A titkos háború modellje, avagy a svéd semlegesség mítosza

2011. április 7. - 07:56

Egyre-másra bukkannak fel a svéd semlegességet megkérdőjelező információk. Mikael Holmström új könyvében tárta a nagyközönség elé, miként hajtott végre fedett katonai műveleteket a svéd légierő 1997-ig tevékenykedő szupertitkos egysége.

A neves svéd napilap, a Svenska Dagbladet arról számolt be, hogy az Air Force Unit 66-os egységeként ismert csoport polgári repülőgépeket használt a fedett akciókhoz. Olyan műveletekben vettek részt a két NATO-tagállam, Dánia és Norvégia közreműködésével, mint az Észak-atlanti Szövetség tisztjeinek Svédországon kívüli szállítása vagy az ellenséges betolakodók elfogása a finn-szovjet határon. Mint utóbb kiderült, Stockholm átfogó tervekkel rendelkezett amerikai haditengerészeti egységek gyors telepítéséről egy Svédországot fenyegető szovjet agresszió esetén.

A dokumentumokat az újságíró-riporter Holmström hozta nyilvánosságra, akinek most megjelent könyve, A rejtett szövetség Svédország NATO-hoz fűződő titkos kapcsolatait állítja reflektorfénybe. A könyv több mint száz, a formációban résztvevő tisztekkel és civilekkel készített interjút tartalmaz. A légierő rendkívül jól szervezett egységét pilóták, parancsnokok és a földi kiszolgáló-irányítószemélyzet képviselői alkották. A kis csapat a svéd titkosszolgálat védelmét élvezte. A tisztek a papíralapú tranzakciók elkerülése végett jutalmukat készpénzben kapták, az adóhatóságok pedig már jó előre szép summát tehettek zsebre, nehogy megszellőztessék az akciókat. A formációt irányító tiszt – Jan Danielsson álnév alatt – megerősítette a Unit 66 létezését, továbbá azt is elmondta, hogy berepüléseket, gyakorlatokat és felderítéseket hajtottak végre Svédország mellett a szomszédos országok területén is.

A pilótákat úgy képezték ki, hogy az éj leple alatt, landoláshoz nem éppen megfelelő terepviszonyok között, mindössze egy zseblámpával is könnyűszerrel hajthassák végre akcióikat. Tevékenységüket majdnem az ezredfordulóig zavartalanul folytathatták. Azonban 1998-ban a titkosszolgálat befagyasztotta anyagi támogatásukat, s még abban az évben törölték utolsó tervezett műveletüket. Nem sokkal később a szervezet teljesen megszűnt.

Nem kétséges, hogy a stockholmi vezetés folyamatosan a „mondani valamit és másképp cselekedni” kettős politikáját játszotta. 1980-ban a svéd külügyminisztérium Koppenhága és Oslo bevonásával egy külön hálózatot hozott létre, amely közvetlen összeköttetést biztosított a svéd diplomaták és a NATO tisztviselői között. A cél a bizalmas információk cseréje volt, anélkül, hogy nagykövetségeket vagy egyéb hivatalos csatornákat vontak volna be a folyamatba. Holmström a NATO-val való együttműködés egyik kulcsfigurájaként azonosítja a volt baloldali miniszterelnököt, Olof Palmét, aki mindeközben az észak-vietnami kommunista csapatokat is támogatta a vietnami háború idején.

A könyv megjelenését követően Sven Hugosson, a légierő nyugalmazott tábornoka, egyben az Air Force Unit 66 egykori parancsnoka a Svéd Rádiónak (SR) úgy nyilatkozott, ideje végre nyíltan beszélni a svéd-NATO kooperációról, lehámozni a kérdésről a misztikumot és a képmutatást, ám a politika továbbra is óvatosan kikerüli ezt a kérdést. A hivatalos kormányzati álláspont szerint Stockholm és az Észak-atlanti Szövetség közeledése megszűnt a hetvenes-nyolcvanas években, azonban ennek éppen az ellenkezője látszik igaznak. A két tömb közötti fegyverkezési verseny éleződésével Skandinávia is stratégiai jelentőségű területté vált, vagyis Svédország és a Szövetség együttműködése elkerülhetetlennek látszott. A vezetés minden erővel igyekezett fenntartani a semlegesség látszatát, ám a hangzatos politikai jelszavak mögött a kényszerhelyzet szülte realitás dominált. A stockholmi védelmi tervezés nagyrészt a NATO segítségére alapozott egy esetleges katonai invázió esetén, ám a tény, hogy mindezt megengedhetetlen volt nyilvánosan hangsúlyozni, teljesen egyensúlytalanná tette a svéd hadsereget.

Svédország valódi semlegességének kérdése úgy a múltban, mint napjainkban vitatott kérdés. Az ENSZ, az EU, illetve a NATO békefenntartó-válságkezelő műveleteiben való részvétel időről időre felerősíti a csatlakozás mellett érvelő hangokat. Az ország formálisan továbbra sem tagja a Szövetségnek, ugyanakkor 1994-ben csatlakozott a Partnerség a Békéért (PfP) programhoz és mintegy 500 fővel részt vesz a NATO afganisztáni missziójában (ISAF). A svéd csapatok az 1940-es évek óta járulnak hozzá különféle békefenntartó műveletekhez, katonáik sokrétű tapasztalatokra tettek szert a Közel-Keleten, Cipruson, Kongóban, Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban egyaránt. Svédország aktív szereplője a NATO Reagáló Erők (NRF) kiképzésének. Széleskörű együttműködés tapasztalható a Szövetség balti tagállamaival, segítve őket a haderő és a védelmi rendszer átalakításában. Az Északi Harccsoport (NBG) egyike az Európai Unió tizennyolc harccsoportjának, amelyben Svédország mellett Finnország, Norvégia, Írország és Észtország vesz részt. A svéd parlament (Riksdag) pénteken zöld jelzést adott a svéd légierő líbiai NATO-akcióban történő részvételéhez a Harccsoport kötelékében, ám szerepvállalásuk szigorúan a légtérvédelemre, illetve a repüléstilalmi övezet fenntartására vonatkozik. A Szövetség felkérésének eleget téve Stockholm nyolc darab Gripen vadászbombázót és egy C-130 Herculest küldött a térségbe.

Svédország elkötelezettsége és katonai szerepvállalása arra világított rá, hogy az új típusú fenyegetésekkel szembeni hatékony védekezésre egy széleskörű együttműködésre és aktív kommunikációra alapozott nemzetközi rendszerben nyílik lehetőség, amelynek elengedhetetlen kelléke a külföldi katonai jelenlét. A terrorizmussal, az emberi jogok sárba tiprásával szemben tanúsított semlegesség a 21. században nem járható út. Bár a NATO-hoz történő csatlakozás támogatottsága az országban továbbra is alacsony, a lakosság többsége támogatja a katonai szerepvállalást a Szövetség égisze alatt. Ám egy jól működő demokráciához az is hozzátartozik, hogy a társadalom tagjainak joga van tudni kormánya politikai manővereiről, s a nagyhatalmi szembenállás árnyékában ez csorbát szenvedett.

A svéd semlegesség kialakulása

Svédország 1814 óta nem vett részt háborúban majd az első világháború kitörése idején is a semlegességet választotta. Az országot széleskörű kapcsolatok fűzték Németországhoz, Franciaországhoz és Nagy-Britanniához egyaránt, ám az 1916-ban hatalomra került konzervatív kormány a fegyveres konfliktustól való távolmaradást választotta.

Az első világégést követően Svédország Belgium, Hollandia, Dánia, Finnország, Norvégia és a Balti-államok részvételével az észak-európai országok semleges blokkjának létrehozását ösztönözte, ám közülük csak az ötletgazda Svédország volt olyan szerencsés, hogy terültét nem érte fegyveres támadás a második világháború idején.

A háború után Dánia, Svédország és Norvégia részvételével jött volna létre a Skandináv Védelmi Unió. A tagok kül- és biztonságpolitikájuk összehangolását tervezték, később Norvégia és Dánia mégis az Észak-atlanti Szövetséghez való csatlakozás mellett döntött. A svéd politikai elit hivatalosan igyekezett fenntartani a semlegesség látszatát, ugyanakkor a színfalak mögött szoros együttműködést ápolt az Egyesült Államokkal.

A hidegháború után Svédország levetette a szigorú semlegességi elvet, de továbbra sem lépett be a szövetségbe. 1995-ben csatlakozott az Európai Unióhoz és a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan csökkenti a fegyveres erők létszámát, ugyanakkor növeli csapatai részvételét a nemzetközi válságkezelő-békefenntartó missziókban.

Forrás: Kitekintő.hu - Böröczk Anita