A délvidéki magyarirtás

2010. július 21. - 03:48

A falu szélén állt és ott áll ma is egy szélmalom. Nem messze volt tőle a téglagyár, közöttük pedig a sintérgödör. Ide lettek jeltelen tömegsírokba ideiglenesen elkaparva a csurogi és a környékbeli magyarok, a gyűlölet és a bosszú áldozatai.

Csontjaikat néhány év múlva a szó szoros értelmében kilopatta a gödrökből a tettes: Tito rezsimjének pribék bandája, majd a kulai bőrgyár szeméttelepére szállíttatta azokat. Róluk és a velük történtekről a szélmalom mesélhetne legtöbbet, ha beszélni tudna. A területet ma gaz és fű borítja. Az áldozatoknak nincs fejfájuk, sírjukon nem nyílik virág.Emléküket csak a szívünk őrzi.

"Ahogyan közeledett a szovjet front, úgy erősödtek a szerb partizánok. 1943 végén a szomszéd szerb lány figyelmeztetett, hogy majd meglátjuk még, kié ez az ország. 1944-ben már biztosak voltak a győzelemben, ami miatt sok magyar elmenekült szeptembertől kezdve. Az ősz esős volt. Rokonaink október 3-án mentek el, de mi is készülődtünk. Egy lovunk és egy tehenünk volt. A tehénkét a kocsi után kötöttük, kinyitottuk a kaput és indulni akartunk, de a tehén elszakította a kötelet és elszabadult. A férjem becsukta a kaput és azt mondta: még a tehén sem akar menni, akkor miért menjek én, aki senkit sem bántott. Engem sem fog bántani senki. Maradunk."

"1944 októberében minden nap dobolták, hogy kinek kell jelentkezni, azaz kiket fognak kivégezni. Szörnyű volt hallgatni, mert tudtuk, ki marad másnapra apa nélkül, de nem tehettünk ellene semmit. A bűnük csak az volt, hogy, magyarok voltak. Egyik nap Farkas Ádám megkérdezte, miért világítanak minden este a temetőcsősznél, ezért őt is kivégezték. Nem volt szabad semmit sem tudnunk. Amikor Ádám lánya, Erzsébet bement édesapjához elbúcsúzni, alig ismerte meg, még az orrát is leszakították verés közben. A kivégzésekre könnyen találtak okot. Konc Pált azért ölték meg, mert rendőr volt; a 18 éves leventéket, mert magyar ünnepeken magyar dalokat énekeltek, Kasza István fiatalembert, mert március 15-én a templomtoronyban tárogatón magyar nótát játszott. Az egyik családból az apa külföldön volt, de haláleset miatt hazatért. Pár nappal később behívták és kivégezték."

"Amikor bejöttek értünk a szobába, azonnal lövöldözni kezdtek. Anyámat elvitték, engem pedig hideg vízbe állítottak. Sokáig álltam a jeges vízben. Később bekísértek a kisbíró szobájába, és mindjárt puskacsövet tettek a számba. Akkor 16 éves voltam és soha senkit nem bántottam. A szobában körülbelül 300 ember lehetett - egyeseknek leszaggatták a körmüket, másoknak a lába volt puskatussal összeverve, volt, akinek a nemi szervét vágták le - ezeket mind kivégezték. A kivégzést a félkezű Pajo Rajkov irányította, aki 50 éves lehetett. Engem átkísértek a másik terembe, ahová a nőket zárták, itt láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyvelő szét volt loccsanva. Nagyon sok halott nő volt. A kínzásba haltak bele, itt vértócsákban feküdtek. A kivégzés előtti napon egy szobában voltam Dupp Bálint plébánossal. Itt látott meg egy Zdravko nevű ismerős, ő intézkedett, hogy kiengedjenek. A papot a többiekkel együtt kivégezték. Én megmenekültem a haláltól, de anyámat brutálisan ölték meg. Előtte levágták a mellét és az orrát Crnjakov Katica parancsára. Kivégezték még apám nővérének férjét és fiát, anyám nővérét és férjét. Fehér Ferencet és fiát. Ferencnek előtte kitépték a bajszát, felhasogatták a bőrét, majd besózták. Nagyapámat és nagyanyámat is megölték, tehát majdnem az összes rokonságot."

"Rohacsek Imrét és feleségét, Burányi Máriát kivégezték. Lányuk mesélte, hogy édesanyját nagyon kínozták. Eltördösték a kezeit, közben állandóan kérdezgették, hány partizánt ölt meg. Mikor már nem bírta a kínzást, azt felelte: nagyon sokat - habár életében nem bántott senkit, csak öljék már meg. Lőjék már le. Zavarkó Vilmos mesélte, hogy a községháza udvarán volt egy kút. Ezt a kutat teletöltötték magyarokkal, utána átalakították WC-nek."

"Két túra kivégzést láttam a községháza udvarán. Az embereket levetkőztették és odaállították a trágyadomb mellé. Itt lövöldözték őket le, majd a sintérházba hordták a hullákat. A másik alkalommal egy csoport fiatal volt az áldozat. Tamburával a kezükben ültek a sarokban és énekeltek. Az őr egy boroshordón ülve nézte őket, mellette a gépfegyvere. Ezzel a gépfegyverrel lettek kivégezve. Mindkét alkalommal kb. 25-30 embert öltek meg. Az áldozatok között voltak nők is. Én egy orosz tiszt mellett szolgáltam. A tiszt megkérdezte az őröktől, hogy kik ezek az emberek, mire a szerbek azt felelték: fasiszták. Minden kihallgatás nélkül gyilkolták meg az embereket."

"Amikor bejöttek a magyarok, a szerbek a háztetőkről lövöldöztek a magyar katonákra. Még a magyarok ideje alatt is végeztek ki a szerbek magyarokat, Hanák Ignácot a saját háza előtt akasztották fel. Tervük is volt, hogy hogyan végezzenek a magyar katonákkal, de egy zsidó asszony elárulta őket. A magyarok ideje alatt az eltűnt vagy kivégzett szerbek családtagjai kártérítést kaptak a magyar hatóságtól. A kivégzéseket vasárnap, október 22-én kezdték. Molnár Konc Pál rendőr és Szerda János volt az első. Szerda János felesége terhes volt, és kitaposták belőle a gyereket. Ezután utcáról utcára haladva szedték össze a férfiakat. Legtöbbjüket a községházra és a magtárba vitték. 1944. október 28-án, Mindenszentek előtt két nappal történt a golyószórózás. Amikor vittük az ebédet és kinyílt az ajtó, láttuk, hogy a szemük be van kötve, a kezük pedig hátul összekötözve. A halottakat a sintérgödörbe szállították. Férjemet Loncarski Stevo - még ma is él - és Miljanski Radica vezették el. Tizenhat-hét évvel később, amikor egy tanyán éltünk a Gyöngyszigeten, oda járt Loncarski itatni a lovait, habár a földjéhez sokkal közelebb is volt kút. Amikor odajött, mindig cinikusan azt kérdezgette, hogy élünk-e még. "

"Nagyon fájó visszaemlékezni. 1944 decemberében bejöttek hozzánk és a szomszédunkat keresték. Mivel édesapám nem tudta megmondani, hogy hol van, ráordítottak, hogy ha itt nem tudja megmondani, akkor majd a községházán tudni fogja. Bevitték és még aznap este kivégezték. Fejét szétverték, mint egy kígyónak, kezét-lábát darabokra tördösték. Anyám és nagyanyám kintről hallgatták a jajgatását, kegyetlen halála volt."

"Ki kellett járnunk dolgozni a határba és egyik nap emberekkel zsúfolt teherautók mentek el mellettünk. Meg sem mertünk pisszenni, pedig a fenn lévők kérdezgették kik vagyunk és ha magyarok vagyunk; mondjuk meg a Temerinben maradtaknak, hogy ne várják őket haza, mert Csurogrra szállítják őket, ahol ki lesznek végezve. Sokan a nevüket kiabálták, de én csak Pomazsányi kocsmárosra emlékszek, persze, ha jól jegyeztem meg a nevét. Láttam, amint Capó Szabó Györgyöt a szerb templom előtt, a piacnál kikötözték a körösztre, majd késsel nyúzták, mint a nyulat, közben pedig sózták a sebeit. Egyesek a nézők közül pedig kiabálták: Deri ga! Soli ga!"

"1944 októberében édesapámmal együtt bevittek engemet is. November 4-én kivégezték apámat, én pedig azt a feladatot kaptam, hogy szállítsam a halottakat. Sok fiatalnak ezt kellett tenni, ott volt Gyükér László, Mészáros Gyurka, Gyükér Jani, Polákovics Károly, a többiek neve nem jut eszembe. Első alkalommal tizenketten vittük ki a holttesteket, de csak öten tértünk vissza. A gyilkosságokat a katonaruhába öltözött helyi lakosok végezték, de előtte megkínozták az embereket. A kivégzések nemcsak puskával történtek, legtöbb esetben meggyfa botra kötött kb. 10 kilós ólommal verték agyon az áldozatokat, miután összedrótozták kezeiket. Egy szerb asszony eközben azt mondta, nem kellene ezt a sok embert kivégezni, mire őt is becsukták közénk, majd kivégezték."

"A szerbek az első kivégzéseket már a következő napokban végrehajtották. Az áldozatok a Makó környékéről otthagyott magyar leventék voltak. Őket a partizánok a levente otthonban meztelenre vetkőztették, majd kezeiket dróttal szorosan összekötözték. Ezután mintegy két utcahossznyit kellet futólépésben megtenniök a községháza udvaráig. Itt, a WC és a magtár közötti részen lettek kivégezve. A vétkük az volt, hogy magyarok voltak."

"Míg a kivégzés előkészületei folytak, addig egy csoport fegyveres a falu északi részéről, a mintegy 300 lakost számláló Gödrök településről, amely területén volt a téglagyár és a gyepmestertelep (sintérház), összeterelte a magyar férfiakat és négy 4m x 4m x 2m-es gödröt ásatott velük a sintérháznál. Amikor a gödrök elkészültek, a magyarokat hazaengedték kettő kivételével, akiket még a gödörben lelőttek. A leventék holttesteit a beidézett magyar parasztok kocsijaira dobálták és erős fegyveres fedezettel a sintérházhoz szállították. Itt a kocsisoknak kellett a tetemeket a gödörbe dobálniuk. A visszahajtott kocsikat és a kivégzés színhelyét a már újabban befogott magyarokkal mosatták meg a vértől."

"A letartóztatások még novemberben is folytak. A letartóztatott férfiakat és nőket a magtárban kegyetlenül verték. A nagy bajuszú férfiak díszét kicsupálták, a nők hosszú haját felcsavarták kezeikre és úgy forgatták őket. Esténként itt is a botokkal felszerelt szerb fiatalságot eresztették a magyar foglyok közé, hogy verjék őket. Délben a letartóztatottak ebédet kaphattak. Ilyenkor az őr kinyitotta az ajtót és hangosan feltette a kérdést: "Bántottak-e, vertek e benneteket? " A foglyoknak pedig kórusban kellett felelniük: "Nem! Jól vagyunk! " Pedig az arcuk csupa kék, a bajuszuk helye pedig vérfolt volt. Az ebédet négy-öt napnál tovább nem kellett hordani. Ilyenkor már elhangzott a magyarázat, hogy elmentek munkára. A hozzátartozók ekkor már tudták, hogy ezentúl egy tányér felesleges lesz az asztalon."

"A későbbiekben már csak egyéni, szadista gyilkosságok voltak. F. Lászlót saját udvarában, kiskorú fia szemre láttára verték agyon. J. Szilvesztert betegen, a kemence melletti kiságyon verték agyon, testvéréhez, Jánoshoz a szerb szomszédja a kerítésen átdobta a fegyverét, majd cinkosával megjelentek nála fegyvert keresni. Miután "megtalálták" azt, Jánost a helyszínen agyonverték. A hitközség tanyáján alkalmazott cseléd megkísérelte a szökést, kísérői vadászpuskából lőttek rá, majd amikor a sörétektől megroggyant, agyonverték."

"K. András kövér embernek a hasán ugráltak, így oltották ki életét. W. Imre a megrongált telefonhálózatot javította, amikor értesült arról, hogy milyen kínhalált szántak neki. Aznap éjjel borotvával felmetszette ereit és átvágta saját torkát."

"Dupp Bálint katolikus plébános nem akarta elhagyni a falut. Azt mondta, hogy a pásztornak a nyáj között a helye. Le is tartóztatták, majd feltételesen szabadon engedték napi többszöri jelentkezésre kötelezve. November derekán elhurcolták, majd Csurogon, Zsablyán és Újvidéken nagyon megkínozták. Végül a Hadbíróság nyilvános, golyó általi halálbüntetésre ítélte. Decemberben negyedmagával a központi iskola déli, templom felőli oldalán kivégezték. A valamikori 90 kilós lelkipásztor alig volt több, mint 40. Amikor a kivégzést vezénylő tiszt felolvasta a vádiratot és az ítéletet, fejét a templom felé fordította, a vádpontokra tagadólag ingatta a fejét. Idős édesanyja sohasem tudta meg, mi történt vele, a lágerben állandóan azt várta, mikor jön érte a fia."

"Ártatlanul meghurcolva és megalázva, minden vagyonából jogtalanul kiforgatva, testben és lélekben meggyötörve állt családom egy szál ruhában egy újabb tél küszöbén, amikor Megyeri nagyapáék segítségével testi erőben kissé felépültünk. Ekkor apám szerb tanyákon szállásért és élelemért béresmunkát vállalt. Így egyik szállásról a másikra hányódva-vetődve kerültünk el a szenttamási határba a Dunderski, majd később a Gavanski tanyára is. Dunderski a nővéremet elvitte a szabadkai házába szobalánynak, mi pedig a tanyáján éhbérért a jószágot őriztük és béreskedtünk. Isten segítségével és szorgalmunkkal azonban mindannyian túléltük a magukat felszabadítónak kinyilvánító fegyveres rablók haláltáborát."

"Édesapámat a család szeme láttára verték össze, végezték ki. Alig hogy hazaért a kukoricaszedésből - épp az asztalnál ültünk - bejött két tizenhat-tizenhét éves szerb partizán, akik ezenkívül még a szomszédaink is voltak, nekiestek apámnak, ütötték verték, eközben anyám nyaka alá kést tartottak. Ekkor egyik testvérem idegösszeroppanást kapott és soha többet nem gyógyult meg. Apámnak jártányi ereje sem maradt, úgy húzták ki a házhól. Az esetnél jelen volt nagynéném, Bicskei Katica is, aki jelenleg külföldön él. Ő mesélte, hogy amikor az ebédet vitte az édesapjának, akit szintén kivégeztek, hogy az idős ember körmei le voltak szaggatva. Igracski Katalin szüleit is kivégezték, az eset után nálunk aludt. Ő bejárt a községháza udvarára takarítani és irtózatos dolgokat látott. Miközben vért mostak fel, testrészeket találtak: orrot, fület, sőt még nemi szervet is. Mesélték, hogy a foglyul ejtett áldozatokon több esetben nemi erőszakot is elkövettek."

"Az első haláleset Zsablya és Járek között következett be, V. Péter három hónapos kisfia fagyott meg édesanyja ölében. A gyermek eltemetését a futárra bízták. A zsablyai temetőnél puskáját egy fiúnak adta és a tetemmel meg a pénzeszsákkal bement intézkedni. A visszatérése után feltűnő volt, hogy a pénztáska nagyon lesoványodott. Amikor Zsablya központján haladt át a menet, ott éppen arról gyűléseztek, hogy miként toloncolják ki az ottani magyarokat is. Az átvonuló magyarok hírére a kárörvendő, kíváncsi szerb emberek kivonultak az utcára; szidalmazták, köpdösték és hógolyókkal dobálták a menetben vonuló magyarokat."

"1945 januárjában, ahogy hidegebbre fordult az idő, a kényszermunkák is mind ritkábbak lettek. A szerbek egyre hangosabban hangoztatták, hogy nem élhetnek együtt a magyarokkal. Éjnek idején kihívóan kopogtattak be a magyar házakhoz, aki pedig erre kijött, azt jól elverték, tekintet nélkül arra, hogy férfi vagy nő volt az illető. Panaszra senki sem mert menni. Egy idős férfit, aki a kis, karonülő unokája részére pár kockacukrot tett a zsebébe, az őr recés tenyérmorzsolóval úgy vágott pofon, hogy fél arcáról lehúzta a bőrt. Uglik Józsefnét is kivégezték. Nagyon bátor menyecske volt. Úgy hallottuk, hogy bátor ellenállása miatt a házról-házra fosztogatni járó csőcselék végzett vele, fejszével levágták a fejét."

A vallomásokat és az adatokat gyűjtötte: Teleki Júlia

Forrás: Jack's Corner