5. rész - Feláll a Nemzetőrség

2009. október 22. - 00:03

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Kapóra jött viszont, hogy a forradalom közkatonája lehetek: beléptem a hamarjában megszervezett nemzetőrségbe. Rendfenntartás illetve fegyveres őrszolgálat volt a feladatunk, ezért nemzetőr csak az lehetett, aki korábban már részesült katonai kiképzésben.

A hadkötelezettség kezdete akkor még a 20. életév volt. Egyebek közt ezért táplálok kételyt bizonyos urak iránt, akik ma nemzetőrtábornoki egyenruhában pompázva, a hírnéven felül valódi pénzben folyósított magas nyugdíjat is húznak az államtól, holott ’56-ban még a nagykorúság – a 18. év – küszöbét sem lépték át. Rejtély számomra, ki nevezte ki őket nemzetőrtábornokká, mikor – s főleg minek alapján.

Magamat semmiképp nem sorolom a hősök közé. A fővárostól eltérően, ahol az első estétől kezdve még hosszú hetekig folyt az elkeseredett és sajnos esélytelen küzdelem, Debrecenben nem került sor fegyveres harcokra. Tegyük hozzá: szerencsére. Nem kétséges, hogy a legkisebb ellenállás esetében is órák alatt romhalmazzá vált volna a város és áldozattá a lakosság. Ép ésszel ilyet senki nem kívánhatott. Egy nap a rádió bemondta a hírekben: a szovjet csapatok elhagyták Budapestet. Mindezenközben tankok, páncélozott gépkocsik, kétéltűek és csapatszállító teherautók beláthatatlan, végetérhetetlen oszlopa vonult keresztül a városon Budapest felé. Éjjel-nappal tartott ez a vonulás, s nem mondhatni, hogy a debreceniek jó szemmel nézték volna.

Azt az utasítást kaptuk, hogy a város biztonsága és megmaradása érdekében előzzük ill. akadályozzuk meg a lakosság bármiféle meggondolatlan cselekedetét. Kemény Géza barátommal (költő, esszéíró, tanár, 1937–2001) kettesben álltunk őrt a Vörös Hadsereg útján (régen és ma ismét: Piac utca), a Kossuth utca torkolatának két szemközti sarkán. Vonult, csak vonult a gépesített hadoszlop, se vége, se hossza, a teherautók teli legénységgel, a páncélosok tetején egy-egy zöldre sápadt katona markolta a négyes ikergéppuska fogantyúját, fél szemmel a járdaszélen összetömörülő tömegre sandítva. Az emberek zúgtak-morogtak, fojtott hangon szitkozódtak.

Megfordult a fejemben: mi lenne, ha e dicstelen őrállás helyett a nyakamba akasztott géppisztolyból hirtelen odapörkölnék egy sorozatot az egyik páncélos tetején trónoló katonára? Vagy inkább arra az épp most közeledő terepjáróra? Ujjam ott volt a fegyver ravaszán. Szinte rezgett a levegő a feszültségtől. Éreztem: csupán egy parányi szikra kell, egy rövid sorozat vagy akár egy feléjük hajított utcakő, s elszabadul a pokol: ezek a tankjaikkal, ágyúikkal, a város határából nyomban felszálló repülőikkel elpusztítanak mindent.

Izgalomtól sápadtan szembefordultam hát a tömeggel: honfitársaimmal, s jobb kézzel a fegyvert szorítva, a balt felemelve s szó nélkül a fejemet rázva igyekeztem nyugalomra inteni őket. Sikerült nagy nehezen. A tömeg elcsendesedett, néhányan lehorgasztott fejjel távoztak. Legszívesebben magam is így tettem volna, de még nem járt le az őrszolgálat ideje, maradnunk kellett a váltásig. Mindenesetre a város megúszta baj nélkül. Hősi halálom is elmaradt. Azt hiszem, jobb is, hogy így alakult: túl nagy lett volna az ára.

(folytatjuk)