Gátat szabtunk... - Egy gárdista beszámolója a Hunor szakasz árvízi munkájáról

2010. május 21. - 18:08

Vasárnap délelőtt érkezett a hír, Detket elöntötte a víz. Egy órán belül indulás. Mivel betiltott szervezet vagyunk, így át kellett gondolnunk az öltözetünket, nehogy még ilyenkor is velünk foglalkozzanak, s végül a terepruha mellett döntöttünk. Kérték, hogy mivel nem tudják, mikor tudunk hazajönni, több váltás ruhát vigyünk, és hideg élelmet. Félretéve a vasárnapi ebéd kanalát, déltájt elindultunk.

Gyakorlatilag teljes úton esett az eső, és a nem túl barátságos 9-10 fokot láttam az autó hőmérőjén. Ahogy közeledtünk a helyszín felé látszott, hogy minden kisebb ér, patak a sokszorosára van duzzadva, szántók legelők már bőven víz alatt állnak. Mivel nem éppen rizst termesztenek azon a vidéken, a gazdák kára felbecsülhetetlen. Ebben az évben is családok fognak tönkremenni. Szomorú.

A falu előtt meg kell állnunk. Az úton kb. 50 méteren hömpölyög a víz, és nem látjuk, milyen mély lehet. Egyik bajtársunk belegázol, és szépen lassan halad az autók előtt, jelezve nekünk ezzel a víz mélységét, sodrását. Sikeresen átkelünk. Helyiek, jobbikosok s a bajtársaink már teszik a dolgukat. Egy autóval a tűoltók is a helyszínen vannak, szivattyúzzák a vizet a házaktól, a földek felé. Meglátjuk a patakot, ami az átlagos 40 cm-hez képest majd’ 3 méteres vízszinttel bír. A fölötte haladó híd és úttest alját mossa. A kertekben áll a víz. Leparkolunk, és azonnal hozzálátunk, keressük a munkát. Szólnak, hogy egy sarki háznál a földek felől jön a víz, oda kell ember. Kisvártatva hozzák is a zsákokat, és megkezdődik a ház védelme érdekében a gát építése. Mikor itt végeztünk, már meg is volt a következő feladat, egy istállót kell körbezsákolni, mert rengeteg állat van oda beterelve az eső és a talajvíz elől. Az eső közben folyamatosan szakad, és az erős szél miatt szinte vízszintesen esik. Nem kell sok idő, kb. 2-3 óra alatt, már mindenki a testén és a bakancsában érzi a vizet.

Megérkezik a helyszínre az első, és az egyetlen politikus, Vona Gábor és a felesége. Érdeklődnek, hogy miben tudnak segíteni, csizmát húznak, és már ők is a vízben gázolnak. Gabi telefonál, intézkedik. Zsákot, és további segítséget szerez.

Jön a hír, úgy néz ki, itt sikerült megvédeni, amit meg lehet, megyünk tovább, ahol nagyobb a baj. A csapat egyik fele Vámosgyörk felé veszi az irányt, mi pedig Heréd irányába indulunk. A főkapitányunk és Vona Gáborék is beállnak a konvojba. Keressük, hol tudunk segíteni, folyamatosan telefonálnak, intézkednek.

Utunk során vízátfolyásokat kerülgetünk, és itt is hatalmas, elárasztott területeket látunk. A híradót hallgatva kicsit megdöbbenünk. Csak Borsodot emlegetik. Ott van gond. Amerre mi járunk, minden rendben. Érdekes. Csak a katasztrófavédőkről hallani. A nemzeti radikálisok, kirekesztők, Vona Gábor, mint egy párt első embere, a nemzeti oldalról sehol sincsenek. Szó sem esik rólunk. Ismét mi vagyunk kirekesztve.

Megérkezünk. Itt is szakad az eső, és már csak 8 fok van. Száraz ruhában, nedves bakanccsal, újra belegázolunk a sárba, vízbe. Egy kisházat körbe rakunk gyorsan homokzsákkal, és haladunk a focipálya irányába. Valakitől elhangzik egy kérdés, ez milyen tó? Ez nem tó - mondják a helyiek. Ez a focipálya és a legelő. Egybefüggő víz, amíg a szem ellát. Kicsi fejetlenség, aztán csatárlánc, és az úttesten, a házak védelmére elkezdjük rakni a zsákokat. A helyi kocsmáros szeretné, ha inkább az ő kocsmáját védenénk, amit már egyébként teljesen körbevett a víz. Kicsi vita, aztán minden marad az eredetiben, védjük a lakókat. Bekövetkezik, aminek ilyen esetben nem lenne szabad. Elfogy a homok, elfogy a zsák. Közben, ahol eddig a száraz úton álltunk, érzem, hogy befolyik a bakancsba a víz. Nagyon gyorsan emelkedik a víz. Percről percre. Katasztrófavédelmisek sehol, rendőrök sehol. Egy tűzoltóautó van kint, 3 emberrel. Igyekeznek helytállni, de homok és zsák nélkül nem tudnak mit tenni. A helyiek nagyobb része kisétál a vízig, esernyővel a fejük felett, és érdeklődnek, mi lesz. Amikor lapátot adunk a kezükbe vagy zsákot, eltűnnek. Inkább hazamennek. Mi utaztunk 100km-t, hogy nekik segítsünk. Vajon ők jönnének hozzánk, ha segítség kéne? Helyben is csupa bajtárs, s egy pár szimpatizáns, valamint jobbikosok. Ez az, ami a hírekből kimarad.

Telefonálgatunk az összes létező szervnek, hogy szerezzünk zsákot és homokot, de mindenhol csak egy másik számot adnak, gyakorlatilag leráznak minket. A csapatunk másik felével beszélve kapjuk az infót, hogy Vámosgyörkön derékig ér a víz, a polgármester részegen fekszik otthon, a rendőrök csak sétálgatnak, nem csinálnak semmit. Cigányok lapátolják a zsákot, a mieink pedig csatárláncban építik belőle a gátat. Rasszizmusnak semmi nyoma. Ismét.

Átázva, átfázva, tehetetlenül nézzük, ahogy folyik be az utcákba a víz, és kezdődnek a kilakoltatások. Ablakon keresztül adogatják ki emberek az értékeiket, így haladnak házról házra. Se zsák, se homok, csak a víz.

Éjfél körül elköszönünk, és elindulunk haza. Ma veszítettünk a vízzel szemben, de tudjuk, hogy mindent megtettünk, nem rajtunk múlt. Talán majd holnap, egy másik átszakadt gáton miénk lesz a diadal. A mi magunk diadala, a mi saját kis köreinkben, egymást elismerve. Gátat szabtunk a víznek ahol sikerült, gátat szabtunk a rasszizmusnak, ahol ezt feltételezték, gátat szabtunk az indulatoknak, ahol erre szükség volt, gátat szabtunk a minket ért alaptalan mocskolásnak. Mi ott voltunk, mi megtettük, amit a haza megkívánt, és mi meg fogjuk tenni holnap is, és azután is. Erős szembeszélben, üldöztetésben, de akkor is megtesszük, mert az eskünk köt.

Tisztelettel:

Banai István

(barikad.hu)