A kopjafa esete a vörös démonnal

2012. február 22. - 11:22

A sárándi 56-os kopjafa kálváriája lassan másfél éve tart. Felállítását követően a faluban egyvalaki, egy vörös démon jóformán személyes sértésnek vette a kommunista hatalom elnyomásába beleroppant áldozatokra való méltó megemlékezést. A kopjafa ezért aztán változtatásra, majd bontásra ítéltetett, megmenekült, birtokot háborított, bírósági végzés született ellene, felmentették, újra bontásra ítélték, demonstráltak érte, majd híre még az Országgyűlésbe is fölkerült.

Hogy miért is? Mit csinált az a szerencsétlen kopjafa? Nos, szerepel rajta egy szó. Egy szó, amelynek hallatán az átlag magyar máig lúdbőrös lesz. Egy szó, melynek hallatán nagyszüleink és dédszüleink még mindig rettegnek. Ez a szó a kommunizmus. Ez az a szó, melyen a vörös démon úgy megbotránkozott, hogy valóssággal izzottak vörös haja alatt csillagszemei. Miért is? Mert a vörös démon úgy tudja, hogy kommunizmusnak nem voltak áldozatai Sárándon.

 
No de az együgyű, ostoba megjegyzések még meg is bocsáthatók egy gyengeelméjűnek, de mi van akkor, ha a hírhedt vérlázító mondat egy, a faluban igen jelentős beosztású egyén szájából hangzik el? Mi van akkor, ha a vörös démonnak a legnagyobb a befolyása a településen történő dolgokra? Mi van akkor, ha a sárándiak magukra maradnak, mert a Főügyészségen keresztül a Hajdú-Bihar Megyei Bíróságon át minden szerv visszadobja ügyüket?

Talán egy megoldás van még – gondolja az ember józan paraszti ésszel. Az Országgyűlés. Majd ott. Majd a nagyhatalmúak segítenek legyőzni az oltári igazságtalanságot. És kopp. És újra kopp. Mert a makulátlan lelkű kereszténydemokrata államtitkár is visszapasszolta a kérdést a vörös démon és bandája hatáskörébe.

De lássuk, hogy is szólnak a tények a megbotránkoztatásra alkalmas emlékműről.

Fehér Róbert és Gyönyörű Zsigmond sárándi önkormányzati képviselők 2010. szeptember 7-én írásban kérelemmel fordultak Sáránd Község Önkormányzatához, hogy felállíthassanak egy kopjafát a sárándi posta előtt „Az 50-es évek sárándi áldozatainak emlékére” felirattal. Az egy héttel később tartott önkormányzati testületi ülésen a képviselő-testület azt a határozatot hozta, hogy amennyiben történelmileg megalapozott az emlékműre kerülő felirat, úgy támogatják a javaslatot. Tekintettel azonban az október 3-ai választásra, a végleges döntést az újonnan alakuló képviselő-testületre bízták a kopjafaállítás ügyében.

2010. október 18-án a már említett két képviselő ismét a testület elé járult, hogy a Sárándi Hagyományőrző Egyesület nevében korábbi kérésüknek – a kopjafaállításnak - érvényt szerezzenek. Itt kifejtették álláspontjukat is, mely szerint a történelmi megalapozottság nem igényel bizonyítást, hiszen köztudott, hogy az egész országban – így Sárándon is – jelentős számú áldozatot követelt a kommunizmus. Ekkor már azonban a kopjafát „A kommunizmus sárándi áldozatainak emlékére” felirattal kívánták fölállítani. A képviselő-testület támogatta ugyan a kérelmet, de feliratként „Az 50-es évek sárándi áldozatainak emlékére” szövegezést fogadta el.

2010. október 22-én ünnepélyes megemlékezésre került sor Sárándon az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére, ahol a sárándi iskola diákjai, a helyi lakosok és vezetők is részt vettek. Az emlékmű ezen a napon került leleplezésre, s itt szembesült Nagy Józsefné polgármester asszony azzal, hogy az általa is támogatott felirat nem szó szerint került a kopjafára. Mivel a kommunizmus szó is helyet kapott az emlékművön, a polgármester dühében megtiltotta a koszorúzást a sárándi iskola tanulóinak.

 
Ezt követően Fehér Róbert és Gyönyörű Zsigmond méltányossági kérelmet nyújtott be Sáránd Község Önkormányzatának Képviselő-testületéhez azért, hogy a kopjafa eredeti állapotában, a rajta szereplő felirattal maradhasson meg. Az említett dokumentumokban a képviselők felhívták a testület figyelmét arra is, hogy „Az október 23-i avató ünnepség emelkedett hangulatú, méltóságteljes megemlékezés volt, és a lakosság örült annak, hogy végre Sárándon is egy kimondottan 56-os emlékműnél lehetett tisztelegni ezen a napon.” A két képviselő szerint október 23. minden magyar ember számára politikai hovatartozástól függetlenül fontos, ezért nem szerették volna, hogy a kopjafa körüli vita politikai vitává fajuljon.

A testület ezek ellenére is azt a döntést hozta, hogy amennyiben a felirat nem kerül módosításra, el kell távolítani a közterületről a kopjafát.

2010. október 26-án a sárándi közgyűlés azt a határozatot hozta, hogy az emlékművet állítóknak ki kell javítania a polgármester szemét szúró feliratot, és el kell távolítani a kommunista szót az emlékműről. Ezt a döntést több határozatban is megerősítette a testület.

2010. november 16-án a képviselő-testületi ülés napirenden kívül tárgyalta a kopjafa ügyét is. Ezen alkalommal Fehér Róbert képviselő azzal a kérdéssel fordult a képviselő-testülethez, hogy „volt-e kommunizmus?” és „voltak-e áldozatai annak?” „Voltak vagy nem voltak?” A feltett kérdésre Nagy Józsefné egyértelmű nemleges választ adott.

Fehér Róbert és Gyönyörű Zsigmond fentiek miatt feljelentést tettek a Főügyészségen a polgármester ellen kommunista rendszer bűnei nyilvános tagadása bűntettének megalapozott gyanúja miatt, a nyomozást azonban a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság Gazdaságvédelmi Osztálya megszüntette, mivel az illetékes szerv vélelme szerint a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, valamint az eljárás folytatásától sem várható eredmény. A rendőrség az általa beszerzett dokumentumok alapján hozta fenti döntést, mert nem találtak olyan adatot vagy tényt, amely alátámasztja, hogy Sárándon népirtás vagy más emberiség elleni cselekményt követtek volna el.

2011. január 14-én Sáránd Község Önkormányzata Képviselő-testületének határozata szerint a kopjafa nem az engedélyezett felirattal készült el. Jelzett napon a testület azt a határozatot hozta, hogy amennyiben a tulajdonosok úgy döntenek, hogy a felirat nem kerül kijavításra, úgy a képviselő-testület kötelezi Fehér Róbert és Gyönyörű Zsigmond tulajdonosokat, hogy az emlékművet távolítsák el 2011. január 31-ig.

2011. május 23-án Nagy Józsefné, Sáránd Község polgármester asszonya keresetet terjesztett elő birtokháborítás címen a Debreceni Városi Bírósághoz, amelyben kérte a T. Bíróságot, hogy amennyiben a kopjafán nem kerül kijavításra a felirat, kötelezze az alpereseket, név szerint Fehér Róbertet és Gyönyörű Zsigmondot a kopjafa közterületről való eltávolítására.

Eközben a két képviselő nem nyugodott bele a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság döntésébe sem, amely a kommunista bűnöket tagadó polgármester ellen megszüntette a nyomozást. 2011. szeptember 19-én Fehér és Gyönyörű újfent a Főügyészséghez fordultak az ügy felderítése érdekében, és kérték a nyomozás folytatását. A képviselők egyebek mellett hivatkoztak az 1985. augusztus 26. és szeptember 6. napja között Milánóban megtartott ENSZ-konferencia 40/34-es számú határozatára, miszerint: „1. Az áldozat azokat a személyeket jelenti, akik – egyénileg vagy közösen – sérelmet szenvedtek, beleértve a testi vagy szellemi sérülést, érzelmi szenvedést, gazdasági veszteséget vagy alapvető jogaik lényeges csorbítását olyan cselekmények vagy mulasztások által, amelyek sértik a tagállamokban érvényes büntetőtörvénykönyveket…”

Áldozatok tehát nem csupán elhunytak lehetnek. Áldozatnak tekinthető azok, akiknek igás állatait vették el, akiket kitelepítettek, válásra kényszerítettek, összevertek, de áldozatok az árván maradtak, megnyomorítottak, megélhetés nélkül maradtak is. Mindezek alapján a képviselők azt a következtetést vonták le, hogy Nagy Józsefné igenis bűncselekményt követett el a kommunizmus áldozatainak tagadásával kapcsolatban, de bűncselekményt követett el azért is, mert egyúttal jelentéktelen színben is tüntette föl a kommunista rendszer bűneit. Sajnálatos módon a Főügyészség a fellebbezést elutasította arra hivatkozva, hogy a feljelentők közvetlenül nem sértettek, ezért nem áll módjukban az ügyet mélyebben boncolgatni sem.

A birtokháborítási per természetesen tovább folytatódott. Az alperesek a bíróságtól a kereset elutasítását kérték, mivel a kopjafát nem ők maguk, hanem a Sárándi Hagyományőrző Egyesület állította. A Debreceni Városi Bíróság 2011. október 14-én azt az ítéletet hozta, hogy az egyesületnek 30 napon belül meg kell változtatni a kopjafa feliratát „Az 50-es évek sárándi áldozatainak emlékére”. Amennyiben pedig ennek nem tesznek eleget az alperesek, úgy további 60 napon belül a kopjafát a betonból készült talapzatával együtt el kell távolítani a közterületről. A jobbikos képviselők 2011. október 26-án fellebbezéssel éltek, majd a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 2011. december 6-án a pert megszüntette, az I. fokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a helyi önkormányzat hatáskörébe utalta vissza az ügyet.

Sáránd Község Önkormányzatának január 30-án tartott közgyűlésén a polgármester asszony a bíróság döntésén fölbuzdulva ismét kijelentette, hogy ha a kopjafán nem kerül átjavításra a felirat február 15. éjfélig, elbontatja azt. A bontás azonban nem történt meg, Fehér Róbert szerint csupán azért, mert még nem állt az önkormányzat rendelkezésére az összes hivatalos irat.

Február 16-án egyébiránt a Sárándi Hagyományőrző Egyesület tagjai és a helyiek demonstrációt tartottak az esetleges bontás ellen. Noha sokan már nem tudtak jelen lenni az eseményen, a résztvevők közül többen több példát hozva mesélték el a faluban élő nagygazdák megpróbáltatásait, a nincstelenné váltak öngyilkosságba menekülését, valamint a súlyos sérüléseket okozó bántalmazásokat.

Nem értjük. Vagy mi és a sárándi lakók zöme vagyunk túlontúl egyszerűek, vagy a vörös démon nem látja a fától az erdőt. S mivel érteni akartuk, mélyfúrásba kezdtünk. A teljesség igénye nélkül fölsorolunk pár történetet az 50-es évek Sárándjáról. Aztán ki-ki döntse el maga, hogy kinek van igaza.

Az egyik brutális történet a sárándi Csuka családdal történt meg. A család a nagyszülői örökségből vásárolt egy igen korszerű pálinkafőző berendezést a 40-es évek vége felé, amelyet Budapestről hozatott a faluba. A vállalkozás olyan szépen üzemelt, hogy egy embert külsőleg kellett foglalkoztatniuk, hogy győzzék a munkát. A család a megtakarított pénzből földeket is vásárolt, aminek aztán az lett az eredménye, hogy az 50-es években két aranykoronányi földdel többjük volt a megengedettnél, s kuláknak minősítették őket.

A beszolgáltatás idején a pálinkafőzőjüket is elvették tőlük, amelynek lebontására a helyi kovácsot kérték meg. Mivel azonban a helyi kovács nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, a kommunisták őt is ellehetetlenítették. Majd egy napon megjelent a családnál a helybeli Fiák Sándor, beszolgáltatásért felelős vezénylő. Ez az ember az édesapának azt parancsolta, hogy ásson egy gödröt az udvarban, aminek a méretét is megadta. Eközben a gyerekek – köztük a történetet elmesélő, akkor még kislány – játszottak az udvaron. Este aztán visszaérkezett Fiák elvtárs a helyi vadász kíséretében, s az egész családot a gödör mellé vezényelte, majd ráparancsolt a vadászra, hogy lője bele a gödörbe a család tagjait. A család úgy menekült meg a haláltól, hogy a vadász nem volt hajlandó a parancsnak eleget tenni.

Ugyanúgy Csuka úrral történt meg az is, hogy a faluban járva elvtársnak szólították, amire ő úgy reagált, hogy ő bizony nem elvtárs. S csupán ezért a kijelentésért elvitték és összeverték a kommunisták.

Egy másik történet a Nagy családdal esett meg. Jómódú – tehát akkoriban kuláknak számító – tehetős család volt, amelynek férfi tagjait fizikai erőszakkal kényszerítették, hogy lépjenek be a helyi TSZ-be. A kommunisták – hogy elérjék, amit akartak – éjszakánként gumibottal verték véresre a Nagy család férfijainak talpát, vagy éppen egész testüket. A történetet mesélő asszony visszaemlékezésében elmondta, hogy gyermekként kint álltak testvérével és édesanyjával éjszakánként sírva, és várták haza édesapjukat. Persze a fizikai erőszak nem volt elegendő a kommunisták számára. Természetesen – mint sok más helyen – itt is elvették a földeket, gépeket, jószágokat és a terményeket a családtól

Egy harmincas éveiben járó fiatalasszony arról mesélt nekünk, hogy nagymamája előtt még mindig nem lehet beszélni az 50-es évek történéseiről, mert azon nyomban sírva fakad. Ahogyan a néni maga fogalmazta unokájának: a szíve elfacsarodik, ha csak eszébe jutnak a kommunista idők borzalmai. Amit megtudtunk, az az, hogy a család férfi tagját úgy összeverték, hogy szabályosan beleőrült a terrorba, s élete további része számára és családja számára is borzasztóan nyomorúságosan telt.

Az interneten is megtalálhatunk egy interjút Deliné Fráter Katalinnal, ahol kora gyermekkori élményeit beszéli el. Katalin Budapesten született, akkor családja még a fővárosban élt. Tábornok édesapja a II. Doni Hadsereg repülőparancsnoka volt addig, amíg a németek le nem váltották. A Magyar Néphadseregben még 1948-ig repülőtiszt volt, s szerencséje volt, hogy nyugdíjas korúvá vált, mert a tisztikart akkoriban fejezték le. Az édesapa leszerelését követően a család Sárándra költözött. Volt egy vadászlak egy vitézi földön, amit az édesapa építtetett, és itt nevelték a szülők Katalint és két testvérét. A családnak földbirtoka is volt, pont annyi, amivel már kuláknak minősítették őket a kommunisták. Az apa egykori tisztsége és a földbirtokok miatt egyszerre népellenségnek és kuláknak is ki lett kiáltva a család. A 40-es évek végén aztán még az egyszobás házuk is államosításra került, csupán azért, mert angol WC-vel volt fölszerelve. Az édesapát nem alkalmazhatta senki, csak az édesanya kapott munkát az erdészetnél, így ő lett a családfenntartó. Majd a beszolgáltatási időszakban olyan adót róttak ki a családra, hogy sosem tudták kifizetni, ezért mindig megjelentek a behajtók. A legtragikusabb eset Katalin visszaemlékezése szerint az volt, amikor a tehenet elhajtották, ami a család megélhetését jelentette. De rendszerint vittek minden mást is, amit találtak. Háztartási eszközöket, vasalót, szánkót, korcsolyát.

Katalin megpróbáltatásai az általános iskolát elhagyva is folytatódtak. Kitűnő tanuló volt, s fel is vették a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumába, mégis kapott egy levelet, amelyben származására hivatkozva elutasították. Egy másik gimnáziumba egy szerencsés körülmény folytán sikerült felvételt nyernie, de innentől is, további tanulmányait követően is rendre hátrányos helyzettel indult nem kulák társaival szemben.

Aligha feltételeznénk, hogy ezek az idős emberek és asszonyok – máig félelemmel a szemükben - azért találnának ki fantáziatörténeteket a kommunista rendszerről, hogy szembemenjenek a vörös démonnal. És aligha hisszük el azt is, hogy a könyörtelenül félholtra vertek, a folyamatosan terrorban tartott, a kisemmizett, és az öngyilkosságba menekülők ne lennének áldozatai a rendszernek. A kérdés azonban továbbra is nyitva marad: ki fog igazságot tenni Sárándon?

Deczki Anna - szebbjovo.hu