A Magyar Királyi Csendőrség (11. rész)

2009. június 23. - 14:20

Nem szabad elfelejtkezni a csendőrség harmadik feloszlatása kapcsán arról a körülményről, hogy Magyarország szovjet megszállását követően a kommunisták magyarországi pártja kész, moszkvai jóváhagyással rendelkező „forgatókönyvvel” érkezett haza a Szovjetunióból a hatalom megragadásának céljából. Ennek a lényege az úgynevezett „szalámitaktika” volt. Mivel Magyarországon a kommunista és a baloldali beállítottságú személy oly kevés volt, hogy velük nem lehetett a hatalmat átvenni, ezért a jobboldalnak mindig csupán egy-egy része ellen indítottak támadást, ellehetetlenítve a megtámadottak politikai szerepvállalását. Ezáltal megosztották és gyengítették a jobboldalt.

A megszálló szovjet hadsereg hatékony segítsége ellenére, kezdeti választási kudarcok után, az úgynevezett kékcédulás választási csalással sikerült a kommunistáknak egy baloldali koalíció részeként hatalomra kerülni. Hatalomra jutásukat követően először a jobboldalt számolták fel fokozatosan a „szalámitaktika” szabályainak megfelelően, majd a szövetségeseikkel is szembefordultak és azokat is megsemmisítették, íly módon kizárólagos egyeduralmat biztosítva pártjuknak.

Ebbe a hatalom-megragadási politikába illett bele a csendőrség feloszlatása. A testület kiiktatására az ürügyet ugyan Magyarország német megszállása nyomán a zsidóság deportálásában történő részvételük szolgáltatta, azonban a csendőrség felszámolásának szükségességét – mint a polgári rendszer egyik legbiztosabb támaszának és anti-kommunista bázisának likvidálását – már jóval korábban elhatározták (Sztálin, 1937). A magyar pártállami propaganda (a Szövetségesekkel egyetemben) 40 éven át a Magyar Királyi Csendőrséget, mint a magyarországi zsidóság deportáló szervezetét láttatta. Magyarországon azonban a zsidó etnikum döntő többsége a városokban élt, ahol e dicstelen cselekedetet a rendőrök hajtották végre. Az is megjegyzendő, hogy sem a csendőrök, sem a rendőrök nem tudták azt, hogy ki a zsidó és ki nem, mivel ilyen nyilvántartást nem vezettek a Magyar Királyságban.

A Magyar Királyi Csendőrség személyi állományának jelentős része pedig nem is vett részt a deportálásokban, mert szükség volt rájuk a közbiztonság fönntartására, amely a németeknek elsőrendű érdeke volt, különösen a frontok mögötti területeken. Ezen kívül a csendőrségnek a deportálásokhoz való felhasználása a testület törvénytelen igénybevételét jelentette és ez ellen a csendőrtisztek egy része tiltakozott is. Őket a németek illetve a nyilasok elfogták, egy részüket kivégezték. Ezzel elejét vették a további ellenállásnak. Ezt követően a tisztek és a legénység egyes tagjai titokban nyújtottak segítséget a deportáltaknak úgy, hogy a németek és a nyilasok ne foghassanak gyanút. A csendőrség személyi állományának összetétele nagy vonalakban tükrözte a magyar társadalmat, nevezetesen a testületi tagok maroknyi kisebbsége értett csupán egyet a deportálásokkal. és ezek cselekedeteikkel kiváltották a többség passzív megvetését.

Józan logikával is érthetetlen egy olyan szervezet kollektív bűnösségének a megállapítása a zsidóság deportálásában, amelynek a tagjai három és fél évtizeddel korábban részt vettek az orosz és román pogromok elől menekülő zsidó lakosság védelmében. Ezen akcióban részt vevő csendőrök közül néhányan nyugdíjasként még éltek, amikor a testületre rásütötték a kollektív felelősség bélyegét.