A Magyar Királyi Csendőrség (3. rész)

2009. június 15. - 00:05

A kiegyezést követően a Magyar Királyság területén a neoabszolutista állam valamennyi szervezetét feloszlatták. Voltak azonban olyan szervezetek – mint például a vámhivatalok – amelyeket azon nyomban létre is hoztak és a régi munkatársak többségét is átvették. A csendőrség nem tartozott ezen testületek közé. A magyar Szentkorona alá tarozó területek közül csupán Erdélyben és Horvátországban maradt fenn egy-egy császári csendőr ezred. Horvátországban a horvát autonómia tette ezt lehetővé. Erdélyben pedig elsőrendű birodalmi biztonsági érdek volt a csendőr ezred további működtetése, mivel egy esetleges fegyveres konfliktus esetén hadműveleti területnek tekintették a térséget. A hadműveleti területen pedig létfontosságú volt a megfelelő közbiztonság szavatolása, amelyre ebben az időben más szervezet nem volt alkalmas.

Az erdélyi csendőr ezred léte azonban nem állt összhangban a kiegyezési alaptörvényben foglaltakkal, mivel az a közbiztonságot – mint a közigazgatás részét – a két társország belügyének tekintette. Ezért 1876-ban az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének területileg illetékes hadtest-parancsnoksága az erdélyi csendőr ezredet átadta a Magyar Királyi Honvédségnek.

Ott ahol a Magyar Királyságban a kiegyezés nyomán a csendőrcsapatokat feloszlatták, a testület tagjai semmilyen retorzióban vagy hátrányos megkülönböztetésben nem részesültek. Nyugdíjukról vagy végkielégítésükről az osztrák állam gondoskodott. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén bárhol letelepedhettek. A felállításra kerülő magyar rendvédelmi testületek azonban őket nem vették át.

A kiegyezés utáni rendvédelmet kezdetben csendőrség nélkül képzelték el, alapvetően az osztrák csendőrség dicstelen magyarországi tevékenysége miatt. Viszonylag gyorsan kiderült azonban, hogy csupán rendőrségek – karöltve más rendvédelmi szervezetekkel – nem képesek a polgári fejlődéshez szükséges közbiztonság létrehozására és fenntartására.