SzloVÁKUUM

2010. július 29. - 23:06

SzloVÁKUUM. Elsőre talán furcsának tűnhet ez a mesterségesen összeeszkábált szókapcsolat. A vákuum latinul az üresség, az űr, a semmit sem tartalmazó tértartomány neve. Az önálló létre kárhoztatott Szlovákia pedig légüres térben mozog életre galvanizálása óta. Illúziókba ringatja magát, Góliát szerepében tetszeleg, és politikusainak kóros cezaromániája, nagyzási hóbortja próbálja összefogni azt az űrt, amit ma Szlovákiának csúfolnak, de amely teret valójában még mindig a felvidéki lélek tölti be.

A trianoni temetetlen halott, a szlovák ábránd és illúzió nem érezheti magát otthon Szlovákiában. Nem teheti, mert a Felvidék a magyar Nemzet szerves része, és kiszakíthatják bár ezt az életfontosságú szervet a Nemzet testéből, lelkileg mindig annak része marad! Ezért nem érezhetik magukat otthon a szlovák imperátorok és döntéshozók, ezért tart 1918-tól napjainkig a felvidéki magyarság kálváriája.

Az ezeréves Magyarország megcsonkítását a szlovák lakosság, de még a szlovák politikusok sem kívánták soha. A területbitorlás gondolata a cseh származású Edvard Benes és tettestársai agyából pattant ki. Benes és Masaryk vezetésével a nyugati cseh emigráció 1916 őszére dolgozta ki történelemhamisító propagandaprogramját, amelynek szintézisét Benes Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot című könyve adta. Csehszlovákiát a történelmi Bohémiából (Csehország, Szilézia, Morvaország) és a magyar Felvidékből akarták létrehozni.

A szlovák származású, a magyarországi törvényhozásban képviselőként tevékenykedő Milan Hodza - mit sem tudva a csehek csalárd terveiről - 1918. december 6-án megállapodott a magyar kormánnyal, hogy az etnikai határ mentén, azaz a Pozsony-Bazin-Érsekújvár-Losonc-Kassa-Tőketerebes vonaltól északra mond le a magyar fél a terület közigazgatásáról. Benes és Masaryk mesterkedéseinek köszönhetően Clemenceau az etnikai határtól jóval délebbre húzta meg a gúnyhatár vonalát.

December közepén a cseh hadsereg megkezdte a Felvidék megszállását A hónap végére uralmuk alá hajtották Kassát, 1919. újévére pedig Pozsonyt is. A Felvidék visszaszerzésére - kizárólag a proletár internacionalizmust hirdető tévképzeteik területi kiterjesztése érdekében - a magyar Tanácsköztársaság tett kísérletet, átmeneti sikerekkel. Az újdonsült csehszlovák állam urai azonnal hozzáláttak az általuk nemkívánatosnak minősített "kisebbségek" asszimilációjához és ellehetetlenítéséhez. Benes politikai "krédóját" ekként fogalmazta meg: "Én önöket, magyarokat a pokolra fogom küldeni."

Az idegenbe rekedt felvidéki magyarság a demokrácia álarcában tetszelgő csehszlovák állami impérium alatt már az 1918-1938 közötti húsz éves periódusban is a diktatúrák működési mechanizmusait idéző szlovakizációnak volt kitéve. Nehéz rekonstruálni, mennyi atrocitás is érte őket két évtized alatt, mindenesetre egy 1937-es évkönyv is hűen illusztrálja szenvedéseiket. Az Új Hírek, a Prágai Magyar Hírlap, a Szepesi Híradó, a Barázda és a Magyar Kárpáti Hírlap tartozott azon kevés sajtóorgánum közé, amelyek működését a benesi politika megtűrte. Jellemző, hogy ilyen és ehhez hasonló szalagcímek fordultak elő ezen lapok hasábjain: "Petőfi szobrát kilakoltatták a tehénistállóból, most egy kőfaragó mester raktárában van darabokra szétszedve", "A magyar kultúra leszólásával ünnepelte a nyitrai új polgárit a minisztérium hivatalos szónoka", "Magyar sérelem a munkácsi katolikus templomban", "A magyar tanítási nyelvet kihagyták az ungvári iskolából", "A színmagyar Nagykövesden és Szádalmáson megkezdte működését a szlovák iskola".

A Felvidék új urai hamar hozzáláttak a műemlékekben és kulturális tárgyakban gazdag Felvidék évezredes magyar emlékeinek eltávolításához is. A pozsonyi Mária Terézia-szobrot (Fadrusz János alkotását) 1921-ben döntötték le és robbantották fel a szlovákok, töredékeit a pozsonyi magyarság évtizedeken keresztül volt kénytelen rejtegetni. Ennél szánalmasabb esetek is megtörténtek, amikor például 1919-ben Klofac cseh miniszter a pozsonyi Szent Mihály templomban saját kezűleg rongálta meg Ferenc József domborművét. A cseh légionáriusok törték szét a dévényi ezredéves emlékművet, az Árpád-kori vitéz szobrával együtt. A pozsonyligetfalui Petőfi-szobrot szinte évente rongálta meg a szlovák lakosság, Kassán eltávolították a Honvéd-szobrot, Érsekújvárott Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc, Czuczor Gergely és Bercsényi Miklós szobrait becstelenítették meg, Nyitrán eltávolítottak egy Szűz Mária szobrot, szétzúzták a Zobor-hegyi millenniumi emlékművet, Pöstyénben Erzsébet királyné szobrát rongálták meg, Losoncon és Rozsnyón felrobbantották a Kossuth-emlékművet. Krasznahorkán "ismeretlen tettesek" törtek be az Andrássy-mauzóleumba. A sort hosszan lehetne folytatni.

Az első világháborút lezáró békediktátumok láttán a francia Foch marsall azt jósolta, hogy a diktátumok mindössze húsz évre szóló fegyverszünetet jelentenek. Nem tévedett sokat. A status quo megváltozásával az önálló létre képtelenné vált Csehszlovákia sorsa is megpecsételődött. A felvidéki magyarsággal szembeni bánásmód és a kisebbségi lét ellehetetlenítése is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a mesterséges állam 1938-ra külpolitikailag teljesen izolálódott, elszigeteltté vált. A német, olasz, brit és francia részvétellel zajló müncheni konferencia (1938. szeptember 29-30.) első ízben mondta ki a verdiktet a csehszlovák állam felett, majd ezt követte november 2-án az első bécsi döntés kihirdetése, amely a Felvidék magyarlakta déli sávját visszajuttatta az anyaországhoz.

1939. március 14-én jött létre az első "önálló", "szuverén" Szlovákia, mely a valóságban sokkal inkább Hitler bábállamaként funkcionált. Tuka kijelentette, hogy a szlovák vazallus állam megtűrésével a "Harmadik Birodalom a történelemben először elismerte a szlovák nép méltóságát, amely ezért örök hálával tartozik. Hűséget hűségért." A többpártrendszert Tiso hamar felszámolta, néhány hónappal a megalakulást követően már csak a Nemzeti Egységfront (SSNJ) működhetett és a törvényhozásban is mindössze egy magyar képviselő, Esterházy János gróf jelenlétét engedélyezték.

A Jozef Tiso és Vojtech Tuka uralma alatt tartott magyarság helyzete nem javult, hanem tovább romlott. A Szentszék pozsonyi képviselőjének szavaival élve: "Az őrültek pedig ketten vannak: Tuka, aki cselekszik és Tiso (...), aki - papként - mindezt hagyja!"

Zsidó- és magyarfóbiában még Tisót és Tukát is felülmúlta Alexander Mach belügyminiszter, egyben a fasisztoid Hlinka-gárda vezetője. A gárda jelszava a következő volt: "Csehek Prágába, zsidók Palesztinába, magyarok Ázsiába", ami mindent elmond soviniszta elképzeléseikről.

A felvidéki magyarság kálváriája azonban csak ekkor kezdődött el igazán. 1945 tavaszán nagyrészt a szovjetekkel együttműködő csehszlovák emigráció határozta meg a Felvidék háború utáni sorsát. Benes 1945. április 4-én, Moszkvából érkezett Kassára, ahol ismertette a "kassai kormányprogram" néven hírhedtté vált, a legvadabb totalitárius diktatúrákat is zavarba ejtő szégyenteljes dokumentumot.

A jogállami és demokratikus elveket felrúgva, a történelemben szinte példa nélküli módon a Felvidéken élő magyar és német kisebbséget tették felelőssé a világháború kirobbantásáért, és a kollektív bűnösség életidegen és jogellenes elvét alkalmazva fosztották meg az említett népességet állampolgárságuktól, földjeiktől, ingóságaiktól és szülőföldjüktől. A Benes által is szerkesztett szörnyűséges iromány VIII. pontja a következőket rögzítette:

"A cseheknek és a szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai - hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló hódító politika engedékeny eszközeinek bizonyultak, s közülük elsősorban a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra - a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik."
(A kassai kormányprogram VIII. pontja)

Benesnek a Népszövetség ülésén egy évtizeddel korábban elhangzott - és fentebb idézett szavai - ezt követően véres valósággá váltak. Ennek nyitányaként - amint arról a magyarországi "Világ" c. orgánum is beszámolt - magyarellenes hangulatot szítottak a csehek és szlovákok: "A kassai hatóságok november 11-én a város diákságát magyarellenes tüntetésekre rendelték ki. A kassai ifjúság a reggeli órákban tüntetést rendezett. A menet élén fehér lovon Horthy Miklós képmását vitték. Az ifjúság magyarellenes jelszavakat kiabált és követelte a szlovákiai (sic!) magyarok kitelepítését."

A Magyar Nemzet írta: "A csehszlovákiai rendelkezések, amikor a faji származás, sőt még csak nem is a faji származás, hanem a népszámlálási vallomások anyanyelvi adatai alapján állapítanak meg kollektív felelősséget, tagadhatatlanul olyan ízűek, mint hogyha a faji szupremácia könyörtelen irtóhadjárata folyna tovább. (...) Ha a Tiso-féle Szlovákia támogatása, a hivatalviselés, vagy gazdagodás lenne a politikai kritérium és nem a faji származás, úgy az események minden ismerője ki merné mondani az ítéletet, hogy az 1938-as határokon túl a szlovákság nagyobb százalékának kellene elszenvedni most a föld- és vagyonelkobzást, mint a magyarságnak."

A fasisztoid Benes-dekrétumok közül az 5. számú elnöki dekrétum 4. §-a kimondta, hogy "állami szempontból megbízhatatlannak kell tekinteni a német vagy magyar nemzetiségű személyeket." Ezzel megkezdődött a magyar holocaust, a felvidéki magyarság deportálása és hontalanná tétele. (A Benes-dekrétumokról 2009. októberében Robert Fico, akkori szlovák kormányfő kijelentette, hogy azok "megkérdőjelezhetetlenek". A szlovák törvényhozás két évvel korábban, 2007. szeptember 24-én határozatban rögzítette a dekrétumok "érinthetetlenségét".)

1949-re a szovjetizálódott csehszlovák "új rend" kényelmesen berendezkedett - Tamáska Péter szavaival élve - "sikerrel ötvözve a germánoktól tanult rasszizmust a sztálinizmussal". Ehhez tudni kell, hogy az 1948. februári kommunista államcsíny után Klement Gottwald új kormányt alakított, majd Benes államfő lemondatása után ő töltötte be ezen posztot is. Életre hívták a Megbízottak Hivatalát, amelynek feladata a Dél-Felvidék és a két nagyváros, Pozsony és Kassa szlovákosítása volt.

Az 1970-es évektől a magyarság asszimilációját az iskolaügy visszafejlesztése és a féktelen urbanizáció szolgálta: a nem központinak nyilvánított településeket építkezési és fejlesztési tilalommal sújtották. A dél-felvidéki városok szinte kizárólag magyarok lakta történelmi részeit "városrendezési" ürüggyel megbontották, a bősi vízlépcső pedig 58 magyarlakta települést érintett. A magyarok lakta városok lakossági aránya a nagyarányú betelepítéseknek köszönhetően megbomlott, és a szlovákok lassan felülkerekedtek.

A hetvenes évek második felében megkísérelték felszámolni a magyar nyelvű oktatást, amely 1984-ben és 1988-ban ismét napirendre került. A magyarság jogaiért szót emelő Duray Miklóst két ízben is börtönbe zárták. Az államvédelmisek (estebákok) rendszeresen zaklatták a nyitrai magyar főiskolásokat, Pozsonyban pedig magyarellenes támadásra ösztönözték a szlovák szélsőségeseket.

1993. január 1-jén Csehszlovákia felbomlott és megalakult a Szlovák Köztársaság, melynek elnöke Michal Kovac lett, a miniszterelnök azonban az 1992-es választások győztese, a soviniszta Vladimír Meciar maradt. A Szlovák Köztársaság nemzetállamként definiálta magát és kissé komikusan Cirill és Metód, valamint Nagymorávia szellemi letéteményeseként határozta meg magát alkotmánya preambulumában.

Az 1994-es választásokat ismételten Meciar pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) nyerte meg és a kabinet megalakítása érdekében koalícióra lépett a szélsőséges, idegengyűlölő és soviniszta Szlovák Nemzeti Párttal (SNS) és a baloldali populista Szlovákiai Munkásszövetséggel (ZRS). A ciklust autoriter kormányzási módszerek és a soviniszta, magyarellenes politizálás jellemezték. A köztársasági elnök jogkörét megnyirbálták, az ország fokozatosan szigetelődött el politikailag. Az 1995-ben elfogadott első nyelvtörvény a szlovák "államnyelv" védelmében, magyarellenes soviniszta éllel íródott.

A kilencvenes évek közepén előtérbe kerültek a kormányzat által is támogatott extrémista, idegengyűlölő nézetek. A magyarság által lakott települések helységnévtábláit összefirkálták, a közterületen magyarul megszólalókat pedig folyamatosan vegzálták, szidalmazták. Az 1996-os közigazgatási reformot is a magyarellenesség motorja hajtotta: a közigazgatási határok átrajzolása észak-dél irányú megyék létrehozásával akadályozta meg, jogy a Csallóköz és Mátyusföld területén élő magyarság egy közigazgatási egységet alkothasson.

Az újabb választások előtt, 1998-ban a Magyar Polgári Párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés Mozgalom egyesülésével jött létre a felvidéki magyarságot egységbe forrasztó Magyar Koalíció Pártja, amelynek vezetője Bugár Béla lett. A Dzurinda jobboldali politikus vezetésével felálló kabinet részesévé lett az MKP is. Ebben a ciklusban lett köztársasági elnök Rudolf Schuster korábbi kassai polgármester, a Polgári Egyetértés Pártjának vezetője.

A 2006-os választások nyomán egy furcsa, extrémista-populista koalíció kezébe került a Felvidék irányítása: a baloldali-populista Smer vezére, Robert Fico a sovinisza Ján Slota és Vladimir Meciar pártjával alakíthatott kormányt. Slota és Fico ténykedését különösebben nem kell részleteznünk: erre az időszakra esett a (második) barbár nyelvtörvény, Sólyom László magyar államfő Révkomáromból való kitiltása, a trianoni békediktátum törvényi szinten való "érinthetetlenné" nyilvánítása és legújabban az állampolgársági törvény és az alkotmány módosítása, amelynek értelmében ha egy szlovák állampolgár felveszi egy másik ország állampolgárságát, automatikusan elveszti a szlovákot. A szlovák össztűznek köszönhetően az MKP a 2010-es választások nyomán kiesett a törvényhozásból, a Bugár Béla vezette szakadár és megalkuvó Most-Híd pedig parlamenti tényezővé lett.

A 2010-től felálló jobbközép kabinet kormányfője a kereszténydemokrata Iveta Radicová lett. Hogy a szlovák vákuumon változtat-e ez valamit, az még a jövő zenéje.

Forrás: NemNemSoha