak. Ez a politikai- és a multibűnözés.

A politikai bűnözés nagyobbrészt korrupció. Ez az a jelenség, amely felszámolásának hatása önmagában túlszárnyalna minden gazdasági reformot. A költségvetésből, vagy ahogy mondani szokás, az adófizetők pénzéből annyit lehetne így megtakarítani, hogy annak a GDP-t illetően is százalékos hatása lenne. Persze addig, amíg a parlamenti patkó két oldala egymást tartja sakkban a korrupciós vádakkal, nehéz megoldást várni. Kiutat csak egy tiszta erő megjelenése jelenthet, amely bátran mutatna rá olyan ügyekre, amelyeket ma egyik frakció sem feszeget saját érintettsége okán. Ha eljön a pillanat: a korrupciót tűzzel, vassal kell kiirtani. Amíg a gyilkosság után nem a közvagyon megkárosítása lesz a legsúlyosabban büntetendő cselekedet, semmi javulást ne várjunk. Lehet akármilyen dübörgő gazdaság, ha valakik a keletkező hasznot rendre szétlopják.

Ahogy a cigánybűnözés nem csupán terménylopásból áll, a politikai bűnözés sem pusztán korrupció. A politikai bűnözés fogalmába tartozik még az is, amikor az országgyűlésben vagy az önkormányzatokban üldögélők szavazatukkal vagy annak elmaradásával elárulják azokat, akiket a szó szoros értelmében képviselniük kellene: a magyar embereket. Politikai bűnözés – méghozzá a legsúlyosabb fajtából – ezért a román EU-csatlakozás feltétel nélküli elfogadása, a lisszaboni szerződés olvasás nélküli aláírása, az IMF hitel felvétele, a protekcionista magyar földtörvény elsunnyogása, a Magyar Gárda elleni gyűlölethadjárat, Simon Peresz országhódító törekvéseiről való kollektív hallgatás és a többi.

Ha a cigánybűnözésről azt mondjuk, hogy egyre inkább burjánzik, a politikai bűnözésről azt kell mondani, hogy 1945 óta megszakítás nélkül uralja a magyar közéletet. Olyan mélyen és szerteágazóan gyökeret vert az újabb és újabb politikai generációkban, hogy azokat nyugodtan nevezhetjük degenerációknak is, hiszen azok az idő múlásával egyre rosszabbak és aljasabbak lettek. Az értékes emberek többsége látva a helyzetet inkább elmenekült a politikából, és valami polgári hivatást választott, ezzel közvetve elősegítve, hogy a politikusok kiválasztódásában kontraszelekció lépjen elő, vagyis ott a minél aljasabb, a minél ostobább és a minél erőszakosabb érvényesüljön. A párt vagy a politikus szó így lett a közbeszédben mára egyenlővé a hazudozással, az árulással és a kapzsisággal. Az olyan szavak, mint államférfi, hivatás, felelősség csupán a kabarék színpadán kapott helyet, mint néhány ostoba álmodozó avítt nosztalgiázása. A politika ma – annak nem csupán pártos, de sajnos civil világa is – olyan mocsár, hogy aki belelép, nyakig süllyed el a mocsokban. Nem lehet mást kezdeni vele, csak az, amit egy mocsárral szoktak: le kell csapolni. Ki kell végre hát mondani, hogy ugyan vannak elvétve tisztességes politikusok, de Magyarországra szebb jövő csak akkor várhat, ha a társadalom az összes jelenlegi parlamenti pártot eltanácsolja a további közszerepléstől. A politikai bűnözés felszámolásának ez a minimumprogramja. Az elmúlt 20 év pusztításának vannak főrendű és másodrendű vádlottjai, de hogy mindegyiknek felelnie és lakolnia kell „érdemei” szerint, ez a társadalom legszélesebb rétegeinek egyöntetű véleménye. A miénk is.

A cigánybűnözésről mindenki tud és egyre inkább beszédtéma, a politikai bűnözésről is sokan tudnak, bár nem igazán hallani róla érdemi vitát, viszont a harmadik bűnözési formáról, a multibűnözésről szinte senki nem tud, beszélni pedig egyenesen tilos róla. Pedig, ahogy az utca embere mondaná: ez sem piskóta. Na, de erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

25. rész: Gyurcsány és Orbán, a cigánybűnözés két ádáz ellensége

Gyurcsány és Orbán, a cigánybűnözés két ádáz ellensége. Gondolnám, ha most jöttem volna a Marsról. De hát nem a Marsról jöttem, hanem születésem óta itt élek ebben az országban. És tudom, hogy a két, fent említett politikus hiába mutat most nagy bátorságot a cigánybűnözés elleni fellépésben, egy szavukat sem szabad elhinni. De miért is?

Hogy Gyurcsány egyetlen egy szavát sem szabad elhinni, azt hiszem, nem kíván kommentárt. Ennek az embernek a neve olyannyira összenőtt a hazugsággal, hogy talán a közeli jövőben a nép a "gyurcsányoskodik" igén a hazudozás legfelső fokát érti majd. „Ide figyelj, ne gyurcsányoskodj nekem, mert átlátok rajtad!” Vagy: „a gyurcsányoskodót hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.” Hát nem nevetséges, hogy ez az ember, most a cigány maffiózók vagyonosodási vizsgálatát kezdeményezi? Pont ő? Vagy: ki akarja vizsgáltatni a cigányok tavalyi siófoki felvonulását? Az, aki a Gárda betiltását kezdeményezte? Hát nem sül le a bőr a gátlástalan pofájáról?! Na, de hagyjuk is ezt a bohócot...

Itt van viszont Orbán Viktor. A Fidesz elnöke tegnap kijelentette: a cigányok által elkövetett bűncselekmények száma megnőtt. Igen? Ez kb. annyi, mintha bejelentette volna: a téli hónapokban hidegebb az idő. Aztán azt is mondta, hogy mindezt nem érdemes tagadni, itt az ideje az őszinte beszédnek. Igen? Miért, eddig nem volt itt az ideje? Sőt, Orbán Viktor a tévékamerák előtt még mécsest is gyújtott Veszprémben. Igen? A korábbi gyilkosságok után egyszer sem találkoztunk vele.

Hol volt és mit mondott Gyurcsány és Orbán, amikor egy cigány horda Szögi tanár urat agyonrugdosta a gyermekei szeme láttára? Hol volt és mit mondott Gyurcsány és Orbán, amikor Gadnán egy idős asszonyt a cigány bestiák megerőszakoltak, összekötöztek, a szemét kinyomták, majd agyonütötték? Hol volt és mit mondott Gyurcsány és Orbán, amikor Kiskunlacházán öt cigány fenevad megerőszakolt és megfojtott egy 14 éves kislányt? Sehol. Odahaza hallgattak, vagy éppen azzal voltak elfoglalva, hogy hogyan tudnák egymást kiütni a hatalomból...

Tegyük már fel a kínzó kérdést: egy fiatal román fiú halála kellett ahhoz, hogy Gyurcsány és Orbán végre felfigyeljen a magyar emberek millióinak szenvedésére? Hogy a rendőrség végre nyomozni kezdjen? Hogy a médiában végre legalább féligazságokat elmondjanak? A korábbi áldozatok brutális halála talán nem volt ugyanilyen sokkoló? Azon túl lehetett lépni? Vagy ők csak magyarok voltak? Az az igazság, hogy egyik pártelnöknek sem hiszek. Sem Gyurcsánynak, sem Orbánnak. Hiteltelenek. Nekik ez az egész nem más, mint matematika. Megmérték a közvéleményt, és most bizonyára több a rettegő magyar szavazó száma, mint a kétezer forintért megvehető cigányoké. Ha nagyon emelkedik a tendencia, a cigánybűnözés kifejezés használatát is bevállalják, talán még a Gárdába is jelentkeznek, de vigyázzunk, mert ha visszafordulna a dolog, akkor úgy lépnének át az újabb áldozatok holtteste felett, mint ahogy azt a korábbi hónapokban tették.

És mennyire szánalmasak a megoldási javaslataik. Gyurcsány szerint két milliárd kell a rendőrségnek, Orbán szerint meg harminc. Az az igazság, hogy szerintem háromszáz milliárd sem lenne elég, mert ez az egész már régen nem pénzkérdés. Hiába lenne a rendőrök fizetése ötszöröse a mostaninak, akkor sem mernének lemenni Enyingre rendet tenni. Itt az egész cigánykérdést újra kell gondolni. A maszatolókra már régen nincs szükség. Az ő húsz évük vezetett ide. Az ő húszéves cinkos félretekintésük eredményezte, hogy felnőtt és most robbant az az új cigány generáció, aki soha nem látta egyetlen családtagját sem dolgozni, de azt tapasztalta, hogy a „görbe utakon” jól lehet élni, hogy gengszterré lenni nálunk felvágós dolog, és hogy az agresszió, a bunkóság és a bűn révén kiskirály lehet.

Kemény fellépés kell, amelyet a maszatolók már képtelenek megtenni. Sem Gyurcsány, sem Orbán. A segélyrendszert nem csak munkához kell kötni, de át nem ruházható jegyekben kellene kiutalni. A családi pótlékot a harmadik gyermektől adókedvezményként kellene folyósítani, hogy véget érjen a megélhetési gyermekgyártás. A fegyverviselést lehetővé kellene tenni az érettségizett állampolgárok számára, mindenki másnak viszont szigorúan tiltani. A többszörösen elítéltektől el kellene venni a szavazati jogot. Véget kellene vetni a börtön-wellnessnek, hogy az elzártak azt valóban büntetésként éljék meg, és ne két gyilkosság közötti szórakozóhelynek. A magyar honvédséget haza kellene hívni Irakból és Afganisztánból, a békét ne ott tartsák fenn, hanem idehaza. Végül a minősített esetekben vissza kellene állítani a halálbüntetést.

Bizonyára még volnának más javaslatok is. De ami itt leginkább hiányzik, valójában egy dolog. Ez pedig az akarat. Mert itt mindenki csak beszél, kommunikál, számolgat és taktikázik. De valójában nem akarnak változást, hiszen a változás óhatatlanul továbbgyűrűzne más területekre is, és előbb-utóbb megfosztaná őket húsz éve bebetonozott státuszaiktól. Az pedig nekik mindennél fontosabb. Nemsokára ezért minden magyar embernek a szavak vagy a tettek között kell majd választania...

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

26. rész: Válasz Herényi Károlynak a Népszabadságban megjelent összeesküvés-elméletére

A hétvégi Népszabadságban (nekem sajnos munkaköri kötelesség az olvasása) megjelent egy írás Herényi Károly tollából. Az MDF második embere cikkének a „Fidesz-Jobbik összjáték?” címet adta, ezzel is sugalmazva, hogy valami szörnyű titok felfejtésére vállalkozik. A titok természetesen az MSZP által unos-untalan hangoztatott elmélet volt, mely szerint a Jobbik és a Fidesz a háttérben összejátszik. Én nem tudom, szegény Kövér László ilyenkor mit érez, hiszen nemrég tette fel a lemezjátszóra ismét régi lemezét: „a Jobbik az MSZP kreatúrája”. Jó lenne már, ha végre megegyeznének, hogy akkor most kik is vagyunk. Saját magukat járatják le az urak – már ha még van mit lejáratni – azzal, hogy saját magukból indulnak ki. Herényi és Kövér számára, akiket valóban a háttérből irányítanak, teljesen elképzelhetetlen egy olyan párt megjelenése és megerősödése, amelyik alulról szerveződve vált azzá, ami.

Na, de térjünk vissza Herényi Károly írásához: „A Magyar Demokrata Fórum tűrhetetlennek tartja a kirekesztő gondolatok táplálását... Amennyiben ezek az állítások igazak, akkor ki lehet jelenteni: az elmúlt években nemcsak az életszínvonal visszaesése miatti elégedetlenség, hanem a Fidesz is oroszlánrészt vállalt a radikalizmus megerősítésében. A Magyar Demokrata Fórum szerint egy demokratikus, európai jobboldali erő még azt sem engedheti meg magának, hogy bármilyen formában közösséget vállaljon a szélsőséges eszmékkel, nemhogy a színfalak mögött még segítse is azok elterjedését.”

A baloldalivá züllött párt frakcióvezetője a Magyar Narancs írására alapozza vélekedését, amely szerint a Jobbik és a Fidesz között korábban létezett kapcsolat. Segítek hát neki, feleleveníteni a múltat!

A Jobbik 1999 és 2003 között, párttá alakulása előtt ifjúsági szervezetként működött az egyetemeken és főiskolákon. Ekkoriban a szervezetnek mindenféle jobboldali pártból voltak tagjai: Fideszből, MIÉP-ből, MDF-ből, FKGP-ből, de a többség pártfüggetlen volt. A választások idején azzal értékelődött fel a Jobbik (akkor még a Jobboldali Ifjúsági Közösség rövidítését jelentette) szerepe, hogy ezen pártok vezetőinek egyetemi előadásokat tudott szervezni. A pártok pedig ki is használták ezt a lehetőséget. Az MDF részéről például kapcsolatba kerültünk Herényi Károllyal is.

Talán emlékszik még, frakcióvezető úr, amikor éppen Önnel tartottunk 2003 elején egy tévévitát az uniós csatlakozásról? Önök voltak a csatlakozás-, mi a nem-pártiak. Ha még emlékszik, szinte egymás mellett ültünk. Akkor valahogy nem akartak annyira elhatárolódni a „szélsőségektől”.

És egyébként is, ki a szélsőséges ma Magyarországon? A Jobbik és a Gárda lenne, amely az önök közös bűnének, a hallgatásnak és a mellébeszélésnek vetett véget számtalan kérdésben? Akik még senkitől nem vettek el semmit, ellenben sokakon segítettek? Vagy esetleg az MSZP és az SZDSZ, amely hat év alatt történelmi mélypontra juttatta ezt az országot? A hazánkat. Ugye, nem járok messze a többségi véleménytől, ha az utóbbit érzem valószínűbbnek. Ez pedig nem túl jó hír önnek, Herényi úr. Hiszen amit leírt cikkében, valójában nem rólunk szól, hanem önökről, saját magukról. Az egész írás – ahogy a pszichoanalízis mondaná – egy bűnös lélek projekciója. A beteg ilyenkor úgy próbál szabadulni kínzó bűntudatától, hogy bűnét tudattalanul egy másik személyre vetíti ki.

Az érett, ép lélek szembe tud nézni az igazsággal, legyen az bármilyen kínzó is. Az igazság pedig a következő: az MDF már régen nem jobboldali-konzervatív párt, hiszen az utóbbi években rendre együtt szavaz a szélsőséges MSZP-SZDSZ tandemmel, az MDF már régen nem demokratikus párt, hiszen az elnök asszony inkább megszabadult Almássy Kornéltól, minthogy megméresse magát és végül, egy tisztességes magyar ember nem engedheti meg magának, hogy ezzel az MDF-fel bármilyen közösséget vállaljon, hiszen az teljesen hiteltelenné lett. Herényi úr, önöknek több köpönyegük van már, mint tagjuk. Ez az igazság, tudom fájó, de igyekezzen vele megbirkózni, hiszen annyi más szép dolog van a világon.

Jó gyógyulást!

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

27. rész: Teljes összeomlás vagy gazdasági szabadságharc?

Az utóbbi napokban a cigánybűnözés elé húzott kommunikációs fal összeomlása mellett a másik akut téma hazánk gazdasági helyzetének végzetes romlása volt. Érdekes érzés kavarog bennem, hiszen az egész közéletet az általunk már évek óta szajkózott problémák határozzák meg. A cigánykérdésben szinte mindenki utánunk kullog, és a gazdasági folyamatok is bennünket igazolnak. A nagy felfordulásban sokan elfelejtik, hogy a jelenlegi gazdasági válság a nemzeti oldalt egyáltalán nem érte váratlanul. Egy évvel ezelőtt a parlamenti garnitúra még közösen mosolygott meg bennünket, ha arra tettünk utalást, hogy ez a globális lufi ki fog pukkadni. Most fordult a kocka. A magyar közélet a teljes összeomlás előtti pánik jeleit mutatja. Mint a megzavart hangyaboly, mindenki össze-vissza ötletel, szaladgál. Javaslatokat, programokat hallunk, de azok olyanok, mint ha egy haldoklót algopirinnel próbálnánk életben tartani. A felszín kapargatásán túl egyenes, világos utat senki sem képes mutatni a politikai erők közül.

A Jobbikot a cigánykérdésben nem lehetett elhallgatni, áttörtük a falat. A gazdaság kérdésében már jóval vastagabb fal áll előttünk, sokkal több érdeket – főképp idegen érdekeket – sért a programunk. A híreket teletömik a Reformszövetség neoliberális programjának ajnározásával, Gyurcsány kétnaponta megújuló reformcsomagjaival, Orbán Viktor marketing célú külföldi tárgyalásaival, hogy az emberek számára az információ tengerében elvesszen a lényeg. Az egész nagyon szánalmas, mert a fel-felröppenő javaslatok pont azt nem orvosolnák, amely miatt ebbe a helyzetbe kerültünk. Az ország globális rabszolgaságát. A parlamenti garnitúra látszatvitája nem más, mint hogy a nemzetközi tőkének lábat csókoljunk-e vagy csak kezet. A Jobbik viszont gazdasági szabadságharcot hirdet!

A magyar gazdaság helyzetének legnagyobb rákfenéje az az adósságteher, amelyet mindenki adottságnak tekint, és a jelenlegi vitában senki sem érinti. Pedig a hihetetlen méretűre duzzadt államadósság kamatainak törlesztése előbb-utóbb egy kedvezőbb gazdasági környezetben is megfojtotta volna az országot. Az államadósságról azonnal tárgyalásokat kell indítani, meg kell vizsgálni, hogy mely tételeknél lehet elérni az elengedést, a többi visszafizetésére haladékot kell kérni, az IMF hitel jóvátételét pedig egyszerűen meg kell tagadni. Persze erre felszisszen a neoliberális közgazdász, mondván: mi lesz hazánk megítélésével? Én erre csak annyit jegyeznék meg, hogy az bizonyára nagyon fontos, de ha belepusztulunk a hitelrabszolgaságba, akkor teljesen mindegy a megítélésünk. Nekem fontosabb a magyar emberek megmaradása, mint a nemzetközi intézetek véleménye.

Az ország gazdaságának felpörgetéséhez minél hamarabb pénzre van szükség, ebben mindenki egyetért, mint ahogy abban is, hogy ez az, ami most hiányzik. A parlamenti garnitúra azon gondolkodik, hogy az emberektől milyen módon lehetne begyűjteni a szükséges forrásokat. Van, aki drasztikusan nyúzna meg bennünket, van, aki újabb hitelek formájában észrevétlenül. Mi mást javaslunk. Kopasszuk meg inkább mi az eddigi megnyúzóinkat. Az elmúlt időszak privatizációs ügyleteinek kivizsgálására egy statáriális bíróságot kell létesíteni, amely gyors, igazságos és kőkemény ítéletek révén milliárdokat venne vissza a politikai bűnözőktől. Másodsorban meg kell adóztatni a multikat. Szintén adót kellene kivetni a reklámokra, különösen az országos sugárzású kereskedelmi tévéknél. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt bevételhez jutunk, másrészt a kereskedelmi csatornák számára is egyértelművé tesszük, hogy ez itt Magyarország, és nekik is vannak kötelezettségeik. Az adórendszer átalakítása már egy hosszabb folyamat, amelyet három-öt év alatt lehet csak kivitelezni, de az irányt már most le kell fektetni. Ennek lényege, hogy a jövedelemadózás terheit a minimumra kell csökkenteni, párhuzamosan a fogyasztás megadóztatásával, természetesen ügyelve annak progresszivitására, vagyis az alapvető fogyasztási cikkek tehermentesítésére.

Mindezzel párhuzamosan újra kell gondolni Magyarország külgazdasági kapcsolatait. Az egyoldalú atlanti viszonyt – amelyet az MSZP és a Fidesz egymással versengve támogat, és amely számunkra csak függést jelent – fel kell, hogy cserélje a kölcsönösségre és a partnerségre épülő kapcsolatok hálózata. Ez pedig a külkereskedelmi iránytű mutatójának nyugatról keletre fordulását követeli meg. A magyar mezőgazdaság és a vele párhuzamosan újraélesztendő élelmiszeripar beindításához piacokra van szükség. A piacokat pedig elsősorban Kína, Japán, Oroszország és az iszlám világ adhat. Az új piacok idehaza munkahelyeket és ezáltal az életben maradást jelenthetik.

Végül érvényesíteni kellene a gazdaságban a neoliberális körök rémálmát, a protekcionizmust. Vagyis állami, kormányzati szinten védeni és segíteni kellene a hazait. Először is a rendelkezésünkre álló nyersanyagforrásokat minden áron magyar kézben kell tartani, különösképpen a földet, a vizet és a gázt. Másodszor a hazai termékek, szolgáltatások számára a hazai piacon monopol helyzetet kell teremteni, a külföldi piacoknál pedig a kijutás lehetőségét kell biztosítani. Végül meg kell szüntetni a hazai vállalkozók és mezőgazdaságból élők bürokratikus és adóztatási diszkriminációját a multikkal szemben. Magyarországon a magyar az első, mindenki más csak utána következik.

A magyar emberek szorgalmasak és kreatívak. Nekünk nem kell sem segély, sem hitel, csak szabadság, hogy ne szipolyozzanak ki, hogy hagyjanak dolgozni és boldogulni. Meggyőződésem, hogy az államadósság újratárgyalása, az államháztartás igazságossá tétele, külkereskedelmünk felszabadítása és a gazdasági protekcionizmus érvényesítése révén hazánk egy főképp mezőgazdaságra és agráriparra épülő jóléti ország lehet. De jólét nincs rend és ébredés nélkül. Vagy együtt valósulnak meg, vagy sehogy.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

28. rész: Hogyan züllöttünk állattá, és hogyan lehetünk újra emberek?

A mostani válság nem néhány bank továbbgyűrűző pénzügyi problémája, hanem egy korszak vége. Hogy az agónia mennyi ideig tart, nem tudni, de hogy a vége a jelenlegi világrend összeomlása, az biztos. Egy olyan rendszer, amely – a szó rossz értelmében véve – állattá teszi az embert, halálra van ítélve. De hogyan jutottunk el idáig?

A kapitalizmusnak hívott gazdasági forma a tőke maximalizálására és a munkaerő kizsigerelésére épül. Amit szociális piacgazdaságnak hívnak, az sem más, csupán a jelmezbe bújt kapitalizmus, addig működik, amíg a tőke érdekei ezt diktálják. Amíg a Szovjetunió létezett keleten, a kapitalista nyugatnak szüksége volt a lakosság életszínvonalának emelésére, így is bizonyítva felsőbbrendűségét. 1990 óta azonban ilyen-olyan indokokkal megkezdődött a jóléti társadalom felszámolása. Stratégiaváltás következett be, elindult a világméretű kapitalizmus kora, vagyis a globalizáció. Célja az egész világra kiterjedő, a tőkés társaságok összehangolt uralmi hálózatára épülő új világrend kiépítése volt. Érdemes végigkövetni, hogyan érte el, amit akart. Véleményem szerint négy lépésben.

A globalizáció kiépítésekor az első akadály, amelybe a háttérhatalom beleütközött a nemzeti érdekeket védő államok ellenállása volt. Nincs olyan nemzet, amely maga szeretné feladni önrendelkezését. Egy erős állam védi polgárait a külső és belső veszélyekkel szemben, megfelelő klímát teremt nekik a lélekszámbeli, fizikai és szellemi gyarapodáshoz, beavatkozik a gazdaságba, ha kell. A globalizációnak tehát világméretű terveihez először ki kellett találnia az „éjjeliőr állam” koncepciót, amelyet a helyi „ügyvivők” (nem hiába van az SZDSZ-nek ügyvivői tanácsa…) segítségével a korszerű gondolkodás alaptételeként tüntettek fel. Ugye, emlékszünk még „az állam rossz gazda” kijelentésre? Magyarországon így folyt és folyik is az állam leépítése. Vagyonát a privatizáció, beavatkozási lehetőségeit pedig a dereguláció és a liberalizáció révén vették el.

A gyenge állam terv azonban nem ment egyszerűen, hiszen egy valódi demokrácia lehetőséget teremt a társadalomnak arra, hogy bizonyos időközönként egy számára nem tetsző politikai folyamatnak megálljt parancsoljon. Az állam után az alkotmányos rend volt a következő akadály a világuralomhoz vezető úton. A globalizáció urai nem tehették meg, hogy a demokráciát nyíltan beszüntetik, inkább felszámolták azt észrevétlenül. Kitalálták a liberális demokráciát, amely szépen csengő neve ellenére nem más, mint a multinacionális tőke diktatúrája. Elvileg minden szabad, de csak elvileg. Gyakorlatban mindenről a tőkés társaságok döntenek. Az állam leépült, a demokrácia már csak színdarab.

A dolog azonban ezzel még nem ért véget, ugyanis egy politikai rendszernek elveken kell alapulnia. A globalizáció urai harmadik lépésben beleütköztek az alapvető, egyetemes emberi normákba. Egy keresztényi értékek mentén gondolkodó társadalomra – pláne hosszú távon – nehéz rákényszeríteni a liberális demokráciát, ezért kellett kitalálni egy vezérelvet, a neoliberális ideológiát. A neoliberalizmus egy gyönyörű szóra, a szabadságra építette fel magát, és az ettől elaléló emberek észre sem vették, hogy a neoliberális szabadság báránybőre alatt a rabszolgaság farkasa rejtőzik. A megzavarodott emberek kellő és súlyos elkábításában segített a megkaparintott oktatás, a kultúra és a média (Hogy miért jut már megint eszembe az SZDSZ?!). Így lett trendi buzinak, drogosnak és értéktelennek lenni.

A végső lépés azonban még hátra volt. Hiába zúdult minden csatornán a szenny, az embereket legalapvetőbb közösségeik megóvhatták a manipulálástól. A globalizáció utolsó ellenségével találta szembe magát: a szerves emberi közösségekkel, azokon belül is a családdal. A tét azonban túl nagy volt ahhoz, hogy megálljanak. A fogyasztói társadalom népszerűsítése lett a válasz, vagyis az ember legalantasabb, állatias ösztöneire, a szimpla fogyasztásra alapoztak. Sajnos sikeresen. A cél nélkülisége elől hamburgerek és tévéműsorok fogyasztásába menekülő embereket atomizálták, akikre már nem a család, nem a barátok, nem a kis közösségek hatottak, hanem ők. Az embert, bennünket ezzel állattá tettek. Készen állt az atomenergiát használó, eszközkészítő homo sapiens, amelyből azonban minden nagybetűs emberi kiveszett. Pontosan úgy és annyira, ahogy az a globalizáció érdekében állt. Arra még képesek vagyunk, hogy bevásároljunk a multinál, hogy bekapcsoljuk a tévét, de hogy felismerjük saját, szabadságnak csomagolt rabszolgaságunkat, arra már nem.

Az út az éjjeliőr állam, a liberális demokrácia, a neoliberális ideológia és a fogyasztói társadalom vonalán vezetett és jutott idáig. A globalizmus urai azonban elszámolták magukat. A „nagy összeesküvés” könyörtelen végrehajtása közben elvetették a sulykot. Évezredes társadalmi tradíciókat, genetikailag kódolt emberi viselkedésformákat és a glóbusz ökoszisztémáját lehetetlen megsemmisíteni. Aki megpróbálja, az maga roppan bele. Így lett ez a globalizációs háttérhatalommal is. A probléma az, hogy a világot is, bennünket is magukkal akarnak rántani a mélybe. Nekünk ugyanazon az úton kell mennünk, amelyen ide jutottunk, csak visszafelé.

Az atomizált, fogyasztói társadalom helyett meg kell teremtenünk a magunk, minél inkább önellátó, ökoszociális kis közösségeit, illetve ezek hálózatát. A neoliberális ideológia leváltásával, a megtartó közösségek erejéből helyre kell állítanunk az alapvető emberi normák prioritását. A társadalom morális talapzatának megerősítése után az alkotmányosság helyreállítását kell megvalósítani, és végül a meggyengített állam helyezhető vissza az őt megillető erős, aktív és beavatkozó szerepébe.

Sok munkára lesz szükség, mert a romokból kell várat építeni. Az biztos, hogy egy magyar bankra mindenképp szükség lesz. De erről majd a jövő héten!

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

29. rész: Az egész országnak Gyurcsány szaga van

Március 15-e idén nem csupán egy nemzeti ünnep lesz, hanem a június 7-én tartandó EP-választás kampányának kezdete is. A felmérések szerint az emberek 1%-a tudja, hogy mikor lesz ez a választás, és a nagy részük teljesen érdektelen irányába. Őszintén megvallva, meg is értem őket, hiszen az elmúlt évek választásainak tanulsága az volt, mindegy, hogy kire szavazok, úgysem lesz semmi változás. A pártoknak csak négyévente jutottak eszébe az emberek, és nem meglepő, ha egyre több embernek most egyáltalán nem jutnak eszébe a pártok. A június 7-ei voksolásnak itthon azonban nemzetstratégiai szempontból életbevágó jelentősége lesz. Nézzük, hogy miért!

Az Európai Parlament egy monumentális nagyságú, de babszemnyi jelentőségű intézmény. Jogköre a Bizottsághoz és a Tanácshoz képest minimális. Az oda kerülőknek a nemzeti érdek képviseletére kevés lehetősége marad, hiszen ott nem nemzeti frakciók, hanem ideológiai alapon szerveződő képviselőcsoportok alakulnak, így az esetek jelentős részében az egy országból érkezők egymás ellen szavaznak. Az EP-nek két haszna azért mégis lehet, egyrészt egy képviselő hangja messzebbre hallatszik onnan, mint egy országgyűlésből. Persze ha egyáltalán hallatják a hangjukat. Másrészt a „brüsszeli cirkuszban” azért meg lehet találni azokat a szövetségeseket, akiket az újságírás és a közbeszéd csak EU-szkeptikusokként ismer, de valójában EU-realisták. A kapcsolatokból pedig sok minden kamatoztatható.

A mostani választásnak számunkra azonban önmagán túlmutató jelentősége lesz. Azt ugyanis alig választja el néhány hónap az országgyűlési választásoktól, így a júniusi eredmény szinte bejósolja, hogy Magyarországot ebben a rettenetesen nehéz helyzetben kik fogják vezetni. És legfőképpen, hogy hová? A feltámadás felé vagy a szakadékba. Gyurcsány szagtól bűzlik-e tovább a környezetünk, vagy végre friss levegő tódul az országba. A kérdőjelek száma pedig nagyon sok. Soha még az elmúlt 20 évben nem volt ennyire képlékeny a magyar belpolitika. A politikai és gazdasági válság teljesen átalakíthatja az erőviszonyokat. Forrong a mély, és előbb-utóbb kiderül, hogy mi fő ki belőle. Jelenleg egy hihetetlenül érdekes átmeneti időszakban vagyunk, amikor minden egyes nap meglepetéseket tartogat. Bokros az MDF élén, Göncz Kinga az MSZP-nél, a „nagy rendszerváltó”, Tamás Gáspár Miklós a kommunistákkal indul, a cigányok választási pártot alakítanak. Az ember csak kapkodja a fejét. És a java még hátravan. Az MSZP kormánypártból kispárttá válhat, az MDF és az SZDSZ megsemmisülhet, a Jobbik pedig meghatározó erővé nőheti ki magát. Ugye, nem mindegy?

A nemzeti oldal végre mindenki számára egyértelműen és letagadhatatlanul megmutathatja, hogy érdemes rá szavazni, hogy a Jobbikra adott voks nem elveszett szavazat. Mert ha valami igazán hiányzik a magyar Országgyűlésből, az egy következetes és határozott nemzeti párt. Amely nem csak asszisztál, hanem aktív alakítója az ország sorsának. Egy ilyen párt sikerére talán most van az utolsó lehetőség. A rendszerváltozás óta még soha sem jutott be tisztán alulról szerveződő politikai erő a döntéshozatal legfelsőbb fórumára. (A MIÉP 1998-ban látszólag parlamenten kívülről jutott be, de ez nem igaz, hiszen a párt 1993-ban az Országgyűlésben alakult, így 5 évre rá csak visszajutott oda.) A Jobbik lehet az első olyan parlamenti párt, amely sem az elmúlt negyven év kommunizmusának, sem az elmúlt húsz év szabadrablásának nem volt részese. A Jobbik az elkövetkezendő időszakban történelmet írhat.

Vasárnap tehát itt van március 15-e. A kormány minden módon igyekszik akadályozni a rendezvényeink megtartását. De ez bennünket nem téríthet el. A rendezvényeinket törvényesen bejelentett módon megtartjuk. Nagyon fontos, hogy sokan legyünk, hogy megmutassuk mindenkinek, bennünket nem lehet eltaposni. Ezért minden magyart várunk szeretettel 13 órára a Hősök terére a Magyar Gárda V. országos avatására, majd fél négyre a Deák térre a Jobbik kampánynyitó nagygyűlésére. Avat a Gárda! Jön a Jobbik! Adjon az Isten szebb jövőt!

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)

30. rész: Nem a jobboldalnak kell összefognia, hanem a nemzeti oldalnak!

Idén januárban, ennek a cikksorozatnak a 23. részében a következőket jósoltam: „az előttünk álló másfél évben – amely permanens kampányidőszak lesz, EP, Országgyűlés, önkormányzatok – olyan háborút indít ellenünk a jelenlegi politikai garnitúra, annak bal- és jobboldala, amilyenre az elmúlt húsz évben még nem volt példa.” Azóta ugyan csak három hónap telt el, de sajnos igazam lett. Minden egyes nap hoz egy újabb aljas hazugságot, egy szánalmas csúsztatást vagy egy ócska provokációt. A támadássorozatban közös, hogy célpontja mindig a Jobbik és a Magyar Gárda. Mindenki gondoljon bele, mit jelenthet az, ha egy politikai mozgalmat, jelen esetben bennünket, egy kórusban átkoz Gusztos Péter (SZDSZ), Csurka István (MIÉP), Kolompár Orbán (OCÖ), Kövér László (FIDESZ), Lendvai Ildikó (MSZP), Dávid Ibolya (MDF), Zoltai Gusztáv (MAZSIHISZ) és Dósa István (Őrző Gárda). Ha a jelenlegi rendszer minden egyes szereplője a vesztünket akarja, ha más-más okokból, de ennyire rettegnek tőlünk – tőlünk, akiknek nincs semmijük, „csupán” a legkisebb szegény legény jussa: az igazság – akkor bizton állíthatom: valamit nagyon jól csinálunk.

Felmerül a kérdés: honnan ez a feneketlen gyűlölet? Miért félnek ennyire a közélet legkülönfélébb szereplői tőlünk? Két oka van. Az egyik a céljainkból fakad, a másik a módszereinkből.

A Jobbik 1947 után az első és egyetlen olyan országosan szervezett politikai párt, amelynek fundamentuma a Szent Korona, amely fő célként történelmi alkotmányunk jogfolytonosságának helyreállítását tűzte zászlajára. Korábban, ha volt valahol erő, akkor ott mindig az eszmei talapzat hiányzott, ha pedig az eszmeiség volt adott, akkor azzal az erő és a szervezettség nem párosult. A Jobbiknál mindkettőt bírja. A célunk világos, egyértelmű, és végre erőnk is van ahhoz, hogy ne csak a partvonalon kívülről mutogassunk, hanem elszenvedői helyett alakítói legyünk az ország és a nemzet sorsának. Ez már önmagában is kiverné a jelenlegi garnitúra biztosítékait, de jeges verejték akkor csorog igazán a homlokukon, amikor ráébrednek, hogyan lett a Jobbik erő.

Mert, ahogy 1947 óta búvópatakként csordogált csak a Szent Korona-tan, úgy azóta nem volt egyetlen politikai párt sem, amelyet ne felülről szerveztek volna, vagyis ne föntről kényszerítették volna rá az emberekre. Ilyen volt az állampárt, mint ahogy a sohasem volt rendszerváltozás pártjait is egy asztal mellett körzővel és vonalzóval találták ki mind. A Jobbik az első olyan társadalmi mozgalom, amely alulról szerveződve vált olyan erőssé, hogy versenyre tudott kelni a milliárdokon fenntartott nagyokkal. Sikerünk nem a párt, hanem a magyar emberek sikere, programunk nem a párt programja, hanem a magyar nemzeté. Rendet, jólétet és ébredést akarunk! A magyar Országgyűlésbe jutva ezért olyanok leszünk, mint egy pusztító, de jótékony vihar. Kisöpörjük a nemzet templomából a hazugság felgyülemlett szennykupacát, és rákényszerítünk mindenkit a színvallásra.

Ugyanis a magyar politika egyik rákfenéje, hogy idejétmúlt és hazug módon jobb- és baloldali oldalra szakítja a közéletet. Eszerint határozzák meg magukat a politikusok, eszerint folynak a viták és eszerint köttetnek szövetségek. Mivel a frontvonal hamis, így zavaros a küzdelem, mindenki össze-vissza tüzel. Nem tudni, ki a barát és ki az ellenség. Mennyiszer hallom a jó szándékú, de naiv kérést: fogjon már végre össze a jobboldal! Erre mondom válaszul: én nem vagyok hajlandó összefogni Deutsch Tamással, Pokorni Zoltánnal vagy Csintalan Sándorral. Összefogni csak azzal tudok, akinek bízom a nemzeti elkötelezettségében. Nem a jobboldal egységének illúzióját kell kergetni tehát, mert az egy hazug és ravasz délibáb. A nemzeti oldalt kell végre egyesíteni! Nekem kevés, ha valaki jobboldalinak vallja magát. Azt is tudni akarom, hogy a szíve magyarul dobog-e!

Szeretnénk nagyon az összefogást, és azt meg is valósítjuk. De csak azzal, aki velünk együtt nem hajlandó lemondani az alkotmányozásról, az államadósság újratárgyalásáról, magyar bank alapításáról, a magyar föld megvédéséről, a finnugorizmus ámokfutásának megállításáról, a multinacionális tőkével szemben a magyar vállalkozók és gazdák támogatásáról, a csendőrség – „egycsapás-törvény” – felállításáról, a hazafias nevelésről, a TV2 és az RTL KLUB beszüntetéséről és a határon túlra szakított testvéreinkről. Aki ezek közül akár csak egyben is bizonytalan, mondja magát akármilyen oldalhoz tartozónak, az keresgéljen másfelé, de ne nálunk. Az kérje fel egy táncra Gyurcsányt, vagy gágogjon Bajnaival, de a Jobbikot messziről kerülje el!

Ezúton üzenem ezért mindenkinek, aki a Jobbikra vagy a Magyar Gárdára feni a fogát, hogy a kesztyűt felvesszük, de a mocsarukban nem fogunk megfürdeni. A becsületünket megvédjük, de nem leszünk hozzájuk hasonló, acsarkodó lelki roncsok. Bennünket ugyanis nem az tart össze, hogy másokat gyűlölünk, hanem az, hogy egymást szeretjük. Nekünk nem az a problémánk, hogy ki a neonáci, a szélsőséges és kit kellene betiltani, hanem az, hogy hogyan tudjuk megmenteni a magyar nemzetet. Hiszen számunkra nem térkép e táj, hanem a mi egyetlen hazánk: Magyarország.

31. rész: A holokausztigenlőkről még nem esett szó

Az elmúlt hetekben nagy vihart kavart, hogy néhány ember a Várban – úgymond - holokauszttagadó rendezvényt tartott. Azonnal középpontba került a holokauszt-vita, a tagadást tiltó törvény kérdése, a lufi felfújása pedig egyértelműen az MSZP és az SZDSZ malmait indította újra. Gusztos, Léderer és a többi „honfoglaló” úgy csaptak rá az ügyre, mint gyöngytyúk a takonyra. És jól meg is rágták. Az ügy persze a régi kapcsolati hálón végigfutva bejárta az egész világot, sötét ecsetvonásokkal feketítve hazánkat.

Bár a Várban lezajlott rendezvényhez a Jobbiknak és a Magyar Gárdának nem volt köze, szinte borítékolható volt, hogy a fent említett magyar állampolgároknak kb. 32 perc internetkávézó keresésbe telik, hogy kiadják közleményeiket a szélsőjobboldali politika újabb veszélyéről és megtegyék azt, ami nekik szinte veleszületett képességük: a hazudozást és a csúsztatásokat. Aki persze azt hinné, hogy a holokauszttagadással kapcsolatos vita csupán egy rövid távú kampányfogás, nagyot téved. A dolog ilyetén feldobásának természetesen külön aktualitást ad a választási hajrá, de mögötte hosszabb távú célok húzódnak meg.

A tiltás törvénybe foglalásáért hörgő csapat ugyanis nem a holokauszt vitatását, hanem valójában az izraeli felvásárlás firtatását akarja tiltani. Célja, hogy már előre kompromittálja azokat, akik fel merik emelni szavukat a Simon Peresz-féle kijelentés, és pláne az amögött rejlő valósággal szemben. Ha netán a Jobbik szóvá tenné, mit keres ennyi izraeli tőke Magyarországon, mire fel ez a nagy izraeli építkezési kedv, miért van nálunk több izraeli fegyveres biztonsági cég, mint magyar, akkor azt azonnal el lehessen intézni egy hanyag viszontválasszal: „na, tessék, mi megmondtuk, hogy ezek antiszemiták.”

Ügyes taktika. Az SZDSZ, amely a holokausztigenlők legfontosabb pártja, mindig több lépéssel előre jár. A parlamentben lévő politikai pártok közül egynek sincs programja, őt kivéve. Az MSZP, az MDF és a Fidesz csak olyanok, mint a folyó tetején úszó fadarab. Sodródnak az árral. Programjaik csupán egymás mellé hányt, kicicomázott, de kongóan üres nagyotmondás-gyűjtemények. Azokban a sok fecsegéstől elsikkad a lényeg, nincs bennük jövőkép, társadalomfilozófia, semmi. Az SZDSZ programja viszont – mégha nem is a megírt és kinyomtatott, hanem a cselekvéseikből kirajzolódó – világos és egyértelmű. Az SZDSZ egy önvédelmi erejétől minden értelemben megfosztott, ezáltal szabadon kifosztható és megszállható országot akar. Ezért nem kell hadsereg, ezért nem kell oktatás, ezért nem kell egészség, ezért nem kell magyar vállalkozói réteg, ezért nem kell hagyomány, ezért nem kell magyar föld, ezért nem kell kultúra, ezért nem kell erős állam. Az persze beszédes, hogy miközben ez a szélsőséges párt szisztematikusan leépítette az állami oktatást és az állami egészségügyet, addig saját gyerekeit alapítványi iskolákba járatja, a nyavalyáit pedig magánklinikákon kezelteti.

Innentől fogva persze már nagyon jól érthető, hogy miért rémült meg ennyire a kirekesztő SZDSZ a Jobbik politikájától, de különösen a megerősödésétől. Ha valamitől kiveri a frász ezt a neoliberális csürhét, akkor az a jelszavunk: Magyarország a magyaroké! Ördögnek a tömjénfüst. Ez ugyanis az elmúlt időszakban kialakított és finomra hangolt rendszerüket veszélyezteti alapjaiban. De mi is ez a rendszer?

Itt az SZDSZ anyapártként működik. A rendszerváltozás során felülről megszervezett pártok: MSZP, FIDESZ, MDF, SZDSZ (nem véletlenül csak ők maradhattak a magyar Országgyűlésben) közül ő maga a csúcsfegyver. A legerőszakosabban, a legkirekesztőbben és a leginkább magyarellenesen hajtja végre az ún. rendszerváltozás politikai programját: Magyarország kiszolgáltatott helyzetbe taszítását. Csápjai révén ott van mindegyik pártban. A kriptoszadeszosok révén ők irányítják az egész jelenlegi parlamenti garnitúrát. Bokros által megszállták az MDF-et, Gyurcsány és Bajnai révén övék az MSZP, Deutsch, Pokorni, Szájer és Schmidt Mária segítségével pedig a Fidesz-vezetésben is ők osztják a lapokat. Ha az SZDSZ esetleg nem jutna be a Parlamentbe, attól az ország irányítását még nem veszítenék el… Hacsak?

Hacsak, nem jut be a Jobbik egy erős frakcióval, amely lerántja a kék-fehér terítőt az asztalról. Amely beletenyerel az egész tervbe, és képes előbb felébreszteni, majd maga mellé állítani a most még alvó társadalom többségét. Amely már nem a holokauszttagadókról, hanem a holokausztigenlőkről akar beszélni. Azokról, akik annyira aljasak, hogy képesek saját nagyszüleik tragédiáját felhasználni arra, hogy politikai hatalmukat megszilárdítsák és bebetonozzák egy olyan országban, amelynek történelmétől, hagyományaitól, kultúrájától és népétől viszkető viszolygás fogja el őket. Kun Béla és Szamuely Tibor egyenes ági leszármazottairól. Azokról, akik ezt az országot tönkretették, és most is tönkreteszik, és akiknek, ha eljön a mi időnk, majd felelniük kell.

32. rész: Minden párt retteg tőlünk, csak az emberek nem

A Societas névre keresztelt ifjúszocialista csapat – amely közvetlen leszármazottja az egykori BIT-nek, majd FIB-nek – megkezdte kampányát. Nem tudtam, mi hiányzott… A megnyitó rendezvényen vezetőjük arról beszélt, hogy most júniusban az EP-választáson a szélsőséges radikalizmust kell megverniük, aztán az országgyűlési voksoláson pedig a politikai populizmust. Nagyon bátor gondolat, csak az a baj vele, hogy az emberek egészen másképp gondolják. És Pécsen el is mondták, hogy miben.

A vasárnapi baranyai választás két szempontból volt lényeges. Egyrészt a Fidesz győzelme nem Páva Zsoltnak és pártjának a győzelme volt, hanem az MSZP történelmi veresége. A túlsztárolt, de rettenetesen szürke Szili Katalin még kozmetikázni sem volt képes a vereséget. Másrészt az egyik megüresedett képviselői helyre is szavazhattak a pécsiek a polgármester mellett, amelyen a Jobbik jelöltje 10,1%-ot kapott. (Komoly elhallgatással.) Vagyis a kormányzó baloldal megroppant, miközben a politika palettán üstökösként jelent meg egy nemzeti párt: az új erő. A jövőben minden bizonnyal három lehetőség áll majd Magyarország előtt. Lesz egy baloldali népfront, posztmodern antifasiszta programmal, amelyben a szocialisták köré gyűlhetnek az SZDSZ és az MDF megmaradó csoportocskái. Lesz egy polgári-liberális népfront, amelyben a Fidesz tartja maga körül továbbra is a szövetségeseit, amelyhez szintén odacsapódhatnak egykori MDF-es és SZDSZ-es morzsák. Végül lesz egy harmadik út, egy nemzeti szövetség, amelynek politikai szárnyát a Jobbik adja majd. Ez utóbbi sikere és ereje azon múlik, hogy mennyire lesz képes a párt felépíteni egy civil hálót, amelynek különféle talapzatai, csomópontjai – önvédelem, kultúra, gazdaság, szakszervezetek, média, stb. – kell, hogy legyenek. Amennyiben ez sikeres, a Jobbik 2010-ben már komoly frakcióval, a rá következő választásokon pedig győzelmi eséllyel szállhat harcba.

A júniusi választás ezért sorsdöntő hatással bír. Az elkövetkezendő évtizedekre – amely során eldől a magyar föld, a víz, az energia, a honvédelem, az egészségügy, a nemzetközi kapcsolataink stb. sorsa – kihat, hogy a Jobbik milyen eredményt ér el. A Jobbik elhallgatása ezért kulcsfontosságú a jelenlegi parlamenti garnitúra bal- és jobboldalán egyaránt. Félnek tőlünk. A kérdés, hogy ki miért?

A Fidesz azért fél, mert a Jobbik a tettek pártja, ő pedig csak a szavaké. Ha megkérdeznénk a Fideszt, hogy a 2002 óta eltelt 7 évben az erős ellenzéki frakciója és az ezért járó állami milliárdok segítségével mit tett a nemzetért, mit tud letenni az asztalra, kellemetlen helyzetbe hoznánk a polgári-liberális pártot. A lényegi kérdéseket (föld, privatizáció, számonkérés, stb.) kihagyó, egyfajta pótcselekvésként kitalált népszavazáson kívül semmit nem tudna mondani. A Jobbik pedig parlamenten kívül és pénz nélkül is ért el nagy sikereket: Magyar Gárda, Atilla Király Népfőiskola, nemzeti egyletek. Talán ebből fakad, hogy a Fidesz gyűléseiről kiürültek a fiatalok. A tegnapi babakocsis tüntetésen is nagyobbrészt nagyszülők hozták ki az unokáikat. Az idősek nehezebben váltanak, csak kevesek képesek felvállalni egy új pártot, könnyebb őket ezért néhány andalító szóval elkápráztatni. A fiatalok azonban tettekre várnak, így nem csoda, hogy a Jobbik ma a legifjabb szavazóbázissal rendelkező párt Magyarországon. (38 éves átlagéletkorral!)

Az MSZP a számonkéréstől fél. Egy olyan párttól, amely nincs benne a mutyiban, amit nem tud viszontzsarolni, így az bátran és tisztán vállalhatja fel a politikai maffia lefejezésének ügyét. A Jobbik az a párt, amely Gyurcsány Ferenc nevét Gyurcsány fegyencre szeretné módosítani. Tudva, hogy vannak még bűntársak bőven. Ezzel pedig az MSZP-re a választási vereségek okozta politikai után, olyan morális csapást lehetne mérni, amely a történelemkönyvek sötét lapjainak még sötétebb emlékévé száműzné ezt a pártot.

Az SZDSZ is tőlünk fél, hiszen az elmúlt 20 évben ők irányították az országot. A négy igenes népszavazással kezdték, és vezető pozíciójukat azóta sem engedik ki a kezükből. A kriptoszadeszosok ott vannak az összes pártban. Az SZDSZ célja Magyarország megszállásának előkészítése, és az ez idáig jól végrehajtott küldetést veszélyezteti, ha bekerül a fogaskerekek közé egy olyan nemzeti erő, amelyet nem tudnak a befolyásuk alá vonni. A „herényire zsugorodott” MDF-et inkább hagyjuk. „Megbokrosodott” elnökük Dávid Ibolya ahhoz csapódik, akitől éppen hasznot remél. Remélhetőleg néhány levitézlett társával olyannyira lejáratta már magát, hogy senki nem fog értük egy fabatkát sem adni.

Félnek hát a Jobbiktól nagyon, az első alulról szerveződő magyar nemzeti párttól. Milyen érdekes viszont, hogy ez a félelem csupán a pártoké, és nem az embereké. A társadalomban – dacára a soha sem látott aljas lejárató- és hazugságkampánynak – a Jobbik irányába inkább várakozás, remény és kíváncsiság tapasztalható, de egyáltalán nem félelem. A megérzése pedig mindenkinek helyes. A Jobbiktól valóban van okuk félni a pártoknak, mert azért készülünk az Országgyűlésbe, hogy azt a 20 éve poshadó langyos lábvizet, amelyben dagonyáznak a tisztelt honatyák – ha kell, velük együtt – kiöntsük a lefolyóba. A magyar emberek viszont csak nyerhetnek egy olyan párttal, amely végre kimondja az igazságot, és ami ennél is fontosabb, tesz is érte.

33. rész: Mikor fogja abbahagyni a Jobbik a menetelést?

A történelmet a legfontosabb tantárgynak tartom. Persze elfogult lehetek, hiszen történelemtanár vagyok. Elnézést kérek ezúton minden kedves pedagógustól, aki nem történelmet tanít, de én mégis úgy gondolom, hogy saját tudományom első az egyenlők között. Aki a matematikát jól megtanulja, abból jó mérnök lesz, aki a biológiát, az jó orvos, de akinek megtanítják az igaz magyar történelmet, abból tisztességes magyar ember válik. Arra pedig most nagy szükség lenne. Ráadásul a világon szinte minden ország ismeri és felhasználja a történelemtanítás eme identitásképző erejét. Van, akik még hazudnak is érte. Mint például azok a nemzetek, amelyek dicső történelem híján hamisítanak maguknak egyet. Nekünk azonban elég volna az igazságot átadni.

Bizonyára mindenki ismeri az érzést négyévente, amikor az olimpiákon felhúzzák a magyar lobogót, és a világ a mi himnuszunkat hallgatja. Az ember beleborzong a büszkeségbe, megkönnyezi a magyar sikert, és legszívesebben az utcára futna, hogy tömegbe verődve öleljen magához minden magyart. Micsoda energiákat képes felszabadítani a nemzeti büszkeség?! Most gondoljunk bele abba, hogy más országokban ezt az érzést az emberek nap, mint nap átélik.

Hogyan nő fel egy szlovák, egy román, egy cseh, egy lengyel, egy szerb vagy egy horvát? A családjában, az óvodában, az iskolában, a templomban, a munkahelyen, a médiában, a piacon, az utcán és mindenhol azt hallja: „Fiam, te szlovák vagy! Szlováknak lenni a földön a leggyönyörűbb dolog. Adj hálát az Istennek, hogy szlovák lehetsz, légy mindig méltó a hazádhoz és add tovább értékeidet!” Mit hallanak a mi gyermekeink: „Fiam, te magyar vagy. Egy kicsi, bűnös és vesztes nép kölyke. Szégyelld magad! Lehet, hogy ez az ország Magyarország, de törődj bele, hogy te itt magyarként mindig csak második leszel, ha nem a harmadik.”

Az orvostudomány egyik ősi felismerése, hogy az, akiben a lélek megbetegszik, annak előbb-utóbb a teste is odavan. Ez történik a magyar társadalommal. Mérgezik a lelkét, hogy a teste is legyengüljön. Hogy elveszítse önvédelmi erejét. Csodálkozunk ezután, hogy évente egy kisvárosnyi magyar tűnik el a csonka-országban? Hogy világelsők vagyunk mindenben, ami rossz – depresszió, alkoholizmus, dohányzás, szívroham, agyvérzés, rák, öngyilkosság? Hogy nem látunk az utcán boldog, harmonikus arcokat, csak megnyomorított, keserű és kiégett páriákat? Talán mi hitványabbak lennénk, mint bármely más nemzet a világban? Nem hinném.

Ez az ország valódi problémája. A gazdasági válság, a közbiztonság szétesése, a mezőgazdaság felszámolása, a hazai vállalkozások haláltusája, a munkavállalók megnyomorított helyzete, a föld, a víz és az energiahordozóink kiszolgáltatott állapota, a multinacionális tőke és a bankok szabadrablása, a falvak eltűnése, a népességfogyás és az összes többi problémánk csupán mind-mind okozatok. Az ok, a valódi ok a nemzettudat szétverése. Az, hogy a Habsburgok elhazudták az eredetünket, a nagyhatalmak szétszabdalták Trianonban a nemzetünket, a kommunisták eltüntették a társadalmi elitet, az embereket pedig leszoktatták a közügyekről és a magyarságról, és végül az elmúlt húsz év. Az az időszak, amely a média, az oktatás és a kultúra normális esetben éltető patakjait mérgezte meg. Gyermekeink és mi magunk is nap, mint nap mérgezett vizet iszunk, amelyben győzikék, spirók, kertészek, hetihetesnek és egyéb baktériumok úszkálnak.

Különösen veszélyes ez a felnövekvő generációk számára. A tiszta lapot jelentők, akik azt hiszik valósnak, amit először és a legtöbbször hallanak. Ha sokat hallják, hogy nekik nincs mire büszkének lenniük, akkor ezt egy olyan kényszerzubbonynak szokják meg, amellyel kötelező módon együtt kell élniük. Ezért a Jobbik számára, ha valami életbevágóan fontos, ha van missziónk a nemzet számára, akkor az az, hogy ezt a kényszerzubbonyt leszaggassuk a nemzet testéről. Akár tűzön és vízen, falakon és hegyeken is át kell mennünk a nemzettudat visszaadásáért. Mert ez a dominó első darabja. Aki ezt meglöki, az az egész dominósort végigfuttatja. Ha valaki képes lesz újra büszkeséget adni a magyarnak, az szinte mindent megoldott. Nem azt mondom, hogy az összes problémánk magától fog megoldódni, dehogy. Viszont minden könnyebb lesz és egyszerűbb, hiszen akkor nem eltunyult és reménytelen milliók néznek szembe bambán a tornyosuló gondokkal, hanem bátor, erős és büszke nemzet akarja majd megoldani a problémáit.

Olyan országban akarunk hát élni, ahol mi és a gyermekeink a családban, az óvodában, az iskolában, a templomban, a munkahelyen, a médiában, a piacon, az utcán és mindenhol azt halljuk: „Fiam, te magyar vagy. Magyarnak lenni a földön a leggyönyörűbb dolog. Adj hálát a Jóistennek, hogy magyar lehetsz, mert ez a legnagyobb ajándék neked. Gondolj mindig arra, hogy az ereidben folyik Attilának, Árpádnak, Szent Lászlónak, Hunyadinak, Bocskainak, Rákóczinak, Petőfinek, Horthynak és Pongrátz Gergelynek a vére. Különleges vagy. Légy mindig méltó hozzájuk és add tovább értékeidet gyermekeidnek!”

Nem akarunk hát sokat. Csak ennyit kér a Jobbik. Nem többet, de egy milliméterrel sem kevesebbet. Ha majd ezt elértük, akkor egy szusszanatnyi szünetet tarthatunk. De addig a Jobbiknak nincs megállása egy percre sem, nincs pihenő, nincs megállás, csak erőltetett menet. A tét ugyanis a lét. Június 7-én meg kell tegyük az első lépést!

34. rész: Tisztító vihar

Sokan és sokat zsörtölődnek azon, hogy hogyan süllyedhetett Magyarország ennyire mélyre. Valóban elborzasztó körülnézni. Szinte nincs olyan területe a közéletnek, amely ne várna beavatkozásra. Radikális beavatkozásra. De az ország helyzetére is igaz, hogy a pohár nem csupán félig üres, hanem félig tele is lehet. Mostanában egyre inkább megerősödött bennem a felismerés, mely szerint nem az a megdöbbentő, hogy Magyarország ilyen mélyre süllyedt, hanem az, hogy az ellene és önmaga ellen az elmúlt évtizedekben elkövetett bűnök és hibák ellenére még mindig mutat életjeleket.

Meggyőződésem, hogy ilyen nemzetközi környezetben – Trianon, kisantant, szovjet megszállás, legrosszabb EU-csatlakozás, multinacionális térhódítás – és ilyen csapnivaló belpolitikai adottságokkal – hazaáruló közélet, politikusbűnözés, birka módjára béketűrő és közben vészesen fogyó nép – más országok már régen feladták volna a küzdelmet a szabadságért és az igazságért. Ha végiggondoljuk, hogy mi mindenen mentünk át, megértjük, hogy mekkora csoda például a Magyar Gárda.

Igen, jó lenne végre újra elhinni, hogy egy erős nemzet vagyunk. Jó lenne, ha újra megjönne az önbizalmunk. Ha eldobnánk végre a hátunkra teherként ragadó, az elmúlt hatvan évben megszakítás nélkül érvényesülő fásultságunkat és kishitűségünket. Persze mindenki a saját tapasztalataiból alakítja ki a maga világképét. Lehet, hogy az én tapasztalataim csalókák, de akárhol járok az országban, mindenhol találok – és egyre többször, egyre többet – értékes, a hazáért áldozatokra kész és igaz embereket. Mindenhol érzem a reményt, a hitet, az erőt, a tenni akarást. Persze érzem azt is, hogy ezek az energiák egyelőre kihasználatlanok, hiszen nagyon kevés lehetőségük van alkotóerővé válni. Most még az erőegyesítés zajlik…

A Jobbik történelmi küldetése, hogy munkájával ne csupán a közélet felszínén alakítson, hanem képes legyen lenyúlni a társadalom mélyrétegeibe, a kollektív tudattalanjába, és ott átkódolni az évszázadok során berögződött negatív programokat. Ehhez azonban nem akármilyen harcot kell majd vívnia. Az erő önmagában kevés lesz. Két másik dologra lesz szükség. A hitelességre, amely megvan, de könnyen elveszhet, ha nem óvjuk, mint a szemünk fényét, és a felkészültségre, amely tökéletesen soha sincs meg senkinek, de mindig teljes erőből törekedni kell rá. Hitelesség, felkészültség és erő, ez a Jobbik hármas fegyverzete abban a küzdelemben, ami rá vár.

Hitelességünket nem csupán az adja, hogy tiszták vagyunk az eltelt időszak politikusbűnözésétől, hiszen ez szimplán adottság. Egyszerűen nem voltunk ott, és így nem is vehettünk részt benne. Hála Istennek! A hitelességünk valódi forrása szavaink igazsága és tetteink következetessége. Vagyis az az elszántság, amellyel a közéletet meg akarjuk tisztítani minden köztörvényes bűntől és minden ártó multinacionális befolyástól.

A felkészültség a Jobbik legnagyobb próbája. A Jobbik ugyanis nem asszisztensnek és passzív nézelődőnek megy a nemzet templomába, az Országgyűlésbe. A Jobbik kormányzásra készül, amelynek feltétele, hogy megfelelő programmal és hozzáértő, tiszta emberekkel bírjon. Az elkövetkezendő időszak legfontosabb feladata, hogy ebben is élen járjunk. A parlamenti pártok – jobb- és baloldal egyaránt – már mindent bevetettek ellenünk, hogy eltapossanak. Rágalmaztak, lenéztek, hazudoztak, suttogtak, köpködtek, fenyegettek, elhatárolódtak, bíróság elé állítottak. Ezt persze folytatni fogják, hiszen bűneik súlya ugyan nem azonos, de attól még mind bűnösök. El akarják kerülni a percet, amikor lerántjuk a leplet róluk és a lassan ébredő társadalom számára végre egyértelmű lesz, ami szinte már ordít: a Parlamentben csak multinacionális pártok ülnek. De jön végre a nemzeti erő!

Az erő, amely abból fakad, hogy 1945 óta nem volt az Országgyűlésben alulról szerveződő párt. A kommunizmus alatt pártok se voltak, 1990 után meg csak azok juthattak az ország kormánykerekéhez, akik valamifajta homályos és gyanús szervezési elv szerint odaülhettek ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz. A Jobbik lehet hatvan év után az első tisztán alulról szerveződő, az emberek hangját és akaratát hozó politikai szervezet a döntéshozás legmagasabb szintjén. A Jobbik, a nemzeti erő ilyetén megjelenésétől azért rettegnek annyira a multinacionális pártok, mert az nem csupán eggyel több frakciót jelent majd a padsorokban, hanem az egész, az elmúlt húsz évben kialakított, háttéralkukra, titkos nemzetközi megfelelésekre és politikusbűnözésre épülő rothadt rendszerünk széthullását.

Nem lehet többé elhallgatni a stratégiai kérdéseket, sem bal-, sem jobboldalon. Mert ezen üresen kongó oldalak mellett lesz végre nemzeti oldal, amely nem engedi tovább a bujkálást, a sumákolást, a mellébeszélést. Mindenkinek színt kell végre vallania az alkotmányos jogfolytonosságunk ügyéről, az uniós csatlakozási szerződésünk módosításáról, a cigánybűnözés és a politikusbűnözés felszámolásáról, a multinacionális cégek és a bankok megadóztatásáról, az államadósság újratárgyalásáról, a magyar föld és víz megvédéséről, az izraeli térhódítás megállításáról, a honvédség és a rendőrség megerősítéséről, a csendőrség felállításáról, a Magyar Gárda működésének törvényi biztosításáról, a magyar állampolgárság megadásáról minden magyarnak, a magyar történetírás vaskos hazugságairól, az állami egészségügyről és még sok olyan témáról, amelynek már a puszta felvetésétől 386 embernek futkos a hideg a hátán a Parlamentben.

A magyar közélet bűzlő, fülledt levegőjének egy tisztító viharra van szüksége. Jó hír, hogy a felhők most nem a mi fejünk felett gyülekeznek.

barikád.hu

35. rész: Ökoszociális nemzetgazdaság

A történelem eszmék és az azokhoz kapcsolódó társadalmi és gazdasági berendezkedések folytonos változása. Az társadalomtudósok között vita tárgya, hogy mi hajtja előre a folyamatokat: az eszme alakítja a társadalmat vagy a gazdaság az eszmét, stb. Én ugyan „eszmepárti” vagyok, de ebben a kérdésben sem vagyok szektás, azt hiszem, hogy az emberi kultúra annál jóval komplexebb, mint hogy egy-egy folyamatábrával modellezhető legyen. Egy biztos, nekünk, akik most élünk ezen a bolygón, egy történelmi korszak végén kell helytállnunk.

A globális kapitalizmusnak vége, ahogy az ahhoz kapcsolódó (neo)liberális piacgazdaságnak, a fogyasztói társadalomnak, a multinacionális tőke világuralmának és ezzel a liberális demokráciának is. Hogy merrefelé tart majd a világ, még a jövő kérdése. Lehet, hogy az a gigantikus tőkekoncentráció, amely mohóságával saját lufiját pukkasztotta ki, valamilyen átalakuló trükk segítségével átmenti hatalmát, lehet, hogy a rendszer sikeresen korrigálja magát, de az is elképzelhető (sőt, jelenleg a legvalószínűbb), hogy az emberi létezés továbbrohan a szakadék felé, addig, amíg abba alá nem zuhan, örökre.

A multinacionális tőke szabad mozgására – pontosabban szabadrablására – épülő globális kapitalizmusnak valóban megkongatták a vészharangját. A gazdasági fejlődés ilyen erőltetett menetére az emberiség és a glóbusz nem képes tovább. Nem beszélve arról, hogy ez a nagy globális felfutás ugyan valóban komoly gazdasági adatokat produkált, de annak haszonélvezője szinte kizárólag a nemzetközi pénzügyi szektor volt, miközben az emberek fizikailag és lelkileg is megnyomorodtak, a társadalmi szakadék a világban tovább nőtt, bolygónk pedig egyre sűrűbben és egyre vészjóslóbban ad immunválaszokat az emberiség újabb „bábeli lázadására”. A világpolitika eddigi válaszai kétfélék voltak: vagy a struccpolitika – nálunk Pató Pál úrról nevezte el Petőfi – vagy pedig a látszatdöbbenet, vagyis hangzatos, csinnadrattás konferenciák a világ elkeserítő helyzetéről, amelyet rendre egy hatalmas zabálás követett valamelyik multinacionális lánc luxushoteljében. A résztvevők diadalmasan jelentették be a fenntartható fejlődés koncepcióját, de egyrészről arra nem tudtak válaszolni, hogy ki fogja majd a multinacionális tőkét megregulázni, azt meg nem merték bevallani, hogy a világ jelenlegi helyzetében inkább fenntartható csökkenésre kell berendezkednünk.

Persze felmerülhet a kérdés: mi magyarok, miért is foglalkozunk a világ bajával, amikor van nekünk éppen elég saját? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert a világ baja a mi bajunk is, sőt, a világ baja leginkább rajtunk fog lecsapódni, ha nem teszünk meg – akár elsőként a világon – megfelelő óvintézkedéseket. A kiindulási alap már többször elhangzott: a globális kapitalizmusnak vége. Ehelyett a lokalizmus időszaka vár ránk, vagyis a helyi, önfenntartó gazdaságok és társadalmak, illetve azok hálózataira épülő nagyobb, szerves egységek ideje. A jövőben az élelmiszertermelés, az értékesítés, a közbiztonság, az energiaellátás és más területek szervezésében egyre több feladat hárul majd a lokalitásokra. Globalizmus helyett lokalizmus, de mi legyen a liberális piacgazdaság helyett?

A liberális piacgazdaság és a globális kapitalizmus ikertestvérek, egymást feltételezik. Ha az egyiknek vége, a másik is értelmetlenné válik. A szabad versenyre – vagyis az erősek, a nagytőkések erőfölényének korlátozhatatlanságára – épülő gazdasági rend a szemünk láttára mondott csődöt, hiszen szétzilálta a társadalom mélyszöveteit, de helyettük nem adott semmit, csupán lehetőséget, hogy az emberek feláldozzák magukat a multinacionális tőke oltárán. A bátortalan és a globalizmussal kollaboráló európai és hazai polgári politika szerint a liberális piacgazdaság helyett vissza kell térnünk a szociális piacgazdasághoz. A gondolat szép és andalító, körülbelül olyan, mint azt mondani a francia forradalom után, hogy térjünk vissza a lovagkorba. Romantikus, de hatalmas baromság. A szociális piacgazdaság nem más, mint a liberális piacgazdaság plasztikai sebészettel megszépített változata, amely ugyan ideig-óráig szépen mutat, de csupán a felszín más, a mélyréteg ugyanaz. Csak idő kérdése, hogy lentről a szenny mikor csúfítja el újra a felszínt. Aki ma szociális piacgazdaságról beszél, azt mondja: fogalmam sincs, mit kellene tenni, úgyhogy menjünk vissza a múltba.

Ma ökoszociális nemzetgazdaságra van szükség. A szó talán nehézkes, talán idővel találunk jobbat, de itt és most a lényeg a lényeg. A multinacionális tőke extraprofitéhségét nem lehet már kielégíteni, a manapság hangoztatott fenntartható fejlődés csupán délibáb. Az erőforrások fokozatos kimerülésével jobb, hogy ha a fenntartható csökkenéshez kezdünk hozzászokni, amely azt jelenti, hogy a gazdaság szabadrablását megfékezzük, és visszatérünk az emberek a gazdaságért elvtől a gazdaság az emberekért elvhez. A gazdaságot az emberhez méltó környezet (öko), az emberhez méltó élet (szociális) és a magyarság (nemzet) érdekében korlátok alá kell vetni. Ezt jelenti az ökoszociális nemzetgazdaság.

Öko, mert a gazdaság mohósága tönkretette a környezetet. Itt nem csupán olyan hagyományosan zöldnek mondott politikai és társadalmi megfontolásokra gondolok, mint környezettudatos életforma, takarékos energiafelhasználás vagy megújuló energiaforrások, hanem a tájvédelemre, a vidékmentésre, a kisebb, élhető emberi közösségeknek, a falvak felvirágoztatására. Szociális, mert a politika és a gazdaság célja nem önmaga, hanem az ember. Itt sem csupán tisztességes bérekről van szó, hanem az élhető élet megteremtésének biztosításáról. A globális kapitalizmus ugyanis olyan ütemben használta fel humán forrását, az embert, hogy annak szellemi-lelki-fizikai regenerálódására sem hagyott módot, a futószalagok szétverték a családokat, a kisebb és nagyobb közösségeket. Az alapvető, egyetemes emberi értékeknek és a minőségi szemléletnek kell visszaadni az őt megillető helyet. Nemzetgazdaság, mert a legnagyobb természetes közösség, amely történelmi fejlődéssel bír, és amely ezáltal egységként kezelhető társadalmi, kulturális és jelen esetben gazdasági szinten is, az a nemzet. Ez sem annyit jelent csupán, hogy a multinacionális cégekkel és a nagy nemzetközi folyamatokkal szemben védjük és segítjük a hazai munkavállalót, vállalkozót és termelőt, hanem azt is, hogy az állam aktívan beavatkozik a nemzet érdekében a gazdasági folyamatokba, a nyersanyagkincset, a stratégiai ágazatokat, a gazdasági irányítást nemzeti kézben tartva, vagy ha kell, abba visszajuttatva.

Az ökoszociális nemzetgazdaság elsőre grandiózus, talán egyesek számára megvalósíthatatlannak tűnő vállalkozásnak tűnik. Én optimista vagyok, hiszen az emberből az életéért való küzdelem extrateljesítményt képes kihozni. Ez igaz emberek közösségére, egy nemzetre is. Magunk, szeretteink és utódaink életéért kell küzdenünk. A kiárusító politikának helye, a csak szavakban bátor, de tettekben gyáva politikának meg értelme nincs többé. Kell, hogy legyen jobbik…

36. rész: Hungarica, avagy a zenei szabadságharc

A balliberális sajtó mostanában amúgy is oly gyenge idegeit „szörnyű” hír borzolta az elmúlt napokban: a MAHASZ eladási listáját egy nemzeti metálzenekar, a Hungarica vezeti. Ezt különösen az tette érdekessé, hogy a zenekar azok közé a hazai együttesek közé tartozik, akik a tévékben és a rádiókban totális blokád alatt vannak, azaz az emberekhez csak nagyon szűk csatornákon juthatnak el.

A „döbbenetes” tényt próbálták a legkülönfélébben magyarázni. Volt, aki egyszerűen legyintett, mondván egy ilyen listának ma – az internetes letöltések korában – már nincs is jelentősége. (Persze azzal bizonyára nem volt tisztában, hogy a Hungarica a neten is nagyon keresett.) Volt, aki a szélsőjobboldali, fasiszta térhódítás újabb figyelmeztető, felkiáltó jelét vélte felfedezni a soproni zenekar sikerében. És volt, aki csak kapkodta a levegőt...

A hír engem nem lepett meg. (Talán azért, mert nem vagyok balliberális, éppen ellenkezőleg, egyszerűen magyar.) A Hungarica egy profi zenekar, profi zenészekkel (Moby Dick, Romantikus Erőszak), profi menedzsmenttel és profi zenével. Az egyre silányabb hazai kínálatban igenis van kereslet az igényes zenére. A siker mögött azonban ennél mélyebb folyamatok rajzolhatóak meg.

A Hungarica történelmi jelentőségű helyezése ugyanis nem egy metálzenekar sikere, hanem a nemzeti oldalé. A mesterséges lebutításra ítélt társadalom egyre növekvő része nem kér a kultúrmocsokból.

Csak a vak nem látja, hogy miközben a média és a kultúra fősodrában tombol a szélsőliberális, jobb esetben magyarsemleges, de általában inkább egyenesen magyarellenes szellemi terror, addig a társadalom mindennapi szintjein búvópatakokként zubognak a nemzeti zenekarok. Ezek a búvópatakok pedig búvófolyammá álltak össze, hogy aztán a Hungarica révén végre a felszínre törjenek.

Szociológusok néhány napja beszélgettek a rádióban erről, és hosszas tanakodás és tanácstalanság után arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy ez egy sajátosan magyar, a világon sehol máshol nem létező jelenség. Na, ebben igazuk volt. A sokan által nemzeti rocknak hívott jelenség ugyanis az én véleményem szerint is hungaricum. Jelenleg épp Hungarica.

Persze a nemzeti rock elnevezés helyett én a zenei szabadságharc kifejezést jobbnak tartanám. Egyrészt, mert itt műfaji szempontból már régen nem csak rockról van szó. Kárpátia, Romantikus Erőszak, Ismerős Arcok, Hungarica, FankaDeli, Sárdy Barbara – csak hogy néhány nevet említsek, akik felölelik a klasszikus rockzenétől a hip-hop-on és a metálon át a popon keresztül egészen a bluesig tartó széles spektrumot. Itt tehát nem egy műfaj virágzásáról van szó, és a hangsúly nem is a műfajon van, hiszen az csupán nagyszerű keret. Ami ezt a világot összetartja az a tartalom, a közös üzenet.

És, hogy miért van ennek a zenei üzenetnek nálunk ekkora keletje? Ez a kérdés hihetetlenül fontos. Hiszen bizonyos értelemben egy abszurd, rendhagyó dologról van szó: a legkülönfélébb stílusú zenészek és hatalmas, egyre bővülő rajongótáboruk között rendkívüli lelki kapcsolat alakult ki. A művészet képes arra, hogy elfojtott vagy elfojtásra kényszerített érzéseket, élményeket a maga sajátos formájában mégis megéljen. A zene, mint a legősibb művészeti ág, csodálatos hatást gyakorol. Utat tör ott, ahol senki sem hinné, hogy utat lehet törni. Behatol oda, ahová senki nem hinné, hogy be lehet hatolni. Megérinti azokat, akikről azt hitték, hogy semmi sem érintheti meg őket.

Ha valaki azt állítja, hogy ma Magyarországon az emberek büszkék lehetnek a magyarságukra, annak a véleményét éppen a zenei szabadságharc jelensége cáfolja. Ennek a zenei világnak a példátlan sikerét ugyanis éppen az adja, hogy százezrek számára jelent mentsvárat. Vagy kitörési utat. Azok, akik nemzeti identitásukat sehol nem merik, merték megélni – és mivel ehhez az elmúlt hatvan év nemhogy segítség nem adott, hanem épp ellenkezőleg tűzzel-vassal irtotta –, azok most itt végre kiélhetik az egyik legtermészetesebb és leggyönyörűbb emberi érzésüket: tartoznak valahová.

A dolog azonban nem áll meg itt, ennél, a már így is nagyszerű eredménynél. A zene ugyanis nem csupán élményt adhat az embernek, hanem identitást, életformát is. A zenei szabadságharc világa nem csupán vonz, hanem tovább is lök. Egy fülbemászó dallam, egy tökéletes gitárszóló és néhány eltalált strófa ugyanis nem csak a lemez megvásárlására ösztönzi az embert, hanem egy egész világ felfedezésére. Aki Hungaricát és a többieket hallgatja, ha könyvesboltban jár, nem Spirót, Kertész Imrét vagy Friderikuszt teszi be a kosarába, hanem Wass Albertet, Márait, Adyt vagy Prohászkát. Aki Ismerős Arcok koncertre jár, az biztosan nem Ibizára vágyik a nyáron, hanem a Varságba. Aki Kárpátia pólót húz fel, biztosan nem valamelyik plázába indul, hanem egy íjászklubba. Aki Sárdy Barbarát vagy FankaDelit hallja, annak egy Árpád-sávos zászlóról nem a sötét múlt, hanem egy szebb jövő jut az eszébe. És sorolhatnám…

A Hungarica új nagylemeze a legkeresettebb korong. Ez tény. Amennyiben a fenti fejtegetésem is igaz, a csatát megnyertük. És nem szervezetekkel, nem tüntetésekkel, nem szavazással, nem politikai csatákkal, nem pénzzel, nem fegyverrel és nem paripával. Nem. Egyszerűen zenével.

Nincs más hátra, mint mindenkihez elvinni a győzelmünk hírét!

37. rész: Olcsó lotyók, avagy a lisszaboni hazaárulás

December elsején hatályba léphet a Lisszaboni Szerződés, amely az európai integráció szégyennapja lesz. Szégyen azért, mert egy a kontinentális fejlődéstől teljesen idegen, föderatív irányba viszi Európát, amelynek a vége kizárólag a bomlás és a szétesés lehet. Az Európai Egyesült Államok vágya reméljük, hogy csak ábránd a szerződés nagy támogatói számára, mert ha nem, és a szövetségi állam létrejön, az egyet jelent azzal, hogy a nagy, nyugati államok teljesen felszámolják a kisebbek szuverenitását.

De szégyenteljes azért is, mert a demokrácia nagy védelmezői egy teljesen antidemokratikus procedúra keretében kényszerítették ki annak összeurópai elfogadását. Kihagyva persze az európai társadalmat, és meghagyva a döntést a korrumpálható politikai eliteknek. Ahol pedig a népet is bevonták – Írország – ott addig szavaztattak, amíg el nem érték, amit szerettek volna. Szép új világ…

De számomra nem is ez az igazán fájó. A legkeserűbb érzés természetesen Magyarország miatt van bennem. A nagy nemzetközi háttérrel megtámogatott szerződésnek ugyanis vesztese véleményem szerint egész Európa, de egyetlen ország van, amely nem csupán vesztese, hanem áldozata is. Ez pedig mi vagyunk.

2007. december 13-án írták alá a Lisszaboni Szerződést, amely a politikai viták tüzébe borította az egész kontinenst. Mindenhol óriási szócsaták, beadványok, elnöki keresztbefekvések, alkotmánybírósági aggályok, tüntetések, stb. Nálunk meg? A tisztelt parlamenti képviselők olvasatlanul, teljes Fidesz-MSZP egyetértésben (325 igen és 5 nem szavazat) december 17-én aláírták a szerződést. Európában először.

A Lisszaboni Szerződés csak akkor léphet hatályba, ha minden tagállam aláírja. Ez a vétójog persze lehetőséget teremt arra, hogy a viták során minden egyes ország harcoljon az érdekeiért, hogy kedvezményeket, külön elbánást érjen el a számára fontos területeken. Tette ezt persze mindenki, ezért is tartott Európa egészét tekintve két évig a harc a szerződés körül.

A két év helyett nálunk három nap is elég volt, mindenféle harc nélkül… Pedig mennyi mindent lehetett volna cserébe kérni Európától ezért az igenért! Mennyi mindenben tartozik nekünk Európa? Ehelyett nálunk Gyurcsány és Orbán közösen szavazták meg. Persze Gyurcsánytól nem is vártunk mást. Őszöd után ő jó pontokat akart az Uniótól. Hogy Orbán miért írta alá? Feltételezhetően ugyanezért. Ez az, ami rettenetesen felháborító, ami hazaárulás.

Az egy dolog, hogy a szerződés hazánk számára több szempontból is hátrányos, mert ez lehet vita tárgya. De az, hogy a hirtelen, sőt kéretlen aláírással hazánkat megfosztották attól a lehetőségtől, hogy a számára fontos ügyekben legyen egy ász a kezében, ha Brüsszelben kell tárgyalnia, na, erre nincs mentség.

A parlamenti pártjaink ismét bebizonyították, hogy multinacionális pártok. Vagyis egy olyan kérdésben, ahol ütközik a nemzetközi érdek a nemzetivel, akkor hol számításból, hol gyávaságból, hol mindkettőből, de rendre a nemzetközi érdek mellé állnak. Mindig az jár a fejükben, hogy jaj, jaj, ugyan mit fog szólni Brüsszel vagy Washington, de az sohasem érdekli őket, mit fog szólni a magyar nép?

Ha a cseh vagy a lengyel elnök zsarolni merte egész Európát, akkor a mieink miért nem? Ha a csehek és a lengyelek ezáltal el is érték, hogy mentességet kaptak az Európai Unió alapjogi chartájának alkalmazása alól, akkor a mieink miért nem kértek valamit? És ami a legelszomorítóbb, hogy miközben az MSZP és a Fidesz vezetői azonnal belemennek a legdurvább politikai egyéjszakás kalandba is egy kis fejsimogatásért (mint az olcsó lotyók, ahogy a köznyelv mondja), addig a többi ország vezetője nagyon nagy árat kér még egy kapott kézcsókért is.

Azzal, hogy a csehek és a lengyelek külön elbánásban részesültek, véleményem szerint új jogi helyzet keletkezett. Mi nem azt a szerződést írtuk alá, amit ők. Itt volna a lehetőség, hogy Magyarország újranyissa a kérdést, és ezáltal kiharcoljon valamit magának Brüsszelben – határontúli magyar autonómiák, Benes-dekrétumok eltörlése, mezőgazdasági fejezet újratárgyalása, a magyar föld kivétele a tőke szabad áramlása alá tartozó elemek közül, stb.

Persze tudjuk, hogy ők semmit sem fognak tenni. De abban is biztos lehet mindenki, hogy mi viszont igen. A Jobbik újra fogja nyitni a Lisszaboni Szerződés ügyét, mert azt antidemokratikus módon kényszerítették Európára, és Magyarországon egy antidemokratikus politikai garnitúra antidemokratikus formában a társadalom megkérdezése nélkül, olvasatlanul fogadta el. Elfogadta és egyúttal kiírta magát a magyar jövőből.

38. rész: A pofon és az algopyrin

Nemrég egy konferencián azt mondtam, hogy ma Magyarországon egyetlen program van, és az a Jobbiké. Még azt is hozzátettem, bárki is alakítson kormányt 2010-ben, ha azok nem mi leszünk, akkor annak két lehetősége lesz: vagy végrehajtja a Jobbik programját, vagy átadja a helyét nekünk. A kijelentésemen az ellenérdekelt sorok között sokan felháborodtak, sokan megmosolyogták. Ugyanúgy, mint annak idején azt a gondolatomat, hogy a magyar emberek kétharmada jobbikos, csak még nem tudnak róla. Akkor azt is sokan kinevették, mára azonban ez egyre kevésbé mulatság tárgya. Ráadásul én sem viccnek szántam. Ezt is, és a mostanit is komolyan gondolom. Radikálisan.

De mi is az, hogy radikális? Talán azt jelenti, hogy ökölbe szorult kézzel és habzó szájjal születtem? Hogy az óvodában a Molotov-koktél volt a jelem? Vagy inkább egy radikálisan rossz helyzetre adott valódi és őszinte választ.

A radikalizmus nem ideológia, nem eszme, hanem hozzáállás. Ha egy embert elüt egy autó, súlyos sérüléseket szenved, és az egyik kiérkező orvos pofon vágná, a másik meg azt mondaná, itt egy algopyrin, a sérült bizonyára mindkettőt elzavarná. Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem egy autó, hanem egy tucat vonat gázolt át, és mégis ez történik. A baloldal mégis pofoz, rugdos, a jobboldal meg mindenféle álszent széplelkűséggel kábítja. Mondjuk már ki: Magyarországot tudatosan és teljesen szétverték. A további pofonok és a fájdalomcsillapítók helyett ide végre radikális – az előző hasonlat szerint: műtéti – beavatkozás kell. És erre valóban csak a Jobbiknak van programja. Olyan dolgokhoz kell hozzányúlni, amelyhez a jelenlegi parlamenti pártok – bal- és jobboldal egyaránt – vagy nem mernek, vagy nem akarnak, vagy nem szabad nekik, vagy mindhárom. Ők csak pofont vagy algopyrint tudnak adni.

Rajtunk kívül senki sem meri felvetni, hogy az ország gazdaságát évtizedek óta gúzsba kötő államadósságot újra kell tárgyalni. Senki nem veti fel, hogy a Magyar Nemzeti Bank működését az ország érdekei szerint kell átalakítani. Ugyan ki merné megpiszkálni a multinacionális cégek megadóztatásának kérdését? Azon pártok ugyan nem, amelyeknek a választási fekete kasszájukat éppen ezek a vállalatok töltik fel Júdás-pénzzel… Szintén nem kapkod senki az elkövetkezendő évek egyik legnagyobb botrányával kapcsolatban, ami a magánnyugdíj-pénztárak pénze körül várható. És persze senki nem veti fel, hogy azokat meg kell szüntetni, és vissza kell vezetni az állami nyugdíjrendszerbe.

Hogy a magyar föld külföldi kézbe jutása senkit sem izgat az Országgyűlésben, már nem is lep meg. Pedig egy egyszerű többséggel történő földtörvény-módosítással elejét lehetne venni a nemzeti tragédiának. Valószínűleg ez is ránk vár. Mint ahogy a mentelmi jog eltörlése, a parlamenti képviselők álláshalmozásának felszámolása, a visszahívhatóság megteremtése is. Támogatjuk persze, hogy felezzék meg a parlamenti képviselők számát, de nem ez a valódi kérdés, hiszen 386 gazembert, ha megfelezünk, az még csak 200 gazembert jelent...

A cigánykérdés megoldására sincs senkinek elképzelése. Sajóbábony bebizonyította, hogy az ország bizonyos részein a helyzet polgárháborús. A baloldal erről nem vesz tudomást, a polgári oldal meg csak fanyalog. Pedig itt már csak a drasztikus beavatkozás segíthet. Közmunka, szociális kártya és adókedvezményes – azaz a munkát megbecsülő, de a megélhetési gyermekgyártást kiszelektáló – családtámogatás kell. A Magyar Gárda működésének törvényes felhatalmazása, na, meg csendőrség. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy a cigányság visszatérjen a munka, a törvények és az oktatás világába. Aki erre nem hajlandó annak pedig két alternatívája marad: kihasználva az uniós szabad áramlást, elhagyja ezt az országot, mert itt nem tolerálják tovább az élősködő, bűnöző életformáját, vagy jön a börtön, amely azonban a jelenlegi, welness-központokhoz képest egészen más világ lesz, kezdve azzal, hogy a napi ellátásuk költségeit maguknak kell majd megtermelniük.

És ugyan ki merné rajtunk kívül bevállalni a Szent Korona-tan alapján álló alkotmányozást. A baloldal érthető okokból ragaszkodik a sztálinista „toldozmányhoz”, a jobboldal meg itt is algopyrinnel próbálkozik. Nem is beszélve a titkosítások feloldásáról, amelyben persze megint mindenki sáros. Az elmúlt évek politikusbűnözésének elszámoltatásához, a privatizáció leállításához, sőt a szükséges reprivatizációhoz látja valaki az elszánást, a bátorságot és a kellő tisztaságot a parlamenti pártok valamelyikében is?

A hazafias oktatás-, kultúr- és médiapolitikáról pedig most ne is beszéljünk bővebben, mert az ehhez való hozzáállás mindkét oldalon borzalmas. Ki fogja bevállalni a nagy kereskedelmi csatornák koncessziós jogának megszüntetését, ki fogja hazazavarni Bolognába a városról elnevezett oktatási rendszert, ki fogja június 4-ét nemzeti emléknappá nyilvánítani? És ki fog magyar honvédséget teremteni? Ki fogja megvédeni a magyar vasutat, a magyar volántársaságokat a multik autópálya-lobbijával szemben? És ki tudja, hogy mennyi mindent hagytam még ki, amelynek a megoldásához csak a Jobbiknak van meg a hitelessége, a felkészültsége és az ereje.

Úgyhogy még egyszer elmondom, hogy mindenki megértse, halkan, minden elbizakodottság nélkül, pusztán tényszerűen: vagy a Jobbik programját hajtja végre a következő kormány, vagy átadja a helyét a Jobbiknak. Minden egyéb a rosszabbik…