Terítéken Gyurcsány viselkedése

2010. július 11. - 16:42

Azután, hogy nem túl régen "mértékadó" közszereplők, a magyar szellemi élet fajsúlyos színei és virágai Gyurcsány Ferenc védelmében manifesztumot tettek közé, és a bukott miniszterelnök a tőle megszokott harcias (vakmerő?!) attitűddel közölte a nagyérdeművel, hogy csak vádolják nyugodtan, ő bizony a vádlottak padjáról fogja vádolni a választások győzteseit, szóval ezután, a hétvégén újra szükségét érezte, hogy megnyilvánuljon. Momentán a nemzeti együttműködés nyilatkozatának közintézményekben történő kifüggesztéséről intézkedő kormányhatározat szolgált neki megfelelő apropóval.

Gyurcsány blogját olvasva annyit mindenképpen el kell ismerni, érdekes színfoltja a magyar közéletnek, ahogyan azt is látni kell, ugyan saját tevékenységének következményei, a magyar társadalom és a világ változása okán kénytelen volt megválni a hatalomtól, ám nem olyan fából faragták, aki mindebből levonná azt az egészen egyszerű következtetést, hogy ilyen esetekben a világ jelentős részén háttérbe szoktak húzódni a vétő politikusok. Tőle ilyet várni illúzió lenne, mi több, bizonnyal végzetes óvatlanság. A leköszönése óta tapasztalt dinamikája inkább azt mutatja, a lobbanékony, helyenként az abszurd felé hajló szenvedélyesség mögött precíz számítás tételezhető. A magunk mögött hagyott bő évben nem volt és vélhetően nem is lesz olyan pont, ahol a bukott miniszterelnök ne „köszönne” be, ha úgy véli, feladni kényszerült területet foglalhat vissza. Úgy tűnhet ez, nem olyan lényeges, ám belátható veszélyt jelent, különösen az elkövetkező nyári csendben.

Gyurcsány, a leselkedő veszély!

Amikor az "én" cseppfolyósságára emlékeztettünk, nem akartuk tagadni, hogy életünk hosszú időn keresztül állhat egy bizonyos akarat jegyében, és hogy ezt az ember a szabadság egy formájának érzékelheti. Azt az életet meghatározó akaratot, amelyből hiányzik a megnyomorító merevség, amelyet valamiféle fölszabadító, identitást teremtő folytonosság tüntet ki, szenvedélynek nevezhetjük. Nem a kedély mindent elsöprő föllángolására gondolunk ezzel, hanem az élet velejét alkotó kívánságok egyfajta együttállására. Amilyenre abban lelhetünk, aki szenvedélyes orvos, ügyész, gazda vagy festő. Ilyenkor, akiről szó van, nemcsak szereti a munkáját, és nemcsak azt hiszi, hogy annak értéke van. Ezek túl halvány megfogalmazásai annak, ami történik vele. Valami erősebb állítható róla: azt kell akarnia, amit akar. Ám éles ellentétben a kényszeressel, akit ugyanezekkel a szavakkal írhatnánk le, ő ezt a muszájt nem olyasminek érzékeli, ami átgázol rajta, mint egy belső lavina, ami ellen nem tud védekezni, hanem olyasminek, ami fölemeli őt. Ez a különbség aközött, aki átveszi az apja praxisát, és egy életen keresztül orvos, csak mert nem mert szembeszegülni apja akaratával, és aközött, aki azért veszi át a praxist, mert osztozik apjának az orvosi tevékenység iránt érzett szenvedélyében.

Az előbbi orvos akarata a belső tehetetlenség értelmében szükségszerű: lehetetlen valami más akaratnak a nyomába szegődnie, noha létezik benne egy belső nézőpont - voltaképpeni kívánságainak nézőpontja -, ahonnan nézvést adódnának kívánatos alternatívák. Második orvosunk akarata is szükségszerű: ő sem tehet másképp.

Ám itt nincs elhallgatott távolságtartás, és ezért nem lelünk tehetetlenségre sem. Ellenkezőleg: számára azon múlnak a dolgok - számára azon múlik minden -, hogy olyasvalakivé legyen, aki nem látja akaratának alternatíváit.

Hogy a szenvedélyes akarat, noha nincs alternatívája, azt, aki akar, szabadsággal kecsegteti, kitűnik abból, hogy az illető elkerül mindent, minden belső és minden külső helyzetet, amelyben eltérülhetne akaratától. Hisz tudja: az ilyen elterülés elidegenülés, tehát szabadsághiány volna. Ebben a bizonyosságban az fogalmazódik meg, hogy akaratát elsajátított akaratnak érzékeli: tartalmában teljesen világosnak, olyan akaratnak, amely nem is csak hogy nem ad föl rejtvényeket a megértésnek, hanem éppen hogy minden megértés szilárd vonatkoztatási pontja, olyan akaratnak, melyet szenvedélyesen igenel.

A szenvedély nem olyasmi, amit az ember maga vesz a nyakába. Nem abban az értelemben szabad, hogy akarattal hozták létre. Attól születik belőle szabadság, hogy ő maga a kívánságok belső gravitációs centruma. És a szenvedélyes szabadság eszméje szempontjából lényegbevágó, hogy a kívánságoknak ez a belső súlypontja nem egyszerűen olyasmi, ami meghatározza azt, aki akar, hanem olyasvalami, aminek meghatározó erejével az illető tisztában is van. A szenvedély, ahogy itt értjük, nem egyszerűen erő, hanem olyan erő, amelyik képes kontúrokat adni az énnek, mert a belső távolságtartásból adódóan elsajátított erő. A sodródónak nem lehetnek szenvedélyei. Habár az megeshetik, hogy nem tépik szét őt kívánságainak kaleidoszkópszerű váltakozásai, hanem uralkodó kívánságok hajtják, és azok egy hosszú távra szerveződő magatartásban fejeződnek ki. De minthogy képtelen belső távolságtartásra önmagától, képtelen ezekben a kívánságokban az élete vázszerkezetére nehezedő terheket vagy éppen az ezt a szerkezetet tartó oszlopokat látni. Szenvedélymentes akkor is, ha történetesen mindig ugyanabba az irányba űzik kívánságai.

Az a korábbi gondolat, hogy az időélmény mértéke az akarat szabadságának és szabadsághiányának, a szenvedélyekre is alkalmazható. Semmi sem teremt olyan intenzív jelent, mint épp a szenvedély. Az időt az, akinek szenvedélyei vannak, olyan dimenziónak érzékeli, amelyben kibontakozhatik a szabadsága. Nem lapos útszakasz a számára, mint a sodródó számára, nem is olyasmi, mint a szabadsághiány tapasztalataiban, nem olyasmi, amit kivárni, elhalasztani vagy átugrani kellene. Szenvedély - olyan organizációja ez a belső időnek, amely sajátos módon a magam idejévé teszi ezt az időt. Mondhatnánk, elsajátított időt teremt. (…)

Megütközünk rajta, ha visszahalljuk, hogy állítólag giccsesek vagyunk. Miért? Mert az a vád fogalmazódik meg benne, hogy bár nem vesszük észre, nem vagyunk szabadok. Legalábbis ennek a gondolatnak szeretnék utánajárni, amikor most annak a ritkán megfogalmazódó kérdésnek eredek a nyomába, mi is az egy akaratban, ami miatt úgy gondoljuk, giccses. Azt hiszem, az ismérvek két csoportja lebeg ilyenkor a szemünk előtt. Az egyik címkéjére azt az állítást írhatnánk: akkor giccses az akarat, ha a tartalmát valamilyen klisének köszönheti. Olvastunk valamit Albert Schweitzer-ről, és most orgonálva akarunk eljutni Lambarenébe. Hallottunk Marié Curie-ről, és most Nobel-díjas kutatók szeretnénk lenni. Gauguin nyomában Tahitire megyünk. Hajnalonta újságot hordunk ki azzal az eltökéléssel, hogy valóra váltjuk az amerikai álmot. Sztárok szeretnénk lenni. Hogyan lesz valamiből klisé? Úgy, hogy kioldódik abból a konkrét összefüggésből, amelyben eredetileg szerepelt, és olyasvalamiként propagáltatik, ami másokra is illik, noha azok élettörténete egész másképp fest. A klisészerű, és ezáltal a giccses akarat sematikus, és ebben az értelemben absztrakt akkor is, ha arra ösztökél, hogy Lambarenébe vagy Tahitire menjünk. Olyan akarat, amelyik nem egy egészen sajátos, eltéveszthetetlen belső történet konzekvenciájaként adódik, és ezért nem is valódi. Utánzott, levetett akarat, amelynek kitüntető jegye egy sajátosfajta pontatlanság. Lambarenébe menni - de voltaképp mit is akarok ott? Miképp változtak meg időközben ott a dolgok? Miért fontosabb ott segíteni a betegeken, mint itt? Valóban az őserdőben szeretnék élni? Egyáltalában, nő még ott őserdő? A klisék konvencionális képződmények, tehát véleménybeli és értékelésbeli szokások ülepednek le bennük.”

Ez Gyurcsány "kórképe", érdemes figyelni rá, mert nem veszélytelen!

Peter Bieri nyomán Nemzeti InternetFigyelő