6. rész - Huszadik születésnap, szolgálatban

2009. október 23. - 00:17

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Más alkalmakkor is rendszerint Gézával kettesben vállaltunk őrséget vagy járőrszolgálatot. Intézkedésre egyszer sem került sor – nem volt miért. Úgy vélekedtünk: ha a jelenlétünk akadályozza meg a rendbontást, az jó. Ám ha nélkülünk is rend lenne, az még jobb. Közben nagyokat lehetett beszélgetni. A városon átvonuló seregek láttán nem sok bölcsesség kellett hozzá, hogy belássuk: az erők ilyetén aránya esetén legfeljebb valami csoda révén kerekedhetünk felül.

Csodák azonban csak nagy ritkán adódnak, s akkor sem mindig a mi malmunkra hajtják a szelet. Viszont mienk az igazság. Nagy kár, hogy a győzelem sehogy nem akar az igazság mellé szegődni ezúttal sem.

Többnyire ilyen s hasonló gondokon forgattuk az agyunkat nap mint nap. Így következett el november harmadika.

Aznap délelőtt rajokba szerveztek bennünket az egyetemen, mint nyáron a seregben. Bőrcsizmát, vattázott katonaruhát, új fegyvereket vételeztünk. Az a hír járta: nincs kizárva, hogy a használatukra is sor kerül. A golyószórót a sorban legelöl álló, hosszú, de vékonydongájú Moldován Gyuri kezébe nyomták.
– A fene ezt a nehéz vasat! – morgolódott bosszúsan.
– Nesze, itt ez a géppisztoly helyette – azzal elvettem tőle az ormótlan hadiszerszámot.

Nemzetőrszolgálatom néhány napja alatt az a golyószóró volt sorrendben a harmadik fegyverem. Legelőször egy karabélyt kaptam, lőnöm csupán abból kellett: az első esti áldozatok temetésén adtunk le díszsortüzet a Köztemetőben. Természetesen vaktölténnyel.

Feladatunk ezúttal az egyetem védelme volt. (Utóbb kiderült: inkább csak lett volna.) Rajunk helyét a szerves kémia tanszéken jelölték ki. Elhelyezkedtünk hát a professzori szobában, s vártuk a fejleményeket. Közben megtudtuk a rádióból, hogy a Maléter Pál vezette küldöttség tárgyalni indult az oroszokhoz.

Késő délután váratlanul apám jelent meg, hogy velem tárgyaljon: rá akart venni, hogy menjek haza vele.
– Anyád is azt üzeni, hogy gyere: nagyon vár.

Féltették egyetlen fiukat. Elfacsarodott a szívem, de a társaimat sem hagyhattam faképnél.
– Nem mehetek – mondtam –, látod, hogy szolgálatban vagyunk.
Sokszorosan katonaviselt apámnak erre a szóra már nem maradt ellenvetése, köszönt, majd elballagott egyedül haza.
Messzi járhatott már, amidőn hirtelen ráeszméltem: hisz ma van a születésem napja, ma lettem húszéves!

A korán leszálló este nem hozott jó híreket: Maléterék nem tértek vissza a tárgyalásról.

(folytatjuk)