Saturnalia, yule, karácsony

2010. december 22. - 11:45

Azt a gyermeki tévhitet, miszerint a Jézuska hozza az ajándékokat, rendszerint még időben elfojtják a gondos szülők. Azonban a problémát, hogy valójában miért is ég gyertya a karácsonyfán, miért ajándékozzuk meg a másikat ezen a napon, hogy honnan is jött a karácsonyfa és annak díszítése, s hogy ez kinek, minek a napja valójában, a sok tanácstalan felnőtt egyszerű huszárvágással oldja meg. "Ehhez még kicsi vagy" - mondják - "majd megtudod, ha nagy leszel" - s ezzel, mint aki jól végezte dolgát, visszasüppednek a fotel puha nyugalmába, Mariah Carey szezonális nótáját hallgatni. Ők sem lettek annak idején okosabbak. De a kérdés ettől még adott: mit is ünneplünk tulajdonképpen karácsonykor és miért?

A kereszténység térhódítása előtti Rómában emberemlékezet óta Saturnusra, a földművelés istenére emlékező ünnepek voltak a téli napforduló közeledtével a saturnaliák. Ezek alkalmával a boldog aranykor emlékezetét idézték fel a rómaiak egymás megajándékozásával, tánccal, lakomával, felvonulásokkal, játékokkal és egy hosszú fesztivállal, amely december 17-től, vagyis az őszi vetés befejezésétől, egészen december 23-ig tartott. Catullus és Seneca írásaiból tudjuk, hogy a legnépszerűbb pogány római ünnep volt ez annakidején.

Rómában a saturnáliák mellé sorakozott fel idővel a Győzhetetlen Nap ünnepe (Dies Natalis Solis Invicti) - mely kevéssé meglepő módon éppen a későbbi, “keresztény karácsony” idejére esett - amikor is a Nap újjászületését, legyőzhetetlenségét ünnepelték a boldog rómaiak. A Mithrász-kultusz újabb lökést adott a téli napforduló idejére eső roppant népszerű, életigenlő ünnepnek, amely annyira makacsul tartotta magát a keletről Európába tartó új vallás térhódítása idején is, hogy a pogányság vitorlájából csak úgy tudták kifogni a keresztények a szelet, hogy “kiszámolták”: Jézus születésének napja - nyilván merő véletlenségből - éppen a Győzhetetlen Nap ünnepének napjára esik. Így I. Gyula pápa 350-ben Jézus születésnapjává nyilvánította a Sol Invictus ünnepnapját

A keresztények karácsony ünnepe, akárcsak a húsvét, így szintén a régvolt pogány ünnepek napjára esik. Az egybeesés nem véletlen: míg a húsvétot, Jézus feltámadásának ünnepét egy ősi, tavaszköszöntő termékenységi ünnepre “ültették”, addig a karácsony több nép életében is a Fény, a Nap újjászületésének ideje. A keresztény Európa hagyománya szerint ilyenkor ünneplik a kis Jézus, a “világ világosságának” eljövetelét. A régi regösénekek, az ősi pogány szimbolizmus és hagyományok továbbvivői szerint a Nap éves útja mintegy az élet örök körforgásának szimbólumaként ekkor, karácsonykor, a téli napfordulókor ér el a mélypontra. A sötétség ekkor a legerősebb, a nappal a legrövidebb, a Nap fénye ilyenkor a legerőtlenebb. Mindent a hideg ural; ekkor van a legközelebb a sötétség, a semmi birodalma minden élőhöz. Egy pillanatra úgy tűnik: az előkúszó sötét, a mindent beborító hó és jég magát a Napot is legyőzi, amely az őszi napéjegyenlőség-ünnep óta érezhetően egyre gyengébb, erőtlenebb. Ma már ezt a napot pontosan be tudjuk határolni csillagászati szempontból, de az ősi ünnepeknél egy-két nap eltérés előfordulhat. A téli napforduló idején a Sötétség uralkodik a Fény felett: ekkor köszönt be legkorábban az este.

A pogány ünnepek “elfedtetése” több célt is szolgált. Egyrészt elhomályosította az eredeti pogány ünnepet; másrészt könnyebb átmenetet segített elő: a megszokott ünnepben ugyanis az ideológia nem, “csak” a szereplők, a mitikus figurák változtak meg. Így történt ez a karácsonyunkkal is.

Ugyanez a nap a pogány északi népeknél is becses ünnep volt. A téli napforduló a keltáknál a fény újjászületésének ünnepe volt, neve yule, melynek jelentése kerék, és az újjászületésre, az élet örök körforgására utalt. Yule idején a kelták örökzöld ágakkal, fagyönggyel és magyalággal ékesítették az ajtókat, az udvaron álló örökzöld fát (általában ezüstfenyőt) pedig napszimbólumokkal (arany és piros színű gömbökkel), melyet aztán örömtűzben elégettek. Bent az asztalon szegfűszeggel tűzdelt gyümölcsök illatoztak, a kandallóban pedig a Yule-tuskó nevű nyír, kőris vagy leggyakrabban tiszafa tuskó parázslott, melyet ugyanúgy feldíszítettek, akárcsak a karácsonyfát.
A germánoknál és az óskandináv (viking) népeknél a keltákéval nagyban azonos napünnep volt a karácsony, amely a svédeknél ma is a “jul” nevet viseli. A germán népeknél az ünnephez szintén nagyon szorosan kapcsolódott a fa, mint központi jelkép, amely kevéssé meglepő módon Yggdrasilt, a világ fáját, magát a világ szimbólumát jelképezte.

Így hát nem csoda hogy az újra beköszöntő Fényesség ünnepe lett ez a nap. A keresztény mitológia pedig erre a napra, a Fény ünnepére helyezte az ő saját Fényessége, a Megváltó születésének pillanatát.

A látszólag legyőzött Nap azonban karácsony napján újjászületik. Még bölcsőjében legyőzi a sötétséget és a hideget, és elkezdi a felemelkedés, az élet felfelé szárnyalásának útját: fénye napról napra újra erősödni kezd, az éjszakák rövidülnek, aztán tavasszal új életet lehel a tájba, újra kizöldítve a lombot, a vetést. Ezzel valósítja meg a megszakítatlan örök körforgást, az élet végtelenségét, ciklikusságát, az élet megtörhetetlen, örök, pogány igazságát.
Karácsonykor (vagy ahogy nevezték: kerecsenykor) a regösénekek Csodaszarvasának szarvai közt az örök Nappal az élet diadalmaskodik a halál felett; a fény a sötétség és a hideg felett. Őseink is ezt, vagyis a Nap, a fény, az élet erőinek diadalmaskodását ünnepelték karácsonykor, december 21-én, az élet ünnepén. Ez a leghatalmasabb ünnep, amelyen csakúgy, mint eleink, mi is családjaink és barátaink, szeretteink körében tartjuk az áldomást és a szert, megértve ezt a hatalmas titkot, felfogva azt a roppant hatalmas erőt, amely ezen a napon megálljt parancsol a hanyatlásnak és a sötétnek, és ismét a fény erősödését hozza el nekünk.

Békés, nyugodt napfordulót, áldott karácsonyt és yulét kívánok mindenkinek!

Forrás: Ágoston Dániel - Ellenkultúra.info