8. rész - Ezt megúsztuk

2009. október 25. - 00:28

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Nagy Zoli barátommal a népes, sűrű csoport belső szélén álldogáltunk. Mindketten aggasztónak találtuk a fal melletti sorakozót: ritkán vezet jóra az ilyesmi. Szó nélkül sarkon fordultunk hát, s elindultunk a menza melletti hátsó kijárat felé. Később megtudtuk, hogy egy-két társunknak sikerült még valahogy meglépnie, a többieket viszont valóban felsorakoztatták a fal tövében. Helybéli magyar kísérők kiszemelték közülük azokat, akik az elmúlt hetek során valamilyen szerepet vállaltak. A többit szélnek eresztették. A fogva tartottak egyelőre a repülőtéri szovjet alakulat fogdájába kerültek.

Zoli meg én hosszú léptekkel iparkodtunk mielőbb messzire jutni az egyetemtől. Az erdő felé vettük az irányt. Egyszer csak a magasra nőtt, deres fű közül két szovjet katona emelkedett elő: mintha a föld alól nőttek volna ki:
– Sztoj! – hangzott a felszólítás.
Két géppisztolycső nézett velünk farkasszemet.

Megálltunk, rájuk köszöntünk:
– Zdrávsztvujtye!
Visszaköszöntek, de azért megtudakolták:
– Fegyver van-e?
Persze oroszul.
– Nincsen – mondtam. Persze, én is oroszul. Általában az egész beszélgetés oroszul folyt.

Zoli behúzott nyakkal álldogált mellettem a reggeli hidegben. Az egyik orosz odapillantott reá:
– Te nem fázol? – kérdezte.
– Egy kicsikét – válaszolta higgadtan vacogva Zoli.
– Hát ti nem fáztok-e? – fűztem tovább a társalgás fonalát.
– Nem az ördögöt! – szólt bosszúsan az egyik. – Fél éjszaka itt heverünk nyári ruhában a hideg magyar földön!

Hideg magyar föld! No, ezt is most hallom először.
– Hát miért jöttetek ide? – kockáztattam meg a kérdést.
– A parancs az parancs – felelte mogorván. – Na, eridjetek! Viszlát.
– Viszlát.
– Ezt megúsztuk – jegyezte meg pár lépés után Zoli.
– Ezt meg.

(folytatjuk)