Nézd, Lajos, én innentől kezdve nem foglak magázni. (Legfeljebb, ha a kedvem és a szövegkörnyezet úgy kívánja.) Nehezemre esik, na. Alig vagy idősebb nálam. Persze, az idősebb jogán te kezdeményezhetnéd a tegeződést, már ha egyáltalán lenne fogalmad a létezésemről. De biztos nincs. Majd lesz, amikor a megfelelő embereknek kiadod az utasítást, ugyan, nézzenek már utána, ki a bánat ez a nyomorult kis zugfirkász, aki folyton velem akar levelezni, de én sosem vagyok otthon, amikor a postás jön.
Mint ígértem, újra jelentkezem, és elmesélem Felségednek, milyenek is azok a debreceni éjszakák. Mármint az olyanok, amilyenekben Excellenciádnak már régóta nincs része. Elvégre közterületi eseményekről van szó, olyanokról, ahol nincs testőr, aki megvédje az egyszerű cívispolgárt.
A címben szereplő többesszám nyomban elárulja, hogy jómagam afféle sorozatnak képzelem el ezt a Lalikirállyal való, minden valószínűség szerint egyoldalú levelezést, de persze arra is felkészültem, hogy amennyiben bizonyosságot nyer, miszerint a blogbejegyzéseimet egy - már a megalakulása előtt - feloszlatott társadalmi szervezet egyenruhájára emlékeztető zöld pólóban vetettem monitorra, akkor már nemcsak az új, narancsos média- és sajtótörvény alapján végzem majd kurtavasban, hanem "csak úgy" alapon is. Így aztán - óvatos duhajként - egy meglehetősen lájtos történettel indítok.