Az idén 90 esztendős trianoni békediktátum nemzetstratégiai szempontból rendkívül kedvezőtlen helyzetbe hozta a magyarságot. A megmaradt ország elvesztette területeinek két harmadát, a Kárpát medence magyar lakosságának közel egy harmada pedig idegen országok járma alá kényszerült. Ezen túlmenően épp az eltérő élethelyzetek miatt problémássá, egyes történelmi időszakokban lehetetlenné vált a Kárpát medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazása.
A magyar jövő szempontjából az egyik meghatározó kérdés, hogy miként tud együttműködni két jobboldali párt, a Fidesz és a Jobbik. A kívülálló jelenleg azt látja, hogy kölcsönösen kizárják a kormányzati együttműködés lehetőségét egymással, és ez így is van jól. Ahhoz, hogy mindkét politikai erő maximalizálja szavazótáborát, ez elengedhetetlen. Ezen túl viszont igencsak hiba túljátszani a szerepet.
Bizonyára sokan látták olvasóink közül a Napkelte azon adását, amelyben Vona Gábor, a Jobbik elnöke könnyedén felelgetett az őt provokáló újságírók minden kérdésére. Miután felvázolta a nagyon is realista nemzetpolitikai programját (kettős állampolgárság, autonómia), azt válaszolta a Jobbik határrevíziós törekvéseit firtató újságírói kérdésre, hogy „ha száz év múlva egy olyan szerencsés történelmi szituáció alakulna ki, hogy megegyezéssel minden magyar egy hazában élhetne, ezt támogatnák vagy nem?”
A ballib tollnokok hebegtek és habogtak. De itt van nekünk Bauer Tamás, a körömletépő, szadista ávós tiszt fia, az SZDSZ egykori határon túli magyar szakértője, aki a státustörvényben is neoirrendentizmust látott, és ezért (!) írogatott ellene. Ő büszkén válaszol: nem támogatná a közös magyar haza megteremtését. Továbbá kifejti – s ezt találták fontosnak a HVG szerkesztői kiugratni a cikkből – hogy „ideje szakítani azzal a magyar nézettel, hogy Trianonban súlyos igazságtalanság történt”. Érve pedig az, hogy Trianon előtt többen éltek kisebbségi sorban, mint utána.