A Magyar Királyi Csendőrség (5. rész)

2009. június 16. - 00:21

1919-ben, a vesztes háború körülményeit felhasználva, a magyarországi kommunisták – a szociáldemokraták segítségével – puccs útján magukhoz ragadták az államhatalmat. Ekkor szüntették meg másodszor Magyarországon a csendőrséget. A kommunista párt által irányított erők kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a régi államalakulatot és az érvényben lévő törvényeket hatályon kívül helyezték. A Tanácsköztársaságon belül a rend fenntartására az úgynevezett Vörös Őrséget hozták létre egyetlen rendvédelmi szervezetként, amely a kommunista párt vezetőinek a személyes irányítása alatt állt.

A korábbi rendvédelmi testületek tagjait nem kényszerítették arra, hogy az új szervezetbe belépjenek. Egyszerűen a Vörös Őrség tagjának tekintették a régi rendvédelmi testületek mindazon tagjait, akik nem tiltakoztak a Vörös Őrségbe való besorolásuk ellen. A régi rendvédelmi testületek tagjai közül aki akart szabadon távozhatott. A csendőrök döntő többsége azonban nem tiltakozott. A kommunista puccs színterei ugyanis elsősorban a közigazgatási centrumokat magukba foglaló városok voltak. Itt zajlottak le az események. Vidékre nehezen jutottak el a hírek. Ami eljutott, azt sem értették az ott élők, csak részlegesen. Az emberek, így a csendőrök többsége sem volt tisztában azzal, hogy mi is az a kommunizmus. Egyébként pedig a csendőrök nem értettek máshoz, mint a rendfenntartáshoz, amit továbbra is hűségesen végeztek. Állásuk elvesztése esetén személyük és családjuk egzisztenciája is veszélybe került volna.

A Tanácsköztársaság 133 napos fenállása során a vidék rendfenntartásában egyébként sem történtek mélyreható változások. A Tanácsköztársaság vezetőinek ezen időszak alatt csupán arra futotta az idejükből, hogy a vezetőposztokon lévő rendvédelmi szakemberek helyére munkásokat és földműveseket állítsanak. Ezek az emberek az eredeti foglalkozásukban megbecsült szakemberek voltak ugyan és kommunistának sem mondhatók, mivel jóval kevesebb volt a kommunista párt tagsága, mint ahány vezető helyre munkásokat és parasztokat helyeztek, de a baj az volt, hogy a frissen kinevezetteknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit kell tenniük. A rendvédelem területén teljesen tudatlanok és tapasztalanok voltak. A Tanácsköztársaság azonban a régi szakembereket sem bocsátotta el. Számukra valamilyen adminisztratív jellegű munkakört biztosítottak, ahol távoltartották őket a vezetéstől.

A Tanácsköztársaság 133 napja alatt tehát a csendőrök döntő többsége bár vörös őrként, de a megszokott módon tette a dolgát. Az új rend hatásai csak igen lassan és csak részlegesen értek el hozzájuk. Az a körülmény, hogy a volt csendőrök döntő többsége a helyén maradt, nyilvánvalóan közrejátszott abban, hogy vidéken kevésbé lehetett érzékelni a változásokat. A Tanácsköztársaság ugyan hatálytalanította a magyar törvényeket, a helyükbe azonban nem hoztak létre újakat, legfeljebb néhány rendeletet bocsátottak ki. Ilyen körülmények között a rendfenntartók „természetes igazságérzetére” volt bízva a rend védelme.