20. rész: A halálbüntetést vissza kell állítani!

2008. december 10. - 16:30

Az idei év során számos olyan esemény történt velem, amelyről a sajtó szakzsargonjával szólva elmondható: hírértéke volt. Ezek közül talán hétfőn, a Szabolcs megyei Vaján tartott konferencia volt a legizgalmasabb számomra. A Tisza Sándor, helyi polgármester és Balogh Gyula, helyi vállalkozó által szervezett tanácskozásra a környék polgármesterei, cigányvezetői mellé én is meghívást kaptam. Ennél izgalmasabb, érdekesebb hírt, minthogy a jelenlegi helyzetben cigányvezetők és jobbikosok, gárdisták egy asztalhoz ülnek, nem nagyon tudok. Kint is volt a sajtó nagy erőkkel, aztán persze – „balhé” híján – el-elmaradoztak a tudósítások. Úgy gondolom, nem felesleges, ha itt most röviden papírra vetem, nagyjából mi is hangzott el az én számból.

Mindenek előtt fontos elmondanom, hogy magamat olyan vidéken felnőtt embernek tartom, aki valóban ismeri a cigányságot, annak jó és rossz tulajdonságait. És mint magyar ember, ezt a magyarságról is elmondhatom.

A cigány társadalom elmúlt 50 éve megoldatlan problémák egymásra torlódásából áll. A Kádár-korban a cigányság addig nagyjából zárt közösségei bomlottak fel. A 60-as évektől a tömegtájékoztatás általánossá válása ezt a „nyitási” folyamatot csak tovább gyorsította. Az addig befelé forduló közösség és a társadalom mesterségesen kikényszerített találkozása persze nem volt egyszerű, melynek során mindkét fél sok sebet szerzett. A cigányság legfőképpen a komplexusokat és a frusztrációt. Utóbbi pedig rendre agressziót szül. Ezt hívom én a cigányság pszichológiai krízisének.

Erre jött – igazán a rendszerváltozás után – a szociális krízis. A munkahelyek tömeges megszűnése nehéz helyzetbe sodorta a cigányságot, amely a régi, saját világába visszamenni már nem tudott, az újba beilleszkedni meg nem is akart. Itt fontos megjegyezni, hogy a szegénységnek, mint oknak a túlhangsúlyozása a cigányügy kapcsán tévút, mert az csupán a probléma egy szelete. Mi köze van Olaszliszkának, Gadnának vagy Kiskunlacházának a megélhetéshez?

A harmadik, demográfiai krízisről már kevesebbet szokás beszélni. Ennek lényege, hogy a cigányság jóval több gyermeket szül, mint amennyit eltartani és pláne felnevelni képes. A többségi társadalom finanszírozza ennek a számláját, amely persze feszültséget gerjeszt. A háttér nélküli, „megélhetési népszaporulat” pedig csak nő és nő… A fenti három gócpontból ered a kriminológiai krízis, vagyis a frusztrált, szegény és növekvő számú cigánytömeg egyre több tagja a könnyebb – törvénysértő – módját választja a „felemelkedésnek”.

Az egészet csak betetézi az ötödik, a politikai krízis, amelynek lényege, hogy a parlamenti pártok és maguk az országos cigányvezetők politikai sakkbábuként – hol áldozatnak, hol bűnbaknak, hol verőlegénynek – használják fel a kisebbséget. Így válik a hazai cigányság egy ördögi terv részévé, ahol a cselszövők éppen az ellenkezőjét teszik, mint amit mondanak. Miközben a cigányság megvédéséről harsognak litániákat, minden egyes lépésük – valós teljesítmény híján – egyre nehezebben megőrizhető hatalmuk mindenáron való megtartásának irányába mutat. Akár polgárháború árán…

Ezért a cigányság valódi ellensége nem a Jobbik és a Gárda. Nem azok az ellenségek, akik kimondják az igazságot, akik a megoldást keresik, hanem azok, akik galád módon rejtegetik a problémát a szőnyeg alatt, akik mások nyomorából zsírosodnak. A jelenlegi politikai vezetés. Itt is, ott is. És ha ezt beláttuk, akkor beláttuk azt is: csupán két lehetőség van. Marad minden a régiben, amelynek a vége valószínűleg polgárháború, vagy változást érünk el, amelyhez azonban új erők kellenek. A hazugságok kormánya és a féligazságok ellenzéke rabságban tartja az egész országot. Hazánk problémáit nem, hogy megoldani nem képesek, de naponta újakat és újakat szülnek. Ezen az oldalon a Jobbik készen áll a valódi rendszerváltozásra, de lesz a cigányság részéről is erő és akarat a megújhodásra? Mert inkább a tárgyalóasztal és a végzett munka körül forrjon a levegő, mint a falvakban.

Mi lehet a megoldás? Biztosan nem lesz egyszerű. Ahogy a helyzet komplex, úgy a magyar-cigány együttélés békés rendezése is komplex tervet kíván. És bátorság is kell az igazság kimondásához, és az akár nehéz döntések felvállalásához.

A pszichológiai krízisre a politika válasza eddig a pozitív diszkrimináció volt. Nyakló nélkül. Teljesen hibásan, hiszen megoldást nem adott, csak még távolabb lökte azt, miközben a feszültséget szította. Ehelyett „ösztönző” diszkriminációra volna szükség, amely azokat, akik igyekeznek, akik valóban akarnak, azokat segíti, de ahol lyukas a hordó, oda nem hordja a vizet. Fontos volna pozitív példaképek állítása, hogy a tanácstalan cigánygyerekek számára ne a rettenetesen ostoba Győzike adja a mintát. Itt kell külön megemlíteni a történelmi egyházak felelősségét és mulasztását. A cigányság köztudottan érzékeny a spiritualitásra, mondhatni istenfélő nép. Ezt a lehetőséget hagyta kihasználatlanul az egyház azzal, hogy – néhány derék, de elszigetelt próbálkozástól eltekintve – nem épített ki országos cigánymissziót. Mint római katolikus mondom: szégyen, hogy a vidéki cigányság tömegesen kerül a Hit Gyülekezetének (az SZDSZ előszobája!) karmai közé. A pszichológiai problémák leküzdésére (és az egész problémára) természetesen a legjobb az iskoláztatás erőteljes kikényszerítése lenne. Ehhez persze az egész országban vissza kellene adni a tanárság és a tanulás hitelét…

A szociális problémák megoldásához nem elég túl lenni a gazdasági válságon. A cigányságot vissza kell vezetni, ha kell kényszerítő erővel, a munka világába. A segélyért igenis meg kelljen dolgozni, de még ennél is fontosabb lenne a munkabérek eltávolítása a segélyek összegétől, az előbbi javára. A munkát ne büntetésként élje meg a cigány ember, hanem a felemelkedés egyedüli és leghatékonyabb módjának tekintse. Több szempontból is hasznos lenne, ha a vidéki munkabérek és segélyek egy részét jegyekben folyósítanák. Ez egyrészről megakadályozná az „egy nap a világ” mentalitás további hódítását, másrésztől irányba terelné a pénz felhasználását, harmadrészt a megjelenő kereslet adhatna egy kis lökést a helyi gazdaságnak is. Legfőképpen persze egy olyan kormányzati gazdaságpolitikára van szükség, amely nem a multinacionális tőke, hanem a magyar emberek – munkavállalók, munkáltatók, vállalkozók és gazdák – érdekeit tartja szem előtt. És csak azt!

A demográfiai krízis kapcsán a családi pótlékhoz hozzá kell nyúlni. Azt a harmadik gyermektől adókedvezmény formájában kell hozzáférhetővé tenni, és akár itt is el lehet gondolkodni a jegyrendszeren. És természetesen már az első gyermektől az iskoláztatáshoz kell kötni a folyósítást. Másrészről nélkülözhetetlen lenne – akár a családi adózással, akár a gyermekvállalás nyugdíjszerző tevékenységgé nyilvánításával – a magyarság tragikus fogyásának a megállítása.

A kriminológiai krízisre – vagyis a cigánybűnözés burjánzására – a politikának eddig a tagadás volt a válasza. Miközben a társadalom 90%-a szerint létezik és súlyos probléma, addig a hivatalos politikai diskurzusban tabunak számít a kérdés feszegetése. Miközben izraeli vízágyukra van pénz, addig nem jut a kistérségi megbízottakra, a rendőrség vidéki jelenlétének megerősítésére, vagy akár a csendőrség felállítására. A cigány származású rendőrök alkalmazását alapjában véve jó ötletnek tartom, de csak két megkötéssel: itt sem érvényesülhet a pozitív diszkrimináció, csak rátermett és alkalmas emberek kezébe szabad gumibotot adni, valamint le kell váltani a rendőrség országos vezetését. Felháborító, hogy az utóbbi időszak nagy port kavart ügyeiben semmilyen – lassan írom, hogy mindenki megértse: zéró, semmi, nulla!!! – eredményt tudott felmutatni a magyar rendőrség. Nagycsécs, Pécs, Kiskunlacháza és a többi. Vagy szakmai impotenciáról van szó, vagy tudatos szabotázsról. Arról, hogy a magyar rendvédelem aljas politikai játékszerré lett...

A cigányság számára a szó szoros értelmében életbevágóan fontos lenne az uzsorabűnözéssel való kíméletlen leszámolás is. Bár ezzel bizonyára teológiai vitákat kavarok, de hiszem, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok esetén vissza kellene állítani a halálbüntetést, legyen bármilyen bőrszínű is az elkövető. Ugyan ezt nemzetközi szerződések akadályozzák, de nekem egy magyar ember élete ezerszer többet ér bárminemű papirosnál.

És végül elértünk a politikai krízishez. Ahogy a magyar népet Gyurcsány, úgy a cigányságot Kolompár lökdösi a szakadék széle felé. Két ennyire hiteltelen, ennyire alkalmatlan, ennyire aljas vezető még nem volt egy időben, egy helyen Magyarországon. A hatásuk sajnos jól látható és tapasztalható. A megoldást itt megfogalmazni annyira egyszerű, mint amennyire nehéz megvalósítani. Mindenkit el kellene zavarni. Eljutottunk oda, hogy már nem csak a negyvenévnyi kommunizmust, hanem az elmúlt húsz évet is szankcionálni kellene. Itt már régen nem az a helyzet, hogy egy nagy bogrács gulyásba beleesett egy kis kutyapiszok. Nem. Itt egy nagy bogrács – elnézést a vulgáris kifejezésért – kutyaszar rotyog. Ezzel nem lehet mit kezdeni. Úgy ahogy van, ki kell önteni. Újra kell építeni a magyar politikát országosan és helyi szinten is, persze ez már meghaladja a jelenlegi téma kereteit...

Összefoglalva elmondható, hogy a társadalomban eluralkodott a rettegés. És nem félelem, hiszen az emberek – cigányok és magyarok – nem is tudják, hogy pontosan kitől is féljenek. A türelem elfogyott, a feszültséget pattanásig szították. A cigányságot, a szociális hálót, az egészségügyet, a nyugdíjrendszert hazánkban a másfél-kétmillió tényleges termelő már nem képes finanszírozni. A labda most a cigányság térfelén pattog. Neki kell valamit felmutatnia, mert a folyamat legnagyobb vesztese maga lehet. És végül egy jó tanács a cigányságnak! Óvakodj az SZDSZ-től! A párttól, amelynek működése valójában durva beavatkozás hazánk belügyeibe. A párttól, amely a cigányság nevében beszél, de a báránybőr alatt durva, szőrös farkas lapul. De erről majd a jövő héten...

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)