Hogyan tegyük fel a helyes kérdést a székelyföldi autonómia ügyében?

2010. december 22. - 01:44

Az autonómiára vonatkozóan a leginkább feltett kérdés, hogy mikor? Illetve a mikor utáni időszakra vonatkozó optimista jóslatok. A helyes kérdés azonban nem a mikort firtatja, hanem a hogyant – nyilatkozta a hétvégén Kelemen Hunor. Ebben teljesen egyet lehet érteni az RMDSZ – minden jel szerint – jövendőbeli elnökével.

Ugyanis a követelés kinyilatkoztatásának rengeteg példáját láttuk már, kezdve az RMDSZ programjába való beiktatástól az autonómia-nagygyűléseken keresztül egészen a népszavazásokig – a populista diskurzusokról nem is beszélve. A hogyanról azonban elég kevés szó esett. Azok is, akik azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy nem tartja eléggé felszínen a kérdést, immáron befutottak egy eléggé tanulságos pályát: kezdődött egy lehetséges autonómia-statútum kidolgozásával, aztán folytatódott törvénytervezetek benyújtásával a bukaresti parlamenthez. Rendeztek referendumot, nagygyűléseket, aláírásokat gyűjtöttek, civil fórumokat szerveztek, civilszervezeteket építettek fel, pártot alakítottak (az is lehet, hogy a másodikat is megalakítják a közeljövőben). Nem sikerült azonban kilépniük saját árnyékukból: a követelést a román sajtó kapta fel közben, inkább mint egzotikus szenzációt, a román politikusok pedig, ha nem unták már a kérdést, akkor nacionalista-populista vonalon igyekeztek pontot szerezni egy-egy vonatkozó nyilatkozattal.

A lényeg marad, a kérdésben áttörést senki sem ért el: sem az RMDSZ, sem a többi, kizárólag az autonómia kivívásáért létrejött szervezet nem tudott semmit mozdítani ebben a kérdésben. Annyit értünk el, hogy ha felmerül a kérdés, akkor a román közvélemény nem kezd rögtön székelyföldi búzamezőkben rejtőzködő tankhadosztályokról cikkezni. Ez is fontos előrelépés, de nem elegendő, teljes szemléletváltásra lenne szükség. Arra a szemléletváltásra, aminek a lényegére részben Kelemen Hunor is rátapintott: nem a mikor kérdése a fontos és nem is az igény kinyilatkoztatása. Mindkettőről esett rengeteg szó, az első kérdésre egyáltalán nem tudjuk a választ, a másodikról kiderült, hogy a valamilyen szintű belső mozgósításon kívül nem tud egyebet elérni. Arra jó – és erre szükség is van –, hogy az érdeklődést fenntartsa, de a kivíváshoz ez csak az egyik minimálfeltétel. A nélkülözhetetlen és elégséges feltételek tömkelegére van szükség ahhoz, hogy elérjünk valamiféle áttörést. A decentralizáció és a helyi kezdeményezések erősítése (két téma, amiben a székelyföldi RMDSZ kétségkívül sok eredménnyel dicsekedhet) jó irány egyrészt a közösség erősítésére, másrészt az autonómia-követelések előli többségi elzárkózás hangulatának oldására. Komoly lépés lehet ebben az irányban a megfelelően végrehajtott regionalizáció, illetve a kulturális autonómia fogalmának meghonosítása is.

Mit hiányolnak azonban az emberek mégis az autonómia-küzdelemből, miért lehet még mindig azzal kecsegtetni a választókat, hogy egy új alakulat pluszt adhat, annak ellenére, hogy az azt alkotó személyek eddig is előhúzhatták volna az adut, és megoldják a kérdést?

Azt hiszem, az emberek nem abban hisznek, hogy valaki eredményesebb lesz, nem azt várják, hogy csodák szülessenek: azt hiányolják, hogy valaki nem adott egy koherenciát az autonómia-harcnak. Nem született egy, kicsit sarkítva, erdélyi magyar konspiráció az autonómia kivívásáért. Nem adott nekik senki egy stratégiát, egy keretet, amiben a fenti „hogyan?” alapján reálisan láthassák a „mikor?” kérdésének válaszát is.

Ez lehetne Kelemen Hunor programjának az első lépése is: megalkotni azt a stratégiát, ami végre egy csokorba foglalja a lépéseket, amiket az erdélyi magyarság bejárt és bejárhat, illetve be kell járjon annak érdekében, hogy elnyerjen különböző autonómia-formákat. És ebben akár a Tőkés-vonulattal is meg lehet találni a közös hangot, de ha Szász Jenő csatlakozna, annak sem szabad akadálya legyen – hiszen elvileg az autonómia közös ügy.

Isán István Csongor - HOnline.ro