4. rész - Debrecenben lőttek először a tömegbe

2009. október 21. - 04:59

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

A tüntető menet egy része a vagongyárba vonult, hogy a munkássággal azt az oly igen gyakran emlegetett kapcsolatot valóra váltsa. Nem sokáig kellett győzködni őket ügyünk igaz volta felől. Én – nem is tudom, miért – nem mentem ki velük: a pártbizottság székháza elé kanyarodtam a többiekkel, s ott is maradtam egy ideig.

A Református Kollégium, a Déri Múzeum s a Füvészkert utcai iskola közé ékelődött emeletes épület homlokzata egy kis szűk utcára nézett, alig fértünk el benne. Az elöl tolongók válla fölött átlesve, az alsó ablakokból felénk meredő szuronyos puskacsöveket pillantottunk meg. Mire készülnek ezek? A küldöttséget hamarosan beengedték mégis. Miről tárgyaltak odabent, miről nem, egyszer csak megjelent az erkélyen Görbe János, a Csokonai Színház művésze, s komor, fenyegető hangon, feketén égő tekintettel elszavalta Petőfi Sándor versét: Még kér a nép. Mintha csak erre a mai alkalomra írta volna a költő! Lelkes rivalgás jelezte: mindenki helyett szólott.

Délután ötkor folytatódott a tanácskozás az egyetemen, majd napszállatot követően megindultunk ismét a városba. Akárcsak délelőtt: a hangulat vidám volt s bizakodó. Már a Simonyi út közepe táján járhatott a menetoszlop derékhada velem együtt, amikor felfigyeltünk a város felől ropogó durranásokra. Mi lehet az? Tűzijáték! – ötlött az agyamba legelőször. Hisz mi egyébbel lehetne ezt a ragyogó napot betetőzni, mint egy szép tűzijátékkal!

Csakhamar végigfutott a hír a város hosszán: élesben történt a tűzijáték. A megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából kivezényelt ávósok a tüntető tömegre adtak le célzott lövéseket. Két halottja lett a sortűznek. A sebesültek száma nem ismeretes. Még aznap este híre futott a Pesten történteknek is: a tüntetésnek, a vérlázító Gerő-beszédnek s a rádió előtti véres eseményeknek is. A rádióhírek egyelőre még felelőtlen elemek ellenforradalmi lázadásáról szóltak, de mi már tudtuk: aminek részesei lettünk, az nem más, mint forradalom.

Meg kell említenem, hisz máig sem rögzült a köztudatban (ha egyáltalán van még köztudat): Debrecen egyetemi ifjúsága a pestiekhez képest legalább egy fél nappal korábban kezdte a maga forradalmát. Az első este két áldozatáén kívül egyébként Debrecenben több életet nem oltott ki fegyver a forradalom alatt.

Az éjjel-nappal bekapcsolt rádiókészülékeken hol bizakodva, hol meg szorongva hallgattuk a folyton változó s olykor egymásnak is ellentmondó híreket Pestről. Közben megalakultak a gyárak, üzemek munkástanácsai, napokon belül megkezdték működésüket a forradalmi bizottmányok is. E demokratikusan megválasztott szervezetek, testületek egyik legfőbb törekvése az volt, hogy a mindenki által oly igen áhított változások a törvények és emberi normák szabta keretek között, túlkapások és atrocitások nélkül menjenek végbe, bosszúra, személyes leszámolásokra, oktalan pusztításra, semmiféle alantas cselekedetre ne kerülhessen sor. Az állampárt helyi korifeusai közül számosan köszönhetik életüket s testi épségüket a forradalmi bizottmányok meggondolt intézkedéseinek. Hogy aztán hálából elhurcoltassák, agyba-főbe veressék s börtönbe zárassák a munkástanács s forradalmi bizottmányok tisztségviselőit vagy akár egyszerű tagjait.

Hogy aznap, majd később nekem személyesen mi szerepem volt? Jóformán semmi. Lelkesen vonultam együtt a többiekkel, DISZ-tagsági igazolványomat velük együtt még az első vagy második nap estéjén széttéptem, örvendvén, hogy a hozzá kötődő nem épp testre szabott tisztségemtől is megválhatok. Vezető szerepre nem volt vágyódásom, egy kisdiákkori kudarcból eredő gátlásaimnál fogva (12 évesen belesültem Petőfi Szeget szeggel c. versébe) még attól is idegenkedtem, hogy nagy nyilvánosság előtt a szavamat hallassam.

(folytatjuk)