Szolgáltak és vertek

2010. július 8. - 06:34

Valami újabb zsiványságon törtük a fejünket, vagy már meg is született fantáziánk felnőtteket bosszantó képzelete, mikor hirtelen nagy durranással csapódót ki a ház vasalt kapuja. Szigorú tekintetű bőrkabátos férfiak siettek fel a kerten átvezető járdán. Öcsi és kishúga, Tündi ijedten bújtak Józsi házmester rózsabokra mögé. Az előbbi bátorságunk nekünk is tovaillant. Hunyorogva a napsütésben, igyekeztünk nem látszani a már kinyílt rózsák fedezékéből. Azt hittük, nem látnak, csak mi látunk mindent, ami körülöttünk történik. Bár ne láttuk volna mindazt, amiről még napjainkban sem mernek nyíltan, őszintén beszélni!

Ajtócsapódás, üvegcsörömpölés, tompa puffanások, egy-egy elnyomott, jaj, Marika néni felhangzó fájdalmas sírása, amint férjét hátracsavart kézzel lökdösik, taszigálják kifelé a házból a bőrkabátosok. Ilyen volt egy sokszor megismétlődő nap 1957 nyarán.

A tavaszi napsugár jóságos melegével simogatott bennünket azon a márciusi napon. Fiatalok, vidámak és reménykedők voltunk. Abból a házból, ahol egykoron a Józsi házmester nyíló rózsabokra mögött kerestünk menedéket a szülői szigor, a szomszédház tőlünk idősebb srácainak sokszor verekedésbe torkolló basáskodása és a nagy „mumus” a bőrkabátos férfiak elől, Öcsi és Tündi apukáját már nem a bőrkabátosok viszik el hátracsavart kézzel. Neki kell jelentkeznie az ilyen jeles napok előtt, mint a Nemzet Ünnepe!

Marika néni készítette, csodálatos szép és nagy kokárdánkat büszkén viseltük. Mosolyogva, teli életkedvvel indultunk hívatlan vendégként a Petőfi szoborhoz, hogy tisztelegjünk a nagy költő és 1848 hősei előtt.

A Kádár utcai villamos végállomásnál már a rendőrök is kettesével, hármasával „járőröztek”. S kinek nem a Röltex Rózsi-ban kapható kis kokárdája volt, annak bizony futnia kellett, mert megkóstolhatta Kádár elvtárs ingyen kolbászát! (gumibot)
Kinek hosszabb volt a haja, mint az akkoriban átlag felnyírt központi divat, ki netán csövesebb nadrágot viselt, vagy a szél fellebbentette kabátja hajtókáját és ott a Nagy Magyarországot ábrázoló kis jelvényecske volt, szintén jóllakhatott, fentebb említett ingyen kolbász vacsorából! Életkép a hatvanas évekből.

A Józsi házmester rózsabokra mögé bújó gyerekekből felnőttek lettek. Öcsi az USA valamelyik nagyvárosában él, Tündi férjhez ment, a többiek is, mind szétrebbentünk az angyalföldi kertes házból a nagyvilág és megcsonkított hazánk minden tája felé.

Eltelt negyven év, nem találkoztunk, nem tudtunk egymásról. Azt a kertes angyalföldi házat is lebontották, hogy helyébe a munkás-paraszt kormány dicsőségét hirdetve, egyetlen betontömbbe préselve nyomorítsák, butítsák az ott felnövő gyerekeket. Sikeresen szétzilálják, megöljék a család, a szomszédok, a magyarok együvé tartozását, az összefogást, az egymáson való segítségnyújtás nemes gyakorlatát. Eltűntek a régi ház kopott vakolatáról még kiolvasható 56-os, helytelenül felmázolt falfirkák, a "ruszkik haza" és a "tavaris pasli damoj". Szép csendben állítólag rendszert is váltottak azok, kik addig is a hatalom részesei voltak. Divatba jött az újratemetés. Újratemették a saját párttársaik által kivégzett kommunista vezéreket. Mártírt kreálva így belőlük. S milyen nehezen, tétován tették rendbe, egy közös sírba a valódi névtelen hősöket!

A rend őrei is mintha szelídebbek, visszafogottabbak lettek volna azokban a napokban. Persze tudtuk jól, hogy vigyázó szemeiket rajtunk tartják! Ekkor még nem vertek. Nyilvánosan nem. Tudtuk, hallottuk, hogy őt meg őt beidézték, mert felmerült a gyanú, hogy nem tetszik nekik a fennálló új rend. Közben robbantgattak, lövöldöztek, világos nappal „kivégeztek”. Az újrafelosztás íratlan és egyben kegyetlen játéka szedte áldozatait. Maffiózótemetések közepette végül sikerült úgy-ahogy elosztaniuk, ki mire, kire, melyik piacra fog felügyelni, őrködni.

S eljött ismét a Kossuth tér ideje. Békésen, elégedetlenkedve, váltva egymást, ismét felcsillant a remény. Itt az ideje a valódi rendszerváltásnak. S mivé süllyedt a Kossuth tér forradalmi szelleme? A lángost és egyéb vásári csecsebecséket, nemzeti papírzászlócskákat árusítók bazárává! Ekkor már érezhető, látható volt a „szolgálunk és védünk” feliratosok csoportosítása, fenyegető öltözéke, fegyverzete. Az MTV ostromának nevezett műbalhé aztán valóban teletöltötte azt a vizes poharat. Az elavult és leselejtezett vízágyú szándékos sárba ragasztása, felgyújtása, kocsik törése, majd magának az épületnek a „bevétele” egyenes adásban! Hadd lássa a világ milyen megátalkodott, felforgató, csak hőbörögni és törni-zúzni tudó ez a magyar! Megérdemlik a verést!

Eljött az ötvenedik évforduló is! Lelkes és hatalmas tömeg, beszédek, énekek. Mindenkit áthatott a nemzettudat, az ismét együvé tartozás, a magyar nemzet, a hazaszeretet nemes és boldogító érzése. Egy apró szikra ismét lángot fogott. De vajon milyen tartós, hatásos lesz ez a tűz? Majd paták csattogása az úttest betonján, az ünnepi szónokok páncélautójának kerékcsikorgása, amint sebesen tüntetik el utasaikat. Be- és elindul egy kiállított T34-es! Valakik által már jó előre odakészített útburkolati kövek repkednek ide-oda. A kardlapok okozta vérző sebek sajgó és égbe kiáltó fájdalma még a híradókat néző otthonmaradtaknak is fájdalmas! Maró füst, szemet vakító könnygázgránátok robbanása, gumilövedékek halk, surrogó száguldása. Fejre célozva, szemeket eltalálva, megvakítva örökre embereket! Taposva nemzeti zászlót, eltörve a kezet mely addig a magasba tartotta!

Egy zokogó asszonyt segítek fel a járda vérsáros porából. Rám néz ijedt, könnyes szemeivel, s akkor felrémlik mindkettőnkben az a rég lebontott angyalföldi ház rózsabokra. Tündi az, ismerem fel tétován. Egymás vállára borulva siratjuk ismét megvert, megalázott szabadságvágyunk, ismét vereséggel végződő nemzeti ünnepünk. S ott vérzőn, könnyáztatta szemekkel fogadjuk ismét meg, nem adjuk fel soha! Mert aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot sem, mondjuk ismét egyszerre, egymás gondolatát is ismerve, Wass Albert szavait.

Könnyeink nem száradtak fel az óta sem. Gondoskodik róla hol a szegfű, hol a narancs diktatúrája. Küzdünk, harcolunk tovább legyőzhetetlenül, megrendíthetetlen hittel!

Eljött ismét az elmúlt idők becstelen tetteinek szelleme. Szolgálnak (vajon kit?) és vernek! Tudjuk, minket, magyarokat, a magyar rend őrei!

2009. július 4. Budapest belváros, Erzsébet tér. A három éve tartó gárdaüldözés csúcspontja. A békésen és némán összegyűlt néhány tucat Magyar Gárda-tagra rontott a diktatúra erőszakszervezete! A Gárda tagjainál nem volt más, csak a hazaszeretettük, a becsületük, a bátorságuk, a kiállásuk, nemzetért hazáért! A rend őrségénél könnygázgránátok, paprika- és idegspray, valamint viperák, gumibotok, lőfegyverek!
A gárdisták békés szándékát más sem fejezhette volna ki, mint hogy mind leültek a fűre, megadva magukat a sorsnak, kitéve magukat az emberi mivoltukból kivetkőzött robotembereknek! Tomboltak, vertek, közvetlen közelről arcba fújták mérgező gázaikat, hátracsavart kezekre jó szorosan „nylon gyorsbilincset” kötöttek! Nem válogatva, nő, férfi, ifjú, idős, tag, szimpatizáns vagy maga a párt elnöke-e, akit vernek, elvisznek, jogtalanul fogva tartanak.

Ott ülve az Erzsébet téri füvön, ismét találkozott három régi jó barát. Egymásba karolva nyeltük együtt a könnygázt, a paprikaspray égetően csípős felhőit. Mit szólsz mindehhez, kérdeztem rég nem látott egykori játszótársamtól. Ott távol, ahol azóta élsz, ott is ilyen a demokrácia?

2010. július 4. Az első évforduló. A Bajtársiasság napja. Emlékezés a rendőrterrorra.
Már egy új kormány, egy új belügyminiszter és a régi "szolgálunk és verünk" rend-őrsége! A lánc ugyanaz, csak a kutya változott, tapasztalhatták meg, kik busszal, autóval igyekeztek a bejelentett és engedélyezett megemlékezésre. Autóúton, országút mentén, félig az árokba, útpadkára kényszeríttet buszok, kocsik utasai. Megalázó motozás, zaklatás. Közben rend-őri biztosítással a „mások” vonaglanak Európa legszebb sugárútján, Budapest közepén!

Már nincs fekete mellény, fekete nadrág. Tiltva van. A narancsos demokráciában is tiltva van! Mert magyar viselet! Már más ruházatban sem lehet az utcára lépnünk, mert ránk kiált, igazoltat, felír, feljelent, megmotoz az újabb diktatúra erőszakszervezete!

A haza védelme minden magyarnak szent kötelessége! A rend biztosítása, a törvények betartatása a rendőrség, törvényekben korlátozott feladata! Akkor miért távol a hazától, idegen nagyhatalmak rabló háborúiban harcolnak, teljesítenek szolgálatot a magyar katona ifjak? Akkor milyen törvényt tart be az, ki parancsot ad agymosott fegyveres bandájának, hogy szüleire, testvéreire, barátara, honfitársaira lőjön? És milyen ember, kinek a rendőre az, ki ilyen parancsot teljesít?

Vannak emberek, akik hajlandóak kiszolgálni bármilyen hatalmat, csak hatalom legyen. Ember egyáltalán az, ki szüleire, testvéreire, barátaira, honfitársaira támad, mint aki elvesztette ép eszét?

Diktátorok, legyen bár jelképetek szegfű virága vagy narancsok ligete, számomra mindkettő idegen! Belügyminiszterek, fő rendőrök! Akár Gergényi, akár Bencze, akár Pintér a nevetek! Az angyalföldi rózsabokor mögé bújt egykori kissrácok, meglett felnőttként üzenjük nektek a következőt:

„Az ember mozdulhat parancsra. Fiú követheti atyját. De ne feledd, ha királyok mozgatnak is téged, vagy hatalmasok, a lelkedért egyedül te felelsz. Isten előtt állva nem mondhatod, hogy mások parancsára cselekedtél, vagy hogy az erény nem volt járható út számodra. Az nem lesz mentség!” (idézet a Mennybéli királyság c. filmből.)

Napóleon mondta: papjaim és zsandárjaim segítségével mindent megtehetek!

Miniszterelnök úr! Habár testmagassága már majdnem eléri Napóleon magasságát, ne feledje, Ön soha nem lesz olyan nagy ember, mint Napóleon volt! Elegendő lenne, ha csak egyszerűen megpróbálna magyar lenni. Tőlünk, a Jobbik tagjaitól, szimpatizánsaitól, a Magyar Nemzeti Gárda tagjaitól, szimpatizánsaitól, az erdélyi székelyektől, a Temerinben és Bolíviában igazságtalanul bebörtönzött hazafiaktól, a délvidéki földművestől megtanulhatja, milyen érzés magyarnak lenni!
Nem is olyan nehéz ez a lecke, „mert igaz magyarnak lenni akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik!”

Adjon az Isten Szebb Magyar Jövőt!

Szécsényi Gusztáv