Biró László
Legutóbbi írásom (Miért?) megjelenése után az egyik kommentelő azt kérdezte, hogy ez mind nagyon szép és jó, mi több, dicséretes, de ugyan mikor takarítjuk már el a …-féle kommunistákat a Jobbikból? És valóban, ez olyan kérdés, melyet érdemes körüljárni. És ha már ebben agymenésem támadt, akkor akad még néhány olyan téma, amelyről ideje lenne beszélni. Már csak azért is, mert az manapság nem divat…
A Jobbik közéleti szereplésében óriási fordulópontot jelentett, amikor bekerültünk a Parlamentbe és képviselőink kezdték meg munkájukat az önkormányzatokban. Sokan - nyilván az elmúlt 20 év keserű tapasztalatai miatt - nem vették komolyan azt az ígéretünket, hogy minden olyan dolgot támogatni fogunk, amely a magyarság sorsát, boldogulását előbbre viszi, míg mindent el fogunk utasítani, amely ezzel ellentétes.
Manapság sokat halljuk ezt a betűszót: IMF. Vagyis International Monetary Fund, azaz Nemzetközi Valutaalap. Ha helyesen akarnánk magyarítani, akkor NVA.
Bő egy évvel ezelőtt hasonló címmel próbáltam elemezni a Jobbik eddigi pályáját, eredményeit, zsákutcáit, hibáit, tévedéseit és páratlan erényeit.
Amíg csak a számlákat nézegettük, még túl nagy hibát nem is találtunk. Igazán akkor képedtünk el, amikor megérkeztünk a helyszínre, a tetétleni tájházhoz.
A Hajdú-Bihar megyei Közgyűlés Jobbik-frakciója jelképes, néma demonstrációval fejezte ki összetartozását a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület Hajdúhadházon jogellenesen letartóztatott tagjaival, egyben jelezte tiltakozását a diktatúrába hajló kétharmados hatalom túlkapásai ellen.
A hét végén a Magyarok Házában találkoztak a Jobbik megyei önkormányzati képviselői, hogy szakmai megbeszélésen elemezzék a megyék pénzügyi, gazdasági helyzetét. A találkozót követően Csanádi Gábor Ferenc, a Jobbik Pest megyei közgyűlési frakciójának vezetője foglalta össze a radikális párt képviselőinek véleményét és megállapításait.
2008 nyarán írt cikkemben arról elmélkedtem, hogy milyen kormányunk lesz 2010-ben. Akkor úgy gondoltam, hogy a Jobbik nélkül nem lehet majd kormányt alakítani, bár a Fidesz győzelmét már akkor is elkerülhetetlennek láttam. Most, 2011 elején természetesen ez már meddő okoskodás, de az akkor feltett kérdés még talán aktuálisabb, mint akkor volt.
Végtelen történetünk 2006 nyarán kezdődött. Akkor történt meg a megtörténhetetlen: a Kósa Lajos vezette Debrecenben nemes egyszerűséggel farba lettek billentve az országos főszövetséges kereszténydemokraták. A Fidesz inkább vállalta a közös indulást a már akkor is furcsa politikai vargabetűket leíró MDF-fel, így a hoppon maradt KDNP-seknek a biztos bukó önálló indulás rémképével kellett szembesülniük. Mivel akkortájt már volt némi kapcsolat a debreceni Jobbik és a KDNP-sek között, nem maradt más választásuk, mint megkeresni minket, induljunk közösen az őszi önkormányzati választásokon!
Ismét egy megmérettetés előtt állunk. Egy hónap múlva önkormányzati választásokat tartanak Magyarországon. A kormányzati gőzhenger megváltoztatta a vonatkozó törvényeket, újkori demokráciánkban eleddig példátlan módon kizárólag úgy, hogy a saját teljhatalmát biztosítsa és minimálisra csökkentse a Jobbik mozgásterét.
Aki még csak nem is értő szemmel, de akár csak érdeklődéssel figyelte az elmúlt 20 év hazai politikáját, annak bizonyára feltűnt, hogy a (neo)liberálisok nélkül Magyarországon nem létezhet semmiféle kormány.
1990-ben az Antall vezette MDF kormány kényszerült paktumot kötni a „rendszerváltó” SZDSZ-szel. Gyakorlatilag ekkor vette kezdetét az a hihetetlen országrombolás, melynek hatásai ma már a pucér létünket fenyegeti. Bekebelezték a médiumokat, biztosítva ezzel a kommunizmus évtizedei alatt már szolgalelkűvé silányított széles néptömegek agymosását, félrevezetését, megtévesztését. Ők választhatták meg az első köztársasági elnököt, aki az SZDSZ-MSZP (és valószínűleg -Fidesz) által szervezett és lebonyolított taxisblokád résztvevőinek amnesztiát adott.
Sok millió ember nézte hitetlenkedve, borzongva és félelemmel, amikor 2006 őszén félelemkeltő ruházatú, azonosítatlan katonai egységek randalíroztak Budapest utcáin. Ötletszerűen rontottak rá békés emberekre, verték össze őket, válogatás nélkül. Sok igaz magyar emberben horgadt fel a harag. Aztán a Jobbik állandó témává emelte a cigány emberek által számolatlanul elkövetett, sokszor hihetetlenül brutális bűncselekményeket. A média ettől kezdve nem elhallgatta, hanem korrekten kezdett beszámolni ezekről.
"Ez a parancs, érik a narancs!"
Nem egészen hárommillió ember úgy döntött, hogy nem vacakol. Biztosra megy: és a Fideszre szavazott. Nem azért, mert szereti őket, nem azért, mert bízik bennük, nem azért, mert nem lett volna jobb. Nem. Kizárólag egyvalamiért: eltakarítani a magyar történelem legkártékonyabb kormányát. Bármi áron.
Kedves Megemlékezők! Nemzettestvéreink!
Szeretettel köszöntöm Önöket a Jobbik Magyarországért Mozgalom Debreceni Alapszervezetének megemlékezésén! Engedjék meg, hogy egy személyes időutazással kezdjem.
66 évvel ezelőtt, 1944. június 2-án pénteken, 19 éves édesanyám 9 óra után valamivel, fiatalos életigenléssel a lelkében, nyugodtan kerékpározott a Szép utcán hazafelé, gyönyörű, verőfényes napsütésben. Hallotta a szirénákat, de akkoriban szinte mindennaposak voltak a légiriadók, ezért különösképpen nem aggódott.
Megyénkben lezárult a szavazás. Fölényes narancsos győzelem, Jobbikos ezüstérem, LMP a küszöb felett. Sehol sem lesz második forduló. Ezek a tények. De mi van mögöttük? A nyolc évnyi országrombolás olyan mélységbe sodorta a társadalom morálját, hogy aki az ettől való szabadulást zászlójára tűzte, bizton számíthatott az emberek szavazataira. A Fidesz hátratett kézzel, program nélkül, ígéretek nélkül, régen látott lagymatag kampánnyal letarolta az országot. De nézzük meg, hogy mire megy ezzel a szinte korlátlan hatalommal?