9. rész - "Mondd csak, messze van innen Szuez?"

2009. október 25. - 16:29

Buda Ferenc, debreceni születésű Kossuth-díjas költő épp a forradalom vérbefojtásának napjaiban töltötte be huszadik életévét. Jégzajlás, rügyfakadás, tűz című írásában arra emlékszik vissza, hogyan élte meg 1956 debreceni eseményeit egy fiatal egyetemista nemzetőr.

Az országosan összehangolt hajnali támadás során egyébként a városházát, a laktanyákat meg a főpostát is lőtték az oroszok az ágyúikkal. Nem tudom, mi hasznuk származott belőle. Néhány nap múlva szóba elegyedtem a főposta bejárata mellett unatkozó őrszemmel. A meglepetés vagy az elutasítás legkisebb jele nélkül fogadta köszönésemet, szinte várta, hogy valaki megszólítsa.

– Honnét jöttél ide? – tettem föl neki az első kérdést.
– Voronyezsből.
– És miért?
– Katona vagyok, oda megyek, ahová a sereg vezényel. – Kevéske szünet után ő kérdezett: – Mondd csak, milyen távolságra van innét Szuez?
– Nagyon messzire: sok ezer kilométernyire.

Ugyan hová küldték ezeket?

Október 23. és november 4. között sem időm, sem nyugtom nem volt az íráshoz. A tanítás szünetelt, az élet szinte megállt. Fanyarul gondoltam rá: íme, az áhított nyugalom – most aztán írhatsz!

Akként is tettem. Ha elkészült egy-egy vers, kivittem a Bessenyei utcai kisebb diákszállóba, ott még akadtak néhányan. Felolvastam nekik, ott is hagytam a kéziratot. Kézről kézre adták, másolgatták. Hogy ezzel esetleg bajt hozhatok a fejemre, azzal mit sem törődtem. Akik a forradalom napjaiban a legtöbbet vállalták magukra, azok most az oroszok fogdájába zárva sínylődnek. Vagy ki tudja, hol… Élnek-e még egyáltalán? Most rajtam a sor. Meggyújtom hát a kezembe adott mécsest, hogy ne legyen teljes az országra szakadó zárka-homály.

A kis diákszálló lakói napról napra fogyatkoztak. Egy délután az egyik lány bejelenti: hazamegy ő is Kaposvárra. Belém nyilall valami. Aggodalom? Rossz előérzet? Nem tudom.
– Ne utazz el! – mondom neki.
Csodálkozva rám pillant:
– Miért ne utaznék el?
– Valami bajod eshet.
– Majd vigyázok.

Csak néztem rá. Ő is rám nézett.
Aztán elutazott.
Utóbb megtudtam: szerencsésen hazaért, nem lett baja.
Megnyugodtam.

(folytatjuk)